HASZNOS MIKLÓS, DR. (KDNP)
HASZNOS MIKLÓS, DR. (KDNP)
HASZNOS MIKLÓS, DR. (KDNP) Köszönöm a szót, Elnök Úr! Tisztelt Ház! Képviselőtársaim! Egy közel 18 évvel ezelőtt hozott törvény újabb módosító csomagjának a megvitatása áll előttünk.
A Kereszténydemokrata Néppárt tagja ugyan a kormánykoalíciónak, de nem feltétlenül kritika nélkül fogadja el a Kormány által tett előterjesztéseket.
Első pontként hadd szálljak vitába pártunk elnökével, a népjóléti miniszter úrral, aki azt mondta, vagy valahol az anyagban olvasom: igaz ugyan, hogy ez a jogszabály megérett már egy átdolgozásra, de tulajdonképpen most mégiscsak a módosítgatások útját kell járnunk.
Én a jogalkalmazás oldaláról – mint jogász – vetem fel azt, hogy 1990 májusa óta, a rendszerváltozgatás megkezdése óta, 10 törvény, 21 kormányrendelet foglalkozott a társadalombiztosítás kérdésével. Az alaptörvény, az 1975. évi II. törvény, amely 124 §-ból áll, és összesen 7 darab – 32 oldalnyi – mellékletből, a végrehajtási rendelete 484 §-ból áll, a mostani módosítás-előterjesztés pedig 62 oldal. Tulajdonképpen már az alaptörvény 62 oldal, a mostani módosítás 37 § és 27 oldal.
Kérem, aki társadalombiztosítási joggal foglalkozik, és teljes biztonsággal akar eligazodni ebben a kazuisztikus jogszabálydzsungelben, aki – mondjuk – csak egy általános műveltségű ember, aki nem társadalombiztosítási vagy nyugdíjfolyósító igazgatósági szakügyintéző, aki ebből ki tudja számítani, hogy őneki milyen nyugdíj fog úgy körülbelül járni, vagy egyáltalában milyen nyugdíjemelésre számíthat, az megérdemelne egy diplomát, legalábbis egy elismerő oklevelet.
(17.00)
Valahol ésszerűsíteni kellene, rövidíteni kellene, és megérne a magyar társadalombiztosítás jogi oldala egy ilyen misét is. Ha Párizs megért egy misét, akkor a magyar társadalombiztosítási jog is megérne.
Én ezért tisztelettel javasolnám, hogy ne vessük el azért annak a gondolatát, hogy ehhez a törvényhez nem szabad hozzányúlni, amelyik most már terjedelmében, szövegszerűségében, mellékleteivel, módosításaival együtt lassan kiteszi egy Büntető Törvénykönyv meg egy Alkotmány együttes szövegét.
Ennek a módosítási javaslatnak az érdemi részéről általánosságban szólva talán azt mondanám, a leglényegesebb pontja, ami hosszú és tartalmas viták eredményeként született, és most a kritika után elismerés érte a kormányzatnak, hogy hiszen a társadalombiztosítás önállósodása a célja az egész átalakulási folyamatnak, visszahelyezni olyan helyzetbe és jogokba, mint amilyenben korábban a társadalombiztosítás volt, hogy nem egy paternalista állami gondoskodás alapján kell az ellátásokat és a szolgáltatásokat biztosítani. De mégis az átmeneti időben, amíg ennek a megfelelő anyagi alapjai megteremtődnek, teljes mértékben szükségszerű az, hogy garanciát kell az államnak vállalni az ellátások és a szolgáltatások színvonalának megtartásáért és az állampolgári jogon történő elismert teljesítéséért. És ez – nagyon lényeges kérdés – benne van a módosítási javaslatban.
A módosítási javaslat azt is pontossá teszi és meghatározza, hogy melyek azok a szolgáltatások, amelyek térítéskötelesek, azaz mely ellátásokra nyújt teljes mértékben fedezetet a társadalombiztosítás, illetve melyek azok, amelyekhez csak részleges támogatást ad és nyújt, és az állampolgár saját jogán, vagy egy biztosító más, egyéb kiegészítő biztosítás jogán vállalni tudja a nem éppen szükségszerű szogláltatások minőségkülönbségének az anyagi fedezetét.
Örömmel üdvözöljük ebben a módosítási javaslatban az özvegyi nyugdíjjal kapcsolatos jogszabályi változtatásokat is. Ennek lényege, hogy az özvegy, aki egy megváltozott élethelyzetbe jut, korábbi két keresetből egy kereset, egy ellátás alapján kellene, hogy máról holnapra áttérjen és átálljon, annak ez a törvénymódosítás megadja azt a lehetőséget, hogy akkor is jár az özvegyi nyugdíj plusz egy évig, ha ő maga is saját jogú és állandó nyugdíjjal bír. Tehát tulajdonképpen lehetőséget ad az átmenetre.
A szép az lenne, ha azt mondanánk, hogy egy hosszú életszakasz után, pláne olyan ember, aki mondjuk húsz éven át fizetett nyugdíjjárulékot, és netán mindösszesen egy évig élvezte a nyugdíját és elhunyt, akkor az özvegye azt a bizonyos özvegyi nyugdíjat kapja meg teljes egészében a saját nyugdíja mellett.
Belátjuk azonban azt, hogy ennek az anyagi része, az anyagi fedezete most még nincsen meg. De a módosítási javaslatban ennek a kiterjesztését, hogy az állandó özvegyi nyugdíjjal rendelkező is jogosult legalább egy évig a férje utáni özvegyi nyugdíjra, az is, aki saját jogú nyugdíjjal rendelkezik, az is megkaphassa, ezt az első lépésnek tekintjük, és bízunk abban, hogy a gazdasági helyzet javulásának függvényében ki lehet ezt terjeszteni nem csak egy évre és az első évre.
Azt is szerencsésnek tartjuk a törvénymódosító javaslatnál, hogy a nyugdíjkorhatár emelését átütemezték, és a törvényjavaslat a jelenlegi munkanélküli helyzetben, a jelenlegi feszültségek közepette nem rendelkezik arról, hogy elkezdődjön a nők nyugdíjkorhatárának egy évvel történő emelése.
Külön öröm számomra, hogy végre szakít az áldatlan helyzettel a törvényjavaslat – és ezt mint korábbi gyakorló jogász mondom –, hogy a kifizetett éves prémiumok, éves nyereségrészesedések visszamenőlegesen egy olyan év jövedelméhez kerültek beszámításra, amely után akkor nem is adóztak és nem is fizettek nyugdíjjárulékot. Mert hiszen általában a '92. évi prémiumokat, éves prémiumokat, nyereségrészesedést majd valamikor '93 márciusában, áprilisában fizetik ki, és a korábbi szabályozás szerint ez visszaszámított az 1992. évre. Bár akkor nem lett a havi átlagkeresetre ráterhelve, ráosztva, és nem annak megfelelően fizették a nyugdíjjárulékokat és a személyi jövedelemadót sem.
Most egyértelművé teszi a jogi szabályozás azt, hogy a kifizetés időpontja a mérvadó, és ha valakinek az '92. évi prémiumát és a jutalmát '93-ban fizetik ki, akkor az a '93. évi átlagkeresetéhez fog hozzászámítani. Az '92-höz a '91. év után kifizetett előző évi. Természetesen itt ezt csak példaértékűnek sorolom fel, a jogszabálynak ilyen értelemben visszamenőleges hatálya nyilván nincsen. Mindenesetre a kifizetés időpontja a döntő, és ez világosabbá, egyértelműbbé teszi az egész szabályozást.
A módosítási javaslatnak a 13. § (6) bekezdése igen kényes kérdést említ, ami sokszor, sok irányból jogos kritikaként elhangzott már. A törvényjavaslat 44. §-a rendelkezik az évenkénti nyugdíj módosításáról. Ez a javaslat egy szempontból feltétlenül pozitív. És abból a szempontból pozitív, hogy elkerüli azt az áldatlan helyzetet, hogy évente kínos és kétes indokokkal kelljen az előterjesztőnek előadni, hogy miért nem egyezik a nyugellátások éves emelésének a mértéke az átlagkereset növekedésének mértékével. Ugye, hol azt számítjuk be, hogy mennyi a munkanélküli vagy netán a pályakezdő, később majd tízmillió lakosra kellene kivetíteni. Ez legalább őszinte beszéd, és a módosítási javaslat világosan és egyértelműen megmondja azt, hogy a naptári évben esedékes 20%-kal csökkenthető abban az esetben, ha a nyugdíj-biztosítási alap fedezethiánnyal rendelkezik. De ebben a kérdésben is a Parlament dönt. A Parlament dönti el az emelés mértékét, az esetleges csökkentés figyelembevételét, annak időpontját, alsó és felső határát.
A törvény 49. §-a – most az 1975. évi II. törvényről beszélek – egy nagyon nagy régi vívmány, amely abból az időből eredt, amikor az 1975. évi II. törvény hatályba lépett, és – tessék figyelni – '75-ben bevezette a progresszív járulékbefizetési kötelezettséget a degresszív átlagkereset-számítással. Vagyis magyarul, valaki minél magasabb kulcsú nyugdíjjárulékot fizetett, a degresszió alapján annál kevesebb számított a nyugdíjalapjába.
Az első határ 1975-ben a 10 ezer forint volt, és azt mondták, hogy a 10 ezer forint feletti résznek az első sávja a 10 és 12 ezer forint közötti, akkor már csak – ha jól emlékszem – 90%-ban számított be. Most ezt a határt maga a jogszabály-módosítás fölemeli 14 ezer forintra. Igaz, most már a progresszív járulékfizetés esete nem áll fenn, de én nyugodt lélekkel meg merem állapítani és kockáztatni azt, hogy az átlagkeresetek és a minimálbérek 1975-höz viszonyítva nem 40%-kal emelkedtek, mint amennyivel a degresszió alsó határa.
Tehát az lenne az ésszerűbb, ha a degresszív skála kiindulópontja sokkal magasabb lenne, hiszen ez ma már egy szakmunkáskeresetet is korlátozás alá visz, ezt nyugodt lélekkel kimondhatjuk.
A másik, ami számomra egy kissé jogászi szempontból érthetetlen, hogyha az eredeti módosítást fogadjuk el, akkor a degresszió rögtön úgy kezdődik, hogy a 14 ezer és a 16 ezer forint közötti átlagkeresetrésznek már csak a 70%-a számít a nyugdíjalapba. De hát milyen degresszió az, amely 14 ezerig 100% és utána 70%-kal indul? Mert ha ezeket a határokat emeljük a következő évben esetleg 16 ezerre, akkor a jelenleg hatályos szerint a 16 ezer és a 30 ezer forint közötti átlagkeresetrésznek már csak a 60%-a számít be, tehát 40%-ot elvonunk.
Ha megnézzük, hogy a kvalifikált szakmunkásnak, a középvezetői szinten jelenleg az országban nyugdíjazás előtt álló, hosszú gyakorlattal rendelkező munkaerőnek körülbelül 30–40 ezer közötti az átlagkeresete, akkor ennek kérem szépen már csak az 50%-a számít a nyugdíjalapba.
Tehát úgy érzem, ezt a kérdést is megnyugtatóbb módon lehetne rendezni, és nem tudom, hogy nyugdíjalap-kímélést vagy milyen célt szolgált a rendelkezésnek ily értelmű megváltoztatása. Azzal nagymértékben egyetértek, hogy nem is 14 ezerben, hanem sokkal magasabban állapítanám meg a degresszív skála indulóját, azt is tudomásul veszem, hogy a jelen helyzetben, gazdasági és anyagi nehézségeink miatt erre nem biztos, hogy feltétlenül van lehetőség, no de akkor már ne úgy kezdődjön a degresszív skála, hogy rögtön 30%-ot elvesz.
(17.10)
A járulékot fizesse, de rögtön 70%-ról indul. Úgyhogy ebben a vonatkozásban a magam részéről én biztos fogok módosító javaslatot előterjeszteni.
Egyébként az egész törvényjavaslatot, különös tekintettel a háttéranyag tanulmányozására, a különböző módosításokkal együtt, tisztelt képviselőtársaimnak elfogadásra ajánlom. Köszönöm figyelmüket. (Szórványos taps.)
