PALOTÁS JÁNOS (független)
PALOTÁS JÁNOS (független)
PALOTÁS JÁNOS (független) Köszönöm, Elnök Úr. Elnök Úr! Tisztelt Ház! A harmadik parlamenti ciklusban, gyakorlatilag a harmadik parlamenti fázisában tárgyalja ismét a társadalombiztosítást az 1990-ben megválasztott Parlamentünk. Igaz, majdnem minden évben több alkalommal is foglalkoztunk ezzel a kérdéssel. Azt gondolom, hogy jogosan, hiszen talán az országot feszítő egyik legnagyobb kérdéskörről, problémakörről van szó. Megközelíthetnénk ezt arról az oldalról is, hogy maga a nyugdíjbiztosítás, a nyugdíjrendszer több mint két és fél millió nyugdíjast érint közvetlenül, befizetőként pedig közel 6 millió embert. Közelíthetjük onnan is a nagyságrendjét, hogy maga az egészségbiztosítás gyakorlatilag mind a tízmillió állampolgárunkat közvetlenül érinti, befizetési oldalról is közel hatmillió embert. Megközelíthetjük azonban onnan is, hogy a befizetések kapcsán, illetve a biztosítások során történő kifizetések keretében talán – nem talán, hanem biztosan – a költségvetést követően a társadalombiztosítás, a nyugdíjbiztosítás az országban az a két legnagyobb költségvetés, az a két legnagyobb büdzsé, az a két legnagyobb pénzösszeg, amely bekerül a mindennapi életünkbe, bekerül tehát a gazdaságba. Ez szolgáltatói oldalról is, igénybevételi oldalról is, finanszírozási oldalról is alapvetően határozza meg gazdasági tevékenységünket, illetve a társadalomban a létérzetünket.
Éppen ezért – miniszter úr expozéját hallgat- va – eredeti gondolataimtól eltérően végül is egy mondat mindenképpen megfogalmazódott bennem, és ez ebben az évben sem magának a miniszter úrnak, hanem az előterjesztésnek szól. Egy valamit az előterjesztésben lehetett becsülni, és ez az egy valami valahogy úgy szólt, hogy ekkora feladatban, ilyen mértékű társadalmi kihívásban azért példátlanul nagy bátorság kellett a harmadik évben is úgy előállni, hogy nem tettünk le semmit az asztalra. Tehát három év elteltével a társadalomnak még mindig azt mondani, hogy a hosszú évek óta ígérgetett társadalombiztosítási és nyugdíj-biztosítási reform, annak a szakmai minimumai, ami a biztosítási rendszer felé való elfordulást jelenti, annak az irányában még csak véletlenül sem, még csak valami melléfogásképpen sem tettünk egyetlenegy lépést sem. Három év alatt! Én azt gondolom, hogy ez egy példátlan fellépés a társadalom elvárásával szemben. De megtesszük, most már harmadik éve is itt van a Parlament asztalán.
Azt nem mondhatom, hogy az előterjesztés ebben az évben sem nem lépett semmit. Lépett, csak mindenfajta társadalombiztosítási és nyugdíj-biztosítási koncepcióval ellentétesen. Minden korábbi és a jövőre tekintve hangoztatott szakmai elvárással ellentétesen. Hiszen három év óta semmit nem közeledtünk a nyugdíj értékállóságának biztosításához, nem közelítettünk a társadalombiztosítás biztosítási elveinek közelítéséhez, ellenben minden évben, akár évente több alkalommal is, az ellenkező irányban történtek javaslatok. Hiszen azt gondolom, senki nem – rémálmában sem – gondolta volna mondjuk négy évvel ezelőtt, hogy az egészségbiztosítás biztosítási elvei helyett betegszabadság kerül bevezetésre. Soha senki nem gondolta volna a szakemberek között, hogy ebben a Parlamentben folyamatosan, és még három év távlatában is olyan előterjesztés történik, amely nem szűkíti azon társadalombiztosítási, egészségbiztosítási, nyugdíj-biztosítási elvonások körét, amely után a biztosítás nem ad szolgáltatást. Azaz teljesen rendszeridegen e két biztosítástól. Hanem kivétel nélkül minden előterjesztés minden szakmai alapot nélkülözve jelentős mértékben kibővítette a járulékalapokat, ellentétes irányban haladva az elvárásokkal és a meghirdetett programokkal. De ahogy kibővítette az alapokat, és ezzel szemben legalább valamilyen vélt szolgáltatást – ha nem is arányos szolgáltatást – felkínált volna; de nem tette. Folyamatosan és minden alkalommal kizárólag az alapok bővülésére került sor, és ezen alapokat ma már soha nem követi a biztosítás oldaláról egy szolgáltatási kényszer.
Én azt hiszem, hogy ennyire elmaradva egyetlen jogi törvénykezésünk sincs. Rengeteg gazdasági és más törvényt fogadott el ez a Parlament, amelyek közül szakmailag én nagyon sokat nem támogattam, de valahogy mindegyik, legalább is irányában, az európai jogrendszer keretfeltételeit, szóhasználatát, alapfogalmait igyekezett megfogalmazni, azzal a hibával, hogy állandóan korlátokat, bizalmatlansági elvet, Európában a működéshez, a versenyképességhez nem szokásos mértékeket alkalmaztak ezek a jogszabályok, de legalább filozófiájában közelítettek ahhoz az elváráshoz, amely felé nekünk haladni kell.
Ezzel ellentétes szakmai munkát az elmúlt három évben kizárólag és egyértelműen csak a társadalombiztosítás és a nyugdíjbiztosítás területén érkező előterjesztésekben figyelhettünk meg.
Én az első években megpróbáltam megfogalmazni azt a szakmai kritikát, hogy mik azok az elvárások, amelyek irányába haladni kellene. És bizony fél év eltelt a Parlament alakulása óta, mi mégsem léptünk. Nem kapott igazán parlamenti támogatást. A következő felszólalásban már türelmetlenebb voltam, de még mindig a szakmai érvek mellett maradtam, úgy gondoltam, hogy előbb-utóbb ennek valami foganatjának kell lenni. Sajnos, ez sem következett be. Az elmúlt évben már munkatársaimmal felhagytam a szakmai alapokkal, hiszen úgy tűnik, szakmai kérdésekről valóban csak szakmai fülekkel lehet beszélgetni. Az sem árt egyébként, ha némi szociális érzékenység is van bennük. Ezért az elmúlt évi előterjesztésem az Alkotmányból indult ki. Abból az alkotmányi kötelezettségből, hogy bizony adót csak adó formájában lehet elvonni, és társadalombiztosításként nem. Abból a kötelezettségből, hogy a biztosítási alappal évtizedekig alátámasztott nyugdíjbiztosításnak a nettó átlagkeresetek kiáramlásával azonos mértékű értékállóságának – és ez is csak egy idézőjeles értékállóság – biztosítása alkotmányos kötelezettség. Ez sem került elfogadásra.
Én az elmúlt évben ezt követően néhány héten belül az Alkotmánybírósághoz benyújtottam az alkotmányjogi panaszt. Az Alkotmánybíróság nem juttatta vissza az anyagot, hanem egyértelműen szakmai vitára bocsátotta és tárgyalási napirendjére vette. Nagyon sajnáltam, megmondom őszintén, egy évvel ezelőtt nem hittem volna, hogy az ez évi felszólaláskor még mindig nem áll a felszólalás mögött egy egyértelmű alkotmánybírósági határozat. Egy év alatt nem sikerült e keresetet az Alkotmánybíróságnak döntésre vinnie. Én azt gondolom, hogy a demokráciában nem lehet az Alkotmánybíróságot sürgetni, hiszen a döntése megkérdőjelezhetetlen, visszavonhatatlan, de mégis azt gondolom, hogy itt nem kevesebb, mint tízmillió embert érint. Én azt hiszem, hogy az Alkotmánybíróság mindennapi munkáját túlzott mértékben foglalják le – és ez nem feléjük kritika, hanem a kormányzati munkának egyfajta folyamatos és mindennapos alkotmányellenessége, amely miatt meghatározott kérdésekben nem tud állást foglalni, és esetenként társadalmi hisztériát kell kelteni, ezért ezzel előtérben kell foglalkozni egyébként lényegesen kisebb súlyú, a társadalom számára lényegesen kisebb súlyú kérdéskörökben. Én mégis hiszem, hogy erre az alkotmánybírósági döntésre a közeljövőben sor kerül, és őszintén csak remélni tudom, hogy ez a kormánykoalíció nem tud úgy elköszönni ettől a Parlamenttől, hogy ne nézzen szembe azzal, hogy négy éven keresztül alkotmányos jogsértéssel sértett meg tízmillió embert a társadalombiztosítás területén, és két és fél millió embert a nyugdíjbiztosítás területén. Én őszintén hiszem, hogy erre a döntésre sor fog kerülni, és módom lesz akkor soron kívül a Ház elé hozni ezt a szembeállítást.
Mégis azt hiszem, hogy az ebben való reménykedés nem jogosít fel arra, hogy ebben az évben ne mondjam el ismét azt a meggyőződésemet, hogy milyen hibákat követünk el az előterjesztés esetleges elfogadásánál, és ne hívjam fel a figyelmet arra, ami ennek a Háznak a kötelezettsége.
(16.30)
Teszem ezt akkor is, ha miniszter úr az expozéjában elmondta, hogy csak olyan módosító indítványokat tud elképzelni, amelyek nem gyengítik tovább a társadalombiztosítás saját pénzügyi alapjait, amelyek a saját koncepciójukba beleilleszkednek.
Én azonban azt hiszem, hogy olyan munkatársakat kell választani, akik tudnak olyan társadalombiztosítási költségvetést előterjeszteni, a Kormánynak olyan munkatársakkal kell foglalkozni, akik tudnak olyan vagyonpolitikai irányelveket a Ház elé hozni, amelyek a kormányzati és állami kötelezettségek finanszírozási hátterét is megteremtik.
Én azt gondolom, hogy már majdnem a komédia szintjén van, hogy törvényszintre emeltük a nyugdíj értékállóságát két évvel ezelőtt, abban a megfogalmazási körben, hogy a nettó átlagkeresetek növekedéséhez fogjuk igazítani. Ehhez képest már az első pillanatban tett a jogalkotó egy kivételt, gyengítve a törvényi kötelezettséget, amikor azt mondta, hogy az Országgyűlés határozza meg az érintettek körét, azaz ez nem mindenkire vonatkozik, hanem minden évben az Országgyűlés meghatározza, hogy mondjuk egy meghatározott nyugdíjszint fölötti nyugdíjak értékállóságát már nem biztosítja, alacsonyabb nyugdíjak értékállóságát meghatározott elvek szerint próbálja biztosítani.
Ez végül is olyan szabad kezet és olyan kiskaput ad, hogy ha akar, akkor bármelyik évben kivonhatja a teljes nyugdíjrendszert az értékállóság alól, hiszen a minimumnyugdíj alatt kell mindössze meghatározni azt a kört, amellyel abban az évben nem kíván foglalkozni.
Ebben az évben egy újabb elemet csempészett az előterjesztéshez, és erre szeretném képviselőtársaim figyelmét felhívni, amikor azt mondja, hogy valóban a nettó átlagkeresetekhez kellene igazítani, de ettől 20%-kal a Kormány – az adott pénzügyi helyzet figyelembevételével – eltérhet. De ez a 20%-os nyitás, meg az, hogy a Kormány határozza meg, hogy egyáltalán milyen korlátozott körben alkalmazza, ez már gyakorlatilag teljes szabad kezet ad.
Ha még azt is beleveszem, hogy a saját jogszabályát sem tartja be, és a nettó átlagkeresethez való igazítást egyszerűen egy középiskolában is rosszul kezelhető matematikai szinten értelmezi, amikor azt mondja, hogy ha a nettó átlagkereset valamely évben 16%, akkor ez engem csak arra kötelez, hogy az év folyamán, bármelyik napon, felemeljem a nyugdíjat – s annak is csak egy körét – 16%-kal.
Ez a fajta joggyakorlat azt is eredményezhetné, hogy bármelyik évet elhagyhatja, hiszen ha december 31-én emelné fel mondjuk 16%-kal a nyugdíjat, akkor ő a maga részéről a jogszabályt, a törvényi elvárást teljesítettnek tekintené a nettó átlagkereset növekedéséhez, a valóságban abban az évben 0% emelésre kerülne sor, hiszen az egész év folyamán nem kapott a nyugdíjas semmit. Ez majd valamikor a következő időszakban kerül elénk, de már ismerjük, ha egy Kormány előterjesztése valahol ebben az évben egy márciusi 10, szeptemberi 4%-ot vagy egy márciusi 9, szeptemberi 5%-ot terjeszt elő.
Szeretném elmondani, hogy egy márciusi 10%-os emelés, amelyet szeptemberben 4% követ, az az év tekintetében 9,6%-os nyugdíjemelést, nyugdíjrendezést tartalmaz. Az a változat, amely márciusban 9, szeptemberben pedig további 5% emelést tartalmaz, az szintén nem 14, hanem az év átlagában még ennél is kevesebb – tehát a 9,6-nél is kevesebb –, mindössze 9,1%-os emelést tartalmaz, méghozzá a nettó átlagkeresetet figyelembe véve, és ott is mindig a számára kedvezőbb időszakot.
Miniszter úr aggódott és azt mondta, törnünk kell a fejünket azon, mit tegyenek azokkal az évekkel, amikor a tervezett bérkiáramláshoz igazítjuk a döntéseinket, majd a tervezettől eltér a valós bérkiáramlás.
Azt gondolom, hogy eddig sem szorult az előterjesztő tanácsadásra, mert ez eddig minden évben megtörtént. Eddig minden alkalommal a tervezetthez képest magasabb volt a nettó átlagkereset-növekedés, s a következő évben egyetlenegyszer sem jutott eszébe az előterjesztőnek, hogy kompenzálja az előző évi pesszimizmusát, és a nettó átlagkereset-növekedéshez való igazítás elvével a múlt évi többletet is az emeléskor előterjessze.
Az ez évi adatok nem ismertek vagy nem állnak még rendelkezésre, de azt gondolom, hogy ez a következő évre becsült 16% is valószínűleg majd magasabb érték lesz, és azt gondolom, hogy a következő években is, ha az előterjesztőn múlik, akkor jogsérelem fogja érni a nyugdíjasokat.
Csak szakmai gondolatként vetem fel azt, ami a többségi bizottsági előterjesztésben is szerepelt, hogy csak kismértékben bővült azon területek köre, ahol most járulékot kell fizetni, ez pedig a természetbeni juttatások.
Ennél azért valamivel szélesebb körben bővült, de azt gondolom, tényleg ez a meghatározó, azaz a természetbeni juttatásokra való biztosítási járulékfizetési kötelezettségkiterjesztés.
Én azt gondolom, hogy ha valaki egy picit mélyebben belegondol, amellett, hogy ez nemcsak azt jelenti, hogy növelem az elvonásokat, hanem megnézi a szolgáltatási oldalt, akkor természetesen itt sem fog azzal találkozni, hogy a biztosítás járulékalapjainak megnövekedésével szemben majd a szolgáltatások területén is jót fog állni a biztosító. De nemcsak erről van szó.
Társadalombiztosítást, nyugdíjbiztosítást és egészségbiztosítást – és ebben az esetben az egészségbiztosítás a központi szereplő – azért kell fizetni, mert ha valaki beteg lesz, akkor jövedelemkiesésre kerül sor, és a biztosító ezt a fajta jövedelemkiesést pótolja a biztosítás oldaláról. Hiszen, ha nem jár munkába, akkor nem tudja a munkáját elvégezni, és a munkájáért járó ellenszolgáltatásból nem részesül, ennek ellenére biztosítja saját magát, és majd egészségbiztosításra és táppénzre tesz szert.
Igen ám, de a természetbeni juttatások nem tartoznak ebbe a körbe, mert nem esik ki, tehát itt nem kerül… a biztosítási vonzata egyszerűen szakmai elképzelhetetlenség, szakmai nonszensz, hiszen ebben az esetben a biztosítottnak semmilyen kára nem keletkezik. Nem arról van szó, hogy nem végzett munkát és nem kap ellenszolgáltatást. A természetbeni juttatást – legyen az bármilyen területen – a munkáltató minden további nélkül, a továbbiakban is biztosíthatja számára, ha egyébként arra a biztosítottnak, az ő munkavállalójának szüksége van.
Hivatkozás volt többször is mind a bizottságiban, mind a miniszter úr felszólalásában az Érdekegyeztető Tanáccsal való konzultációra, esetenkénti konszenzus felemlegetésére. Szeretném hangsúlyozottan elmondani, hogy ez az előterjesztés elveiben és szakmájában sehol nem bírja az Érdekegyeztető Tanács konszenzusát. Úgyhogy ez így nem megalapozott.
Ha pontosan figyeltünk a miniszter úr szavaira, akkor ő sem ezt állította, hanem hogy vannak benne olyan részek, amelynek alkalmazásában egyetértettünk. Valóban, vannak benne ilyenek, én azt gondolom, hogy konszenzus lehet mondjuk a címe megközelítéséből, nagyon sok más szakmai területen ezt nem lehet fellelni.
A legkényesebb területekre ugyancsak érdemes egy picit a továbbiakban is ráfigyelni, amikor most elkezdjük szétválasztani – most már számszakilag és nevesítve is – az egészségbiztosítást, a nyugdíjbiztosítást, most a számok tükrében talán képviselőtársaim jobban fel tudnak arra figyelni, hogy a korábbi időszakban az alacsony nyugdíjjárulékszint és a magas tb. járulékból bizony a tb. járulék jelentős részét nyugdíjbiztosításra költöttük.
Csak látszatbiztosítási elv volt, amikor a nyugdíjas munkavállaló után a nyugdíj-biztosítási járulékot a munkáltatónak, úgymond, nem kellett fizetni, hiszen a nyugdíjasa már újabb nyugdíjalapot nem kell hogy képezzen.
Most láthatjuk, hogy a 44%-os társadalombiztosításból – amit kell fizetnie a munkaadónak nyugdíjas munkavállaló után – 23,5%-a a valóságban nyugdíjalapba megy, azaz egy nyugdíjas jövedelmét nem tudja a munkáltató – a nyugdíjas számára – a kezébe adni, hanem annak igen jelentős részét az ő munkájának eredményeként a nyugdíjalapba kell befizetni.
Én azt gondolom, hogy most már tényleg lépni kellene, meg kellene határozni azt a szintet, amíg terjed a biztosítás. Azt gondolom, hogy nemcsak a szolgáltatások oldalán kell a plafonírozást bevezetni, amely feltétele egy több oldalról finanszírozott társadalombiztosítási, egészségbiztosítási, nyugdíj-biztosítási rendszernek, hanem el kell kezdeni a lépegetést, el kell kezdeni a lépéseket, hogy a biztosítási járulék oldaláról is korlátokat kell bevezetni.
(16.40)
Nem szélesíteni a köröket, hanem csökkenteni azokat a területeket, ahol járulékelvonásra kerül sor – szolgáltatásra viszont nem.
Szeretném felhívni a figyelmet, hogy továbbra sem az alacsony biztosítási befizetés miatt van nehézsége a társadalombiztosítási rendszerünknek és nyugdíj-biztosítási rendszerünknek, hanem továbbra is azért, mert a költségvetés ebben az évben sem vállalta át azokat a fizetéseket – sőt, azok kis részében sem lépett előre –, amelyeket nem a biztosító oldaláról, hanem az állampolgári jogosultságok oldaláról kellene fizetni, azaz nem szabadna, hogy a nyugdíj- és társadalombiztosítási alapjainkat terheljék.
Máig nem történt meg a vagyonnal való ellátás, több mint egyéves döntésünk ellenére – azt hiszem, októberben volt egyéves a Ház azon döntése, hogy mintegy 100 milliárdos vagyonnal fogjuk ellátni a társadalombiztosítást. A vagyonátadásra – és ezáltal a vagyon hozadékához való hozzáférésre – a lehetőség továbbra sincs meg e két alapnak.
Azt hiszem, továbbra is az államra vár a feladat, hogy a be nem fizetett járulékok mintegy 30–50%-áért felelős 30 nagy állami tulajdonú cég fizetési fegyelmét, fizetési kötelezettségének rendezését végre megoldja. Azt hiszem, továbbra is ezzel a harminccal kellene foglalkozni, ezzel viszont foglalkoznia kellene – mert valóban nehéz lesz különben biztosítani, finanszírozni az egyébként biztosítási kötelezettséget jelentő feladatait.
Csak felhívom a tisztelt Ház figyelmét: az expozéban többször pozitívumként bemutatott elemet – hogy nemsokára, néhány hét múlva most már önkormányzata lesz a társadalombiztosításnak, meg hogy idén előreléptünk a biztosítási ágak szétválasztásával az egészségbiztosítás, nyugdíjbiztosítás területén – ebben a Házban szerintem nyolc éve minden évben előterjesztették a társadalombiztosítás előterjesztésekor. Azt hiszem, ilyen sokszor nem hangoztatták ebben a Házban mint érdemet és eredményt – és a mai napig nem történt semmi.
Visszaemlékszem: 1978–88-ban egy érdek-képviseleti szerv vezetőjeként is tagja voltam a Magyar Társadalombiztosítási Tanácsnak – tehát ezelőtt 5-6 évvel. És emlékszem rá, hogy ebben a tanácsban a szövegezett, kodifikált megállapodásig jutottunk el a társadalombiztosítás önkormányzatának felállításában. Emlékszem, akkor az az egy elem "fúrta meg" az aláírását és kihirdetését a Parlamentben, hogy az akkori munkavállalók – azaz szakszervezetek – 90%-os részvételt követeltek a kétharmados részvétel helyett az önkormányzatban, és a munkaadók csak a kétharmadhoz járultak hozzá, és egyharmadot – mint befizetők – szerettek volna a munkaadói szervezetek fenntartani.
Öt-hat évvel ezelőtt tartottunk tehát ezen a ponton.
A következő hetekben ismét tárgyalni fogjuk az önkormányzat szerepét. Én azonban azt hiszem, nincs ekkora szerepük a társadalombiztosítási önkormányzatoknak. Kérem, ezt létre kell hozni, meg kellett volna alkotni, működnie kellene. Azt hiszem, nem merülhetett volna ki a társadalombiztosítás és a nyugdíjrendszer problémaköre ennek az éveken keresztül való tárgyalásában.
Kicsit félek egyébként attól – ez már záró gondolatom –, hogy ez az önkormányzati előterjesztés most is kevésbé a szakmai szándék által vezéreltetett. Sokkal inkább az a cél, hogy ha fennmarad a biztosítási járulékok elvonásának ez a fajta törvényi helyzete, az állam nem vállalja át a finanszírozási kötelezettségeit, nem fizeti meg a társadalombiztosításnak azokat a kötelezettségeket, amelyeket a társadalombiztosítás áll, ha nem adja át az alapokat a társadalombiztosításnak, a nyugdíjalapnak, akkor mindössze arra fog sor kerülni, hogy egy alulfinanszírozott vagy finanszírozási hiánnyal küzdő önkormányzatnak azt mondják: ennyi pénzed van, és most te állj a Parlament elé, és mondd azt, hogy nem rendezed a nyugdíjakat… Mindössze a felelősség áthárítására fog sor kerülni – miközben lehetlen helyzetbe fogja hozni a tisztelt Ház ezt az önkormányzatot.
Azt hiszem, most, amikor ezt a törvényt tárgyaljuk, ebben kellene a törvényi garanciákat elhelyezni, ebben a törvényben kellene megakadályoznunk, hogy a Kormány évente módosítgassa a nyugdíj értékállóságát. Legyen egyértelmű, hogy valamennyi nyugdíj értékállóságának megőrzése – a biztosítási elv alapján – kötelező. Ebben a törvényben kellene végre határidőt szabnunk arra, hogy mikor és milyen módon látjuk el vagyonnal – valóban hozadékot hozó vagyonnal – a társadalombiztosítást, és hogy az utolsó év, amikor a költségvetés helyett a társadalombiztosítás finanszíroz, az az 1993-as év legyen. Azt hiszem, ezek jelentenének előrelépést.
Nem hiszem, hogy ebből túl sok meg fog valósulni – nekem azonban képviselői kötelességem volt ezt ebben a Parlamentben elmondani. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)
