CSURKA ISTVÁN
CSURKA ISTVÁN
CSURKA ISTVÁN (MIÉP) Elnök Úr! Tisztelt Ház! Sajnálom, hogy rövid időn belül újra el kell viselniük hozzászólásomat, dehát ez a sorrend következtében alakult így.
Az akadémiai törvény tárgyalásakor mintegy bevezetőként ki kell mondanom egy nevet, amely meglepően fog hangzani. Szaharov akadémikus. Miről lett híres?
Arról, hogy ellenállt annak a szellemnek, amely azt az akadémiát létrehozta, amely őt akadémikusnak nevezte ki. És ő tudós maradt azután is, hogy a szovjet tudományos akadémia megvonta tőle mindazokat a támogatásokat, amelyeket azelőtt élvezett, mielőtt nem került politikai összeütközésbe a fennálló hatalommal. Száműzték, noha a világ egyik legnagyobb tudósa volt, Mit jelent ez?
Azt jelenti, amire már több képviselőtársam is hivatkozott, hogy az Akadémia abban a formájában, ahogy nálunk is létezett — és még mindig létezik —, egy olyan intézmény volt, amelyet a fennálló hatalom, a szovjet hatalom töltött meg nemcsak politikai hatalommal, hanem erőteljesen bizantin jellegekkel, és amelyeknek semmi közük nem volt a tudományhoz.
Ha egy ilyen nagy tudóst egyetlenegy politikai mozdulatáért száműzni lehetett, és ilyen események természetesen a Magyar Tudományos Akadémia életében is előfordultak, akkor az az intézmény, az az akadémia többé nem nevezhető akadémiának.
A közelmúltban lezajlott egy érdekes, ugyancsak politikai színezetű esemény a mi Akadémiánk házatáján is. Valaki rehabilitációt kért egy magyar tudós számára, aki a katyini tömegmészárlás vizsgálatában vett részt, és akkor, amikor ez megtörtént, tudományos pontossággal megállapította, hogy a mészárlást a szovjetek végezték el. A háború után ezért ezt a tudóst kizárták az Akadémia sorából, üldözték, és mostani rehabilitációja sem történhet meg, politikai okokra való hivatkozással, holott ma már a szovjet hatalom örökösei is elismerik, hogy igen, ezt a mészárlást Sztálin parancsára végezték el.
Ha ez előfordulhat a mi Akadémiánkban, akkor ez az Akadémia nem tudós testület, hanem politikai intézmény, amely a szerint mérlegeli döntéseit, hogy milyen politikai célszerűsége van az adott állásfoglalásnak.
Ezért ennek az akadémiai szerkezetnek egy jogállamban és egy modern tudományosságban voltaképpen nem volt helye. Ez nem reformra, hanem gyökeres átalakításra szorul, amelyet azonban ez a törvénytervezet nem céloz meg.
Alapvető ellentmondása, amelyre feltétlenül fel kell hívni a figyelmet, az egyetemekhez, vagyis az általunk már elfogadott felsőoktatási törvényhez fűzi. Itt egy másik kitérőt is kell tennem, illetve egy kis történeti visszatekintést.
Az egyetem: előttem már nagyon jól kifejtették, hogy az egyetemek és az akadémiák államosítása egy időben történt, a 40-es évek végén, az 50-es évek elején. Az egyetemekből szakintézményeket csináltak, foglalkozásokra készítették fel az embereket, annyi hallgatót vettek fel, amennyinek az elhelyezésére szükség volt.
Vannak természetesen olyan tudományágak és olyan egyetemek, ahol ez a fajta képzés helyes és célszerű. Tudjuk, hogy aki orvos akar lenni, az az orvosi egyetemre jelentkezik, és annak elvégzése után lehet orvos, állatorvos is, legfeljebb politikus lehet, miután elvégezte az állatorvosi egyetemet. (Derültség.) De ezek az egyetemek helyesen működnek így, viszont nem volna szabad, hogy a tuodmányegyetemek ilyenfajta iskolává, szakintézménnyé, foglalkozási ágra való előkészítéssé legyenek leminősítve. Mert a tudományegyetemek, mint ahogy a történelem is bizonyítja, sokkal kötetlenebbül, sokkal inkább az egyénre bízva kellene, hogy működjenek, és nem szabadna, hogy a bölcsészettudományi egyetemen tanárokat képezzenek csupán, természetesen az kell, hogy legyen a fő cél, de nem lehet olyan iránya a képzésnek, hogy onnan aztán nehezen lehessen elkalandozni. Természetesen ennek ellenére igen sokan elkalandoznak, mert az élet rákényszeríti őket.
A baj az, hogy az egyetem jellege olyanná vált, amely nem biztosította a tudományos kutatást, az egyetemi polgár szabadságát, azt, hogy ő általában a tudományokhoz szegődött el akkor, amikor beiratkozott egy-egy egyetemre, és tulajdonképpen ráért meghatározni önmagát, és nem a jövendő foglalkozása függvényében végezte el az egyetemet.
(19.20)
Az egyetemi önállóság mostani kinyilvánítása merőben légvár. Az Akadémia most — és ennek a törvényjavaslatnak is vannak ilyen cikkelyei — felügyeletet lesz képes gyakorolni az egyetemek fölött, amenynyiben a tudományos minősítés hatósági jogkörét birtokolja. Az Akadémia beleszól — akarva és akaratlanul — hatalmas pénzösszegekkel való rendelkezése következtében az egyetemi életbe. Hiába mondják ki az egyetemi autonómiát, ha az Akadémiához kötődés jelenti a tudományos előrehaladást, ha az Akadémia intézményeinek és kutatóhelyeinek a költségvetése határozza meg egy-egy egyetemi oktató tudományos munkáját. Ha az Akadémián keresztül vezet az út tudományos fokozatok eléréséhez, akkor a szellemi korrupció bele van építve a rendszerbe. Ennek nem szabad így működnie a jövőben. Nem, mert az egyetem kell, hogy legyen a jövőben a tudományos kutatás középpontjában, és az egyetemeken kell, a szabaddá vált egyetemeken kell a tudományos kutatás legtöbb részének megtörténnie. Legyenek az akadémikus urak köztiszteletben álló személyek, olyanok, akiket az egész tudományos élet megbecsül, és akiknek maga a társadalom és a tudományos vagy a művészeti közvélemény adományozza ezt a rangot, ezt a kitüntetést, de ne legyenek ők maguk az egész oktatási és nevelési rendszerre kiterjedő hatalmasságok, ne lehessen olyan joguk, hogy egyes életpályákat, tudományos karriereket döntsenek el. Ez az egész társadalomra nézve óriási veszélyt jelent.
Ugyanígy máris lehet látni, hogy a rendszer nem működik rendeltetésszerűen, a Horváth Béla által felhozott példákból is láthatóan. A két művészeti akadémia és annak külön-külön való elbírálása, az egyiknek a kirekesztése, a másiknak a támogatása nyilvánvalóan politikai célzatú, és ha még ehhez a törvény is hozzájárul netán, akkor egy olyan újabb bizantin jelleg marad meg az Akadémiában, amely tűrhetetlen.
Ezért tisztelettel javaslom az akadémiai törvénynek a már elfogadott felsőoktatási törvény módosítása utáni megtárgyalását, mert a felsőoktatásnak a saját törvényében kell, kellett volna mindazokat a jogosítványokat megkapnia, amelyek itt most az akadémiai törvény keretében nehezen tárgyalhatók. Könnyen lehet, hogy ez az egész vita mellékvágányra szorul, és akármilyen törvényt hozunk is, az élet ezt nem fogja visszaigazolni, és csak akadályok maradnak a magyar tudományos életben ennek következtében. Köszönöm. (Taps.)
