SZELECZKY ZOLTÁN, DR. (MDF)
SZELECZKY ZOLTÁN, DR. (MDF)
SZELECZKY ZOLTÁN, DR. (MDF) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! A mai Akadémia szerepének megítélésében néha szenvedélyes, sokszor előítéletektől sem mentes megnyilvánulásokkal találkozhatunk. Hogy ez miért alakulhatott így ki, engedjék meg, hogy röviden végigfussak az elmúlt évtizedek történetén.
A fordulat évében a kommunista párt kiterjeszti hatalmát a tudományos életre is, úgymond haladó szellemű tudósokat javasol az akadémikusok közé beválasztani, és természetesen az ideológiailag nem kívántakat kizárni.
A Gerő Ernő vezette Magyar Tudományos Tanács 1950-ben több kutatóintézetet — köztük a KFKI-t —, történelemtudományi kutatóintézetet stb. hoz létre, s ezzel megindul a szovjet típusú akadémiákra jellemző széles kutatóintézeti hálózat kialakulása.
(18.50)
1957-ben már 33 kutatóintézetet felügyel az Akadémia. 1949-ben a tudományos tanács pártkollégiuma javasolja — idézem —: ". a megváltozott viszonyok követelményeinek megfelelő módon." új alapszabály elfogadását. Mondanom sem kell, hogy a változtatás megtörténik. Az 1949-es XXVII. törvény meghatározza az Akadémia szerepét és helyét a tudományos életben, ezzel fokozatosan a tudományos élet irányító központjává válik, részt vesz a népgazdaság szervezésében, így az első tudományos ötéves tervben például olyan fő feladatokat kap, mint a nehézipar fejlesztése, a mezőgazdaság szocialista átszervezése stb.
Ugyancsak szovjet mintára alakul ki a tudományos szakemberképzés és a tudományos minősítési rendszer. 1950-ben bevezetik az aspiránsképzést, akkor sokan kerülnek ki a Szovjetunióba aspiránsként, a kandidátusi fokozatot, majd 1951-ben a tudományok doktora címet. A korábbi címet viselők kérvényezhették az új fokozat odaítélését, amely egy újabb ideológiai és politikai szűrésre adott lehetőséget.
A forradalom után ugyan nagyobb hangsúlyt kap az alapkutatás, de az MSZMP irányelvei továbbra is érvényesülnek — idézem —: "A tudomány csak akkor töltheti be társadalmi szerepét, ha áthatja az egyedüli tudományos gondolkodás, a marxista—leninista világnézet." — idézet bezárva. 1969-ben a Központi Bizottság új tudománypolitikai irányelveket fogad el, mely szerint az Akadémiának mint legfelsőbb tudományos testületnek a funkciója kiterjed a hazai tudományos kutatás egészére. Ennek megfelelően az 1970-es alapszabály kétirányú tevékenységet rögzít: egyrészt legfelsőbb tudományos testület, másrészt szakigazgatási tevékenységet lát el.
1983-tól erősödő depolitizálási tendencia figyelhető meg. Az Akadémia tagjai egyre sérelmesebbnek érzik, hogy érdemi véleményalkotásra nincs módjuk, csak közvetlenül a döntés előtt kérik ki — nemegyszer formálisan — a véleményüket. Gondoljunk itt például a Nagymarossal kapcsolatos bátor véleményalkotásukra, amit — mint köztudott — nem publikálhattak, és titkosítva volt.
Ezek után érthető, hogy az új tudósnemzedék és az Akadémián kívüli, mindenekelőtt az egyetemeken tevékenykedő tudóstársadalom egyre elégedetlenebb lett az Akadémiának az egész magyar tudományos területet ellenőrizni kívánó monopolhelyzetével, és az Akadémia reformját, a tudományos élet demokratizálását sürgették és sürgetik ma is.
Komoly veszélyt jelentett a monopolhelyzet, mert sokszor egymás ellen fordította az Akadémiát és az egyetemeket, aminek a magyar tudomány látta kárát. A már elfogadott felsőoktatási törvénytől és a jelenleg tárgyalt akadémiai törvénytől többek közt éppen azt várjuk, hogy mindkét intézmény feladat- és hatásköre, jogai tisztázódjanak, és a két intézmény csak a tudományos eredmények elérésében rivalizáljon egymással.
Az 1990-es alapszabály-módosítás már kísérletet tesz a megmerevedett hierarchikus struktura lazítására. Az előttünk levő törvénytervezet lenne hivatott arra, hogy mindenekelőtt koncepcionális szinten határozza meg az Akadémia szerepét, feladatát, hatáskörét. Jelen formájában azonban a kialakult szerepek, működési mechanizmusok gyökeres megváltoztatásában következetesen nem megy végig. Kétségtelen, hogy évtizedek óta kialakult szemléleten kell túllépni és visszatérni az Akadémia eredeti feladatához. Olyan törvényt kell alkotnunk, amelyik lehetetlenné teszi, hogy most már az államtól is független Akadémia a tudomány területén monetáris és bürokratikus hatalmi organizációvá válhasson.
Sajnos, a tudomány történetében több olyan példa hozható, hogy a zsenik is hajlamosak rá, hogy hatalmi helyzetükkel visszaéljenek. Hogy csak egy nevet említsek, emlékezzünk Virchowra, akinek haragvó mennykövei átmenetileg nem egy kutatót és teóriát megsemmisítettek, nem kímélve például Koch Robertet, a tbc kórokozójának felfedezőjét sem. Lehet persze, hogy az adott esetben Virchownak csak a tudományos tekintélye és nem hivatali pozíciója adott ilyen hatalmat a kezébe — ezt nem tudom —, de minden esetre jó példa arra, hogy minden hatalommal mennyire vissza lehet élni, ha nincsenek biztosítva ennek törvényileg szabályozott korlátai.
A törvénytervezet visszaállítja az Akadémiának mint a magyar tudomány egyik és mondhatni legfőbb letéteményesének a nem állami, önkormányzati elven alapuló köztestületi státusát. Azonban mindjárt az 1. §-nál tisztázatlan, kik tartoznak ehhez a köztestülethez. A tervezet olyan bizonytalanul értelmezhető kifejezéseket használ, mint például a köztestület tagja, aki — idézem —: ". tudományos tevékenységével részt vesz a magyar tudomány feladatainak megoldásában." — idáig az idézet. Valahol egyértelmű határt kellene húzni.
Az akadémiai köztestület, ezen belül az Akadémia tagjai, vagyis az akadémikusok jelentenék tehát azt a tudóstársaságot, mely szakértői véleményalkotói tekintéllyel bír, hiszen elvileg a legkiválóbb magyar tudósokból áll, de ne rendelkezzék saját autonóm területén túlnyúló bürokratikus és financiális hatalommal. Tudóstestületi jellegéből adódik szerepe, feladata, nevezetesen szakértői véleményalkotás a tudományos élet alapvető kérdéseiben, gondoskodik a tudományok műveléséről, elsősorban az alapkutatások végzéséről, képviseli a magyar tudományt a nemzetközi tudományos életben — természetesen mint az Akadémiát képviselve és nem az egyetemeket —, kapcsolatokat szervez más tudományos munkát végző területekkel, mindenekelőtt az egyetemekkel, szakértői véleményt alkot kinevezésekről pályázatok elbírálásánál, és még lehetne hosszan sorolni a — hangsúlyozom — véleményalkotói, értékelő-, szervezőtevékenységét.
A koncepció mentén haladva azonban hamarosan beleütközünk egy sokat vitatott kérdésbe — melyre képviselőtársaim is valamennyien kitértek —, az akadémiai kutatóintézetek problémájába. Itt van az a pont, ahol sokan és nem indokolatlanul annak veszélyét vélik felfedezni, hogy ezen a területen kívánja megőrizni az Akadémia mint hivatal az elmúlt évtizedekben megszerzett hatósági jellegű igazgató szerepét a magyar tudomány jelentős része felett. Vannak is, nem kevesen, akik azt javasolják, hogy ezeket az intézeteket le kell választani az Akadémiáról, nem illenek bele annak általuk elképzelt intézményébe. Egy ilyen drasztikus változás azonban sokkhatásként érné az intézeteket, nehezen helyrehozható károkat okozna működésükben, így az itt dolgozó kutatók nagy része is úgy látja közeljövőjüket biztosítva, ha megmaradnak az Akadémia — úgymond — védőernyője alatt.
A törvénytervezet ugyan kimondja, hogy a kutatóintézet kutatási és gazdasági önállóságot élvez, de további garanciát erre nem ad. A gazdasági önállóságnak ellentmondani látszik az, hogy az Akadémia egyik vagyoni forrásának tekinti az — idézem —: ". a kutató, szolgáltató és más gazdálkodó szerveztek működéséből származó adózott jövedelmet" — idézet bezárva. Ez arra utal, mintha az Akadémia ezeket a jövedelmeket továbbra is egy központi kasszában kívánná újraosztásba bevonni. Alapító okleveleik szerint ezek a kutatóintézetek alapkutatással foglalkoznak. Az előzőekben már említett 1969-es tudománypolitikai irányelvek után egyre inkább az eredmény gazdasági hasznossága vált a tudományos kutatás céljává. Összevonták a kutatást és a fejlesztést.
(19.00)
Mindez elfogadható addig, amig nem torzul a minden áron való gazdasági eredmény kierőszakolásáig. Meggyőződésem, hogy nincs a természettudományban olyan elvont alapkutatás, melynek sokszor a legváratlanabbul ne jelentkezne gazdasági felhasználhatósága is.
Kívánatos tehát az Akadémián belül egy másik önkormányzatot is kialakítani, melyet az akadémiai kutatóintézetek mint önálló jogi személyek hoznának létre. Az így kialakított akadémiai kutatóintézetek társulásának — az elnevezés nem döntő — autonómiáját e törvényben rögzítetten kell biztosítani, mindenekelőtt a gazdasági önállóságát. Zárójelben jegyzem meg, hogy az intézetek amúgy sem tartoznak az Akadémia törzsvagyonához, hanem állami tulajdont képeznek.
A kérdés legtisztábban úgy oldható meg — és módosító javaslataim is elsődlegesen erre irányulnak —, ha az évi költségvetési törvényben külön tételben szerepel az Akadémiának és külön tételben az Akadémiai Kutatóintézetek Társulásának költségvetése. A társulás számára nyújtott központi keret fedezné az intézetek infrastrukturális költségeit, a kutatói törzsgárda alapbérét, a kutatási alaptevékenység költségeit, célirányos támogatásokat, beruházásokat stb.
A kutatások további költségeit az egyes kutatócsoportok, pályázatok, grantok útján nyernék el. Mindez persze feltételez egy működő alapítványi rendszert és igényekkel fellépő ipari-gazdasági hátteret. Amíg ez a mechanizmus beindul, a központi költségvetésnek kell az említett alapellátásnál bővebb körben a kutatások folytatásának pénzügyi hátterét biztosítania.
Felmerülhet a kérdés: ha ennyire elkülönítjük pénzügyileg az akadémiai kutatóintézeteket magától az Akadémiától, az elnevezésen kívül mi köti az intézeteket hozzá? Természetesen az akadémiai elnevezés is, ami eleve rangot ad az intézménynek. De ezen túlmenően az Akadémia felügyelő szerepe több területen is megnyilvánulhat. Így például felügyeli, hogy az intézet az alapító okirat szerint működjön, vagyis valóban az alapkutatás legyen tevékenységének meghatározója, és a vállalkozási tevékenység ne veszélyeztesse az alapkutatást.
Kidolgozza a tudományos főmunkatársi és tanácsadói besoroláshoz szükséges habilitációs eljárások követelményrendszerét és eljárási rendjét. Kutatási programokat szervez. Saját pályázati keretéből pályázati lehetőséget nyújt az intézeteknek. Minősíti az intézetek munkáját stb.
Egy mondatban összegezve tehát az Akadémia egyrészt jelentené mint önkormányzati elven alapuló autonóm köztestület a tudóstársaságot mint a magyar tudományos elit grémiumát, élén az akadémikusok testületével, másrészt jelentene egy ugyancsak önálló önkormányzati testületként szerveződő akadémiai kutatóintézeti hálózatot, mely két intézmény a központi költségvetésben elkülönülten jelenne meg.
Végül néhány szót egy másik sokat vitatott témáról, a tudományos fokozatokról. A felsőoktatási és az akadémiai törvény értelmében a jövőben két minősítés lenne, az egyetemi doktori, amelyet újabban PhD-nek emlegetünk, és az akadémiai tudományok doktora. Kérdés azonban, hogy a kettő azonos fogalomkörbe tartozik-e, és melyik nevezhető tudományos fokozatnak. A PhD ugyanis egy végzettségi szintet jelent, tanúsítja, hogy viselője sikerrel befejezte a legmagasabb szintű egyetemi tanulmányokat. A tudományok doktora viszont valójában egy, az Akadémia által nyújtott cím egy kiemelkedő tudományos eredményért vagy elismerést érdemlő kutatói tevékenységért.
Megjegyzem, Angliában, ahol szintén szerepel a tudományok doktora cím is, ezt az oxfordi vagy más brit egyetemen adják át, és nem a Royal Societyn. De hát ne mindig azt lessük, hogy a külországban mi van. Vannak szerencsére bőven magyar gondolkodóink, akiknek szavaira figyelni hasznunkra válik.
Kire hivatkoznék most eredményes céljaink meghatározásánál, ha nem Széchenyi Istvánra: A kiművelt emberfő, ennél lejjebb nem bocsátkozhatunk, az ész erő, s így az ész boldogság. A tudományos emberfő mennyisége a nemzet igazi hatalma. (Taps.)
