EÖRSI MÁTYÁS, DR. (SZDSZ)
EÖRSI MÁTYÁS, DR. (SZDSZ)
EÖRSI MÁTYÁS, DR. (SZDSZ) Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Hölgyeim és Uraim! Akiknek tegnap módjukban állt hallgatni Csurka István képviselő úr felszólalását a Házszabály vitájában, egy nagyon érdekes megközelítést tapasztalhattak. Csurka István képviselő úr — lám, mit tesz, ha valaki többségből hirtelen a kisebbségbe kerül — élete legliberálisabb felszólalását tartotta a magyar Parlamentben. Azt feszegette, hogy milyen aktuálpolitikai megfontolások állhattak az előterjesztők mögött, akik a Házszabályt a Parlament elé beterjesztették.
Azt gondolom, hogy ez indokolt megközelítése egy törvényjavaslatnak. Nemcsak azzal célszerű foglalkozni, hogy mi van benne a törvényjavaslatban, milyen szabályokat javasol az előterjesztő a Parlamentnek elfogadásra, hanem az is érdekes, hogy milyen megfontolásból terjeszti az előterjesztő a törvényjavaslatot a Parlament elé. Miért akkor terjeszti a Parlament elé, amikor előterjeszti, és egyáltalán, milyen megfontolások állnak a javaslat mögött.
Nos, az előttünk fekvő törvényjavaslat, a Polgári Törvénykönyv módosítására vonatkozó törvényjavaslat dátuma 1993. március valamelyik napja.
(17.20)
Talán emlékeznek képviselőtársaim, hogy 1993 első néhány hónapja az alapítványgründolástól volt hangos, a Kormány alapítvány-létrehozási vihara ebben az időszakban érte el a Parlamentet, és ellenzéki képviselők interpellációja nyomán derült ki, hogy a Kormány törvénnyel ellentétesen hozott létre különböző alapítványokat.
Ha összevetjük ezt az alapítvány-létrehozási botránysorozatot és a törvényjavaslat dátumát, akkor, azt hiszem, nem járhatunk messze az igazságtól, hogyha kimondjuk, hogy a törvényjavaslat beterjesztése lényegében nem szolgál más célt, mint azt, hogy utólag legalizálja a Kormánynak a törvényjavaslatot megelőzően tett alapítványait. Ebben a vitában kiderült ugyanis, hogy az államháztartási törvény értelmében csak törvényben lehet állami vagyont ellenérték nélkül átruházni. Nosza, mit mond erre a Kormány? Hozzunk létre egy törvényt, amely lehetővé teszi az átruházást! Az a kifogás érte a Kormányt, hogy a Kormány nem nyilvános határozatban hoz létre alapítványokat. Nosza, hozzunk akkor gyorsan egy törvényt, amely felhatalmazza a Kormányt közalapítvány létrehozatalára. Ettől kezdve a Kormánynak — ha tetszik, ha nem tetszik — belső ügyévé válik, hogy milyen alapítványokat hoz létre az adófizetők pénzéből.
Hozzátehetik, hölgyeim és uraim: kinek mi köze van hozzá? Mi azonban ennyi idő elteltével is tiltakozunk minden olyan kezdeményezés ellen, amely azt a célt szolgálja, hogy a Kormány az adófizető állampolgárok pénzét magánvagyonokká mentse át.
Érdemes odafigyelni arra, hogy a Kormány milyen időzítést állított be a Parlament munkájába a törvényjavaslat tárgyalásakor. 1993 eleje az alapítvány-létrehozási botrány, tavasz közepén a botrány kipattan, ezt követően a Kormány benyújtja ezt a törvényjavaslatát, majd lekerül a Parlament napirendjéről, gondolom, azzal a céllal, hogy a közvélemény feledkezzék meg arról, hogy a törvényjavaslat benyújtását milyen manipulációk előzték meg. Nekünk azonban — úgy gondolom — kötelességünk, hogy felhívjuk kormánypárti képviselők, más ellenzéki párthoz tartozó képviselőink figyelmét, és nem utolsósorban a közvélemény figyelmét arra, hogy valójában milyen célt szolgál a Kormány javaslata.
Szeretném fölhívni azonban a figyelmüket arra, hogy hiába fogadja el a kormánytöbbség a Polgári Törvénykönyv módosítására vonatkozó javaslatot, ezzel azok az akciók, amelyeket már az év elején is kifogásoltunk, nem kerülnek jobb megítélés alá. Szeretném, hogyha tisztában lennének azzal, hogy a Kormány tevékenységének a törvény csak a formális kereteit adja meg, de a morális visszaélések alól nem jelent semmilyen felmentést. Az következik ebből, hogy hiába fogadják el önök ezt a törvényjavaslatot, hogyha a Kormány az eddigiekhez hasonló módon fogja az alapítványok létrehozatalát folytatni, akkor a közvélemény ugyanúgy fogja ezeket az akciókat megítélni, mint ahogyan eddig tette.
Azt gondolom, önöknek meg kell fontolniuk, adhatják-e szavazatukat egy ilyen — lehet, hogy a jognak megfelelő, ám — tökéletesen immorális javaslatra.
Rátérve most már magára a javaslatra. Balsai István igazságügy-miniszter úr expozéjában egyetlenegy olyan mondat hangzott el, amellyel maradéktalanul egyet tudunk érteni. Ez a mondat úgy hangzott, hogy a Polgári Törvénykönyv, amely az állampolgárok és más személyek vagyoni és személyes viszonyait a legmagasabb és legátfogóbb szinten szabályozó kódex. Ennek a kódexnek a parlamenti vitája — idézem — "rendkívüli horderejű az ország életében, és ünnepnap egy parlamenti törvényalkotási munkában, amikor a Polgári Törvénykönyvvel foglalkozhat" — mármint a Parlament.
Egyetértünk ezzel a kijelentéssel, és csak sajnálkozni tudunk azon, hogy végül is a Polgári Törvénykönyv módosítására vonatkozó törvényjavaslat vitája nem vezetett sem ünnephez, sem másfajta felemelő gondolatokhoz. Megítélésünk szerint ennek az oka az, hogy bár a Kormány beszél arról, hogy e Polgári Törvénykönyv állampolgárok millióinak az életkörülményeit befolyásolja alapvetően, azonban megítélésünk szerint az a mód, ahogyan a Kormány ennek a törvényjavaslatnak a parlamenti tárgyalását előkészítette, a legkisebb módon sem támasztotta alá a Kormánynak ezt a meggyőződését.
Miért merem ezt állítani? Azért, tisztelt képviselőtársaim, mert ha komolyan gondoljuk azt, hogy a Parlament asztalán fekszik egy törvényjavaslat, amely milliók életkörülményeire van alapvető hatással, akkor ennek a törvényjavaslatnak a tárgyalása nem a Kormány, nem is csak a Parlament belső ügye.
Tisztelt képviselőtársaim, amikor 1990-ben a jogalkotási törvényt módosítottuk, és úgy döntöttünk, hogy kihúzzuk a társadalmi vita jogintézményét a jogalkotási törvényből, akkor ezt abból a megfontolásból tettük, mert úgy gondoltuk, hogy a korábbi rendszerben a társadalmi vita még formalitást sem kapott, olyan mértékig, hogy csak egy üres törvényi kitétellé degradálódott. Azt gondoltuk, hogy ezt nyugodtan lehet törölni, mert a többpárti demokrácia élettel fogja kitölteni ezt a kiüresedett paragrafust, és a kormányzópártok — elsősorban önök befolyásolják a törvényhozás menetét — valódi társadalmi vitákat fognak kezdeményezni, legkivált olyan törvényjavaslatok esetén, amelyek — mint már említettem — milliók életkörülményeire voltak kihatással.
Adott esetben — miközben elfogadom azt, hogy valóban a Polgári Törvénykönyv rendkívül fontos törvény —, sajnos, ez a társadalmi vita tökéletesen elmaradt. Azok a képviselőtársaim, akik már a Polgári Törvénykönyvről eddig beszéltek, fölhívták a figyelmet arra, hogy a Polgári Törvénykönyv módosítása nagymértékben az alapítványokkal, közalapítványokkal, és ehhez hasonló intézményeknek az újraszabályozásával foglalkozik.
Nos, én azt gondolom, hogyha ez igaz, akkor a Kormánynak szakmai viták egész széles sorát kellett volna lefolytatni a különböző alapítványok, kamarák, a kultúrát finanszírozók, a kultúrák mecénásai és a kultúra fogyasztóinak a bevonásával, azoknak a bevonásával, akiknek az életét ez a törvény — mint önök is mondták — alapvetően befolyásolni fogja.
A törvényjavaslat indoklásában olvasható egy olyan kitétel, hogy a tervezet a szakmai közvélemény — úgymond —, elméleti és gyakorlati szakemberek bevonásával készült. Magyarország nem túl nagy ország, így nem okozott túl nagy nehézséget ennek utánajárni. Nos, legjobb tudomásom szerint ez a kijelentés sem felel meg a valóságnak, bár nem tudom, hogy a Kormány kit tekint szakmai közvéleménynek. Akiket én e tekintetben jogászként ismerek, s akiket az én jogász ismerőseim jogászként ismernek, azok ebbe a munkába nem voltak bevonva. Persze elképzelhető, hogy más alapítvány-szakemberek, mint a Zelnik úr és Csoóri úr be voltak vonva ebbe a munkába, de őket, bár alapítvány-szakértőknek tartom, de jogi, szakmai közvéleménynek mégsem tekinteném őket.
Valószínűleg ez lesz az indoka annak, hogy a törvényjavaslatnak még azok a rendelkezései is, amelyek önmagában helyesek és önmagában elfogadhatóak lennének, koncepciótlanul, egy kicsit összedobva kerültek szabályozásra.
A pozitív részről pár szót mondva, úgy érzem, a korrektség megkívánja, hogy megemlítsük, azok a rendelkezések, amelyek a Polgári Törvénykönyv kötelmi jogára vonatkoznak, önmagukban többnyire rendben vannak. Ezek a rendelkezések a diszpozitivitást javasolják növelni, a feleket egyenjogúsítják, a magánszemély — jogi műszóval természetes személy — és a jogi személyek közötti különbséget csökkentik, lehetővé teszik a választottbíróságot, tehát általánosságban ezek a rendelkezések liberális rendelkezések, a felek autonóm döntésére bízzák a közöttük létrejövő viszonyoknak a szabályozását.
Probléma azonban, hogy ezek mögött a rendelkezések mögött sem érhető tetten semmifajta koncepció, mindegyik rendelkezésrészben van egy-két jó gondolat, de egyik fejezet sem került átfogó rekodifikációra, ezért úgy gondolom, túlzásnak lehet tekinteni Balsai István miniszter úrnak expozéjában tett azt a kijelentését, hogy egy tematikus, szakaszos kodifikációról van szó, hiszen — még egyszer mondom — ezt a tervezet semmiképpen sem tükrözi vissza.
(17.30)
Térjünk ezek után át a nonprofit ügyek kérdésére; eddig felszólaló képviselőtársaim, a vezérszónokok is leginkább ezekkel a kérdésekkel foglalkoztak.
Mindenekelőtt szeretném leszögezni, nyomatékkal leszögezni azt, hogy valóban égetően fontos, hogy az állam — és most ideértem az önkormányzatokat is — és a gazdasági élet szereplői közé egyfajta közintézményi szférát létrehozzunk. Az eddigi, pontosabban a ma hatályos jogunkból ez hiányzik, és ordító az igény arra, hogy ez megjelenjék a szabályokban. Megítélésünk szerint azonban az az út, amelyet a Kormány választott, kifejezetten rossz, és nem segíti ennek a közintézményi szférának a létrejövetelét.
Több képviselőtársam tett már erre említést, én csak megismétlem: ezek a szabályok valójában nem a Polgári Törvénykönyvbe való szabályok. A legfőbb ideje lenne, hogy a nonprofit törvény létrejöjjön, és ez szabályozza ezeknek a szervezeteknek a státusát, és ez szabályozza az adózási kérdéseit. Egyáltalán egy olyan komplex szabályozást adjon, amely kellő eligazítást nyújt az abban részt vevő állampolgároknak és a hatóságoknak is.
Sajnálatos, hogy nem ezt az utat választotta a Kormány, hanem a Polgári Törvénykönyvet kívánta módosítani. Szeretném fölhívni képviselőtársaim figyelmét arra, hogy miközben a felszínen úgy tűnik, hogy a Kormány valóban egy közintézményi szférát kíván létrehozni az állam és a gazdasági élet szereplői közé, valójában, ha megnézzük ezeket a rendelkezéseket részleteiben és elemezzük őket, akkor kiderül, hogy valójában a Kormány etatista politikájának újabb trükkjeivel állunk szemben.
A Kormány ebben a törvényjavaslatban az államigazgatás egy részét közintézményekbe, különféle alapokat és alapítványokat kezelő szervezetekbe kívánja eltüntetni úgy, hogy közben ezeket továbbra is a saját kezében kívánja tartani. Hadd hozzak egy példát erre a kijelentésemre. A köztestületeknél és a közalapítványoknál foglalt rendelkezéseknél a 63. § (3) bekezdése és a 74/G § (1) bekezdése folytán akár egy miniszteri rendelet is bármilyen hatósági jogkört korlátozás nélkül átruházhat köztestületekre. Arra persze a tervezet semmifajta választ nem ad, hogy alakul az államigazgatással szemben kiépített jogorvoslati rendszer az ilyen köztestületek keretén belül hozott döntésekkel szemben.
Szeretném nyomatékkal fölhívni a figyelmüket arra, hogy az államigazgatással szembeni jogorvoslat lehetősége, illetőleg ennek a kiépítése a szocialista állammal szembeni egyik legnagyobb vívmány volt, és a törvényjavaslattal ez kerül veszélybe, hiszen megint egy államigazgatási szinten hozott döntéssel szemben az állampolgároknak semmifajta jogorvoslat nem áll a rendelkezésükre.
Én nagyon remélem, hogy azok a képviselőtársaim, akik érthetően lojálisak a Kormánnyal szemben, nem vállalják egy olyan döntésnek az ódiumát, amely nemcsak hogy egy durva visszalépés az elért jogalkotási vívmányokhoz képest, egyenesen visszatérés a korábbi szocialista jogállam rendkívül kellemetlen jellemzőihez.
Ami a közhasznú társaságokat illeti, ott egészen más a helyzet, hiszen ott nem esik szó közhatalmi jogosítványokról, csak éppen az nem derül ki a törvény javaslatából, hogy egyáltalán mitől közjogi ez a közhasznú társaság, erről Schiffer képviselőtársam beszélt, ezért nem kívánom megismételni, amit ő mondott.
Úgy vélem, nem szükségtelen, hogy mindhárom jogi forma — ez a közhasznú társaság, a köztestület és a közalapítvány — vonatkozásában egyenként és nagyon a lényegre törően kifejtsük aggályunkat.
Ami a közhasznú társaságot illeti, a legjobb lenne, ha kimaradna az egész szabályozásból. Miért mondom ezt? A közhasznú társaság háttérjoganyagnak a gazdasági társaságokat kívánja bevenni, ez pedig egyrészt szétveri a társasági jogot, amely az átalakulásunk gazdasági jogának a legalapvetőbb és legjobban sikerült törvénye; ellentétes a magyar társasági joggal, ilyenfajta társasági intézmény az egész Európai Közösségben nem létezik, tehát ahelyett, hogy közelednénk az európai jogi irányokhoz, inkább távolodunk attól.
A köztestületekre vonatkozó szabályozás pedig rendkívül hézagos. Amint erről már szó volt, jogszabály, tehát már miniszteri rendelet is átruházhat számára jogköröket. Ez egy olyan típusú biankó, kitöltetlen váltó, amelyhez hasonlóval csak etatista, diktátor típusú államok élnek. Nem kívánok ezzel a váddal élni, és szeretném, hogyha megfontolnák, hogy érdemes-e ezt a vádat magukra venniük.
A köztestületekre nézve a 66. § (4) bekezdése értelmében törvény előírhatná, hogy meghatározott tevékenységet csak köztestület tagjaként lehet folytatni. Megítélésünk szerint ezzel a rendelkezéssel igen nagy a veszélye annak, hogy a köztestületek a vállalkozók felett korlátlan hatalommal rendelkeznek. Az utóbbi időben — főképpen egy temetés kapcsán — sokat beszélnek arról, hogy a Kormány a Horthy-korszak auráját szereti, és tartja maga előtt kívánatosnak. Ha ezt a paragrafust elfogadják, akkor ez a vád már elesik, hisz ez a feudális céhrendszer jellemzőjét hozza be a magyar gazdaságba, azt hiszem, nem kell hangsúlyoznom, hogy ezt nagyon jó lenne elkerülni.
Végül ami a közalapítványokra vonatkozó szabályozást illeti, egyetlenegy dologra szeretném fölhívni a figyelmüket, mégpedig rendkívül nyomatékosan. Ez pedig a nyilvánosság követelménye. A törvényjavaslat alapvető hiányossága, hogy nem rendelkezik a legcsekélyebb módon sem arról, hogy a közalapítvány alapító okirata, a bírósági bejegyzés és egyéb okiratok nyilvánosak. Hogyan lehetséges tehát a társadalomnak ellenőriznie azt, hogy az adóforintjaikat mire fordítják, hogyan lehetséges így a Kormány ellenőrzése? Amikor az alapítványbotrány nyomán Fodor képviselőtársam interpellált, a Kormány azt állította, hogy nem is voltak titkosak ezek az alapítványok, ezek nyilvánosak voltak. Most igaz volt ugyan, hogy rá volt nyomtatva nagy betűkkel, hogy titkos, igaz ugyan, hogy háromezres számúak voltak, ami azt jelenti, hogy nem kell őket a Magyar Közlönyben megjelentetni, de azt mondták, hogy nyilvános volt.
Miért mondták, hogy nyilvános volt? Azzal indokolta a kormányszóvivő a nyilvánosságot, hogy egy kormánytájékoztatón bejelentették, hogy az alapítványokat létre fogják hozni.
Tisztelt képviselőtársaim! Ha ezt a logikát el tudjuk fogadni, mármint a Kormánynak azt a logikáját, hogy egy kormányzati intézkedés attól válik nyilvánossá, hogy bejelentik, hogy megvalósult, akkor arra a szomorú következtetésre kell jutnom, hogy akik ezt vallják, azok azt is vallják, hogy mondjuk, a bős—nagymarosi beruházás is nyilvános volt, hiszen azt is bejelentették.
Úgy gondolom, hogy mégiscsak egyetértünk abban, hogy a Bős—Nagymaros-beruházás és az alapítványok létrehozatala nem azért volt titkos, mert nem jelentették be őket utólag, hanem azért, mert senkinek nem lehetett fogalma a döntés körülményeiről. Nem lehetett tudni, hogy milyen érvek szólnak mellette, milyen érvek szólnak ellene, és nem lehetett megnézni azokat az okmányokat, amelyek a döntést alátámasztották. Bátran kijelenthetjük tehát, hogy a Kormány javaslata a közalapítványok vonatkozásában éppoly titkossá teszi a közpénzek felhasználását, mint ahogy titkosan hozták létre a korábbi alapítványokat botrányos módon, és hogy a korábbi kormányok titkos döntéseket hoztak az ország feje felett, hogy ne mondjak más példát, a bős—nagymarosi beruházásról.
Úgy gondolom, hogy nagyon szomorú dolog, hogy a demokrácia 3. évében még egy ellenzéki képviselőnek ilyen alapvető dolgokról kell szólnia, ilyen alapvető dolgokban kell szót emelnie.
Nagyon szeretném, ha a kormánypárti képviselőtársaim megfontolnák azokat az aggályokat, amelyeket itt előadtunk. Bár hadd tegyük hozzá, hogy illúzióink nincsenek, mert eddig érveink többnyire leperegtek kormánypárti képviselőinkről. Én csak egy dologra szeretném fölhívni a figyelmet: egy választást el lehet veszteni emelt fejjel, de becsületet soha. Önök, akik annak idején a demokrácia alapvető szabályaira esküdtek, és arra tettek hitet, gondolom, nem szeretnék elveszteni becsületüket is a következő választásokon. Ezért azt kérem, hogy a becsületükre apellálva vizsgálják meg, hogy azok az aggályok, amelyek itt elhangzottak, nem állnak-e ellentétben az önök demokratikus felfogásával.
Ha igen, akkor ne szavazzák meg ezt a törvényt, ha nem, akkor számoljanak el becsületükkel a közvéleménynek. Köszönöm figyelmüket. (Taps.)
(17.40)
