VASTAGH PÁL, DR. (MSZP)
VASTAGH PÁL, DR. (MSZP)
VASTAGH PÁL, DR. (MSZP) Köszönöm szépen, Elnök Úr. Tisztelt Képviselőtársaim! A magyar törvényhozásnak a történetében meglehetősen nagy adósságai vannak a felsőoktatással szemben. Négy nap múlva lesz 120 éve, hogy 1873. június 26-án beterjesztették az első tervezetet. Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter beterjesztette a főtanodai oktatásról szóló törvényt, de ebből a törvényből sem lett semmi, azután még nagyon sok törvényjavaslatból sem lett semmi, és a magyar felsőoktatás intézményi keretei, működési alapjai átfogó törvény híján működtek.
Lehet, hogy ennek nem olyan fontos és nem olyan nagy a jelentősége, nem olyan nagy a fontossága, de én úgy vélem, hogy a felsőoktatás átfogó törvényi szabályozása nagymértékben garanciákat is jelent. Általában mindenki a felsőoktatás sanyarú anyagi helyzetéről, működési körülményeiről beszél, kevesebb szó esik az intézményi viszonyok jogi szabályozásáról, kereteiről. Álláspontom az, hogy ezeknek is megvan a maga súlya, a maga jelentősége, ezeket sem szabad elhanyagolni. Rossz intézményi szerkezetben, rossz felépítéssel, megfelelő jogi fundamentum hiányában a gazdag egyetemek is működhetnek rosszul, és a szegények is egy jó intézményi háttérrel ki tudják hozni azt a pluszt, ami még az intézményben, az intézmény szellemi energiájában, oktatóiban, hallgatóiban benne van.
Én tehát a felszólalásomban a figyelmet elsősorban a jogi szabályozás intézményi és szervezeti kérdéseire szeretném fordítani, és ezzel kívánok foglalkozni.
Elsőként a törvény jellegéről hallgassanak meg néhány gondolatot. A törvény, miképpen ezt a miniszteri expozé is tartalmazza, egy kerettörvény, ami egy ideális választás. Ilyen átfogó viszonyok szabályozását általában kerettörvényben lehet csak megoldani. Ez egyébként az ilyen nagyobb volumenű szabályozásnak mindig a Szküllája és Kharübdisze, hogy hogyan lehet a kerettörvény általánosságát és a viszonyok pontos szabályozása közötti összhangot megteremteni és föloldani.
1985-öt követően, amikor elfogadták a '85. évi I. törvényt, ami oktatási törvényként a felsőoktatásra vonatkozó részeket is tartalmazott, 13 végrehajtási jogszabályt kellett kiadni, ami nyilvánvalóan azt a tényt dokumentálta, hogy maga a kerettörvény és egy ilyen átfogó szabályozás még nem biztos, hogy kielégítő szabályozási szintet jelent.
A mostani törvényjavaslat szándékolt célja az, hogy legyen egy magas szintű szabályozás, legyen egy átfogó törvényi szintű szabályozás, és a következő szabályozási szint már ne a szaktárcánál legyen, tehát ne miniszteri rendeleteket jelentsen, hanem maga az intézmény alakítsa ki a saját működésére, szervezetére vonatkozó alapvető szabályokat.
Ezzel a célkitűzéssel, tisztelt képviselőtársaim, épeszű ember nem vitatkozhat, ez egy nagyon dicséretes cél, de szeretném néhány veszélyre felhívni a figyelmet, amelyet még kiküszöbölhetünk módosító indítványokkal. Ha keretjogszabályról, kerettörvényről is van szó, ennek ellenére rendkívül fontos az, hogy a fogalmak pontos értelmezést és pontos körülírást kapjanak. Olyan fogalmak és olyan kategóriák, amelyeknek a törvény egésze szempontjából garanciális jelentőségük van - szak, kar, habilitációs eljárás, az egyetem jogi jellegének meghatározása, az egyetemi társulások jogi természetének pontos körülírása - nem nélkülözhetők. Azért nem nélkülözhetők, mert ha ezen fogalmak tartalmát pusztán a joggyakorlat alakítja ki, akkor korántsem biztos, hogy a törvényjavaslat teljesíteni fogja azt a célját, hogy általános követelményszintet határozzon meg a felsőoktatás valamennyi szereplője és valamennyi intézménye számára.
(20.00)
Tehát én úgy vélem, hogy szükség lenne, szükség van, pontosabban és helyesebben szólva, értelmező rendelkezések beiktatására, amelyek pontosan körülírják a korábbiakban említett fogalmakat.
Másodszor: néhány gondolatot a szabályozás szintjéről. Ami világos, teljesen egyértelmű: a felsőoktatás társadalmi jelentőségének megfelelően legyen magas a szabályozás szintje, minden, felsőoktatással kapcsolatos kérdés eldöntése a kormányforma egyes elemeihez kötődjék: országgyűléshez, köztársasági elnökhöz, kormányhoz. Ez is nyilvánvalóan támogatandó, és egyben ez a szabályozási szint végét is jelentheti az államigazgatási jellegű beavatkozásnak az intézmények mindennapjaiba és életébe.
De itt is fel kell hívni néhány dologra a vitában részben a törvényjavaslat előkészítőinek, részben a vita résztvevőinek figyelmét.
Ha a szabályozás szintje magasan helyezkedik el, akkor ebből az is következhet, hogy a döntések erőteljesen formalizálódnak. Tehát ha a Kormány határozza meg, hogy a sárospataki tanítóképzőn milyen új szak induljon, ennek a döntésnek a reális tartalma akkor lesz valósághű, ha olyan előkészítő mechanizmusokon és olyan eljárási rendeken keresztül jut el a kormányzat asztalára ez a javaslat, ami tulajdonképpen kellő realitással alapozhatja meg. Tehát ha a magas szabályozási szinthez nem kapcsolódik olyan előkészítési mechanizmus, ami tulajdonképpen gördülékennyé teheti és szakszerűvé teheti az ügyek eldöntését, akkor a felsőoktatással kapcsolatos ügyek eldöntése mérhetetlenül lelassulhat.
Felhívták a figyelmemet arra a tendenciára, hogy máris megszaporodtak a különböző szakindítási, szakalapítási igények, még mielőtt a törvény életbe lépne, nyilván hasonló megfontolásoktól tartva. Tehát alkalmassá kell tenni a kormányzati döntések szakmai megalapozottságára a Felsőoktatási Tanácsot.
És itt ki kell emeljem azt a törekvést, amely elhangzott már a képviselőcsoportom vezérszónoklati gondolatai között is, hogy a Felsőoktatási Tanács többségét igenis a felsőoktatási intézmények képviselői adják, és ez a Felsőoktatási Tanács inkább távolabb kerüljön a Kormánytól, ne a Kormány esetleges meghosszabbított karjaként működjék, hanem alapozza meg a kormányzati döntéseket.
De ehhez szükség van arra, hogy magának az eljárási rendnek is a szabályozása megtörténjék. Tehát mi történik akkor, ha a Felsőoktatási Tanács vagy az Akkreditációs Bizottság javaslatai és a Kormány döntései között nincs megfelelés, mi történik akkor, hogyha ezeket nem veszik figyelembe, és a Kormány ettől eltekint, és másképpen dönt; van-e ilyen esetben a Felsőoktatási Tanácsnak olyan lehetősége, hogy ezt észrevételezze, van-e arra mód, hogy esetleg újabb javaslatot terjesszen elő, vagy javaslatát megismételje? Tehát ez a precíz eljárási rend egyben garanciáját jelenti annak, hogy a döntések szakmai megalapozottsága magas szintű és elfogadható legyen.
Hasonlóképpen számos felsőoktatási intézményben tették szóvá azt, és javasolják azt, hogy például először is legyen önálló költségvetési hely a felsőoktatási intézmények számára, illetőleg az egyes intézmények közötti felosztás rendjében a Felsőoktatási Tanácsnak legyen állásfoglalási lehetősége.
Harmadik problémakörként kívánok szólni a felsőoktatás állami irányításának ügyéről, amit alapvetően abból az elvből kell levezetnünk, hogy milyen legyen a felsőoktatás és az állam viszonya - most már talán nem is helyes állami irányításról beszélni -, hogy mit vállal az állam saját maga, és ehhez igazodjék az irányítási rendszer. Tehát az autonómia és az intézmények működésével kapcsolatos állami felelősség és a színvonal általános biztosítása között kell az összhangot biztosítani.
Az irányítási rendszer jelentős mértékben átalakult 1985-öt követően. Azonban úgy vélem, és itt megint egy minőségi pont előtt áll a törvényhozás, hogy egy szakaszt - ne legyen igazam, és legyek rossz jós, egy szakaszt - nem fogunk tudni, úgy tűnik, megint átlépni. Nem fogunk tudni átlépni azon a bűvös határon, hogy a felsőoktatás irányítása egyben ágazati felelősség érvényesítését is jelentse, és a felsőoktatással kapcsolatos feladatok ne tagozódjanak, ne osztódjanak el különböző tárcák között.
Tapasztalataim alapján is mondhatom önöknek, határozott véleményem, hogy igenis a magyar felsőoktatás helyzetén, perspektíváján javíthatna az az állapot, ha a Művelődési és Közoktatási Minisztérium lenne az ágazati irányítás letéteményese és felelőse. Ez szolgálná legjobban - meggyőződésem szerint - az intézményi autonómiát, és a felsőoktatás integrációját is. Egyébként ezzel a törekvéssel egyetért a Rektori Konferencia, ezt világosan kifejtették állásfoglalásukban. Sőt, ezt a helyzetet kívánatosnak tartják 1994. január 1-jétől már megteremteni és bevezetni.
Úgy vélem, és eddig, azt hiszem, tulajdonképpen támogatólag szóltam - a kritikus megjegyzések ellenére is - a törvényjavaslat koncepciójáról, hogy vannak a törvényjavaslatnak azonban kárvallottjai, és ezek a nagy regionális egyetemek, az univerzitások, amelyek kialakításán oly sokat fáradoztak az elmúlt néhány esztendőben a vidéki városokban, köztük Szegeden is, a szegedi univerzitás megteremtésével bajlódtak. Ez a törekvés meggyőződésem szerint nagyon pozitív tendenciát jelent, szemben áll és változtatni kíván azon a nagyon kritikus helyzeten, hogy a magyar felsőoktatás rendkívüli módon széttagolt, szétaprózott; ilyen felsőoktatásban, ilyen széttagolt felsőoktatásban nem lehet egységes színvonalat produkálni.
Valószínű, hogy Magyarországon néhány egyetemi központ lesz a következő évtizedekben alkalmas arra, hogy az európai tudományos, kulturális együttműködés vérkeringésébe szervesen képes legyen bekapcsolódni. Ezeket az egyetemi centrumokat a törvénynek támogatnia kell. Homályos az a körülírás, és - ami a törvényjavaslat 12. szakaszában szerepel - ez a jogi keret nem elégséges e fejlődési tendencia kibontásához. Itt sokkal pontosabb szabályozásra van szükség, a társulások laza fogalmánál, aminek jogi természetét tulajdonképpen a törvényjavaslat olvasásakor az ember nem tudja megfejteni, jóval precízebb jogi keretekre, pénzügyi, munkaügyi viszonyokat szabályozó rendelkezésekre van szükség.
Az intézményi autonómia kapcsán személy szerint én nem tudom ellenezni az erős egyetemi vezetést, az erős rektort, idézőjelbe téve természetesen az erőset, és úgy értsék, ahogy én ezt gondolom és mondom. Ez egy nagyon fontos garanciája az egyetemi önállóságnak, az állami szervekkel szembeni autonómiának, és ezt jól kell kiegyensúlyozni az egyetem belső testületeivel, a testületek demokratikus működésével és kontrolljával.
Nagyon fontos azonban az egészséges összhangot megteremteni az egyszemélyi vezetés felelőssége és a demokratikus testületi kontroll és programkidolgozás között, ne hasson egyik a másikkal ellentétesen, ne jelentse egyik a másiknak a gátját.
Természetesen az intézményi autonómiához előttem szóló képviselőtársam is szóba hozta a tulajdon kérdéseit. Szintén joggal vetődött fel - és ez egy kicsit összefüggésben van az egyetemek jogi természetének pontos meghatározatlanságával -, hogy lehet-e az egyetemnek tulajdona. És új helyzetek teremtődnek. Ha egy tanszékvezető pályázat útján nagy értékű műszerhez juttatja a tanszéket, és ő - mondjuk - tanszéket vált, elmegy Szegedről Debrecenbe vagy Debrecenből Veszprémbe: akkor ezt a műszert viszi magával? Vagy kinek a tulajdona lesz, amit nem az egyetem költségvetési forrásaiból szerzett be?
(20.10)
Szóvá teszik - és joggal teszik szóvá -, hogy a törvényjavaslat megalapozásához feltétlenül szükség lett volna a felsőoktatás átfogó fejlesztési koncepciójára. Ennek a koncepciónak törvényi formában kellene megjelennie. Azt kellene tartalmaznia, hogy körülbelül a magyar felsőoktatás az ezredfordulóig mit kíván elérni, és ehhez nagyjából milyen belföldi, milyen hazai források bekapcsolására van lehetőség.
Végezetül egy, talán az egészhez viszonyítottan kisebb volumenű kérdésről szeretnék szólni. Nincs új a Nap alatt, a törvényjavaslat ismét megpróbálkozik az asszisztencia határozott időre történő alkalmazásának a bevezetésével. Én ennek alanya voltam a hetvenes években mint tanársegéd, mint adjunktus. Akkor sem használt, meggyőződésem, hogy most sem fog használni.
Nincs olyan versenyhelyzet, és egyetemi emberek mondják, hogy ez legyen az a vízválasztó: egy határozott időre történő foglalkoztatás, amely ki tudja téríteni az embereket az egyetemi pályáról. Sokkal inkább más, egzisztenciális, anyagi megfontolások távolíthatják el a pályáról. A lehetőségek is kiszélesedtek a hetvenes évekhez képest, rengeteg külföldi pályázati rendszer van, a lehetőségek is nagyobbak. Nem hiszem, hogy ilyen adminisztratív intézkedésekkel eredményt lehet elérni. Ha nincs a tanszékeken belül szigorú követelményrendszer, ha nem képes a kar vagy a szak vezetése olyan belső munkalégkört kialakítani, akkor ezek az adminisztratív intézkedések, ahogy a múltban sem, a jövőben sem hozhatnak eredményeket.
Végezetül, befejező gondolatként: sajnálatos az, hogy a magyar felsőoktatás mögött soha nem állt olyan politikai lobby, mint a mezőgazdaság, az energia, a szénbányászat, a vas és sok minden más mögött. Most kínálkozik egy szerencsés pillanat. Ezt a törvényjavaslatot nagyjából el lehet fogadni, ezt olyanra lehet csiszolni, hogy a XXI. század követelményeinek is megfelelő legyen. Ebben még előttünk áll a munka egy része. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)
