VONA FERENC, DR. (MDF)
VONA FERENC, DR. (MDF)
VONA FERENC, DR. (MDF) Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Kedves Képviselőtársaim! Nagy jelentőségű törvénytervezetet tárgyalunk, az úgynevezett humán törvénycsomag egyik elemét. Nem könnyű pillanatban, két szempontból sem. Itt a pótköltségvetés kényszere, és ez politikailag is megterheli a munkánkat, a Parlament hangulatát. Másrészt egy lényegében spontán módon felgyorsult folyamatban akarunk a törvénykezéssel beavatkozni, mikor a valóság gyorsabban mozog, mint a törvényhozói munka.
Nemhogy nem indokolatlan, hanem szükségszerű, hogy a felsőoktatás és az akadémiai intézetek részleges szembekerülését történelmileg is áttekintsük. Az elmúlt évtizedekben a politikai megbízhatóság szinte a szakmai teljesítménnyel azonos vagy még annál nagyobb jelentőségű szempont volt. Nem akarom a valóságosnál sötétebbre festeni a múltat, hiszen voltak az elmúlt évtizedekben is szigetek, és maga az egész korszak egy lassan kinyíló liberalizációs folyamat volt, de maga az alapszabály és alaphelyzet nem változott.
A politika mindenáron biztosítani akarta a marxista ideológiai hegemóniáját. A kutatóintézetekbe szorultak az ideológiailag is szabadabb szellemek, s paradox módon ez a legalizált kettősség védte, biztosította a tudomány relatív szabadságát.
A rossz lelkiismeretű értelmiségi politika felemás módon így tudott eredményeket felmutatni. Akarta is a politika az eredményeket, de ugyanakkor félt is a szellem hatalmától. Más volt persze a helyzet a közvetlenül ideologikus tudományágakban, és megint más a természettudományokban.
Ha tételszerűen, paragrafusonként ezek a különbségek nem is említődnek a törvénytervezetben, ki-ki döntését majd befolyásolni fogja. A feszültségek a felsőoktatás és az Akadémia között egyfelől valósak, másfelől mondvacsináltak és túldimenzionáltak.
Kétségtelen tény, hogy presztízsharcot teremt az autonómia kérdése. A törvénykezés csak egyféleképpen dönthet tisztességesen, ha kimondja a tudomány szabadságát mindenek felett. Ha részletekbe mennénk, megsértenénk az igényelt autonómiát. Azt az autonómiát, amelyet csak részben lehet véleményezni és adományozni. Azért meg kell dolgozni, ezt maga a teljesítmény teremtheti meg. S éppen azért, mert az egyetemeken és az Akadémián is kedvező folyamatok indultak meg, időt kell adni az életnek, hogy a mindkét oldalról jogos igények kimunkálhassák a megfelelő működési formákat, az elválás vagy a még szorosabb együttműködés kereteit.
Ne romboljuk szét az akadémiai intézményhálózatot csak azért, mert az angolszász felsőoktatási szisztéma, amelyhez most a legnagyobb hajlandóság mutatkozik hasonulni, más szerkezetet mutat. De lássa be az Akadémia is, hogy néhány területen, mint például TMB adminisztrációs tevékenységében, óriási a tehetetlenségi együttható. Olyan kandidátusi védésre is hivatalos vagyok, ahol a jelölt két éve elkészült a nyilvánosság előtt megvédendő munkájával, amely teljességgel korrekt volt a beadás pillanatában, de több tételét mégsem tudja már vállalni, mert azóta újabb kutatásai meghaladták azokat.
A többszáz milliós vagy milliárdos akadémiai intézményrendszer sorsát ebben a pillanatban nem lehet megnyugtatóan rendezni. Néhány esztendő kell, úgy gondolom, a problémák áthidalására. Már csak azért sem, kedves képviselőtársaim, mert ebben a pillanatban még így sem változott a kétségbeejtő Budapest-centrikus felsőoktatási térképünk. És ezért természetes is, hogy kiváló vidéki egyetemeink kategorikusabban Akadémia-ellenesek, mint a pestiek. Azt hiszem, minden képviselőtársam megkapta a Pécsi Orvostudományi Egyetemen készült regionális vita összefoglalóját ezzel kapcsolatban.
A kialakult feszültséget kétféle módon lehet feloldani. Csak egyfelől az akadémiai intézményhálózat újraosztásával. A másik mód az, mint arra már egy SZDSZ-es képviselőtársam is utalt, hogy a felsőoktatási intézményeket tulajdonhoz juttatjuk, és megfelelő ellenőrzés mellett elvágjuk azokat a birtokosi szálakat, amelyek még mindig állami hitbizományként kötik őket a felügyelő minisztériumokhoz.
A saját tulajdonal rendelkező, különböző anyagi forrásokból táplálkozó felsőoktatásnak van jövője. Arra biztatom a Parlamentet, engedjük ki az állami bürokrácia kezéből a felsőoktatási rendszert anélkül, hogy az államot fölmentenénk kötelezettsége, a normatív érték biztosítása alól.
Emellé adjuk meg a törvényi lehetőségét a plusz anyagi források működésének. Nem nagylelkűség ez tőlünk, és nem minisztériumellenesség.
(19.50)
Önmagunk korlátai fölé emelkedhetnénk ezzel a döntéssel, képviselőtársaim. Az oktatás, a tudomány - különféle okokból - nem tölti be azt a helyet a közvéleményben, ami joggal megilletné. Ennek egyik oka az, hogy a politikai élet mindig szűk látókörűbb, mint az ifjúság, a tudomány. Ez a látókör válságos helyzetekben még jobban beszűkül. Ez fölborítja a valóságos értékrendet, és a tűzoltóeszközök fölértékelődnek az oktató- vagy kutatókísérletek mikroszkópjaival szemben, és a taktikai célok háttérbe szorítják a stratégiai megfontolásokat. Minthogy örökös válságok közt bukdácsolunk, ez az alaphelyzet alighanem még nagyon sokáig megmarad.
Lám, itt van ez a pótköltségvetés. Csak rövid távú célokat szolgál, hónapokat próbál áthidalni, és azzal áltatjuk magunkat, hogy a távlatokra majd azután később figyelünk. És ha nem tudunk mi többet áldozni - milyen csúnya ez a szó is, és milyen árulkodó a felsőoktatásra - még csak egy gesztust sem tehetünk a törvény anyagi megtámogatására, akkor ne vegyük el a lehetőségét annak, hogy mások adhassanak, s azt a felsőoktatási intézmények elfogadhassák. Tegyünk kísérletet arra, hogy az iparba érkező tőke is érdekeltté váljon abban, hogy minél korszerűbb oktatás alakuljon ki Magyarországon! A valóság óriási hívóerő, a működő ipar megformálná a maga embertípusát, alakítaná a felsőoktatást is.
Gondolkozzunk el, képviselőtársaim, az idei felvételik adatain! A Rendőrtiszti Főiskolára tízszeres a túljelentkezés, majdnem annyi, mint a hagyományosan ilyennel rendelkező Színművészeti Főiskolára. Ugyanakkor egyes műszaki és természettudományi szakokon még a keretszámok kitöltése is nehezen megy.
Képviselőtársaim, Magyarország a statisztikák végén szerepel a felsőoktatás részvételi arányait tekintve a fejlett országokhoz képest. És ha ma megnyitnánk az egyetemek kapuit - mint ezt szeretnénk - hová ülnének a gyerekek? A Széchenyi Könyvtárba vizsgaidőszakban lehetetlen bejutni. A gyerekek nyitás előtt ott tolonganak a bejárat előtt. Miért a Nemzeti Könyvtárban tanulnak? Miért kényszerül egyetemi könyvtári funkcióra a nemzet információs bázisa, csak töredékét használva ki így lehetőségeinek, miközben évente eltűnik belőle, ellopják vagy agyonolvassák egy-egy kisváros könyvtárnyi jegyzet-, alapkönyvi anyagát. Miért nem veszik meg a könyveket, jegyzeteket? Egyszerű a válasz. Már régen nincs meg az a fajta tandíjmentesség, amit mi annak neveztünk sokáig. A törvénytervezet bölcsen foglal állást a kérdésben. Őszinte, mert föladja az álingyenességet, az ingyenesség látszatát, de a tandíjrendszert csak akkor tartja bevezethetőnek, ha az ösztöndíjrendszer olyan hálót tud fonni a diákok köré, amely meg tudja tartani a tehetséges, alkalmas, de szerényebb hátterű gyerekeket is.
A fő veszélyt nem is itt látom, hanem a közoktatás területén. Ott valóban nagy a veszélye annak, hogy a szociális igazságosság igényeinek elve nemhogy megsérül, de akár el is tűnhet. A rendszerváltás erről is szól, a szociális igazságosság bizonyos fokú elerőtlenedéséről. Ami mögötte volt, persze nem vezetett, és nem vezethetetett sehová. A gazdasági egyenlősdi azt érte el, hogy mindenki egyformán szegény volt, s egyformán ágrólszakadt.
Minden történelmi színdarab maga szüli a szereplőit. Most valahogy úgy áll a helyzet, mintha az Éjjeli menedékhely szereplőinek kellene beugrania egy királydrámába. Mi volt a régi helyzet? Alkalmazottak s alattvalók voltunk mindnyájan. A szóban az alkalmazkodás is benne foglaltatik. Mentalitásban, gondolkodásban a múlt teremtményei vagyunk, akárhogy tiltakozunk is ellene. A múltat könnyen megtagadhatjuk, önmagunkkal sokkal nehezebben tehetjük ezt.
A gyerekeink élete talán már a fölhalmozással fog eltelni. Vélhetően és remélhetően szelídebb, biztonságosabb, törvénytisztelőbb módon fogják gyarapítani a vagyont atyáiknál. Azután jönnek majd az unokák a legjobb iskolákból, akik a pénz és a politika után fölmérik, fölismerik a tudomány, a művészet hatalmát, akik már nemcsak gyarapítanak, hanem költenek is. Vagy maguk is alkotó szellemi emberekké válnak, vagy mecénásokká.
Képviselőtársaim! Bár talán a világ legmagasabban kvalifikált parlamentje vagyunk, csodát nem tudunk csinálni. De magánegyetemeket igen! Egyházi egyetemeket igen! Végre, nagyon helyesen jogot adhatunk a felsőoktatásban dolgozó tanárok kezébe, hogy tudományos fokozattal minősítsék végzett hallgatóik munkáját, hogy ezzel az egyetemek, a tanárok presztízse is fölnövekedjen, hogy a tudás hatalommá váljon, erővé, elérendő céllá hazánkban. Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps.)
