SALAMON LÁSZLÓ, DR. (MDF)
SALAMON LÁSZLÓ, DR. (MDF)
SALAMON LÁSZLÓ, DR. (MDF) Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Képviselőtársaim! Híven a részletes vita funkciójához, a lakástörvény néhány részkérdését szeretném érinteni és ezekkel kapcsolatban véleményemet kifejteni.
Azt hiszem, nem vagyok egyedül a Házban, aki a lakástörvény megvitatása kapcsán felmerült problémák kezelésére törekedve korábbi pályájának tapasztalatait kamatoztathatja. Ez az egyik magyarázata annak, hogy néhányadmagammal viszonylag jelentősebb számú módosító javaslatot terjesztettem elő. Kérem tehát, hogy a javaslatok nagyobb mértékét ne annyira a törvényjavaslat minősítésének, mint inkább az előbbi körülménynek tudják be, illetve annak, hogy a lakásgazdálkodás területén kialakult helyzet négy évtizedes örökségünk egyik legterhesebb részét képezi, melynek kezelése a kilencvenes évekre igen nehézzé és körülményessé vált.
Ez a majdnem sziszifuszi munkát igénylő feladat - mely néha már szinte a megoldhatóság kétségeinek árnyékát vetíti elénk - érthetően nem tudta a kormányzatot mint előterjesztőt, sem pedig az előterjesztő bírálóit olyan megoldásra késztetni, melyet ne a sokirányú kritika, bírálat vagy ellenjavallat kísérte volna. Amellett nyilvánvalóan nagymértékben indukálólag hatott a képviselőkre a törvényjavaslatban feszülő az a dilemma is, mely az állami részvétel és szerepvállalás, illetve a szabadpiac megteremtésének kérdéseiben öltött és ölt testet.
Mielőtt egyes jelentősebb kérdésekre és az ezzel kapcsolatos módosító javaslataim taglalására rátérnék, utalok arra, hogy a különféle eltérő vélemények és törekvések ellenére a lakástörvény vitája kapcsán példaértékűnek tekinthető szakmai, politikai vita és munka folyt eddig az Országgyűlésben és a bizottságokban egyaránt. Ez a munka, vagy ha úgy tetszik, korrekt szakmai, politikai küzdelem úgy jelenítette meg az egyes pártok egymásnak feszülő politikai filozófiáját, hogy közben a törvény nem vált pártcsatározások terepévé. Az is hozzátartozik a képhez, hogy a törvény fő kérdéseiben a szemben álló nézetek frontvonala olykor nem is szigorúan a párthatárokat követte, illetve követi.
Ilyen légkör mellett őszinte megelégedésemre szolgál, hogy képviselőtársaim, illetve a bizottságok saját módosító indítványaik kialakítása során az én javaslataim egy részét is hasznosítani tudták. Nem egy módosító indítványomat látom beépítve más szerkezetű vagy más rendszert követő képviselői, illetve bizottsági javaslatban. Egyes javaslataimat más megoldások tették meghaladottá, és volt olyan megoldás, amely az általam javasolthoz képest nemcsak más, hanem előrelépőbb, jobb megoldás. Ez utóbbit illetően Sóvágó László képviselőtársamnak a kényszerbérletek megszüntetésére tett javaslatára, illetve a lakásalapra vonatkozó indítványára utalok.
Az elmondottakra figyelemmel néhány módosító javaslatomat visszavontam, illetve visszavonom. Ezek a 6576/6., a 6576/28., a 6576/43., a 6576/46., illetve a 6576/53., továbbá az együttes jelentésben a 211. helyébe lépett 212., a 235., a 242. és a 272. javaslat. Néhány indítványomat óvatosságból még fenntartom arra a nem várt esetre, ha a tisztelt Ház netán az alteráló javaslatokat nem fogadná el.
A többünk által érintett kérdések közül már megemlítettem a kényszerbérletek ügyét. A kényszerbérletek kérdése kapcsán szeretném hangsúlyozni ezeknek az önkényesen létrehozott és a tulajdonosok jogait húsba-vérbe vágóan korlátozó anomálikus jogi viszonyok felszámolásának elengedhetetlen szükségességét. Aligha lehet kétséges, hogy a tulajdonos súlyos korlátozásának megszüntetése hozzátartozik a rendszerváltozás folyamatához. Ugyanakkor, amikor mintegy négy évtized után megszabadítjuk a tulajdonosok érintett körét ettől a tehertételtől, világosan látnunk kell, hogy nem büntethetjük e kényszerrel létrehozott jogviszony másik oldalán helyet foglalókat, a kényszerbérlőket sem, hiszen általában maguk sem tehettek arról, hogy kibombázásuk vagy más eredetű hajléktalanságuk megoldására a diktatúra csak mások jogai sárba tiprásával talált lehetőséget. A két réteg érdekeinek méltányos összeegyeztetésére és megfelelő megoldására én is módosító javaslatot terjesztettem elő, de mint említettem, az enyémnél jobb megoldást talált erre Sóvágó László képviselőtársam. Kérem tehát a tisztelt Országgyűlést, hogy a kérdésben Sóvágó László megoldását, illetve hozzá kapcsolódva az alkotmányügyi bizottság megoldását támogassák, és ezáltal szüntessük meg a tulajdon eme méltatlan korlátozását.
A kiemelt figyelmet érdemlő részkérdések körében feltétlenül említést kíván a kielégítetlen lakásigények kérdése. Úgy gondolom, az önkormányzatok nem azért jutnak a lakásvagyonhoz, hogy az államtól egyszerű vagyoni juttatásban, ajándékozásban részesüljenek, hanem ehhez a juttatáshoz méltán hozzákapcsolható a lakással nem rendelkezőkről való gondoskodás kötelezettsége is. Nemcsak azért, mert most is sok tízezerre tehető csak a fővárosban az évek, sőt évtizedek óta lakásra sorban állók, a lakásigénylők száma, hanem azért is, mert ez a helyzet még fenn fog maradni egy darabig. A jogi lehetőséget e kötelezettség előírására az Országgyűlés számára a vagyonátadási törvény lakásvagyonnal kapcsolatos passzusa teszi lehetővé.
Ugyanakkor nyilvánvaló az is, hogy ha e kötelezettséget nem kapcsoljuk hozzá a lakásvagyon átadásához, akkor - legalábbis politikailag - az állam egyedüli kötelezettségévé, másként szólva egyedül a költségvetés terhévé tesszük a lakással nem rendelkezőkről való gondoskodást. Mivel ezt aligha akarhatjuk, kérem, hogy szíveskedjenek az együttes jelentés 23. pontja alatti javaslatomat támogatni. A szociális bizottság javaslatommal egyetért, az alkotmányügyi és az önkormányzati nem. Remélem, hogy a Kormány képviselőinek is sikerül a támogatását ehhez a kérdéshez megszerezni.
(10.30)
A lakástörvénnyel kapcsolatos különféle fórumokon jelentős vitát váltott ki a lakásba történő befogadás szabályozása. Míg a nem önkormányzati tulajdonnál a befogadás szigorú korlátozásának vagyok híve, az önkormányzati tulajdont illetően egyetértek azokkal a lakossági kritikákkal, melyek az unoka befogadásának tervezett tilalma kapcsán megnyilvánultak. Igaz ugyan, hogy az unoka fiktív bejelentése egyik eszköze volt - és ma is egyik eszköze - annak, hogy a lakásbérlemény mintegy családban örökített kvázi tulajdonná vált, illetve válik, de mégis különbséget kell tennünk az unoka lakásmentő fiktív bejelentése és az ilyen módon történő lakásszerzés, illetve a befogadás méltányos esetei között.
Úgy gondolom, ahol több generáció lakik együtt és ahol a nagyszülők a bérlők, ott indokolt és jogos, hogy a bérlők gyermekeinek gyermekei, azaz az unokák befogadhatók legyenek, sőt a bérlő gyermekének kiesése esetén a bérleti jog folytatói is lehessenek.
Vegyünk egy példát! Hasonlítsunk össze két különböző lakást, ahol ugyanaz a három nemzedék lakik együtt. Az egyik esetben a nagyszülőket a haláluk után túlélő gyermekeik követik a bérleti jogban, majd az ő haláluk után őket az unoka. Miért essen ehhez képest más megítélés alá az az unoka, akinek szülei netán előbb elhaltak a nagyszülőknél, ha ugyanúgy a lakásban lakik, mint volt az a másik példabeli esetben? Miért kellene az utóbbit megfosztani a bérleti jog folytatásától?
Az a véleményem, hogy a fiktív bejelentések ellen az erre való eszközökkel kell harcolnunk, és az e téren fennálló jogi anomáliákat az ezek ellen szolgáló fellépéssel kell megszüntetnünk. Nem szabad azonban a visszásságok megszüntetése okán a mosdóvízzel együtt a gyermeket is kiönteni.
A következő említést kívánó kérdés a lakáscsere kérdése. Az előterjesztés megfelelő szabályozást tartalmaz arra nézve, hogy az önkormányzat milyen esetben köteles a lakáscseréhez hozzájárulni. Nevezetesen: egészségügyi ok, munkahely megváltozása, a bérlő más lényeges személyi körülményeinek, így különösen a bérlővel állandó jelleggel jogszerűen együtt lakó személyek számának a megváltozása.
A törvényjavaslat azonban a jelenlegi formájában - nyilván nem tudatosan - mégis tartalmaz egy kiskaput, melynek segítségével az önkormányzatok megkerülhetik az előbbi kötelezettségeket, és gyakorlatilag meghiúsíthatják a lakáscsere-szerződés létrejöttét. A törvényjavaslat ugyanis nem tartalmaz arra garanciát, hogy a csereszerződés következtében létrejövő új szerződés megkötése során az önkormányzat ne szabhasson abszurd, elfogadhatatlan feltételeket.
Nézzünk egy példát! Adott esetben az önkormányzat által nem kívánt cserét az önkormányzat nem tagadhatja meg, mert mondjuk a bérlő oldalán felmerülő egészségügyi ok valóban fennáll. Azt viszont semmilyen jogszabály nem gátolná meg, hogy az önkormányzat ne mondhassa azt, hogy ő az új bérleti szerződést csak határozott időre köti meg. Ez már olyan új feltétel lesz, mely mellett a jogait vagy érdekeit szem előtt tartó gondos bérlő nem fog bérleti szerződést kötni, hiszen az adott idő elteltével lakhatási jogának megszűnésével kell számolnia. Őszintén szólva nem értem, hogy e kiskapu lehetőségét és az ezzel járó veszélyt egyik bizottságunk sem ismerte fel, és a megoldásra szolgáló, a jelentésben 143-as szám alatt regisztrált javaslatomat egyik bizottság sem támogatta. Én kérem képviselőtársaimat, ha valóban akarják biztosítani a lakáscsere lehetőségét a jövőre nézve is, akkor e bizottsági állásfoglalásoktól eltérően szavazzuk meg ezt a módosító javaslatot is!
Szeretném érinteni a felmondás és az elhelyezés témáját is, mégpedig a nem önkormányzati és nem állami lakások körében. E törvénnyel kapcsolatban általában azt kifogásoltam, hogy többnyire túl piaci szabályozásúnak ítéltem meg, melyre tényleges viszonyaink nem adnak lehetőséget. Ezzel szemben a magántulajdonú lakások felmondásánál a törvény hatálybalépése utáni bérleti jogviszonyok tekintetében ellenkező a véleményem. A javaslat nem eléggé szabadpiaci jellegű. Az említett körben ugyanis a korlátlan piac érvényesülésének a híve vagyok. A törvényjavaslat fő szabályként azt mondja ki, hogy a magántulajdonú lakások bérlői elhelyezésre tarthatnak igényt, kivéve, ha ezt a bérleti szerződésben kizárták.
Nézetem szerint a jövőre nézve keletkező lakásbérleteknél a fordított szabályozás lenne indokolt. Legyen az a fő szabály, hogy a törvény hatálybalépése után a magántulajdonú lakásokra létrejött bérleti szerződések szabadon felmondhatók, és a bérlő csak akkor tarthasson igényt elhelyezésre, ha ezt a szerződésben kikötötték. Véleményem szerint ez a szabályozás áll közel azokhoz az életszerű viszonyokhoz, melyek már most a lakás-magántulajdon szférájában kialakultak.
Ilyen szabályozás mellett várhatjuk el a tulajdonosoktól, hogy szabadon levő lakásaikat bátran bérbe adhassák. Ez a szabályozás lenne az, mely sok olyan lakást bekapcsolna a bérleti hasznosítás vérkeringésébe, melyeket tulajdonosai - félve az "utcára nem teszünk ki senkit" klauzulájától - ma még visszatartanak. Azt hiszem, tisztelt Országgyűlés, itt az ideje, hogy a jövőre nézve a magántulajdonú lakások területén megszabaduljunk az előbb idézett szlogentől és az abban kifejeződésre jutó gondolkodástól.
Az előadottakra tekintettel képviselőtársaim figyelmébe ajánlom az együttes jelentésbe 116-os szám alatt felvett módosító javaslatomat, melyet az alkotmányügyi bizottság támogat.
A lakástörvény megtárgyalása kapcsán a lakbérek kérdése váltotta ki talán a leghevesebb vitákat, illetve ez a kérdés keltette a legnagyobb érdeklődést a közvéleményben. Az adott témában szinte mindenki, aki a lakástörvény vitájába bekapcsolódott, kifejtette véleményét az általános vita során. Magam is ezen képviselők közé tartozom. Így a tárgyban most nem kívánok részletesen szólni. Csak emlékeztetőül említem meg, hogy jelenlegi viszonyaink között a meglevő bérleti szerződések, és elsősorban az önkormányzati lakások tekintetében a korlátozott lakbér híve vagyok. Az együttes jelentés 17-ös szám alatt regisztrált javaslatommal lakbéremelési stop bevezetését indítványozom, azaz javaslom kimondani; "A törvény hatálybalépésekor fennálló lakásbérleti szerződés esetén az önkormányzati lakás bére 1994. december 31-éig nem haladhatja meg a lakásra 1992. január 1-jén érvényesen fennálló, vagy annak hiányában kiköthető lakbér felével megemelt mértékét."
E lakbéremelés-korlátozó javaslatomat az alkotmányügyi és a szociális bizottság is támogatja. Bízom abban, hogy sikerül megszereznem a Kormány egyetértését is. E témakör kapcsán hangsúlyozom, hogy míg a meglevő bérleti szerződéseknél a bér korlátozását szükségesnek tartom, addig ezt a jövőben keletkező bérleti szerződéseknél nem tartom indokoltnak, a magántulajdonú lakások kapcsán pedig a jövőben keletkező bérleti szerződések tekintetében - ideértve az 1989. január 1-je után keletkezett szerződéseket is - a piaci bér szabad érvényesülésével értek egyet. Meggyőződésem, hogy csak egy differenciált szabályozás alkalmas a lakbérek kérdését az élet kívánalmaihoz igazítani, és csak egy ilyen szabályozás alkalmas a széles tömegek szociális helyzetét és teherbíró képességét, továbbá a szabad piac jövőbeli perspektíváit a keresztényszociális gondolat és empátia jegyében kölcsönösen figyelembe venni, illetve érvényesülni engedni.
Tisztelt Országgyűlés! Több képviselőtársam terjesztett elő olyan tartalmú módosító indítványt, melynek tartalma szerint az a célja, hogy az eredeti törvényjavaslat szabályait bővítse, és olyan kérdéseket is szabályozzon, melyeket az eredeti előterjesztés nem rendezett. Általában magam is egyetértek azzal a kritikával, hogy a törvényjavaslat néhány kérdést indokolatlanul nem, vagy csak túlzottan hézagosan szabályoz. Ilyen kérdéseket én is felvetettem több módosító javaslatomban. Ezek köréből két területet emelek ki.
Egyrészről a bérlőtársak egymás közti viszonyának szabályozását. Közelebbről azt, hogy biztosíttassék jogvédelem az egyik bérlőtársnak a másikkal szemben az együttélési viszonyok megsértése esetére. Másrészről pedig ilyen terület a házasság felbontásának az a lakásjogi következménye, hogy a házasság megromlásában vétlen, de a családjogi, gyermekelhelyezési okok folytán mégis a lakás elhagyására kötelezett volt házasfelek elhelyezéséről a törvényi szabályozás megfelelően gondoskodjék.
(10.40)
Nagyon lényegesnek tartom ezekben a kérdésekben a megfelelő szabályozás kialakítását, mert ezek hiányában joghézagot teremtünk, mely mögött az önkényeskedés hódíthat tért.
Végezetül még egy részkérdésről szeretnék szólni a lakásokat érintő vételi joggal kapcsolatosan. Úgy gondolom, hogy e tekintetben a Kormány előterjesztése már eleve kellő mértékben kidolgozott és jó javaslat volt, mely csak kismértékben szorul utólagos módosító javaslatokkal kivitelezendő korrekciókra. Így helyesen tartalmazza az előterjesztés azt, hogy a vételi jog gyakorlása során a bérlő vevők számára, ha kívánják, legalább 25 éves részletfizetési kedvezményt kell biztosítani. Itt is van azonban egy kiskaput eredményező joghézag-teremtési hibalehetőség. Nevezetesen, ha a törvény nem írja elő a szerződés megkötésekor fizetendő vételárelőleg legmagasabb mértékét, annak irreálisan magas meghatározása is lehetségessé válik, mellyel a részletfizetési kedvezmény gyakorlatilag illúzióvá foszlik. Egy példával megvilágítva: a szerződés megkötésekori vételármaximum előírása nélkül azt is mondhatja az önkormányzat - mondjuk - ötmillió forintos vételárú lakáseladásnál, hogy kérem szépen egy öszszegben fizetendő 4800000 forint, a maradék 200000 forintra pedig adok 25 évi részletet.
Azt hiszem, hogy senki nem akar biztosítani a törvénnyel szemben egy ilyen kijátszási lehetőséget. Ezért képviselőtársaimnak figyelmébe ajánlom az együttes jelentés 262. pontja alatt regisztrált azon javaslatomat, mely szerint a vételárelőleg a vételár teljes összegének 15%-át nem haladhatja meg. E javaslatomat az alkotmányügyi bizottság támogatja.
Tisztelt Országgyűlés! Azt hiszem, a felhozott példák bizonyítják, hogy sokszor a részleteken múlik maga az egész. Én bízom abban, hogy a részletkérdésekben sikerül olyan megoldásokat találnunk, hogy az egész is jó és elfogadható lesz. Köszönöm szíves figyelmüket. (Taps a kormánypártok padsoraiban.)
