TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS (SZDSZ)
TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS (SZDSZ)
TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS (SZDSZ) Elnök Úr! Tisztelt Ház! Szentágothai professzor úr az imént említette, hogy az elnöksége alatt, a 70-es években nem utasítottak el politikai okokból tudományos meghívásra útlevélkérelmet. Hát valóban, azt gondolom, hogy nem, tekintettel arra, hogy általában azokat, akinek elutasították az útlevélkérelmét, előbb kirúgták az akadémiai intézetből, majd utána utasították el az útlevélkérelmüket - nekem magamnak is nyolc ízben, azzal a szöveggel, hogy "Kiutazása jelentős közérdeket sért".
Ennek ellenére, hogy azért talán az Akadémia portréja nem olyan rettentően ragyogó, én azt szeretném mondani, hogy mi a magunk részéről nagyjában és egészében támogatjuk az akadémiai törvény tervezetét. A múltkor Mádl Ferenc miniszter úrral beszélgetve én említettem neki ezt a tényt, hogy mi - és különösen én - támogatjuk ezt a törvénytervezetet, mire a miniszter úr azt mondta, szeretné ezt tőlem majd a Parlament plenáris ülésén is hallani - íme… (Derültség.)
Én a következőt szeretném erről általánosságban mondani - előbb volna egy módszertani megjegyzésem. Ugye, ez egy nagyon különös törvénytervezet, tekintettel arra, hogy ez a törvénytervezet nem úgy készült, mint általában a törvénytervezetek, nem a Kormány készítette, hanem maga az az intézmény, amelyre vonatkozik. Ez kétségkívül egy különös pozíció. Éppen ezért a Kormány nagyon különös helyzetbe kerülhet akkor, ha a módosító indítványok sokasága esetleg megváltoztatja ennek a törvénynek a karakterét, hiszen a Kormány itt tulajdonképpen a postás szerepét játssza: az Akadémia saját törvénytervezetét kézbesítette az Országgyűlésnek. Elképzelhető az, hogy a módosító indítványok olyan mértékben változtatják meg ennek a törvénynek a karakterét, hogy a szülőanyja sem ismer rá - azaz az Akadémia… S ebben az esetben nem tudjuk, hogy voltaképpen milyen álláspontot kell majd elfoglalnunk.
Általánosságban is szeretném megjegyezni, hogy a magyar Országgyűlésben szokássá vált a módosító indítványok, hogy úgy mondjam, inkontinenciája; nem tudják visszatartani magukat a képviselőtársaim a módosító indítványok benyújtásától, ellenállhatatlan kényszert éreznek ilyen indítványok benyújtására. A közoktatási törvény ennek az egyik legfélelmetesebb bizonyítéka. Egészen egyszerűen elképzelhetetlen, hogyha még elfogadják a módosító indítványok, mondjuk, egytizedét a közoktatási törvény esetében - ami ebben az esetben 80 módosító indítványt jelent körülbelül -, akkor mi történik? Mi lesz? Ez a törvény megfelel még a Kormány intencióinak? Vagy nem? Azt hiszem, hogy maga a Kormány és a Parlament is a Magyar Közlönyben megjelent végső alakból fogja, a szavazási álomból fölébredve, megismerni azt, hogy a törvény voltaképpen mit mond…
Visszatérve az akadémiai törvény kérdéséhez - én azt hiszem, általában úgy kell érvelni valamely elgondolás mellett, hogy az ember a kielégítő érvet elmondja, és a többi érvet nem használja föl, hiszen azok már fölöslegesek. Ez általában a tudományos érvelés módja, de azt alig hiszem, hogy ezt kell itt használnunk. Azt hiszem, a Magyar Tudományos Akadémia státusát tisztázó törvényjavaslat mellett elsősorban a következő indokok szólnak - ezt vázlatosan szeretném csak elmondani, ebben a késői órában nincs értelme hosszabban beszélnem. Két fontos érdek szól az Akadémia státusának megerősítése mellett: az egyik a tudomány autonómiája, a másik a magyar tudományos kutatás fönnmaradása.
A tudomány autonómiáját természetesen elsősorban nem föltétlenül intézményes módon lehet biztosítani. A tudomány autonómiáját elsősorban a tudományos kutatók lelkiismerete, a tudományos etika biztosítja. Ugyanakkor azonban a modern tudomány karakterénél fogva a tudományos kutatások jelentős része többé nem pusztán magányos elmélkedés, hanem kollektív munka; és nyilvánvaló, hogy elsősorban a természettudományokban a tudományos hipotézisek kritikai fölülvizsgálata egy intézményes rendet igényel, ahol a kritika szabadsága teljes, és a kritika szabadságához az is hozzátartozik, hogy a kritika eszközeinek és kritériumainak kimunkálásához a kellő eszközök a tudósok rendelkezésére álljanak.
Ahhoz, hogy egy tudományos eredmény tiszta legyen, elismerhető legyen és a tudományos közösség bizalmát kiérdemelje, ehhez, sajnos, ma már nem elég a tudomány művelőinek egyéni erkölcse, hanem szükség van a tudományos intézmények megbízhatóságára - attól kezdve, hogy megbízhatóak a műszerei, egészen odáig, hogy illetéktelenek nem avatkoznak be a munkájukba. Következésképpen a megnövekedett apparátussal, súllyal működő tudományos intézmények autonómiája fontosabb érdek, mint valaha volt; még fontosabb érdek, mint amikor a Magyar Tudományos Akadémiát megalapították, holott ennek az eszménynek a jegyében alapították meg már akkor is!
És azonkívül pedig, amikor áttérek arra a másik érvre, amely a tudomány, a tudományos kutatás fönnmaradását illeti, itt voltaképpen egy olyan radikálisan más érvre térek át, amely, bizonyos értelemben azt is mondhatnák, hogy ellentétben áll az elsővel. Mert hogyha azt mondjuk, hogy a tudomány és egyáltalán az intellektuális kutatás és elmélkedés fontossága független a hasznosságától, ha azt mondjuk, hogy az igazság kutatása önmagában is érték, amikor azt mondjuk, hogy a szellem egy olyan szférájában helyezkedik el az emberi életnek, amelyhez nem szabad haszonelvű megfontolásoknak tapadniuk, akkor ugye fölöslegesnek tűnhet, fölöslegesnek tetszhet az, hogy én a hasznossággal érveljek. De azt kell mondanom, hogy a tudomány hasznosságát kétféleképpen lehet megfogalmazni, és mind a kétféle érvvel szeretnék élni - ismét csak rendkívül röviden.
Az egyik a következő: ugye, egy olyan korban élünk, ezt, gondolom, a Ház minden oldalán elismerik, ahol az erkölcsnek és világszemléletünknek bizonyos megzavarodottságáról, konfúziójáról számolhatunk be, méghozzá egy fájdalmas konfúziójáról. Ebben a konfúz állapotban, amelynek a megoldódása, a föloldódása és egy renddel való helyettesítése alapvető érdeke az új demokráciának, alapvető érdeke valamennyiünknek, hogy az értékeknek egy olyan új rendje alakuljon ki, amelyben valamennyien megbízhatunk, van néhány - nem sok! van néhány… - biztos fogódzónk. Az egyik az, hogy elismerjük: nem pusztán a hasznosság, nem pusztán az egyéni boldogulás, nem pusztán a materiális értékek azok, amelyek az életvezetésünket befolyásolják. Ennek az egyszerű fönntartásnak, amely minden civilizált társadalomban fönnáll, jó példáját adhatjuk akkor, hogyha anyagi hasznosságától, közvetlen hasznától függetlenül azt gondoljuk, hogy a magyar társadalomban szükséges, hogy a tiszta, kritikus és külső befolyástól mentes kutatás fönnmaradjon. Egyrészt tehát az az érvem, hogy erkölcsi érdeke ennek a társadalomnak, hogy benne a tudományos kutatás, a művészetek és hasonlók áldozatos fönntartása érvényesüljön. Ez érdeke valamennyiünknek, mert ez talán megmutatja, hogy a közvetlen túlélés értékein túl ezt a társadalmat még valami köti a nagy tradícióhoz.
A másik pedig, ugye, közismertebb dolog; mindenki tudja azt, hogy a különféle nemzetközi versenyképességi kimutatásokban Magyarország mellett az egyik fő érv az, hogy Magyarországnak milyen fejlett, artikulált kutatói hálózata van, milyen sok kutatója van Magyarországnak, és a kutatók teljesítménye milyen magas. Nyilvánvaló, tekintettel arra, hogy a magyar tudomány teljesítménye nemzetközi összehasonlításban messze meghaladja a magyar gazdaság teljesítményét - hiszen ez nem függ olyan kényszerföltételektől, mint a gazdaság teljesítménye -, a magyar tudomány, ha működni hagyják, maga után húzza a magyar gazdaságot; egy inspiráló, modernizáló szerepe van a magyar társadalomban, amely szintén nélkülözhetetlen.
Valamennyi ok - valamennyi ok! - külön-külön is elégséges volna arra, hogy a magyar kutatás és tudomány autonómiáját, illetve a kutatás puszta fönntartását elvként elfogadjuk; de azt hiszem, ezek az érvek együttesen alkalmasak arra, hogy azokat, akik valamelyik érvben kételkednek, meggyőzze. Én azt hiszem, a magyar tudományos kutatás jelenlegi szerkezeti és intézményes állapota kielégítő. Azt hiszem, hogy bármennyi problémája van a magyar kutatói hálózatnak, egy erőteljes, racionalisztikus beavatkozás ebbe - csak károkat okozna.
Én nem vagyok híve annak a jakobinus és bolsevik szemléletnek, amely minden áron tabula rasát akar teremteni; kétségkívül az az intézményrendszer, amelyre minden téren támaszkodunk ma Magyarországon és egész Kelet-Európában, magán viseli a kevéssé gusztusos és kevéssé vonzó múlt különféle jegyeit is. Ezt csak letagadni lehet - megváltoztatni aligha. Én azt gondolom, hogy a konstruktív reform egyetlen alternatívája a képmutatás - ezt pedig nem javaslom… Köszönöm szépen. (Taps.)
