BALOGH GÁBOR, a független képviselők vezérszónoka:
BALOGH GÁBOR, a független képviselők vezérszónoka:
BALOGH GÁBOR, a független képviselők vezérszónoka: Tisztelt Elnök Úr! Képviselőtársaim! E parlamenti ciklus utolsó, 1994. évi társadalombiztosítási költségvetés-tervezete fekszik előttünk. Az elmúlt évek tapasztalatai nyomán nyugodtan elmondhatom, hogy ez a költségvetés kezd hasonlítani ahhoz, amit az előző költségvetési vitákban többször hangsúlyoztam. Újdonság erejével hat, hogy külön törvényjavaslat foglalkozik a társadalombiztosítás pénzügyi alapjaival és külön az 1994. évi költségvetéssel. Ez azt jelenti, hogy a társadalombiztosítás pénzügyi alapjai hosszú távon fogják meghatározni pénzügyi pozícióját, finanszírozóképességét, illetőleg ellátási, szolgáltatási körülményeit.
Balga dolog lenne azonban azt gondolni, hogy a társadalombiztosítás pénzügyi alapjairól szóló törvényjavaslat elfogadása után egy évnél többet bírna ki anélkül, hogy változtatni kellene rajta. E vélekedésemet arra alapozom, hogy maga a törvényjavaslat két verziót tartalmaz, vagyis alternatívaként került elénk. AzA verzió a Kormány álláspontját tükrözi, míg a B verzió az önkormányzatok elképzeléseit foglalja magában.
Már csupán ez a tény meghökkent, s arra enged következtetni, hogy komoly feszültség mutatkozik a két végrehajtó intézmény, vagyis a Kormány és az önkormányzatok elképzelései között. Ezt véleményem szerint hosszabb távon sem sikerül majd feloldani, jöjjön akár a következő, más összetételű kormány. Ugyanis alapvető probléma marad az önkormányzatiság terjedelme, a politikai szempontok érvényesülése — zárójelben jegyzem meg: amitől már annak idején is óvtam a Parlamentet —, továbbá a likviditás, sőt maga a társadalombiztosítás fogalomköre is. Úgy tűnik, az elmúlt három és fél év kevésnek bizonyult ezeknek a problémáknak a tisztázásához. Még egyértelműbben arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy alapvető döntés előtt állunk, amely látszólag technikainak tűnik, de a társadalombiztosítás jövőjét lényegesen befolyásolja.
Azt kell ugyanis eldöntenünk, hogy a társadalombiztosítás mint az államháztartás egyik alrendszere kizárólag egészségbiztosítási és nyugdíj-biztosítási alapokra tagozódhat-e? Amennyiben ezt a törvényjavaslatban szereplő verziót elfogadjuk, akkor nagymértékben eltérünk a Nyugaton is ismert és bevált társadalombiztosítási rendszerektől. Ott ugyanis a társadalombiztosítás nem csupán az egészségbiztosítást és nyugdíjbiztosítást foglalja magában, hanem a társadalombiztosítási piacból más biztosítási formák is részesednek. Például a munkanélküli-biztosítás vagy a kiegészítő biztosítás, az önkéntes kölcsönös biztosítópénztárakon keresztül, de említhetném a francia példát a családbiztosítás vonatkozásában, továbbá a holland mintát, ahol a magánbiztosítók egy törvény által meghatározott körben és garanciákkal társadalombiztosítási funkciókat váltanak ki.
Másik lényeges pont ebben a törvényjavaslatban a társadalombiztosítás pénzügyi alapjainak működtetési formái. Ezen a téren az 1992. évi LXXXIV. törvényhez képest új elemet tartalmaz, amikor úgy rendelkezik, hogy az alapok részére vissztehermentesen juttatott vagyon a biztosítási önkormányzatok tulajdonába kerül. A tulajdonba kerülés kifejezést külön hangsúlyozom. Egyrészt azért, mert ezáltal az önkormányzat mint tulajdonos jelenik meg és diszponál a vagyon felett, ami azt jelenti, hogy az önkormányzatnak mint igazgatást vezénylő szervnek az érdekei fognak dominálni, nem pedig a biztosítottaké. Vagyis félő, hogy politikai játszadozások színterévé válik, és a hatalomgyakorlás sajátos intézményeként aktuálpolitikai érdekeket fog szolgálni a vagyon, illetve az önkormányzat. Ettől óva inteném az Országgyűlést.
Másrészt azért emelem ki a tulajdonlás kérdését, mert ennek a törvényi helynek az elfogadása alkotmányossági problémákat vet fel. Az alkotmányossági aggályaim vonatkoznak mind a tulajdonlás formájára, mind a tulajdonlási jogosítványokra. Véleményem szerint ennek a rendelkezésnek az elfogadása csak azt követően lehetséges, ha módosítjuk az Alkotmányt, illetőleg a társadalombiztosítási önkormányzatokról szóló törvényt.
A törvényjavaslatban szereplő megoldástól más megoldási lehetőséget kell beiktatni. Mégpedig olyat, amely megfelel az alkotmányossági kritériumoknak, illetőleg hosszú távon a biztosítottak, a finanszírozók érdekeit szolgálja. Ezért e témakörben módosító javaslatokat fogok benyújtani.
Áttérve a társadalombiztosítás pénzügyi alapjainak 1994. évi költségvetéséről szóló törvényjavaslatra, néhány fontosabb problémára szeretnék kitérni. Az egyik, hogy szintén két változattal találjuk szemben magunkat. Értelemszerűen az egyik változat a Kormány álláspontját tükrözi, s ez szűkebb mozgásteret biztosít az önkormányzatoknak, míg a másik változat az egyes önkormányzatok hozzáállását reprezentálja, ami magától értetődően sokkal kedvezőbb az egyes önkormányzatok számára. Kérdés azonban, mennyiben tekinthetjük a két változatot reális alternatívának?
(11.10)
Makroszinten nézve a két változat között nincs különbség, hiszen makrohatásaiban ugyanazt eredményezik: vagyis a bevétel és a kiadás szaldója változatlan. Ugyanakkor mikrohatásaiban eltérnek egymástól, hiszen ezáltal az önkormányzatoknak nagyobb szabadságuk van a pénzeszközök felhasználásában vagy akár csoportosításában, például a működési költségvetést illetően; továbbá jobban tudnak operálni és saját elképzeléseiknek megfelelően felhasználni a rendelkezésre álló pénzmennyiséget. Ez elsődlegesen — talán úgy is mondhatom, hogy — érzékenyebben a nyugdíj-biztosítási ellátások terén mutatkozhat meg, amikor a nyugdíjak értékmegőrzéséről kell dönteniük. De az ilyen megoldás azt is jelentené, hogy ez a funkció előbb-utóbb kikerülne az Országgyűlés fennhatósága alól, abba lényegi beleszólása az Országgyűlésnek nem lenne.
Úgy vélem, ha a javasolt megoldást elfogadjuk, a jelenlegi szabályozási körülmények között sértené a biztosítási önkormányzatokról szóló törvényben az Országgyűlésre ruházott felügyeleti, valamint törvényalkotási jogkört. Ugyanakkor támogatandónak vélném az ilyen irányú elmozdulást, hiszen a társadalombiztosítási önkormányzatok egyik sajátos jogosítványáról van szó. De a támogatásomnak egyik alapvető feltétele, hogy megszülessenek a garanciát jelentő jogszabályok, létrejöjjön az a jogi környezet, amely a jogállamiság és a szabadság talaján garanciát nyújtana.
Támogatásom másik alapvető előfeltétele, hogy az önkormányzatokban ne csupán érdekvédelmi szervezetek képviseltessék magukat, illetve az igazgatási önkormányzat mint ilyen megszűnjön, és helyébe a Nyugaton is ismert úgynevezett felügyelőbizottságként funkcionáló önkormányzat lépjen. Ez napjaink politikai játékait ismerve — úgy gondolom — csak hosszú folyamat eredményeként érthető el.
Az említettek miatt tehát komoly fenntartásaim vannak mind az alapok működési költségvetését illetően, mind pedig az olyan burkolt szabadságnövekedés vonatkozásában, amely az alapok kezelőit a jelenlegi helyzetben nagyobb, tágabb jogosítványokkal ruházza fel.
Tisztelt képviselőtársaim! Befejezésül a nyugdíjbiztosítás és az egészségbiztosítás finanszírozásának sajátos vonatkozásairól, illetve anomáliáiról szeretnék szót ejteni.
Mindannyiunk előtt ismert, hogy a nyugdíjbiztosítás elvileg hosszú távú befektetésként üzemel. A meglevő viszonyok között azonban — a hosszú távú befektetésekre jellemző tőkefedezeti elv helyett — a kirovó-felosztó elvet alkalmazza. Számos esetben szorgalmaztam már, hogy a szemlélettel szakítani kell és a nyugdíjbiztosításnak a tőkefedezeti rendszerre kell átállnia. Természetesen sokan egyetértettek a gondolattal, köztük a társadalombiztosításban dolgozók is, de lényegi elmozdulás e téren nem történt. Vagyis a mindenkori aktív keresőknek kell eltartaniuk, illetve finanszírozniuk a már nyugállományban levőket. A demográfiai viszonyok azonban arra figyelmeztetnek, hogy a helyzet nem tartható sokáig: mindenképpen lépnünk kell.
Az egyik megoldás a nyugdíjkorhatár rugalmas emelése, ami azt jelenti, hogy az Országgyűlés által már elfogadott elvet megváltoztatva 2000-ig lehetővé kell tenni, hogy a nyugdíjba vonuló saját maga dönthessen, ha a korhatárt elérte és rendelkezik az egyéb feltételekkel, hogy a kor betöltése után közvetlenül nyugdíjba megy-e vagy csak később. Ezt már akkor hangsúlyoztam, amikor a patkó másik oldalán ültem, de, sajnos, süket fülekre találtam.
A finanszírozási problémák feloldásához — éppen a demográfiai és munkaerő-piaci gondok miatt — a következő megoldás megfontolását ajánlanám: közismert, hogy a nyugdíjak értékállósága súlyos problémát jelent, amit a jelenlegi szisztémában nem lehet megszüntetni. Éppen emiatt nélkülözhetetlen egy alternatív nyugdíjrendszer bevezetése már a következő parlamenti ciklusban, ami következményeiben egyrészt magával vonja a nyugdíjak bruttósítását, vagy legalábbis bruttó értéken történő megállapítását, valamint a nyugdíjak megadóztatását. Ehhez az első lépéseket az idén elfogadott adótörvényekben már megtettük.
Továbblépést jelentene, ha felvilágosító munka folyna, és megfelelő határozatok születnének, amelyek egyértelműen tudatják az emberekkel, hogy mire számíthatnak.
A felvilágosító munka elsődlegesen azért szükséges, hogy a mendemondákat eloszlassuk; másodsorban pedig azért, mert a nyugdíjasok az alacsony korhatár, illetve a demográfiai helyzet miatt már nem számíthatnak értékálló ellátásokra. Másrészt azért tartom fontosnak ezt hangsúlyozni, mert az életkor kitolódik, vagyis napjainkban az 55 és 70 év közöttiek még az aktív, hogy úgy mondjam "középkorúak" kategóriáját képviselik; továbbá azért emelem ki, mert világtendencia, hogy belátható időn belül a nyugdíjas korhatár elnőiesedése megállíthatatlan, ami komoly konzekvenciákkal jár finanszírozás tekintetében; valamint az érintettek nyugdíjának nagyságát, szintjét illetően.
Tehát ezek azok a legfontosabb intézkedések, amelyeket nem halogathatunk tovább, és az első lépéseket már e törvényben vagy e törvényhez kapcsolódóan le kell fektetnünk. Tudom, sokan megütközéssel fogadják szavaimat, de nem szabad elfelejtenünk, hogy mindezek az intézkedések a nyugdíjbiztosítás és a leendő nyugdíjasok megélhetését, illetve túlélési esélyeit segítik elő.
Tisztelt képviselőtársaim! Az egészségbiztosítás vonatkozásában szintén kérdéses a szolgáltatások finanszírozása. Bár nominálisan 1994-ben több pénzeszköz áll rendelkezésre, mint 1993-ban állt, mégis azt kell mondanom, hogy az egészségbiztosítás körébe tartozó feladatok teljesítéséhez kevés. Így mindenképpen elengedhetetlen a pénzügyi vonatkozó profilírozás, illetőleg profiltisztítás, aminek nyomán számos pénzügyi és etikai kérdés merül fel.
A nyugati szakirodalomban elterjedt vélekedés, hogy a szűkösen rendelkezésre álló források miatt lényegében nem lehet teljesíteni azokat az igényeket, amelyek például az életminőség megőrzésével vagy az életmentéssel kapcsolatban felmerülnek. Ugyanis a csúcstechnológia bevezetése és alkalmazása olyan kiadásokkal jár együtt, amelyek gyakorlatilag szinte finanszírozhatatlanok, ezért szelekcióra van szükség. Kérdés: milyen elvek alapján történjen a szelekció. Más szóval, ami a törvényjavaslatban is szerepel, hogy az egészségbiztosítási alapon belül milyen részarányt foglaljanak el az egyes szektorok, hogyan lehet őket egyensúlyban tartani.
Szintén köztudomású — főként a gyógyszer- és gyógyászati segédeszközök támogatása tekintetében — az egyes gyógyszerkészítmények eltérő százalékos támogatása. Ezt részben tendereztetés, részben referenciamegoldások, részben fix árak útján lehet elérni. De a költségek megfogásáért maguk az orvosok is felelőssé tehetők. Egy konkrét példát említve: közismert, hogy az ember szervezete a korral együtt elkopik. Az orvos természetesen abban érdekelt, hogy páciensének a legjobb ellátást nyújtsa, a legjobbnak ítélt gyógyszereket írja elő. A törekvésnek azonban határt szab a korlátozottan rendelkezésre álló pénzügyi forrás. Így mind az orvos, mind a páciens szembekerülhet az egészségbiztosítóval. A feszültséget általában a co-payment bővítésével, vagyis a páciens terheinek növelésével szokták feloldani.
(11.20)
Még egyértelműbben: a páciensnek, a betegnek többet kell fizetni a gyógyszerért, miközben a biztosító csökkenti a támogatását. A vázolt eljárás nyomai ebben a törvényjavaslatban is megtalálhatók — igaz, csak elrejtve, számok közé bújtatva.
Mindannyiunk előtt ismert továbbá, hogy az idősek részesedése a gyógyszerfogyasztásban körülbelül 40%-ot tesz ki. A korcsoport általában nem rendelkezik olyan forrásokkal, amelyek segítségével a co-payment nyomán keletkező többletterheket kompenzálni tudná. Viszont az egészségbiztosítási alapnak sincs többlete.
Ez következményeiben szinte automatikusan azt jelenti, hogy például az életmentésnek gazdasági határai vannak. Az ilyen jellegű kényszert szokták technológiai gerontocidiumnak nevezni, tehát technológiai idősgyilkosságnak. De ebbe a fogalomkörbe, tehát a technológiai gerontocidium fogalomkörébe beletartozik az a tendenciaeljárás is, hogy az idősebbeknek már nem írnak fel olyan gyógyszereket, amelyek hatásaiban vélhetően nem érik el azt az eredményt, mint például egy aktív középkorú személy esetében. Magyarra lefordítva ez azt mutatja, hogy az orvos és a páciens között szintén feszültség alakul ki, ami nem oldható fel, s várhatóan a helyzetet az 1994. évi költségvetés tovább súlyosbítja.
Tisztelt képviselőtársaim! E két törvényjavaslattal kapcsolatban olyan problémákról beszéltem, amelyek nem számszerűek, ugyanakkor előrevetítik azokat a feszültségforrásokat, amelyek a számok nyomán mint élethelyzetek jelennek meg. Tudatosan nem számokkal akartam terhelni önöket, hanem azokkal a következményekkel vagy körülményekkel, amelyeket a számok megtestesítenek, vagy amelyek a számok mögött rejlenek.
Mondandómat a törvényjavaslat indoklásának egy passzusával zárom: "Tény ugyan, hogy az 1994. évi előirányzat 27%-os növekedést tartalmaz az 1993. évi várhatóhoz képest, ennek ellenére az egészségügyi szakma úgy ítéli meg, hogy az egészségügyi ellátás a működőképesség szempontjából eljutott addig a határig, amikor is már a gyógyítótevékenység komolyabb veszélyeztetése nélkül reálértékromlást nem képes elviselni."
Úgy gondolom, az egészségbiztosítással kapcsolatban erről beszéltem, és erre a veszélyre hívtam fel a figyelmet. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)
