FÁKLYA CSABA, DR. a Szabad Demokraták Szövetsége képviselőcsoportjának vezérszónoka:
FÁKLYA CSABA, DR. a Szabad Demokraták Szövetsége képviselőcsoportjának vezérszónoka:
FÁKLYA CSABA, DR. a Szabad Demokraták Szövetsége képviselőcsoportjának vezérszónoka: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Ahhoz, hogy a '92-es társadalombiztosítás zárszámadásában foglaltakat pontosabban megértsük, meg kell nézni e költségvetés környezetét, mégpedig az azt megelőző '91-est és az utána következő '93-ast is, hogy a dolgokat folyamatában lássuk, és a tanulságokat levonjuk, mert több nagyon komoly és fontos tanulság adódik ebből a zárszámadásból.
Először 1991-ben, amikor a táradalombiztosítás akkori költségvetése készült, ahhoz voltunk szokva, hogy a társadalombiztosítás költségvetésében vagy többlet van, vagy legalábbis csak egy nagyon enyhe hiány. Bizony, nagyon nagy meglepetésként szolgált, amikor 1991-ben 21 milliárdos nagyságrendű hiány mutatkozott. Az akkori törvényhozás, illetőleg a kormánytöbbség rémületében egy olyan megoldást erőszakolt keresztül a Parlamenten, amiről mondhatjuk, hogy a legszerencsétlenebb volt.
Ez azt tartalmazta, hogy a likviditási tartalékot fordítsák a hiány rendezésére, ezzel mintegy lebénítva már '91-ben a társadalombiztosítás működését. Ezután ezt három részletben kellett volna visszafizetni, '92, '93 és '94-ben, a tárgyalt év vonatkozásában ez lett volna az első visszatérítés.
Ehhez a visszatérítési kötelezettséghez járult hozzá már a '92-es év során kiérdemelt vagy kivívott további hiány, és ezután következtek a továbbiak. Ma már, hozzáedződve a tb-költségvetési hiányokhoz, a 21 milliárd hallatán talán a szemünk sem rebbenne, akkoriban azonban ez egy ilyen kihatással járt.
Azóta ehhez képest a hiány finanszírozásának módja megváltozott. Tehát már ebben a javaslatban is az szerepel, hogy kötvényeket kell kibocsátani. Ez azonban meglehetősen felemás módon történik.
(11.50)
Lehet ugyanis, hogy garancia van arra nézve, hogy a kibocsátott és megvásárolt kötvényeket a nagy költségvetés visszavásárolja. De nincs szó arról, amit nem vásárolnak meg — az továbbra is lebeg a levegőben. A másik pedig, hogy az állam fog jótállni az eladott kötvényekért, azonban ez a kötelezettség majd csak 1995-ben következik be. Más szóval egy 1992-ben kialakult költségvetési hiányt a következő kormányzat terhére passzol át ez a jelenlegi javaslat, annak minden konzekvenciájával. Erre majd még a későbbiekben rátérek.
Fontos azoknak a kérdéseknek a taglalása is, amelyek a társadalombiztosítás költségvetésében érvől évre visszatérően jelentkeznek. Ilyen például a vagyonhoz juttatás kérdése. Tudjuk, hogy előirányzatként már 1992-ben is szerepelt a vagyonhoz juttatás, ez azonban nem történt meg. Mégis, ebből is több tanulságot vonhatunk le. Az egyik ilyen annak a problémának törvényi szintű kezelése, hogy állami vagyonból nem magánvagyont, hanem társadalombiztosítási vagyont hozunk létre. Ez a folyamat mind tartalmában, mind ügyvitelében nem azonos és nem is lehet azonos a szokásos privatizációval, és ennek a törvényi rendezése még nincs megoldva. Talán ennek is köszönhető az a huzavona, ami azóta is megy; a hiány tette lehetővé azt, hogy a vagyonhoz juttatás kérdését a mai napig is húzni lehetett.
A másik tanulság a vagyonhoz juttatás kérdésében: az azóta lefolytatott viták és huzavona kapcsán olyan probléma merült fel, hogy a juttatott vagyonhoz képest a táradalombiztosítás résztulajdonos legyen vagy teljes körű tulajdonos. Magyarán: a privatizált objektumok részvényeinek csak résztulajdonosa vagy pedig a törvényes rendezés kapcsán teljes körű tulajdonosa legyen? Én ez utóbbi mellett volnék, ugyanis a társadalombiztosítási önkormányzattól nem várható el, hogy tulajdonosként viselkedjen akkor, ha csak résztulajdonosként jut a vagyonhoz.
A következő tanulság ugyancsak az, hogy nem következett be a vagyonhoz juttatás, ugyanakkor a költségvetésben már a vagyon hozadékát is betervezték felhasználásra, más szóval a vagyonhoz juttatás tulajdonképpen a hiányt növeli ebben a költségvetésben.
Nagyon érdekes jelenség az 1992. év folyamán a bérházak tulajdonjogának felújítása. Az történt ugyanis, hogy 1992-ben kiderült, hogy a társadalombiztosítás nevén a telekkönyvben szerepel több bérház. És szinte megörültek a — mintegy ingyenes — vagyonhoz jutásnak. Ez az esemény modellezheti az ingyenes vagyonhoz juttatás esetét. S nagyon érdekes módon az következett be, ahelyett, hogy ez a társadalombiztosítás javára szolgált volna, 100 millió forintos nagyságrendű kieséssel járt. A tanulságot éppen abban kell levonni, nem mindegy, hogy milyen vagyont kap a társadalombiztosítás, mert amihez így spontán jutott hozzá, inkább kárára vált. Sőt, ez még nem is az összes kár, mert a házak felújításának költsége még csak ezután fog jelentkezni. Ez az ingyenes vagyonhoz juttatás a 100 milliós nagyságrendnél jóval nagyobb csapás a társadalombiztosítás számára.
A következő ilyen fogalom az állami garancia kérdése. Az állami garancia két fajtájáról beszélhetünk. Az egyik az, amelyik a társadalombiztosítás folyamatos működését biztosítaná, illetőleg biztosítja. Jelenleg tulajdonképpen ez él, ami azt jelenti, hogy az állami forgóalaphoz kapcsolt ellátásmegelőlegezési számlát korlátlanul igénybe vehetik az alapok. Utána történtek kísérletek ennek lehető beszűkítésére. Azonban szervezési okból az a helyzet, hogy csak egy ilyen számla van, nem választható szét, hogy melyik önkormányzat, illetőleg melyik alap számára megy az igénybevétel. Ezért de facto ez eddig korlátlan volt, s ezzel éltek is, összesen ez biztosította, hogy eddig fennakadás nem történt.
Azonban az állami garanciának van egy másik formája is: ez pedig, ha valamire garanciát vállalok és év végén hiány mutatkozik, a garancia azt jelenti, hogy ezt a hiányt átvállalom. Ez egyáltalán nem történt meg, sem akkor, sem azóta. Tulajdonképpen a vita, amelyik arról szól, hogy a kötvényt a társadalombiztosítás bocsássa-e ki vagy pedig az állam, éppen arról szól, hogy az állam nem hajlandó átvállalni. S ez megint egy újabb bizonytalansági tényezőt iktat be a jövőre nézve.
A következő probléma, amely az 1992-es költségvetésben is szerepel, a kintlevőségek kezelése. Ez azért érdekes, mert éppen 1992-ben jött létre a társadalombiztosításon belül a vagyonbehajtó szervezet, és kapott jogosultságot arra, hogy önállóan behajthassa a kintlevőségeit. Azóta ez — ha másra nem is — arra mindenképpen jó, hogy lehessen rámutogatni, bírálni: lám, nem eléggé harcos, nem dolgozik eléggé hatékonyan, és ezért nem tudja kintlevőségeit behajtani.
A probléma nem itt van, illetőleg két olyan akadály van, amelyik abszolút megakadályozza ennek a hatékony működését. Az egyik, hogy az a pénz, illetőleg az az érték, amely a járulékbefizetés elmaradását fedezhetné, egyszerűen meg sem termelődik. Ez az a bizonyos harang esete, hogy miért maradt el a harangszó. Az első oka a száz közül az, hogy nincs harang.
A másik dolog pedig az, hogy a vagyonbehajtó szervezet — mint bármilyen erőszakszervezet — hatékony működéséhez naprakész nyilvántartással kellene rendelkezni a társadalombiztosításnak, ez pedig a jelenlegi korszerűtlen nyilvántartási módszerek mellett egyenesen elképzelhetetlen. Talán a jövőben, a gépesítés kapcsán lesz erre lehetőség.
Nagyon fontosnak tartom, hogy beszéljünk azokról a törvénysértésekről, törvénytelenségekről, illetőleg mulasztásokról, amelyek a '92-es költségvetési törvényből kiolvashatók. Ez nem fokozatbeli különbség akar lenni, hanem hozzáállás és minősítés kérdése. Egy ilyet konkrétan említenék. Például hogy a befektetések hozamából — a költségvetési törvény rendelkezései szerint — kiadás eszközölhető, és ezt az előirányzat tartalmazta: 250 millió forintot az ifjúsági és szabadidős foglalkozásokra, 30 millió forintot mentálhigiénés problémákra, ez összesen 280 millió forint. Igen ám, csakhogy a hozamában végül is csak 82 millió forint jelentkezett. Ennek dacára a teljes összeget átutalták. Félreértés ne essék, nem arról van szó, mintha ezeket a programokat én nem tartanám fontosnak. De ha a törvény úgy szól, hogy azt csak a befektetések hozamából lehet átutalni, ha ez nem termelődött meg, akkor nem lett volna szabad átutalni. Ha azt vesszük, hogy ennek a társaságnak a fővezére, illetőleg kuratóriumi elnöke Kulin úr kormánypárti képviselő, az ő szavára nyilván könnyebben ment ez a dolog, illetőleg az ő közbenjárására. Próbáltam volna meg ezt esetleg én elérni…
A másik ilyen, szintén törvényi mulasztás a likviditási tartalék fel nem töltése időarányos összeggel. A törvény előírta azt is, hogy az állam tartozását állami ingatlanértékesítésből származó bevételekkel kell kiegyenlíteni, ez teljességgel elmaradt. Említhetném még az előírt ingyenes vagyonhoz juttatás meg nem történtét is.
Méltánytalanság lenne a részemről, ha nem hoznám szóba, hogy az egészségügyben jelenleg meglevő káoszhoz, csődhöz és kilátástalansághoz vezető út első alapköveit éppen 1992-ben az új finanszírozási rend bevezetésével raktuk volna le. Hogy majd ezzel mit tudunk csinálni, az mindenesetre a jövő kérdése.
Nem akarnám hosszasan húzni a szót, és nem akarnám számokkal untatni önöket, ezért inkább csak a tanulságokat foglalnám össze.
Ezek közül az egyik: nagyon fontos lenne a számviteli elszámolási rendszer törvényes rendezése a két alap között, a két alap és a két önkormányzat tisztességes elválasztása. A jövedelmek, illetőleg a bevételek megosztási arányait szintén törvényi szinten kellene szabályozni. Ezen túlmenően — említettem — a vagyonhoz juttatást is törvényi szinten kellene szabályozni, ennek tulajdonjellegére tekintettel is. Mint említettem, a '92-es költségvetésben az állami, pontosabban a kormányfelelősséget sikerült a következő kormányzati ciklusra áthárítani.
(12.00)
'93-ban ez egyértelmű, '94-ben, hallottuk az előző napirendi pontban, hogy pontosan ugyanez történik. Tehát ezt bátran, a kormányzati felelősség következő kormányra való hárítása mesterhármasának tekinthetjük, akkor ezek közül a '92-es mint legtávolabbi, kétségtelenül a legnagyobb teljesítmény ezek közül. Köszönöm szépen. (Taps a bal oldalon.)
