SOÓS KÁROLY ATTILA, a költségvetési, adó- és pénzügyi bizottság elnöke:
SOÓS KÁROLY ATTILA, a költségvetési, adó- és pénzügyi bizottság elnöke:
SOÓS KÁROLY ATTILA, a költségvetési, adó- és pénzügyi bizottság elnöke: Köszönöm, Elnök Úr! Elnök Úr! Tisztelt Ház! A bankok és más pénzintézetek elfogadható működése a normális gazdasági vérkeringés egyik elemi feltétele. A bankok három fő funkciója: a készpénz nélküli fizetési forgalom lebonyolítása, a pénzmegtakarítások megbízható és kamatozó kezelése, végül a hitelkínálat biztosítása.
Az 1991 októberében elfogadott pénzintézeti törvény célja az volt, hogy a bankrendszer fejlődésének említett fő és más funkciói gyakorlásának keretet adjon. A törvény elfogadott szövegének kidolgozásában a módosító javaslatok révén a Szabad Demokraták Szövetségének szakértői is fontos szerepet játszottak akkor, és ez azon kevés gazdasági tárgyú törvény közé tartozik, amelyek végszavazásánál igennel szavaztunk.
(12.00)
Ma is azt gondoljuk, hogy ez a törvény lényegében jó. Egyébként nem is nagyon ismerünk e törvénnyel kapcsolatban kifejezetten negatív véleményt.
A bankok működésének súlyos problémái így túlnyomórészt nem a pénzintézeti törvény hibáiból fakadnak, és e törvény módosításával — így a most tárgyalt módosításával is — kevéssé kezelhetők.
Röviden szólok itt a főbb problémákról. A bankoktól a vállalkozások egyre kevésbé kapnak hiteleket, magasak — és most ráadásul emelkedő irányzatúak — a hitelkamatok. Ennek a sajnálatos ténynek több oka van. Talán a legfontosabb ok a magas költségvetési hiány, amelynek finanszírozása elviszi a hitelforrások legnagyobb részét. Így, sajnos, olyan helyzet alakul ki, hogy a bankok nem kényszerülnek az általuk összegyűjtött pénzeszközök kihelyezési lehetőségeit keresni, nem versengenek egymással a hitelfelvevőkért, hiszen kényelmesen elhelyezhetik a pénzeszközöket állampapírokban is.
A bankok ilyen elkényelmesítése nagyon kedvezőtlen a gazdaság, a vállalkozások működése szempontjából. Ezért fontos dolog, és főként a vállalkozásösztönzés szempontjából nagyon fontos dolog a költségvetés hiányának ellenőrzés alatt tartása, és ezen a területen nyilvánvaló, hogy a Kormányt súlyos mulasztások terhelik. Ezt másutt már elmondtuk.
További problémát jelent a bankok működésében a sokszor túl költséges — hogy úgy mondjam — rongyrázó működés. Ez nem mindegyik bankra jellemző. Mit lehet erről mondani? Természetesen egy bankhoz, amelyre a polgárok a pénzüket bízzák, hozzátartozik a megbízhatóságot jelző elegáns külső megjelenés. Bankvezetők aligha járhatnának Trabanttal, az ügyfélfogadó helyiségek nem lehetnek szegényesek stb. De például a túl sűrűn cserélt, túl drága autók joggal keltenek visszatetszést.
Ennek a problémának az optimális megoldása az lenne, ha a bankok mielőbb magántulajdonba kerülnének, s akkor a magántulajdonosaik a saját, józan érdekeik alapján szüntetnék meg a pazarló költséggazdálkodást a bankoknál. Amíg viszont nagyrészt az állam a bankok tulajdonosa, addig neki, illetve megfelelő szerveinek a mai szereposztás szerint a Kormány által ellenőrzött Állami Vagyonkezelő Részvénytársaságnak kötelessége a takarékos gazdálkodást kikényszeríteni. Eddig ezt a feladatát kevéssé valósította meg ez az intézmény, illetve azok az intézmények, amelyek ebben a funkcióban elődei voltak. Ha ez a feladat esetleg túl nehéz, akkor pedig meg kell gyorsítani a bankok privatizálását, bárha ez a feladat nem túl nehéz, akkor is meg kell gyorsítani a privatizálást, hiszen állami tulajdonú bankok igazán jól működni nyilvánvalóan sohasem fognak. Persze azért a mainál jobban tudnának működni, főleg ha a bankvezetés személyi kérdéseit nem politikai, hanem inkább szakmai megfontolások alapján döntenék el.
Mit fog javítani a bankok működésén maga a tárgyalt törvényjavaslat? Sok kisebb jobbítás van ebben a törvényjavaslatban, összességében nem jelentéktelen mindez a módosítás, és itt alapvetően jó irányú javaslatokról van szó. Fontos például az, hogy jobban követhető lesz majd, kik egy-egy bank tulajdonosai. Ez elősegítheti majd az Ybl Bank esetéhez hasonló szédelgések megakadályozását.
Fontos és helyes az, hogy a jövőben a bank előírt legkisebb jegyzett tőkéjét pénzben kell majd apportálni, ez javítja a bankbiztonságot. Jó a tartalékképzés új szabályozása, és egyetértünk a bankok válsághelyzetének kezelésére vonatkozó új szabályokkal.
Mindezek a javaslatok alapjában véve jó irányba mutatnak, és részletesebben beszéltek már róluk az előttem szólók.
Ugyancsak egyetértünk számos olyan képviselői módosító javaslattal, amelyet a Kormány is támogat, és magunk is nyújtottunk be ilyeneket. Van ugyanakkor néhány olyan kérdés, amelyekben vitánk van. Ezek között vannak nem túl jelentősek, például az, hogy egy befektetési bank az eszközeinek mekkora hányadát tarthatja rövid lejáratú kihelyezésekben.
A Kormány és a költségvetési bizottság 10%-ban kívánja megszabni ezt a határt, ami szerintünk egy befektetési banknál túl sok. Ennél nagyobb jelentőségű problémát látunk abban, hogy a takarékszövetkezetek között indokolatlan megkülönböztetést tesz a törvény, annak függvényében, hogy részt vesznek-e vagy sem a köznyelvben a vidék bankjának nevezett takarékszövetkezeti integrációban.
Egyetértünk azzal, hogy az ebben részt vevők kapjanak kedvezményes ingatlanátértékelési lehetőséget, de szerintünk ezt a lehetőséget a kívül maradóknak is meg kellene adni. A takarékszövetkezeti szektort egységes preferenciában kellene szerintünk részesíteni.
Az eddig említett vitapontok, bár nem jelentéktelenek, de önmagukban nem indokolnák, hogy a tárgyalt törvényjavaslat végszavazásánál nemmel szavazzunk, sőt nem indokolnák még azt sem, hogy tartózkodjunk. A tartózkodást azért már megfontolandóvá tenné a banktitoknak az a szerencsétlen föllazítása, amelyet ez a törvényjavaslat magában foglal. Végül mégis nemmel fogunk szavazni, éspedig azért fogunk nemmel szavazni, mert a törvényjavaslat néhány előírása adja meg az alapot a bank- és adóskonszolidáció Kormány által kidolgozott módszerének megvalósítására.
A várható félremagyarázásokra válaszolva már jó előre le szeretném szögezni, a Szabad Demokraták Szövetsége támogatja a bank- és adóskonszolidáció gondolatát és lényegét. Támogatjuk tehát azt, hogy rendeződjék a nagy veszteségeket elszenvedett bankok helyzete, és támogatjuk azt, hogy azok a vállalkozások, amelyek súlyosan eladósodtak az elmúlt években, de teljesítőképesek, fejlődésre érdemesek, lehetőséget kapjanak bajaik megoldására, új beruházásokra, fejlesztésekre. Ismétlem, minden várható ellenkező híreszteléssel szemben mi igenis támogatjuk azt, hogy a bank- és adóskonszolidáció érdekében az államnak megfelelő lépéseket kell tennie. Abban azonban nem értünk egyet a Kormánnyal, hogy melyek legyenek ezek a lépések. Hogy milyen konkrét lépések, megoldások lehetnek, és ezek közül a Kormány melyeket választotta, azt egy kis nemzetközi összehasonlítással szeretném itt most megvilágítani.
1992 végén a svéd kormány a magyarhoz hasonlóan parlamenti felhatalmazást kapott arra, hogy állami pénzeszközökkel, kötvényekkel támogassa országának súlyos veszteségeket elszenvedett pénzintézeteit. A magyar Kormány maga is gyakran hivatkozik a svéd példára, és nem is teljesen alaptalanul. Az ottani hitelkonszolidáció jobban hasonlít a magyarhoz, mint más országok — pl. Finnország, Norvégia, Amerikai Egyesült Államok — ilyen irányú intézkedéssorozatai. Így azonban csak még tanulságosabb a két konszolidáció közötti főbb különbségek áttekintése. Érdekes ez az összehasonlítás a két Kormány állítólagos szellemi rokonsága miatt is. Érdekes, hogy mit tesz másképpen a svéd konzervatív-liberális, illetve a magyar, állítólag ugyancsak konzervatív és önmagát gyakran a piacgazdasági törekvések, a gazdasági liberalizmus képviselőjének is tekintő Kormány.
Nos, először is, szembeszökő a különbség a bankok tulajdonlásával kapcsolatos felfogásban. Ismeretes, hogy a magyar bankkonszolidáció most megvalósuló második szakaszának egyik fő célkitűzése legalább 75%-os — és így szinte korlátlan állami kontrollt lehetővé tevő — állami tulajdonhányad megszerzése az érintett bankoknál. Ezzel szemben Svédországban, mint azt az 1992. november 19-i kormányülés a továbbiakban többször is idézésre kerülő pénzügyminiszteri előterjesztése leszögezi: "Az államnak nem kell arra törekednie, hogy bankok vagy más hitelintézetek tulajdonosává váljék."
Ennek megfelelően Svédországban — hazánktól eltérően — a bankok konszolidálásának nem az egyetlen módja a részvénytőke állami eszközökkel való emelése. Persze más megoldások, bizonyos kölcsönökkel kapcsolatos jövőbeni veszteségekre való állami garanciaadás, különféle kölcsönök nyújtása, új részvénykibocsátások értékének garantálása, és nem utolsósorban a magánrészvényesek tőkeemelésre buzdítása mellett Svédországban is az állami eszközökkel való tőkeemelés az egyik módszer.
(12.10)
És amennyiben ezt alkalmazzák, annyiban az állam tulajdonosi szerephez jut. Itt azonban az esetek jelentős részében egyáltalán nem a kontroll megszerzéséről, hanem szavazati jog nélküli, tehát igazi tulajdonosi jogosítványokat nem is adó, viszont garantált osztalékot biztosító elsőbbségi részvényekről van szó. És akár így, akár úgy válik az állam bankrészvényessé, a cél "az kell, hogy legyen, hogy adja el a részvényeket, amikor ez kereskedelmi szempontból lehetséges".
Sokan nyilván azt gondolják, a magyar Kormány banktulajdonlási törekvése mögött az áll, hogy nálunk még nem alakultak ki az államon kívüli hatékony banktulajdonosi intézmények. Ez a nézet persze nem teljesen alaptalan. De ha az állam ilyen keményen ragaszkodik saját banktulajdonosi pozíciójának minél teljesebbé tételéhez, akkor ezek az intézmények nem is fognak kialakulni.
És látni kell: a bankok magántulajdonlása Svédországban sem tökéletes rendszer. Hiszen ha az lenne, akkor nem lehetne szükség ott bankkonszolidációs kormányintézkedésekre. A svéd kormány nyilván nem a magántulajdonosi tökély elérésének reményében mond le a bankok államosításáról, hanem csak azért, mert úgy véli, a magánszektor nem olyan katasztrofálisan rossz banktulajdonos, mint az állam. A bankkonszolidáció magángazdasági típusú megközelítésének fontos mozzanata az intézkedések versenysemlegességének lehető legnagyobb mértékű biztosítása. Ezt szem előtt tartva például Finnországban a megrendült helyzetű bankszektor megsegítésére nyújtott állami hitelkeret egyes bankok közötti elosztása a kockázattal súlyozott eszközök és követelések arányában történt. Tehát a nagyobb veszteségeket elszenvedett bankok nem kaptak nagyobb segítséget.
A svéd kormány intézkedései nem ilyen szélsőségesen versenysemlegesek, de mégis ilyen irányúak. Ezt szolgálja például az, hogy az egyes bankoknak, ha majd rendbejönnek, a kapott segítséget — garanciadíjak, hiteltörlesztések stb. formájában — vissza kell fizetniük. A hitelkonszolidáció 1992-es fázisában nálunk is célul tűzték ki a visszterhességet, a támogatást kapó bankokkal úgynevezett hitelkonszolidációs díjat akartak fizettetni. Erről azonban később lemondtak, és napjainkban már fel sem merül a versenysemlegesség követelménye.
Az persze igaz, hogy az államosításra kerülő bankok közötti verseny viszonylatában ennek nincs olyan nagy jelentősége, mint a nyugati országok magántulajdonosi körülményei között. Így viszont fontos lenne az, hogy az állami irányítás érvényesítse azon bankok vezetőinél a személyes felelősséget, ahol ezeket a vezetőket súlyos felelősség terheli a rossz hitelek nyújtásáért.
A magyar és a svéd hitelkonszolidáció között az intézkedések kiterjedésében van a legnagyobb különbség. A svéd kormányzat csak a pénzintézeti szektor egy részét konszolidálja. Azt a részét, amely létfontosságú a fizetési forgalom zavartalan működése és a megfelelő méretű hitelkínálat biztosítása szempontjából.
Minden, ezen túlmenő igényt a leghatározottabban elutasít. A pénzintézeti szektoron kívüli adóskonszolidációs intézkedések lehetősége pedig Svédországban szóba se kerül.
Nem így nálunk, ahol az adóskonszolidáció keretében a bölcs állami bürokrácia elér majd szinte a munkapadokig. A reorganizációs tárcaközi bizottságban — ezt a nevet nyilván sokat fogjuk hallani a következő hónapok folyamán: ez lesz az ország legfontosabb szerve, ha jól értem, ugyanis — döntenek majd az egyes adósvállalatok életéről vagy haláláról: hitel-, adó-, tb-járuléktartozásaik elengedéséről stb. Természetesen csak a jó vállalatokat fogják megmenteni, és azt a hitet, hogy ezek kiválasztására ez az említett nagyon fontos állami szerv alkalmas lesz, nyilván az elmúlt 40 év rendkívül kedvező tapasztalatai támasztják alá.
Komolyra fordítva a szót: ha mondjuk Svédországban is olyan sok lenne a reménytelenül eladósodott vállalat, mint nálunk, akkor bizonyára ott is cselekednének e vállalatok helyzetének megjavítása érdekében. Nehéz pontosan megmondani, hogy mit tennének. De aligha járna el egy nyugati ország kormánya ilyen közvetlen tervgazdasági módon. Ez nem hatékony eljárás. Ez lassú, bürokratikus, felesleges huzavona. Hiszen a vállalati adósságok egy részének elengedéséhez már maga a bankkonszolidáció megteremti a fedezetet a bankok számára. Hogy elég gyorsan és elég széles körben éljenek is ezzel a lehetőséggel ott, ahol ez gazdaságilag előnyösnek látszik, ahhoz nincs szükség tárcaközi bizottságnak nevezett új tervhivatal fölállítására. Megtenné itt egy egyszerű és ésszerű ösztönző is. Például ha egy bank elengedi egy vállalat tartozását, és ad neki egy új hitelt, az utóbbi 70%-ára az állam adhatna egy garanciát.
Ami pedig az adó- és tb-tartozásokat illeti, ezeket át lehet ütemezni, el lehet engedni kamataik egy részét. De magukból az alaptartozásokból, hacsak nem az adómorál még meglévő maradványainak teljes összeomlasztása a cél, egyetlen esetben egyetlen fillért sem lenne szabad elengedni.
Végül a magyar és a svéd bankkonszolidáció abban is különbözik egymástól, hogy milyen szerepet játszik bennük a két ország parlamentje. Amikor a svéd kormány parlamenti felhatalmazást kért az intézkedéssorozat megindításához, akkor bejelentette, hogy e felhatalmazás alapján "lényeges terheket fog vállalni az állam nevében. Ezért fontos, hogy a parlamentet folyamatosan tájékoztassa arról, milyen segítő intézkedéseket hajt végre".
Nálunk ilyen tájékoztatás nincs. Például a bankkonszolidációs díj bevezetésére vonatkozó elképzelés már említett feladásával a Kormány a családi pótlékok egyéves összegét megközelítő bevételtől szabadította meg az államkasszát. Erről a döntésről és enyhén szólva elnagyolt indokolásáról az országgyűlési képviselők csupán a sajtóból értesülhettek. Mintha csak a Kormány magántulajdonáról lenne szó. És ebből persze kitűnik, hogy a magántulajdon a mai magyar Kormány szemléletétől sem teljesen idegen.
Mi másképpen — nem a Kormány magántulajdonaként — képzeljük el a magántulajdont. És a magántulajdonosi rendszer felé haladó megfontolt lépéssorozat részeként a gazdasági felemelkedést előmozdító módon képzeljük el, és kívánjuk, hogy valósuljon meg a bank- és adóskonszolidáció.
A fő pontjaiban általam most leírt, nem államosító, hanem a vállalkozások számára valóságos döntési lehetőségeket, megfelelő vállalkozókészséggel fejlődési lehetőségeket biztosító módon kell szerintünk bank- és adóskonszolidációt megvalósítani.
Tisztelt képviselőtársaim! A bank- és adóskonszolidáció alapjait nagyrészt ez a törvény teremti meg, amelyet most tárgyalunk. Ennek tavalyi, idei és jövő évi költségei összesítve meghaladják a 300 milliárd forintot. Nagyságrendileg tehát annyi pénzről van itt szó, amennyit az idén nyugdíjakra fordítunk. A Kormány a szerintünk is elkerülhetetlen bank- és adóskonszolidációnak nem jó útját választja, nem jól használja fel ezt a temérdek pénzt, nem érheti el vele a kitűzött célt.
Arra a törvényre, amely ehhez az elhibázott intézkedéssorozathoz teremti meg az alapokat, mi, szabad demokraták, csak nemmel tudunk szavazni. Köszönöm a figyelmüket. (Taps az ellenzék soraiban.)
