KÖRÖSFŐI LÁSZLÓ (MSZP)
KÖRÖSFŐI LÁSZLÓ (MSZP)
KÖRÖSFŐI LÁSZLÓ (MSZP) Köszönöm a szót, Elnök Úr! Tisztelt Ház! A szakképzési hozzájárulásról és a szakképzési alapról szóló 1988. évi XXIII. törvény immár negyedik alkalommal kerül újra az Országgyűlés elé. Ez a tény önmagában dicséretes, mert azt mutatja, hogy a munkaügyi tárca igyekszik követni a rendszerváltás óta végbement társadalmi változásokat.
A törvény jelenlegi módosító szándékát indokolja az is, hogy az elmúlt időszakban több olyan törvényt alkotott az Országgyűlés, amelyek érintik a szakképzési hozzájárulásról és alapról szóló törvény egyes rendelkezéseit — erről miniszter úr is szólt.
E dicséretes szándék mellett azonban sajnálatos módon azt is meg kell állapítani, hogy a törvény eredeti szándékától eltérően a hozzájárulásra kötelezettek köre szűkül, az alapból részesülők köre pedig ugyanakkor bővül. A szakképzési hozzájárulásról és a szakképzési alapról szóló törvény eredetileg azért jött létre, hogy a középfokú oktatási intézmények tanulóinak gyakorlati oktatási feltételeit elősegítse. A törvény mindmáig tételesen kimondja, hogy a hozzájárulási kötelezettség, de maga a szakképzési alap is a tanulók gyakorlati oktatásának finanszírozására irányul. Ennek ellenére az előttünk fekvő törvénymódosítás ettől eltérő lehetőségeket, sőt kötelezettségeket is megfogalmaz. Ez önmagában még nem lenne baj, hiszen a közoktatási rendszerben a szakképzés struktúrája alapvetően megváltozik, a közismereti oktatás leválásával a szakmai elmélet és gyakorlat zárt egységet alkot. Sok esetben már ma sem meghatározható, hogy egy-egy terület, például a mérés- vagy a számítástechnika az elmélet vagy a gyakorlat körébe tartozik-e.
Egyre gyakrabban tapasztalható viszont az a szándék, hogy az elkülönített állami pénzalapok költségvetési terheket vegyenek át, s ezért ezek eredeti rendeltetésüktől részben vagy egészben eltérő feladatokat kénytelenek finanszírozni. A szakképzési hozzájárulásról és a szakképzési alapról szóló, többször módosított 1988. évi XXIII. törvény is jól szemlélteti ezt a folyamatot.
Így például ellentétes a törvény eredeti szándékával a Nemzeti Szakképzési Intézet finanszírozásának a kötelezettsége. Amint az az előttünk fekvő előterjesztésből kiderül, jogszabályi kötöttség miatt elkülönített állami pénzalapból költségvetési intézmény működési költsége nem támogatható. Így tehát — bár az állami költségvetés terheit nem tudja kiváltani — a módosítás mégis a fejlesztő tevékenység vonatkozásában ezt az ellentmondást fenn kívánja tartani. Csak az idén a Nemzeti Szakképzési Intézetnek az alapból juttatott több mint 55 millió forintból fedezték a tanulmányi versenyek, az érettségi, a tájékoztatás, a pedagógiai jellegű továbbképzések, valamint a szaktanácsadás költségeit, beleértve a bérjellegű juttatásokat és azok társadalombiztosítási járulékait. Tehát klasszikusan állami feladatokat finanszíroz az alapon keresztül a gazdaság.
Ha a kamarai törvény nyomán valóban lesz szava a gazdasági kamarának az elkülönített állami pénzalapok megítélésében, kétségtelen, hogy a jelenlegi helyzetet nem lesz hajlandó fenntartani. Nem lenne meglepő, ha a piac hátat fordítana az iskolai rendszerű szakoktatásnak, és a képzés minden fázisát saját intézményrendszerében oldaná meg. Meg is tehetné, hiszen a jogi szabályozás erre már lehetőséget nyújt.
Ugyancsak a költségvetési terhek szakképzési alapra történő áthárítási szándéka tükröződik a módosításban a gazdasági társaságként működő tanműhelyek költségeihez való hozzájárulás tételes beiktatásával. Ezek a gazdasági társaságok alaptevékenységként a szakmunkástanulók gyakorlati oktatását biztosítják, így a szakképzésben fontos feladatot látnak el. Ezért pénzügyi támogatásuk feltétlenül indokolt. Indokolt a gyakorlati oktatói szervezetek egyesületének ez irányú támogatási kérelme is. A probléma csak a támogatás módjával van. Az 1993. évi költségvetési törvény ezeket a gazdasági társaságokat szeptember 1-jétől törölte a normatív támogatásból. Míg minden egyebet: egyházat, társadalmi szervezetet, alapítványt s egyéni vállalkozót a feltételek megléte esetén megilleti a normatív állami hozzájárulás, addig e gazdasági társaságokat nem.
(11.10)
Annak ellenére, hogy ugyanúgy oktatási-nevelési közfeladatot látnak el fő tevékenységként, mint az előbb felsoroltak. Az állami normatíva megvonása méltatlanul diszkriminatív helyzetben tartja ezeket a gazdasági társaságokat a humán szolgáltatást nyújtó, nem állami intézmények körében, és az állami kötelezettséget a szakképzési alapra hárítja. Ez a megoldás ugyanakkor nem nyújt kellő garanciát e gazdasági társaságok oktatási tevékenységének a biztosítására.
Új elemként jelenik meg a törvénymódosításban a munkaerő-fejlesztő és -képző központok támogatása a szakképzési alapból abban az esetben, ha a szakképző-iskolai tanulók gyakorlati oktatásának ellátására együttműködési megállapodást kötnek. E módosítással csak az a problémánk, hogy amint azt már többször elmondtuk itt a Parlamentben is, a munkaerő-átképzésekre — a rendkívül nagy állami költségen létrehozott és működtetett regionális átképző központok helyett — szerintünk nagyon megfelelnének a jelenleg meglévő szakképzőiskolák. E szakképző-iskolai kapacitások, megfelelő műszaki fejlesztés esetén, jelenleg is és perspektivikusan is egyszerre szolgálnák az iskolai rendszerű szakképzést és a munkaerő-átképzést.
Tisztelt Ház! Indokolatlannak tartjuk, hogy az előttünk fekvő törvénymódosító javaslat kihagyja a szakképzési hozzájárulásra kötelezettek köréből a belföldi telephelyű, de külföldi székhelyű vállalkozókat. Ezeket nevezi a törvény külföldi vállalkozóknak. Ez egyrészt jogtalan piaci előnyt jelent, hiszen a hozzájárulási kötelezettség lényege éppen az, hogy aki a szakképzett munkaerőből meríteni akar, az köteles annak költségeihez hozzájárulni. Nem véletlenül határozza meg a törvény a hozzájárulási kötelezettség mértékét a bérköltség arányában. A kedvezményt eddig sem biztosította a törvény. Másrészt a szakképzési alapról szóló törvény hatálya alá tartozni nemcsak kötelezettséggel, hanem előnyökkel is járhat. Támogatásban részesülhet, és ha képzést folytat, a melléklet szerinti költségeit akkor is fedezi a szakképzési alap, ha azok a kötelezettségek mértékét meghaladják.
Így tehát nemcsak arról van szó, hogy jogtalan piaci előnyhöz jutnának a külföldi vállalkozók, hanem ugyanakkor méltatlanul hátrányokat is szenvedhetnek. Ezért feltétlenül szükségesnek tartjuk, hogy a szakképzési hozzájárulási kötelezettség továbbra is vonatkozzon a külföldi vállalkozókra is.
Tisztelt Ház! A jelenleg tárgyalt törvénynek alapvető rendeltetésén, tehát a gyakorlati képzés finanszírozásán túl van egy igen fontos funkciója, az, hogy bizonyos mértékig fenntart egy egységet az iskolarendszerű szakképzésben. A piacgazdaság kialakulásával egyre inkább elkülönül az iskola és a gazdaság intézményrendszere. A törvény híd e két intézményrendszer között, és kapocs közvetlenül is iskola és gazdálkodószervezet között. A törvény pozitív szándéka, hogy a szakképzési alapból, illetve az azt megelőző szakmunkásképzési alapból létrejött vagyont egységesnek, a szakképzési rendszer vagyonának tekinti, és a maga módján védi is. Ez a védelem azonban a törvényben nem következetes, nem mindig teljesíthető és nem garantálja, hogy annak minden szereplője a közös érdekek és feladatok mentén együttműködjön.
Például információim szerint az adóhatóság nem minden esetben tekintette a szakképzési alapba történő befizetési kötelezettséget a behajtás szempontjából egyenlőnek az adóval — bár a törvény így rendelkezik —, és nem folytatott le minden esetben ellenőrzést a gazdálkodószervezeteknél, ha azok felszámolását rendelték el vagy jogutód nélkül szűntek meg, holott az adózás rendjéről szóló 1990. évi XCI. törvény alapján ez kötelességük lett volna. Ugyanakkor gond, hogy nincs minden esetben egyértelműen rögzítve a jogfolytonosság a szakképzési alap és az azt megelőző konstrukció, a szakmunkásképzési alap között, holott a szakemberek egységesnek tekintik az ezek támogatásával létrehozott vagyont, míg a törvény csak részben vagy vitathatóan követi ezt az elvet.
A módosítási javaslat ezek megoldásával, áthidalásával nemigen foglalkozik, bár kis pontosítással jelentős garanciák születhetnének. Ezért javaslom, hogy a szakképzési alap javára bejegyzett húsz évig tartó elidegenítési-terhelési tilalom ne csak a szakképzési alap által nyújtott beruházási célú támogatással létrehozott ingatlanra vonatkozzon. Legyen kötelező a tilalom bejegyzése akkor is, ha például egy tanműhelyt a hozzájárulásra kötelezett saját erőből, de a hozzájárulási kötelezettsége terhére épített.
Ezenkívül szükségesnek tartom a korábban szereplő szakmunkásképzési alap és a jelenlegi létező szakképzési alap jogfolytonosságának törvényi rögzítését is. Bár szakmailag, rendeltetését tekintve lényegében ugyanarról van szó, a pontosítás nélkül esetleg jogviták keletkezhetnek.
A szakmunkásképzési, illetve a szakképzési alapból nyújtott támogatással megvalósított gyakorlati oktatást szolgáló létesítmények megszüntetését vagy az eredeti rendeltetéstől eltérő céllal történő működtetését a jelenleg hatályos törvény megtiltja abban az esetben, ha a további működtetés nélkülözhetetlen, s az önállóan vagy több hozzájárulásra kötelezett által közösen működtethető. Az, hogy egy létesítmény nélkülözhetetlen vagy hogy működtethető, egyik oldalról sem vitatható — mint ahogy ezek ellenkezője sem. Ennek megítélésére két, törvény által működtetett testület, a munkaügyi tanács és az üzemi tanács a leghivatottabb. A munkaügyi tanács regionálisan tudja megítélni a szükségességet, az üzemi tanács pedig a munkahelyen belül. Ezért szükségesnek tartom törvényben rögzíteni, hogy az ilyen létesítmény további működtetésének indokoltsága tekintetében ki kell kérni a megyei, fővárosi munkaügyi tanács véleményét. Ha a törvény még azt is kimondaná, hogy az ilyen létesítményt szociális és jóléti jellegű intézménynek kell tekinteni, azzal az üzemi tanács európai léptékű jogosítványt kapna, ugyanis ebben az esetben a tanműhelyek tekintetében — a szociális és jóléti intézményekhez hasonlóan — a Munka Törvénykönyve 65. §-ának (1) bekezdése alapján az üzemi tanács együttdöntési joggal bírna.
Helyesnek tartjuk és támogatjuk a törvénymódosításnak azt a szándékát, hogy a megszüntetendő vállalati tanműhelyek megvásárlása esetén ne csak az iskolafenntartót, hanem más, hozzájárulásra kötelezettet is illessen meg az elővásárlási jog, ha a létesítményt a tanulók gyakorlati oktatására tovább kívánja működtetni.
Támogatjuk azt a javaslatot is, hogy e létesítmény megvételéhez, átalakításához vagy felszereléséhez a kamatmentes kölcsön mindazokat a hozzájárulásra kötelezetteket megillesse, akik a gyakorlati oktatást a továbbiakban vállalják.
Végezetül szükségesnek tartanám módosítani a törvényben a szakképzési hozzájárulás teljesítésénél elszámolható költségek meghatározását is. Így nemcsak a tanulók számára kötelezően járó ösztöndíjat és díjazást, hanem a jogszabály alapján kifizetett mindennemű díjazást elszámolhatóvá kellene tenni. Így lehetőség nyílna arra, hogy a szakképzési törvény alapján adható díjazás is elszámolható legyen. Ugyanis az ösztöndíj felmenő rendszerben történő megszűnésével párhuzamosan csak a tanulói szerződés alapján jár pénzbeli juttatás, a tanulók másik részének ezzel szemben nem jár semmi. A törvény általunk javasolt módosítása viszont lehetővé tenné a juttatást, legalábbis a hozzájárulásra kötelezetteknél gyakorlaton lévők esetében.
A másik bővítés, amire szükség lenne a mellékletben szereplő elszámolható költségek felsorolásánál, a tanulók javára megkötött kötelező felelősségbiztosítás. Ezt a nyáron elfogadott közoktatási törvény teszi kötelezővé, így a szakképzési alap konstrukciója összhangba kerülne a közoktatási törvénnyel.
Tisztelt Ház! Befejezésül leszögezni kívánom, hogy a beterjesztett törvényjavaslat szükségességével, annak több elemével egyetértünk. A törvényjavaslat elfogadását a szocialista frakció támogatni fogja. Az ismertetett kifogások, problémák orvoslása érdekében módosító indítványokat adtunk be. Az általam elmondottak alapján kérem, támogassák ezeket a módosító indítványokat. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)
