SARKADINÉ DR. LUKOVICS ÉVA, DR. (SZDSZ)
SARKADINÉ DR. LUKOVICS ÉVA, DR. (SZDSZ)
SARKADINÉ DR. LUKOVICS ÉVA, DR. (SZDSZ) Elnök Úr! Tisztelt Ház! Szociális tárgyú törvényjavaslatot tárgyalunk, s így szükséges ismét feltennünk a kérdést magunknak: hol tartunk a szociális biztonság megteremtése felé tartó úton? Egyáltalán hol áll a szociális biztonság ügye?
Szociális ügyekben ugyanis minden egyes előterjesztés, amely elénk, képviselők elé kerül, ezt kell, illetve ezt kellene megcéloznia és szolgálnia.
A szociális biztonság követelménye nemcsak alkotmányos alaptételünk, de a fejlett piacgazdaságú államokhoz történő felzárkózásunk és csatlakozásunk előfeltétele is. Szóba sem áll addig az Európai Közösségek velünk, amíg nem tudjuk felmutatni, íme, legalább megvannak azok az intézmények és szervezetrendszer, amely minden működőképes szociálpolitika alapjait jelentheti, és biztosítani tudjuk állampolgáraink legelemibb életfeltételeit.
Az elmúlt évben hasonló időszakban, így december táján tárgyaltuk a mindennapi szóhasználattal csak szociális törvénynek nevezett törvényt, amelyet, mint közismert, el is fogadott a Ház. Ez egy úgynevezett egyszerű többséggel eldöntendő kérdés volt. Ezt azért hangsúlyozom, mert nem volt szükséges, hogy egy szélesebb konszenzuson alapuljon. Elegendő volt a kormánypárti többség elhatározása a jogalkotáshoz.
Frakciónk tagjai és én sem szavaztam meg ezt a törvényt éppen az előzőekben hivatkozottak miatt.
(10.50)
Ugyanis elsősorban pont azt tettük mérlegre, szolgálja-e a törvény a szociális biztonságot avagy sem; hoz-e valami lényegi megújulást a szociális ellátórendszerben vagy sem. Az összeadás és kivonás egyenlege negatív lett. Mert ha van is valamelyest, valahol, valamilyen szociális biztonságot megcélzó ellátórendszer, az nem ettől a törvénytől van. E törvény ugyanis nem nyúlt a társadalombiztosításnál lévő szociális ellátásokhoz, így például a családi pótlékhoz vagy az anyasági ellátásokhoz. Nem foglalkozott a nevelési segélyezési rendszerrel, holott ezek a magyar szociálpolitika alapintézményei. A régi tanácsnál alkalmazott formák a jelenlegi önkormányzati rendszerben is jórészt ugyanazok, csak — mondhatni — pepitában…
Mit hozott és mit adott nekünk ez a törvény? Elsősorban az önkormányzatoknak adott. Az önkormányzatoknak adta azt a kínt, amit nem tudok máshoz hasonlítani, mint ahhoz, hogyha valaki puszta kézzel vagy legfeljebb csúzlival oroszlánra akar vadászni. Rendszeres kapcsolatban vagyok önkormányzati szociális osztályokkal, irodákkal és egyéb szociális intézményekkel. Hónapról hónapra egyre erősödően tapasztaltam azt a tehetetlenségből adódó keserűséget, amely nem lehet jelen ilyen feladatot végzők körében. Az idegeket ugyanis felőrli az, hogy nap mint nap az a fő mondanivaló: nem tud több segítséget adni.
A helyi rendeletalkotás mindenütt megtörtént ugyan, de ez nem tekinthető eredménynek. Ez kizárólag egy törvény által előírt kötelezettség teljesítése volt. Ez még nem jelzi egy rendszer működőképességét. Számtalan megfontolás vezette a helyi képviselő-testületeket szociális rendeletalkotásuk során. Az eredmény azonban a nagyobb városokban az lett, hogy a legtöbbször kénytelenek voltak a törvény által kínált lehetőségeknél szűkebbre szabni a szabályzókat, mert többek között a bölcsődékben továbbra sincs normatíva, a tankönyvvásárlási támogatásokat — amelyek az általános iskolákban kötelezők —, az étkezési hozzájárulásokat, valamint a szociális intézmények fenntartását is a szociális normatívából kellett kiizzadják. A kisebb településeken viszont a munkanélküliek jövedelempótló támogatása vitte el és viszi el a szociális pénzeket. Azt, hogy miért — felesleges magyarázni a falusi, nem ritkán 30-40%-os munkanélküliségi rátát ismerve.
Helyeslem és egyetértek azzal, hogy az önkormányzatoknak az állami költségvetésből nyújtott szociális normatívájának meghatározásakor további hangsúlyokat kap egy adott település munkanélküliségi helyzete.
Ha most az előttünk fekvő szociális törvénymódosítást is abból a szempontból vizsgáljuk, hogy szolgáljuk-e vele a szociális biztonságot, a válasz megint csak az, hogy sajnos, nem. Ugyanis nem sok olyat tartalmaz, ami az állam polgárainak biztonságát szolgálná. Sokkal inkább szolgálja viszont az állami önkormányzati szociálpolitika vélt biztonságát.
A javaslat három fő témakörben kíván némi változást bevezetni, nevezetesen a gyermeknevelési támogatás, a személyes gondoskodás és az úgynevezett közösségi munkavégzés bevezetésével a munkanélkülieket érintő körben. Most, az általános vita során csak a gyermeknevelési támogatással szeretnék foglalkozni, a többi ellátásról a részletes vitában szólok.
A gyermeknevelési támogatást — mindannyian örömmel nyugtáztuk — már 18000 édesanya igénybe veszi. Abból a pénzből azonban, ami a főállású anyaságért jár, bizony, nem lehet gyermeket nevelni. Minden bizonnyal emiatt is van lehetősége a főállású anyáknak, hogy napi négy órában dolgozhassanak. Ez viszont nem minden nehézség nélkül tehető. Egyrészt hol lehet ma négyórás állást találni? Másrészt praktikusan következne, hogy ezek az asszonyok vállalkozzanak vagy ügynökösködjenek, mert itt nyílhat lehetőség az idő igény szerinti beosztására. Ehhez azonban egy másodállású vállalkozói igazolvány kellene. Úgy tűnik, a társadalombiztosítási igazgatóságok az istennek sem akarják kiadni a főállású anyáknak a másodállású vállalkozói igazolványt — állítólag a társadalombiztosítási törvény alapján. Még abban az esetben sem, ha az önkormányzattól főállású munkáltatói igazolást visznek. Főállású vállalkozói igazolványt, azt adnának nekik; de főállású vállalkozói igazolványa nem lehet ezeknek az édesanyáknak, két okból sem: egyrészt van már egy főállásuk mint anyák, így egy másik nem lehet; másrészt a főállású vállalkozók esetében annyi a teher és a tb-járulék, hogy így már nem érdemes csinálni.
Kérdezem én, hogy miért nem tudja a jobb kéz, hogy mit csinál a bal?! Miért nem lehet olyan szabályozókat kialakítani, ha már egyszer egy új ellátást bevezetünk, hogy az ne tételezze fel újabb más ellátások igénybevételét? Illetve miért nem tesszük lehetővé azok számára, akik maguk szeretnének boldogulni, hogy tegyenek is saját sorsuk javításáért?
Mindehhez képest most módosítani kívánjuk a gyermeknevelési támogatásra vonatkozó szabályokat, de a Kormány mint előterjesztő az előbb említett rendezésre szoruló nyitott kérdésekre nem gondolt. Az a módosítási irány, hogy a szülőknek az ellátás igénybevételére akkor is legyen lehetőségük, ha a legkisebb gyermek még nem töltötte be a harmadik évet, csak helyeselhető. Mint ahogy az is, hogy a családba kerülő gyermek — ha egyébként a szükséges feltételek megvannak — ne befolyásolja a támogatás folyósítását. Szükséges volt meghatározni a háztartásban nevelt gyermek fogalmát is.
Amivel viszont nem értek egyet, a gyermeknevelési támogatás méltányosságból történő megállapíthatóságának eljárása. Hangsúlyozom, az eljárása, nem pedig a tartalma az, amivel nem értek egyet. Már egyéb más törvények kapcsán történő észrevételeim során is szóvá tettem: miért szereti egy miniszter a különleges méltányosság eseteit gyakorolni? Úgy hiszem, van egyéb más dolga is, mint egyedi ügyekben dönteni. Én ezt "cukros bácsi" effektusnak neveztem, és egyszerűen szükségtelennek tartom. Meglátásom szerint méltányosságot, ha már az szükséges, nem miniszteri szinten kell gyakorolni — hanem helyben. Alkalmazzák azt azok, aki ismerik a családot, az élethelyzetet. Nem is szólva arról, ha már az állami szociálpolitika legtöbb nyűge-baja az önkormányzatoké, hadd legyen a méltányosság gyakorlása is az övék. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)
