KÁNYA GÁBOR (MDF)
KÁNYA GÁBOR (MDF)
KÁNYA GÁBOR (MDF) Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Sokunk számára nyilvánvaló, hogy a magyar mezőgazdaság és élelmiszer-gazdaság a belső szükségletnek akár a kétszeresét is képes megtermelni, előállítani. A kérdés tehát az, amit feszegetni szeretnék, hogy egy jövőbeni, remélhető: ilyen állapotban mit is lehetne kezdeni ezzel a termékmennyiséggel? Nem vitatva azt, hogy a termelés, mint alapvető mezőgazdasági tevékenység, rendkívül fontos marad és annak különösen a minőségi szintje lesz lényeges.
De egy mondatot hadd szóljak arról, hogy például — megítélésem szerint — a sertéstartóknál a tenyészállomány cseréje elodázhatatlan, a kistermelőknél és másutt is, mert e nélkül hiába lépünk előre, akár a belső fogyasztásban, akár a külső értékesítésben, ezek a mai minőségi termékek nem felelnek meg a piaci követelményeknek. Tehát van itt is mit tennünk.
De nézzük azt, hogy — egy helyzetmegállapítással sommázva — mit mondhatunk az értékesítésről. Azt mondhatjuk, hogy azok a keleti piacok, amelyeket — néhány képviselőtársam itt úgy gondolja — vissza lehetne szerezni, azok egyszerűen nincsenek, azok egyszerűen elvesztek, nincs meg az az intézményrendszer — sem nálunk, sem ott —, amely fogadókész volna ennek a kereskedelmi tevékenységnek a lebonyolítására. Persze hogy új utakat kell keresni és új lehetőségeket itt is, de szeretném felerősíteni azokat a ma még tulajdonképpen folyamatban lévő dolgokat, amelyek a nyugat-európai vagy — ha tetszik — a világkereskedelem felé való orientálásunkat jelentik. Ezek tárgyalások és egyezségek és itt mi nem érzünk belőle semmit. De nagyon téved az, aki azt hiszi, hogy azok ellen, akik hozzánk akarnak jönni, egy protekcionista gazdaságpolitikával védekezhetünk, ugyanakkor nekünk pedig mindenütt biztosítsák a piacokat. Ez olyan kettőség, amit egyszerre nem lehet a külpiaci kereskedelemben megengedni magunknak.
Nos, tehát a mezőgazdasági ágazatban meglévő termelési potenciál 1991-ben és 1992-ben a mai állapotnak megfelelően közel 2 milliárd dollár aktívumot jelentett a külkereskedelemben, annak ellenére, hogy a támogatás fokozatosan csökkent és a gazdálkodószervezetek pénzügyi gondokkal küszködtek, de az agrárkülpiacaink strukturálisan átrendeződtek.
Tavaly az élelmiszeripar csökkenő teljesítményét a mezőgazdaság növekvő kivitele még ellensúlyozta. A FÁK országaiba irányuló export ugyanebben az évben az összes mezőgazdasági kivitel 24%-át képviselte. Ez utóbbi adat arra utal, hogy az egykori KGST csak nevében létezett. Ma egyszerűen — ahogy említettem — nincs meg az az évtizedes kereskedelmi kapcsolati rendszer ezekkel az országokkal, amelyek a közvetlen áruszállítást lehetővé teszik. Ezért — és ez ebből következik — megítélésem szerint kénytelen vagyunk — tehát kénytelenek vagyunk — támaszkodni a nyugat-európai közvetítői kereskedelmi láncolatra és az oda tartozó szervezeti rendszerre. Ezt a gazdaságdiplomácia eszközeivel igyekszünk megtenni. Ennek keretében ismert, hogy a Magyar—Európa Közösségi Társulási Megállapodás reményeink szerint 1994. január 1-jével hatályba lép, és több más ilyen szerződést is kötöttünk, illetve kötni fogunk.
Konkrét termékek vonatkozásában szeretnék röviden arról beszélni, hogy a piacra jutás esélyei és a támogatás hogyan függnek össze. A mezőgazdaság általános támogatási szintje, az úgynevezett nettő PSE mutató, ami a közvetlen és közvetett költségeket tartalmazza, az Európai Közösségben 49%, Magyarország esetében 8% — óriási a különbség. Példaként néhány termék. Marhahús esetében az Európai Közösségben 56%, Magyarországon 34% a támogatottsági szint. Sertésnél: Európai Közösség 9%, Magyarország mínusz 19%. Tej: 72% és 33%.
Ha egy támogatási versenybe bele akarunk menni, arra nagyon komolyan fel kell készülnünk, mivel ismeretes, hogy ma Szentpéterváron egy nyugatnémet márka áron forgalmaznak nyugat-európaiak sertéshúst. Vagy 0,9 dollár szinten forgalmaznak Kijevben borjúhúst. Ezzel mi nem tudunk versenyezni. Ugyanakkor én magam is fontosnak tartom, hogy a mezőgazdaság támogatottsági szintjét növelni kell, de ezt szelektíven kell megtenni. Ezt a szelektivitást kell tudatosan alkalmazni. Azt a tévhitet, hogy a magyar élelmiszer-gazdaságban minden terméket támogatni kell és támogatni lehet és nem kell mást csinálnunk, csak visszahozni a kistermelőket, a szövetkezetek korábbi támogatottsági színvonalát megadni, ezt el kell felejteni. Közbevető kérdésem az — volt támogatás a mezőgazdaságban, például a melioráció vagy például az öntözési támogatás —, él nélkül kérdezem: hová lett ez a támogatás. Ha ez a nagy pénzmennyiség megvolna, akkor még piacunknak is kellene lenni ezekre a termékekre.
Végül röviden, miben látok én lehetőséget az agrárkülpiacra jutásban — ne mosolyogjanak, hogy csak néhány terméket tudok mondani, lehet majd ötleteket adni.
Elsősorban a biológiai alapoknál a vetőmagtermesztésben, szaporítóanyag-termesztésben és az állattenyésztés vonatkozásában pedig a Keletre történő exportálás lehetőségében. Másodsorban az úgynevezett hungaricumok területén, tehát amit Magyarországon jól meg tudunk termelni: méz, gyógynövény és paprika vagy esetleg paradicsom is. De megint fontos hangsúlyozni, hogy itt minőségi termékekről van szó. Például ismert a szakmában, hogy egy paradicsomban vagy egy paprikában a minőséget lényegében az dönti el, hogy mennyi az a bizonyos Brix-szám. Ez nem egyéb, mint az, amely megmondja, hogy mennyi a penészgombaszám egy ilyen termékben. (Az elnök pohara megkocogtatásával jelzi a beszédidő lejártát.)
(14.50)
Nem lehet bármilyen szintű terméket ilyen piacokra vinni. Meg lehetne említeni a biotermékeket ezen a vonalon — ez szakmai kérdés. Azt gondolom, ez az a terület, ahol nagyon sok felkészüléssel mások is hozzájárulhatnak az eredményhez. Köszönöm. (Taps.)
