SZABÓ IVÁN, DR. pénzügyminiszter:
SZABÓ IVÁN, DR. pénzügyminiszter:
SZABÓ IVÁN, DR. pénzügyminiszter: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Vegyes érzelmekkel figyeltem reggel óta ezt a vitát, de egy szempontból nagyon örülök, hogy végighallgathattam, mert kereken 40 évet fiatalodtam lélekben. Ugyanis 40 évvel ezelőtt történt velem meg az, hogy az egyetemen az adjunktus bejött, megnézte a rajzot, és azt mondta, hogy hát ez nem egészen jó. S amikor megkérdeztem tőle, hogy miért nem jó, azt mondja: mert nem így kellett volna csinálni. Adjunktus úr, kérem, hogyan? Másképp… (Szórványos derültség.)
No, körülbelül ez rémlett itt föl nekem a mai napon. Itt hallottuk azt, hogy bizony, ezt nem így kellett volna csinálni, itt ütött a cselekvés órája, ez így nem mehet tovább, mert másképp kéne csinálni… Feszülten figyeltem, azért is maradtam itt, hogy kapok-e egy olyan útravalót, hogy mit hogyan. Ehelyett viszont, őszintén szólva, nem sokat kaptam, mert olyan jelszavakat, hogy törvényt kell hozni, hogy jogbiztonság legyen, meg a FÁK területe nagy felvevőpiac, azt meg kell célozni, meg az import ellen védekezni kell — ezek azok a "másképp"-ek, amire a "hogyan"-t szerettem volna hallani. (Közbeszólások a bal oldalról.)
Hallottam én azt, hogy Amerikában 30 évre adnak hitelt. Ígéretet teszek, ha Magyarországon a GDP annyi lesz, mint az Egyesült Államokban, itt 40 évre fognak hitelt adni. (Derültség a jobb oldalon.) Hallottam én itt azt, hogy Ausztriában 15 nap alatt a bankok elintézik, Dániában már hét nap alatt, és még tanácsadót is adnak. Gondolom, az osztrák és a dán bankokban nem negatív a tőkemegfelelési mutató; majd ha nyolc fölött lesz, nálunk is fognak hét nap alatt válaszolni. (Szórványos derültség.)
Tehát kérném szépen, itt elmondtak mindent, ami a világon jó és szép. Rettenetesen örültem volna, ha a volt szocialista országok gyakorlatából kapunk képet, hol csinálják jobban: Ukrajnában, Oroszországban, Romániában vagy Bulgáriában — mert ezek az összehasonlítások, és nem az Egyesült Államok, Dánia meg Ausztria!
Ezekután szeretnék rátérni azért egy-két konkrét kérdésre is. A finanszírozás oldaláról úgy hiszem, hogy az 1994. évi költségvetés és az azt megalapozó gazdaságpolitika keretén belül a kormányzat meglehetősen sok lépést tett azoknak a valós problémáknak a kezelésére, és továbbmegyek, ez a problémakör a tűzoltás problémaköre még mindig, mert a tűzoltással élünk itt a különféle problémák halmazán, és amit igazán szeretnék jelezni, az az, hogy amit nem hallottunk itt, szeretnék a finanszírozás perspektívájáról is valamit mondani. De a tűzoltás keretében azokat a problémákat szeretném említeni, amelyek fölvetődtek a hitelezés oldaláról, nevezetesen a '90 óta jelentkező aszálykárokkal, a meliorációs költségekkel csak úgy pótlólagosan ebben az esztendőben, 5 milliárd az elengedése azoknak a hiteleknek, amelyek terhelték eddig a mezőgazdaságot, és épp a nehéz helyzetre való tekintettel ezt mint többlettámogatást idén megjelenítettük.
Igen, elismerem, hogy rettenetesen nehéz a finanszírozási kérdés; nem azért, mert a bankok gonoszak, és a bankok l'art pour l'art csinálnak 13-15%-os kamatmarge-ot, hanem valóban azért, mert a tőkemegfelelésük pillanatnyilag negatív, és éppen azért — ami nagyon helyesen elhangzott több helyen — a mezőgazdaságnak nincs meg az a jövedelemtermelő készsége, aminek alapján biztonságosan finanszírozható lenne.
Ez nem ráolvasás, nem parancs, nem indulatok kérdése, hanem ez a hitelkonszolidáció kérdése. Hosszú ideje húzódott, nehezen volt keresztülvihető, mert óriási áldozatokat igényel a magyar társadalomtól. 20 esztendőre több 100 milliárd forintot kell igenis a banki szféra stabilitására fordítanunk; és ha ez a stabilitás megvan, akkor a kockázat csökken; ha a kockázat csökken, csökken a kamatmarge; ha csökken a kamatmarge, csökkennek a beruházási hitelek és a folyó termelési hitelek; és akkor a mezőgazdaság is olcsóbban és hamarabb fog tudni hitelekhez jutni.
(15.30)
Ennek érdekében lépünk, ez egy kormányzati politika kérdése, nem pedig kizárólag azonnal ad hoc segítségnyújtás, ami egyébként nem visz messzire, csak holnaputánig.
Azt hiszem, hogy azok az adókedvezmények, amelyeket az agrártermelő szférában is megjelenítünk és azok az adóelengedések, amelyek például a sokat vitatott földadónál jövőre megjelennek, mind azt a célt szolgálják, hogy itt tudjunk előrelépni.
Szeretném azt is jelezni, hogy '94-ben — ha a tisztelt Ház a jövő héten megszavazza — a költségvetésben jelentősen növeljük az agrártámogatásokat. De azt szeretném elmondani, hogy a kormányzatnak nem az a hosszú távú politikája, hogy versenyre keljünk Nyugat-Európa 40-45%-os agrártámogatásával, mert ha kezünk, lábunk összetörjük, a 10% fölé nem nagyon fogunk tudni menni. Ezért minden nemzetközi tárgyaláson, minden gazdaságdiplomáciai lépésünkkel szorgalmazzuk a GATT uruguayi fordulójának befejezését sikerrel, mert akkor ott fognak csökkenni a támogatások, mert egyensúly nemcsak úgy jöhet létre, hogy mi fölmegyünk arra a szintre, hanem őket lerángatjuk ide, a mi szintünkre, és akkor újra van nagyobb versenyesély.
A vidéki bankhálózat kérdése is elhangzott. Szeretném jelezni, e Házban már többször szó volt róla, a döntés megszületett, sőt a szerződések is megszülettek, a takarékszövetkezetek csatlakozása megtörtént. Itt most már csak a tőkével való feltöltés van hátra, amit épp a hitelkonszolidáció egyik lépéseként éppen ezekben a napokban, hetekben fogunk megtenni. Van azonban itt egy olyan kérdés, amelyikről szeretnék még egypár szót szólni, mégpedig arról: hosszabb távon hogyan látom az agrárszektor finanszírozásának egy perspektívikus kérdését, és hol vannak itt elmaradt lépések? Elmaradt lépések vannak ott, hogy egy óriási esélyt, pont azok, akik a Kormányon kérik ezt számon, nem ismertek föl. Nevezetesek azok a szövetkezetek, amelyek átalakultak, csak az a baj, hogy az átalakulás után ugyanazok maradtak. Nagyon egyetértek avval — és ez európai jogrend kérdése is —, hogy a termelő típusú szövetkezet nem igazán az a fajta, amellyel hosszú távon Magyarország — akár akar, akár nem — együtt tud élni.
Igen, ez a forma a történelmi fejlődés egy szakaszán jó volt. Igaz, fejlettebb és jobb volt a magyar termelőszövetkezet, mint a szovjet kolhoz. Ez igaz, ennél jobb forma volt. Itt hallottuk nagyon világosan, éppen Szabó Lajos képviselőtársunktól, hogy ez egy fejlettebb lépés volt a szovjethez képest. De Európához képest elmaradottabb, ahol termelő típusú szövetkezet nincs. Óriási esély az lett volna, ha az átalakulások során ezek a szövetkezetek alapvetően egyrészt beszerzési, másrészt értékesítési szövetkezetek lettek volna. Akkor a piacon való megjelenésükön keresztül lehetett volna finanszírozni őket, és ez egy olyan terület elsősorban, ami a belső piac ellátására van.
Ez egy más kérdés, egy más együttállás, nem azon kell siránkozni, hogy a kereskedelem lefölözi az agrártermelés eredményét, azt kell megoldani, hogy az agrártermelés éppenséggel az értékesítési szövetkezeteken keresztül a saját értékesítésében, mint érdekeltségen keresztül realizálni tudja a kereskedelmi haszon egy részét. Szeretnék azonban egy ennél messzebbre nyúló finanszírozási kérdést is felvetni.
Piacgazdaságban — és azt hiszem, hogy itt nagyon összecsengett két, általam nehezen érzékelhető megoldás, Torgyán Józsefé és ugyanezt, más szavakkal Nagy Tamástól is hallottam. Honnan kell megközelítenünk az agrárfinanszírozás kérdését? Ha piacgazdaságról van szó, akkor megítélésem szerint a piac oldaláról. A piac eldönti, hogy mit lehet eladni nemcsak kis hazánkban. Hiszen a magyar agrárágazatnak az az óriási előnye, hogy körülbelül 60%-kal képes a hazai ellátáshoz képest többet termelni, ami a világpiacon eladható. Ez a kereskedelem, a nemzetközi kereskedelem és azok az élelmiszeripari, élelmiszergazdasági termelők tudnák megteremteni, akik ismerik a piacot.
A nagy kérdés, amin a mai vita folyamán huzakodtunk, hogy a piac szervezze-e az agrártermelést és akkor a piaci szereplőknek kell az agrártámogatást adni, hogy azok életképesen, piacképesen, nemzetközi-versenyképesen tudják, hogy mit kell termeltetni, és ezeken keresztül majd ő finanszírozza az agrárágazatban Lombard-hitellel, zöldhitellel, maghitellel, amivel akarja, mert tudja, hogy amit termeltet, azt el is fogja tudni adni a piacon? Vagy beleesünk abba a csapdába, hogy a termelő oldaláról akarjuk megközelíteni a támogatást, mindig a mezőgazdasági termelőnek, hogy majd az megszervezi a piacot. Sajnos zsákutca, mert miután a termelést megfinanszírozzuk, kiderül, hogy azt a termelést nincs hol eladni és utána finanszírozhatjuk a piacot. Ebbe a csapdába intézmé- nyesen belemászunk? Piacgazdaságban a piac szervez, a piacot kell támogatnunk, a piac fog termeltetni és a mezőgazdasági struktúraátalakításnál alapvető kérdés, hogy hova tesszük azt a kevés pénzt, amit a magyar költségvetés tud adni az agrárágazatnak. A termelő infrastuktúrájába tesszük-e vagy egyszerűen olyan támogatásokba, amelyeknél szabad döntés alapján nem tudjuk, hogy a termékkel mit fogunk csinálni?
Minden évben arról van szó, hova fogjuk eladni az almát. Én szeretnék egyszer egy olyan finanszírozást látni, amelyik azt mondja, almát vagy hagymát kell termelni és ő majd termeltet.
Egy dologra hívnám fel a figyelmet. Ne féljünk a külföldi tőkétől annyira. Tessék megnézni, hogy a dohánygyári privatizációnál hogyan alakult ez a dolog. Hogy a dohánygyári privatizáció során kialakultak a dohánygyári termelők, a termeltetők, és a 3000 dohánytermelőnek Magyarországon ma nincs igazán gondja, mert arról az oldalról finanszírozzák, akik tudják, hogy mennyi szivart hol lehet eladni a világban.
Tisztelt Országgyűlés! És nagyon örülnék, ha a további hátralévő időben kapnánk egy-két előrelépésre mutató utat. A diagnózist mindnyájan ismerjük, de ha százszor elmondjuk, akkor se lesz ettől jobb. És az az érzésem, vakvágányon vagyunk akkor, amikor itt egymásban keressük a hibát. Egyetértek amit mögöttem mondott a FIDESZ tisztelt képviselője, ne egymásban keressük most már a hibát, fölhánytorgatva, hogy mi volt, próbáljunk egyszer előre menni, mert a magyar agrárágazatról majd történelemkönyveket lehet írni, de most a finanszírozását kell megoldani hosszú távon. (Taps a jobb oldalon.)
