TÓTH SÁNDOR (KDNP)
TÓTH SÁNDOR (KDNP)
TÓTH SÁNDOR (KDNP) Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Nem mert természetszerelmes vagyok jómagam is, és szeretem a mikro- és a makrovilágot, de azt hiszem, hogy örömöm most kétszeres, hallván államtitkár asszony javaslatát, sőt kérését, és Rott Nándor képviselőtársamnak a fölszólalását, annál is inkább, mivel tudom, hogy az ő agyában született meg egy ilyen nemes gondolat, amely sokkal megnyugtatóbb, ha valóban és együtt úgy kerül az ország nyilvánossága elé, mint egy koncepció, hiszen Rott képviselő úr utalt arra, hogy bizony-bizony, nem is olyan régen, ha az a közlekedéspolitikai koncepció megszületik, akkor talán ez a vasúttörvény is most sokkal jobban hangzanék ország-világ előtt.
Képviselőtársaim! Rövid bevezető után most csak néhány gondolatot szeretnék fölvetni e koncepció és így a környezetvédelmi törvény — ami készülőben van — mintegy előbevezetéseképpen, mégpedig etikai és ökotörténeti vonatkozásokat szeretnék elmondani, éreztetvén a fontosságát, hogy mielőbb szükség van egy ilyen koncepcióra és természetesen egy környezetvédelmi törvényre.
Újfajta szolidaritásról kell beszélnünk, ha a nemzeti környezet- és természetpolitikai koncepció kidolgozásának immár nélkülözhetetlen, sürgős kidolgozásáról gondolkodunk, hiszen nem csupán a jelen, hanem a jövő, gyermekeink, unokáink életfeltételeinek biztosításáról is gondoskodnunk kell. Vagyis a nemzet biológiai létéről is akkor, amikor Magyarországon a környezetkárosodás értéke immár elérte a GDP 10%-át. Az újfajta szolidaritás az én szemléletemben a régi: a személyiség tiszteletéből, megbecsüléséből fakadó etikai erény, amely ma már kétségtelenül elválaszthatatlan a nemzetközi normáktól.
S hogy mit jelent a környezeti etika, engedjék meg, hogy két mondatban érzékeltessem az Ökotáj legutóbbi nyári számából: "Környezeti etika — erkölcs: Alapja az a bizonyosság, hogy minden létezőnek önmagában vett értéke van, és ezek az értékek nem kijátszhatók egymás ellen. Célja az ember és környezete között feszülő ellentmondások feloldása, olyan etikai értékek felmutatása, amelyek elősegítik és megkönynyítik az együttélést. (Az együttélés nem egymás kárára történő élés.)
Az újfajta szolidaritást 49 esztendővel ezelőtt — március idusán éppen — Tamási Áron a kolozsvári főiskolásoknak ekként fogalmazta meg: "Az egészséges és termékeny világnézetnek három örök tényezője van az emberi lélek számára: az Isten, a természet és a társadalom. Emberhez méltó élet csak akkor képzelhető el, ha a lélek e három tényezőhöz való kapcsolatát megnyugató módon rendezni tudja."
Valamiféle harmóniára van szükség a természet, a környezet esetében is, miként a művelődés-műveltség területén, ha azt akarjuk, a rendezettség vegye át birodalmát, a norma a törvény — és nem az önkény. Hogy történelmi példával éljek — hiszen régiekről emlékezve a máról is beszélünk —, fölemlítem Hesiodos görög pásztorköltő, a "Munkák és napok" jeles szerzőjének iménti gondolatomhoz vágó sorát, megtoldva a XVIII. századi erdélyi kilyéniek szentenciájával: "Nem pusztítja a törvénytartó népet az ínség., mind a közönséges társaságnak, mind a falubeli lakosoknak megmaradása az jó rendtartásoktól függ." S hogy a népi írástudás, a deákosság 1717-ben még Gaius Sallustius Crispus Jugurtháját is előveszi, arra a történeti ökológiára, ezen belül ember és természet évezredes együttélésének történetére utal ösztönösen is, amely napjainkban kikerülhetetlen feladatokat ró a társadalomra, az egyénre, e vén kontinensre, de az egész ipari jellegű civilizációra. A crispusi figyelmeztetés pedig a nép nyelvén ez: "A szép harmónia és concordia megtartassék, mellyel a kicsiny dolog is nagyra nevelkedik." A hajdan székely falutörvények világa ezt sugallta, amelyben közösségi követelmény volt a szép összhang és egyetértés feltételének biztosítása, a rendtartó normagazdagság, hogy a kommunitás, a közjavak oltalmazása fönnálljon. Ez pedig ökológiai elveket is paranccsá tett.
Persze, egy-két évszázad alatt nagyot változott a világ, de akár néhány évtized elteltével is, és az ökológiát fölváltja az ökonómia; mi több, egészen háttérbe szorítja. Kezdetben ez a folyamat lassúbb volt; s hogy újra a természet iránt rendkívül érzékeny székelyekre utaljak, nos, amikor a múlt század derekán az ökológiai értékrendet, annak pusztulását előidéző cselekvések ritmusát figyeljük, úgy tűnik, még akkor is lassú a romlás, le-lefékeződő, amikor a közjó, a természeti környezet védelmére szabályt őrként állító, rendtartó életforma gyökeresen megváltozik.
(19.30)
"Gábor Áron rézágyúinak a kötöttségek erődjeit is szét kell robbantaniuk, hogy szabadon fejlődhessen, szinte lehetetlen eredményeket érhessen el mind a székelység, mind az emberiség" — írja jeles tanulmányában Imreh István.
Az aggály a környezet tisztaságáért mekkora volt akkoriban? Hadd idézzem a Kézdivásárhely melletti Hilibfalva protocollumát az 1829—58 közötti időszakra vonatkozó megjegyzésével, a 25 pontból álló falutörvény egyik cikkelyét. "Az falu közönséges élő folyóvizéhez sertéspajtát, kenderáztatótót úgy, hogy belé is kifolyjon belőle, csinálni nem szabad, kemény büntetés alatt és azon épületnek elrontása alatt. Így az falu utcáira szemetet és egyéb gazságot kihányni kemény büntetés alatt nem szabad." Kalászolhatnánk még számtalan példát egy rendkívül hosszú történeti széria bizonyságaként, hogy több évszázados értékrendjéből kivirágzó magatartásforma gyökerezettségét földnek, embernek, természetnek, transzcendens szemléletnek kapcsolatát érzékeltessük, éppen a Tamási által megfogalmazott harmonikus egymásrautaltság követelménye szerint. Mert a makro- és a mikrovilág együttesében ugyanazok a célok vannak jelen, mint amelyeket a Biblia ekként tár az emberiség elé: "Hajtsátok uralmatok alá a földet!"
A "tőke kora", amint Hobsbawn megjegyzi: "a közösségi embert fordította le a jövendő eszménytől, amely által elősegítette az önérdek, az üzleti szellem, a nyereségsóvárgó mohóság térnyerését, vagyis megindult az a folyamat, amelyben lazult a természethez fűző ősi kötelék. Ez egyúttal a természeti környezetet változtatta, változtatja sok helyütt közélőhelyből, közprédává." Négy évtizedig Magyarországon — nyugodtan kimondható — a környezeti nihilizmus határozta meg a gyakorlatot koncepcióban és gyakorlatban valóban, nemegyszer a presztízs alapján, és félő, ma is jelen van ez a szemlélet, s ha feltámadna a széki bíróságon valló gazda, s megkérdeznék, mi van ősbükköseinkkel, összefüggő erdeinkkel, biztosan azt felelné, amit az ő korában hatfalu közérdekkérdezőjének: "Pusztul biz' az erősen".
Analógiák rengetegében ugyanez a szomorú valóság kérdezi meg a XXI. század ajtajában állókat, s most, hogy egy koncepció terve felmerült, s a munkák folynak, a kérdésre adandó válasznak egy nemzet felelősségét kell hordoznia, miként majd a törvénynek is.
Tisztelt Országgyűlés! A magyarság a legkülönfélébb társadalmi formákban sem felejthette el, hogy törvény s ellenőrzés nem elegendő addig, amíg a természet, a környezet óvása nem találkozik a többség egyetértésével. A társadalom erkölcsi, etikai tudatát ebben is alakítani kell. Nem véletlenül hirdeti a kereszténydemokrata felfogás: az ökológiai problémák megoldásának feltétele, hogy komolyan átgondoljuk életstílusunkat. Hedonizmusra épülő társadalom az igények kielégítése végett pusztítja a környezetet. Az önmérséklet, az etikai norma, az egyszerűség, a mohóság helyett annak elismerése és felismerése, hogy az élet nem attól lesz gazdagabb, amit magunkénak mondunk, hanem attól, ami a szellemiekben jelentkezik.
Tudom, közhely ma ez is, amint minden, ami egy magasabb szempontot vesz igénybe, csakhogy ne felejtsük el: csupán a kertművészet hazai története igazolja, hogy nehéz időkben sors, történelem és európaiság összefüggésében éppen a környezeti kultúra lett eszmeáramlatok, életérzések kifejezője a tudomány és a tapasztalatok felhasználásával, s hogy a humanista botanikus, Clusius, amikor a XVI. században a Duna vonalán haladva megkezdte gyűjtőmunkáját, ez annak kifejeződése is: virágok, fák során is Pannónia egy nagyobb egésznek a része, ahol méltón helyet foglalni a mostani, legújabb időkben ugyancsak szent kötelesség. S ha egykoron a főúri udvarok kertjeikkel, kincseikkel szinte státusszibólumokká váltak, mai időnk hazai bizonyságtétele egy, az itthoni lehetőségeket, állapotokat felmérő nemzeti környezet- és természetpolitikai koncepció és törvény kidolgozása által ugyanazt a nemes feladatot jelenti, amit tudósok, természetet védő, féltő humanisták, nemegyszer írók, politikusok századok során szolgáltak.
Tisztelt Ház! Azért, mert manapság gazdaság és társadalom fejlődéséről akként beszélünk, hogy az ne élje fel az önnön működését és létét biztosító környezetét, erőforrásait, a koncepció prioritásait megállapító költséghaszon-elemzés mellett azt se felejtsük el, amit Divald Adolf 1866-ban az Erdészeti Lapokban már megfogalmazott: "A legfőbb hatalom is csak a természet örök törvényei szerint osztogatja adományait. S ha az emberi működés valami állapotot erőszakosan idézett elő, annak további alakulása múlhatatlanul a törvények rendje szerint fog megtörténni és bevégződni." Köszönöm. (Taps.)
