FEKETE GYULA, DR. (MDF)
FEKETE GYULA, DR. (MDF)
FEKETE GYULA, DR. (MDF) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! A költségvetési politika iránt érdeklődő választópolgárok, közgazdászok az elmúlt hónapban gyakran föltették nekem a kérdést: mértéktelenül sok-e, példátlanul nagy-e a költségvetés hiánya a bruttó nemzeti termékhez viszonyítva; létezik-e olyan párt vagy politikai erő Magyarországon, amelyik egyensúlyba tudná hozni az államháztartás bevételeit és kiadásait; elfogadható-e a 330 milliárdos hiány; nem szorítja-e ki túlságosan a hitelszférából a vállalatokat a hiányt finanszírozó államkötvény és kincstárjegy?
Mindhárom kérdésnek a megválaszolásán az elmúlt évtizedekben elméleti közgazdászok ezrei dolgoztak, és az utóbbi évek kutatási eredményei megengedik annak feltételezését, hogy a gazdaság mai állapotában, a tulajdonviszonyok mai rendezetlensége közepette, ha nem is helyeselhető, de még megengedhető egy ilyen mértékű hiány jóváhagyása. Esetenként nagyobb bajt okozhat egy kíméletlen, átgondolatlan egyensúlyt teremtő lépés, mint a jelenlegi hiányba történő beletörődés, belenyugvás.
Az 1994-re legújabban tervezett 330 milliárdnyi költségvetési hiány a bruttó hazai termék mintegy 8%-át teszi ki. Ha áttekintjük a nemzetközi statisztikákat, akkor 1993-ben hozzávetőleg ugyanilyen arányú hiánnyal zárta az előző évi állami költségvetést a kanadai, spanyol vagy belga kormány, mintegy 9%-os deficitet kellett elkönyvelnie a finn államnak, és 12-14%-os hiányt az olasz és a görög költségvetésnek. 6 és 8% közötti hiánnyal zárta az évet a holland, a svéd, az ausztrál, a brit és az amerikai szövetségi költségvetés.
A felsorolással pusztán érzékeltetni kívántam, hogy Magyarország helyzete nem kirívó, nem annyira katasztrofális, ahogyan ezt néhány, a költségvetési vitáról tudósító újságcikk beállítja.
Ugyanakkor míg egyik oldalról hízelgő lehet számunkra, hogy léteznek hozzánk viszonyítva lezserebb, lazább költségvetést végrehajtó, nagyobb hiányt produkáló országok, más oldalról azonban magunkban tudnunk kell, el kell ismernünk, hogy ezen fejlettebb országokban a fölös pénz jobban felszívódik a szélesebb gazdálkodó, a szélesebb polgári rétegben, mint Magyarországon.
Mentségünkre is szolgálhat, hogy 8-10%-nyi deficit másként oszlik el egy kevésbé újraelosztó típusú gazdaságban, és másként Magyarországon, ahol a bruttó hazai termék 63-65%-át újraelosztja az államháztartás. Például arányában a mi költségvetési hiányunk érvényesül Kanadában vagy Nagy-Britanniában, ahol jóval alacsonyabb mértékű a GDP újraelosztása az államháztartáson keresztül, csak mintegy 42-45%-os.
(17.30)
Ezt úgy is lehet értelmezni, hogy ezekben az országokban durvább, erőteljesebb az állami beavatkozás a pénzügyi folyamatokba, mint nálunk, hiszen az államháztartás bevételei és kiadásai között nagyobb a rés. Olaszország esetében meg kell említenem, hogy az elmúlt két évtized szinte valamennyi évében a költségvetés hiánya elérte vagy meghaladta a bruttó hazai termék 10%-át. Ilyen hosszan tartó és nagyarányú deficitet csak egy idegenforgalmi nagyhatalom engedhet meg magának, sőt lehet hogy a monetáris politika akkor hibázna, ha nem élne ezzel a lehetőséggel.
Ennél a pontnál jutunk el a második kérdéshez, ahhoz, hogy mennyire legyen kívánatos a mai körülmények között a költségvetési egyensúly elérése. Az első kérdésre, úgy érzem, elhangzott a válasz, azaz a költségvetési hiány 1994-re tervezett mértéke nem kirívó, nem példa nélkül álló a fejlett országok viszonylatában, és különösen nem rí ki a kelet-európai országok, Lengyelország, Románia, Szlovákia, Oroszország, Ukrajna deficitjeihez mérten.
Hadd említsek még egy statisztikai érdekességet: a 80-as évek közepétől Olaszország nemzetijövedelem-számítása felbecsüli és a GDP összegébe beleérti a feketegazdaságban vélelmezetten létrejött, úgynevezett láthatatlan jövedelmeket. A hivatalos adatokhoz évente hozzáadják ezt a 10 vagy 12%-ra becsült jövedelemtömeget. Az 1992. évi 12%-os hiányt tehát egy ilyen tartalmú nemzeti jövedelemhez kell viszonyítani. Ha Magyarország is követné ezt a jövedelemszámítási módszert, akkor a hiány aránya a GDP 6—7%-a közé esne, ami már alig több, mint az átlagos hiány Nyugat-Európában.
Melyik párt tudná ma megteremteni a költségvetés egyensúlyát? — teszik fel gyakran a kérdést a választópolgárok vitaesteken, szakmai fórumokon. Remélem, egyik sem kívánja épp most kierőszakolni az egyensúlyt — szoktam válaszolni. Egy államháztartás teljesen más törvényszerűségek között működik, mint egy magánháztartás, sőt igen elterjedt közgazdászkörökben az a nézet is, miszerint az államnak lehetőség szerint ki kell egyenlítenie a gazdaság ösztönös mozgásait, fékeznie kell a növekedési periódusokban, és ismét fékeznie kell a visszaeső, termelésleépítő időszakokban. Ilyen visszaeső, leépülő időszakban létezünk most, nézzük, mit javasolnak a közgazdásztekintélyek.
Az elemző közgazdászok mindenekelőtt a mai helyzethez hasonló példákat keresnek a gazdaságtörténelemben. Az elmúlt évek 20-25%-os nemzetijövedelem-visszaesése szinte valamennyi kelet-európai országot jellemezte. Gazdasági növekedés csak Lengyelországban volt, meg kell azonban említenem, hogy Lengyelországban korábban nem kolhozosították a magángazdaságokat, így nem kellett most ebben a kritikus ágazatban privatizálni. A cseh, a szlovén és a szlovák gazdaság visszaesése a mienkhez hasonló, a bolgáré kissé nagyobb, a horvát, a román, az orosz, az ukrán és a szerb gazdaság visszaesése hozzánk képest is jelentős.
A munkanélkülieknek a munkaképes korú és aktivizálható keresőkhöz viszonyított 12%-os aránya jóval kisebb a 15-17%-os bolgár, lengyel és horvát munkanélküli-aránynál, és némileg kisebb a 12—15% közötti szlovén és szlovák aránynál. A cseh, az orosz és az ukrán 2-3%-os munkanélküliségi arány elkerülhetetlenül romlani fog az ott eddig halogatott vállalati átalakulások, csődeljárások megindítása után.
Mind a munkanélküliség aránya, mind a reálgazdaság visszaesése sok közgazdászt emlékeztetett az 1929 és 1933 között lezajlott gazdasági válságra. Akkor a leépülő gazdaság csökkenő adóbevételei miatt az akkori pénzügyminiszterek kétségbeesetten igyekeztek csökkenteni az állami kiadásokat a költségvetési egyensúly megteremtése érdekében. Nagy hibát követtek el, és ily módon súlyosbították a válságot, elmélyítették a gazdasági visszaesést.
Hogyan summázta véleményét erről az időszakról az a liberális közgazda, Milton Friedman, aki máskülönben ellenzi az állami beavatkozást a spontán módon kialakuló pénzfolyamatokba? Idézem: "Nagy hibát vétettek. Ahelyett, hogy a FED, a szövetségi jegybank erőteljesebben növelte volna a pénzkínálatot, hagyta, hogy a forgalomban levő pénz mennyisége a termelés visszaesésére hivatkozva csökkenjen." Magyarázatul ehhez hozzá kell tennem, hogy a szövetségi jegybank akkor is független volt az államhatalomtól, megtehette volna, hogy anticiklikus pénzpolitikát folytasson, de nem tette meg, mert az akkori körülmények között tudati korlátok miatt ezt nem tehette meg.
Részben a II. világháború jövedelemcentralizációs kényszere, részben Keynes hatására az 1940 és az 1975 közötti években valamennyi fejlett országban megnövekedett az állam újraelosztó szerepe. Míg az időszak elején a GDP átlagban 20%-át vonták be az államháztartásba ezek az országok, az időszak végén már mintegy 45%-át. Hollandiában és Svédországban 58-61%-os az újraelosztás aránya, érdemben nem kisebb Magyarország 64-65%-os arányánál.
Az első nagyobb arányú anticiklikus költségvetési lépésre az Egyesült Államokban az 1957—1958. évi gazdasági visszaesés során került sor. A mintegy 5%-os GDP-visszaesést felerészben a készletállomány újabb megrendelések nélküli leépítése idézte elő, egynegyed részben pedig az épület- és gépi beruházások elmaradása. A visszaesés ellenére a növekvő állami kiadások fékezték a gazdasági válságot, egy nagyobb, 7-8%-ra esélyes csökkenést fékeztek le egy 5%-os csökkenésre.
A 70-es évek elejére megerősödött a monetarista gondolkodás a közgazdasági irányításban. Az 1973—1975. évi észak-amerikai gazdasági visszaesés idején már inkább a monetáris restrikció érvényesült, azaz a termeléscsökkenést részben követő pénzszűkítés. Minden várakozás ellenére a költségvetés szigorítása nem csökkentette az inflációt, sőt a hitelpiacokon kialakult feszült helyzet még jobban visszavetette a beruházásokat, azaz elmélyítette a válságot. Minden monetáris szigor ellenére a költségvetés nem csökkentette úgy a vásárlásait, mint a lakosság vagy a gazdasági élet többi szereplője, azaz még ebben az időszakban is a költségvetés megrendelései és a költségvetési szerveknél foglalkoztatottak vásárlásai mintegy 1 százalékponttal fékezték a gazdaság visszaesését.
A történelmi igazság kedvéért meg kell említenem, hogy nem pusztán anticiklikus gazdaságpolitikai szándékok növelték meg a fejlett országokban a költségvetés újraelosztó szerepét. Legalább ilyen erős társadalompolitikai szándékok is érvényesültek a kisjövedelműek, a szegények, a hátrányos körülmények között élők érdekében. Közvetve, áttételesen úgy segíti a költségvetés a kisjövedelműeket, hogy a vállalkozók termelési célú kiadásaihoz hasonlóan elismeri a bérből és fizetésből élők munkaerő-újratermelésének a költségjellegét, azaz a létminimum adómentességét. Ha úgy tetszik, szociális indíttatás alapján, ha úgy tetszik, a piacgazdaság működési logikája alapján lehet adómentes bevételből mint munkaerőt pótló költségből eltartani felnőtteket és gyermekeket a fejlett országokban.
Minderre a lehetőségre a mienkénél jóval alacsonyabb GDP-újraelosztás alapján is sort kerítenek ezek az országok, jelezve egyben azt a gyanút is, hogy nálunk nem forráshiány, hanem a pénzügyi tárca évtizedek óta leplezetlen családellenessége, antiszociális szemlélete akadályozza meg az arányos közteherviselés elvének az érvényre jutását. Nyugat-Európában példátlan dolog lenne, ha a létminimum alatt élő keresők adóterhelése azonos lenne az átlagjövedelmek szintjén élő keresőkével; nálunk ez évek óta így van. Ott az adózás mérsékli a jövedelmi különbségeket, nálunk az esetek egy jelentős hányadában megnöveli.
Hiába összpontosítjuk tehát a GDP közel kétharmad részét az államháztartásban, azt szociális vagy piacgazdasági ismeretek alapján nagyon rossz hatékonysággal működtetjük, sokkal több antiszociális újraelosztó szempont jellemzi a magyar gyakorlatot, mint például a bruttó hazai jövedelemnek alig több mint egyharmad részét centralizáló spanyol, portugál, ír, máltai, ciprusi vagy chilei költségvetést. Nem forráshiány, nem az anyagiak hiánya, hanem az újraelosztó pénzügyi tárca ily módon is tetten érhető antiszociális szemlélete gátolja a felzárkózásunkat a piacgazdasági országok gyakorlatához.
Mind a közteherviselést szolgáló újraelosztásnak van mérhető multiplikátor hatása, mind a költségvetési hiánynak. A szigorú monetáris szabályozást és a központi költségvetés mozgásterének a beszűkítését ellenző közgazdászok kiszámolták, hogy az Egyesült Államokban 1962 és 1985 között minden 1%-os költségvetési deficit 1,6%-os GNP, azaz bruttó nemzetitermék-növekedést indukált. A számítás eredménye nem hihetetlen, elég, ha emlékezetünkbe idézzük azokat a megállapításokat, miszerint az akkori időszak költségvetési beruházásai nélkül nem lett volna űrprogram, így nem született volna meg a számítógépek egy újabb generációja, nem forradalmasodott és nem miniatürizálódott volna a fényképezés és a televíziózás.
(17.40)
Természetesen a multiplikátorhatás csak kézben tartott, behatárolt deficit esetén érvényesül. Meg kell említenem, hogy az 1963. és az 1975. évi időszakra vonatkoztatva igen részletes, hónapokra tagolt pénzügyi vizsgálatot végeztek el a németországi szövetségi köztársaságban. E vizsgálat alapján a kutatók azt a következtetést vonták le, hogy sem a pénzmenynyiség, sem a költségvetési politika nem befolyásolja észrevehetően a termelést, mivel a gazdasági növekedésnek ettől függetlenek a mozgatórugói.
A számítás kritikusai azt fejtették ki, hogy az eredmény nem meglepő, mivel anticiklikus költségvetési politika soha nem is érvényesült a bonni kormányprogramokban. Nem volt tehát olyan anticiklikus költségvetési lépés, aminek mérni lehetett volna a visszaesést gátló következményeit.
A poszt-keynesi közgazdasági iskolának soha nem volt érdemleges befolyása a német, osztrák, svájci régióban, ezért is figyelemre méltó a bécsi Nemzetközi Összehasonlító Gazdasági Intézet Közép-Kelet-Európára vonatkozó megállapítása és tanácsa:
"Az államháztartás szaldója romlott, vagyis a költségvetési hiány a térség szinte minden államában növekedett. Minthogy Magyarországon, Csehországban, Szlovákiában és Lengyelországban a deficit az állami bevételek csökkenése és nem a megnövekedett kiadások miatt következett be, az intézet úgy véli, hogy a kiadási oldal további redukálása a gazdaságot lefullasztja, és nem vezet az infláció oly nagyon óhajtott lassításához. A belső kereslet ugyanis csökken, a beruházásokkal ugyanez a helyzet, és a gyenge nyugati konjunktúra miatt az export is stagnálni fog, akkor mindez kedvezőtlenül hat a gazdasági fejlődésre."
Az idézetből kitűnik, hogy a kutatóintézet hibás reakciónak tekinti a bevételcsökkenés esetén a kiadások lefaragását, hangsúlyozza, hogy az államháztartás vezetése minőségileg más gondolkodást kíván meg, mint a magánháztartások vezetése.
Sajnos, bennünk még nem tudatosodott kellően, hogy a gazdasági életet pezsdítő multiplikátorhatásuk vagy a gazdasági életet lebénító hatásuk miatt nem azonos gazdasági töltetű, holott látszólag azonos nagyságú forintok állnak egymás mellett a költségvetési bevételek vagy kiadások lajstromában.
Az adók sorából például a földadó összege úgy hiányzik a költségvetésből, hogy egyidejűleg megnehezíti a hátrányos helyzetű mezőgazdasági vállalkozók gazdálkodói helyzetét. Az alacsony aranykoronájú földön gazdálkodók ugyanis eddig sem fizették ezt az adót. Sorsukon tehát az adó elengedése pozitívan nem változtat. Az adókiesés negatív hatása viszont jelentős, mivel a jobb földön gazdálkodók versenypozíciója jelentősen javul. Még hátrányosabb lesz tehát a gyengébb földeken gazdálkodók eladói helyzete.
Úgy tűnik tehát, hogy az adóelengedésnek csupán költségvetésihiány-növelő hatása lesz, pozitív gazdasági következménye nem várható. Hasonló módon valószínű, hogy a GDP-növekmény nem fogja pótolni azt a kieső, mintegy 40 milliárd forintnyi személyi jövedelemadót, ami az egészségbiztosítás és a nyugdíj-biztosítási járulékok adóalapból történő kivonása miatt szűnik meg.
A gazdálkodóknál egyszerűen nem lesz kényszer arra, hogy előteremtsék ezt az összeget, azaz ezt eddig fedező GDP egyszerűen létre sem fog jönni. Az értelmetlenül kieső adókat viszont olyan befizetési kötelezettségekkel kívánja a költségvetés bepótolni, amelyek a gazdasági növekedést, rugalmasságot fékezik. Például az illetékkulcsok tervezett növelése leblokkolja a munkaerő és a tőke szabad áramlását, lassul az ilyen jellegű erőforrások gazdasági növekedést leginkább szolgáló allokációja, területi, ágazati és tulajdonosi átrendeződése.
Régi felismerés, hogy a tőkejövedelmek inkább elviselik a magas jövedelemadó-kulcsokat, mint magát az alaptőkét csökkentő vagyonadókat vagy illetékeket. A kívánatos tőkeakkumuláció ilyen elvonások esetén lebénul, és a tőke rovására kirótt terhek sokszorosát kell jövedelemadó-kedvezményben biztosítani, hogy vállalkozásra bátorítsuk az állampolgárokat.
Költségvetési szempontból tehát nincs értelme egy ilyen rossz hatásfokú bevételrendezésnek. Politikai indíték esetén pedig be kellene vallani a politikai szándékokat. Politikai szándék lehet például a tőkefelhalmozás lassítása, a vagyoni különbségek mérséklése. Azonban egy ilyen szándék teljesen ellentétes a tulajdonreform céljaival. Politikai szándék lehet például a hazai kistulajdonosok vagyoni helyzetét gyengíteni szándékozó és a részvénytőkének egyoldalú előnyöket megteremtő komprádor monopolista törekvés is.
Értelmetlen bevételkiesés az állami termelő vagyon milliárdos vagy billiós nagysága után nem megkövetelni a vagyonarányos befizetést. Már a választások előtt nyilvánvaló volt, hogy a csődeljárások és a privitizáció átmenetileg leszűkíti az adófizetők körét. Nagyon keményen meg kell tehát követelni az állami vagyont használó menedzsmenttől a vagyonarányos hozadék költségvetésbe történő befizetését.
Már akkor lehetett látni, hogy nagyarányú költségvetési deficit elkerülhetetlen lesz, ha ezen a téren engedünk. Bekerült tehát a választási programunkba is ez a követelmény. Sajnos, már az 1991. és az 1992. évi Vagyonpolitikai Irányelvek tárgyalásánál kiderült, hogy nem tudjuk érvényre juttatni ígéreteinket a pénzügyi tárca ellenállása miatt.
A vállalatok privatizáció előtti feljavítása, a használt állami vagyon nagyságának a bizonytalansága és más technikai nehézségek szolgáltak hivatkozási alapul indítványaink elutasítása során. Ma már látható a teljesítménykövetelményekről való lemondás súlyos ára, nem javultak föl ezek a vállalatok, sőt gyorsuló a vagyonvesztésük, továbbá nem sikerült adókkal pótolni a költségvetésben a még mindig több száz milliárdos állami vagyon használatának a kieső hozadékát.
Ha már a vagyonvesztést említem, nagyon fájlalom, hogy nem kaptuk kézhez az államháztartási törvényben előírt állami vagyonmérleget. A választókörzetem — Budapest IV. kerületi önkormányzata — ez év októberében mintaszerűen tájékoztatta az önkormányzati képviselőket az önkormányzati vagyon helyzetének az alakulásáról. A vagyont forgalomképesség, ingó- és ingatlanjellegük szerint is csoportosítja, nyomon követhető 1991-től a vagyonváltozás mértéke.
Ha az önkormányzatoktól megköveteljük — nagyon helyesen — ezt a vagyonmérleget, akkor a végrehajtó hatalomnak is példát kellene mutatnia, és prezentálnia kellene az állami vagyon eddigi és 1994-re várható változását.
A deficit enyhítése érdekében a továbbiakban nem szabadna lemondani az állami vagyon használati díjának a megköveteléséről. Ellenérvként gyakran elhangzik, hogy éppen azért van szükség az állami vagyon leépítésére, a magántulajdonításra, mert gazdaságosan az állam nem tudja ezt a vagyont működtetni.
A választ elfogadom, de nem minden területen és nem minden ágazatban. Csak utalni kívánok arra, hogy a reformkori Magyarország 1828 és 1847 közötti költségvetéseinek bevételi oldalát 40%-ban koronauradalmak, kincstári kezelésű bányák működtetéséből befolyt befizetés biztosította. Sok nyugat-európai ország leépítette az állami tulajdont, de nem minden ágazatban. Ha eleve meg sem követeljük az állami vállalatok hatékonysági minimumát, ha nem kötjük szankciókhoz a befizetések elmaradását, akkor ne csodálkozzunk azon, hogy elmaradnak ezek a befizetések, és kiesésük tovább növeli a költségvetés hiányát.
Példát lehetne venni akár az angol, akár a francia, akár a belga törvényhozástól, ahol a képviselők nem engedik meg, hogy egyfajta nyugalmas kliensállás legyen az állami tulajdonú vállalatok vezetői posztja, és szigorú hozamkövetelményeket írnak elő. Olyat, mintha valós tulajdonosok lennének.
Példák hosszú sorát hoztam fel amellett, hogy most a csökkenő termelés periódusában ésszerűtlen lépés lenne egy költségvetési egyensúly kierőszakolása. Ez nem jelenti azt, hogy jó és üdvös dolog a 330 milliárdos deficit. Csupán annyit jelent, hogy ez a kisebbik rossz.
Meg kell említenem még egy tényezőt. Több környező ország gyors inflációja és áruhiánya miatt ezekben az országokban a forintot konvertibilis valutát pótló fizetőeszköznek tekintik. Ez a többmilliárd forintra becsült kinnlevőség itthon eddig is enyhítette az inflációs nyomást, és ameddig vissza nem élünk ezzel a magyar gazdaságot meghitelező tényezővel, addig ez a lehetőség rendelkezésünkre áll.
A GDP-hez mérten 8%-os deficit még valószínűleg nem veszélyezteti ezt a bizalmat. Ugyanakkor nem hagyja veszendőben ezt a rendkívüli és minden bizonnyal csak átmeneti lehetőséget. A lehetőségek megszűntével tanácsos kivonni ezt a pénzt a forgalomból, és egy reménybeli fellendülő szakaszban kell annyi erőt érezni magunkban, hogy szufficites költségvetést szavazzunk majd meg.
A tavalyi japán költségvetés például tudatosan 2-3%-os szufficitet teljesített annak érdekében, hogy fellendülés idején visszaszívják a recesszió fékezése érdekében korábban kibocsátott pénzmennyiség egy részét.
Gyakori vád, hogy a költségvetési deficit kiszorítja a hitelszférából a vállalkozói hiteleket, és így tartóssá teheti a gazdasági pangást. Ez a tétel általában igaz, de most Magyarországon — a közelmúlt tanulságai alapján — nem érvényesül. Egy fellendülés előtti gazdaságot leblokkolhat az, ha a hitelpiacon a kincstárjegyek, államkötvények elszívják a vállalatok elől a lakossági megtakarításokat.
(17.50)
Kisebb deficit esetén ez a forrás a gazdaságba kerülve megindíthatná a fellendülést.
De mi történt Magyarországon? Az 1992 augusztusa és 1993 augusztusa közötti időszak számtalan bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy hiába vonul vissza az állam a hitelpiacokról, a bankok nem tudnak mit kezdeni a kihelyezési lehetőségekkel. Nem vándorolt tehát a vállalkozókhoz az állam által nem igénybe vett hitelforrás, hanem döglött passzívumként tovább növelte a bankok költségeit és veszteségeit. Megindult a betéti kamatok gyors csökkenése, a napnál is világosabbá vált, hogy a bankoknak nem érdeke a lakossági megtakarítások növekedése, mert nem tudják hová kihelyezni a képződött betéteket.
Ebben az érdektelenségben nagy szerepe van az előlünk még mindig elzárkózó nyugat-európai piacnak, a bankok örökölt személyi állományának, és a kihelyezési kockázatok nem ismerete miatt magától a banki tevékenységtől való irtózásnak, a tulajdonviszonyok rendezetlenségének és a tartozások nehézkes behajthatóságának. Legyen bármilyen sokrétű oka is annak, hogy a pénzintézetek tartózkodással, vonakodva nyújtanak kölcsönt gazdálkodószervezeteknek, teljesen bebizonyosodott: nem érvényesült az úgynevezett kiszorító hatás, nem szorított ki az elmúlt évben a költségvetési deficit gazdálkodókat a hitelszférából. Sőt ha nem lett volna állampapírokban történő megtakarítási lehetőség, akkor talán még nagyobb inflációt indukált volna a fogyasztássá váló kereset, vagy — és én ebben látom a nagyobb veszélyt — létre sem jött volna az a GDP, ami most a megtakarítás forrása, mert nem fűződött volna érdek a létrehozásához.
Hadd említsek meg még egy adalékot. Magyarországon a gazdálkodók hitelfüggése fokozatosan lazul. Például a gazdálkodók által igénybe vett hitelekhez viszonyítva a gazdálkodói betétek aránya növekszik, ma mintegy 61-63%-os ez a mutatószám. Ez nagyon magas arány lenne Nyugat-Európában, ahol gyakran az állótőkét is meghitelezik a bankok, nemcsak a forgóeszközöket. Egy avatatlan szemlélő ha csak ezt az egy mutatót látná, azt gondolná, hogy Magyarországon nagyon kedvező a gazdálkodók likviditási helyzete, pedig ugyanezen mutatószám azt is jelenti, hogy példátlanul kedvezőtlen a hitelfelvételi lehetőségük. Aki csak teheti, kifizeti a hiteleit, és forgóeszköz-hiányosan, fél gőzzel dolgozik, csak hogy megmeneküljön a magas bankkamatoktól és a csődhelyzet veszélyétől.
Semmilyen kiszorító hatás nem érvényesült a magyar gazdaságban, hasonló folyamatot lehetett megfigyelni, mint ami a 80-as évek végén az Egyesült Államok pénzpiacán történt: az akkori magas kamatok közepette a költségvetési deficit nem kiszorította a vállalatokat a hitelpiacról, hanem átmentette a megtakarításo- kat, és a későbbi beruházások hitelmentes forrását is megteremtette. Ha mi most megmentjük a lakossági megtakarítási hajlandóságot, akkor ebből a forrásból később lehetővé tesszük az állami vagyon gyorsabb privatizációját vagy a beruházások elindítását.
A hozzászólásomban felsorolt adatokkal bizonyítani igyekeztem, hogy az 1994. évre tervezett költségvetési hiány arányokban nem tér el lényegesen az európai országok költségvetésében jóváhagyott hiányoktól, nem érvényesült az elmúlt két évben a költségvetési deficit vállalati hitellehetőségeket kiszorító hatása, és hogy a cikluselméletekkel foglalkozó közgazdászok, kutatóintézetek véleménye szerint ma több hátránnyal járna egy, a költségvetési egyensúly irányába történő erőteljes lépés, mint előnnyel. Köszönöm a figyelmüket. (Taps a jobb oldalon.)
