PALOTÁS JÁNOS (Köztársaság Párt)
PALOTÁS JÁNOS (Köztársaság Párt)
PALOTÁS JÁNOS (Köztársaság Párt) Tisztelt Ház! Tisztelt Elnök Úr! Köszönöm a hozzászólás lehetőségét. Az előző gondolatokat hallgatva egy megjegyzésem van a saját gondolati körömön túlmenően. Én egyetértettem elnök úr rendreutasító szavaival. Egyetértettem Boross Péter miniszter úr szavaival is. De mindenképpen helyénvaló lett volna, ha egy héttel ezelőtt, amikor Roszík Gábor úr, képviselőtársam ebben a Házban, Szabó Lukács képviselőtársam hozzászólását meszsze meghaladó stílusban, a feltételes módot és az állító mondatokat még csak nem is keverve, egyértelműen nevesített, rágalmazott ebben a tisztelt Házban, ha legalább ilyen kemény rendreutasítást kapott volna. Kapott. De engedje meg, elnök úr: saját véleményem szerint annak a rendreutasításnak a szigora, pontokba szedése egy nagyságrenddel maradt el a most feltételes állításokkal ellentétben. Én ezt meglehetősen fontosnak tartom.
Eredeti szándékaim szerint — és talán az elmúlt három és fél éves parlamenti szereplésem ezt visszaigazolja — döntően gazdasági törvénykezéshez, gazdasági törvényekhez szóltam volna hozzá. Eredeti szándékom szerint tehát ma nem került volna sor a hozzászólásomra. Mégis azt hiszem, hogy ez a törvényjavaslat olyan környezetben és olyan helyzetben került a tisztelt Ház elé, amely nem engedte meg, hogy egy képviselői reakciótól, illetve felszólalástól elálljak; ne mondjam el azon gondolataimat, amelyeket bennem e törvényjavaslat felvet.
Szabó Lukács mondatához annyit még hozzá szeretnék tenni, hogy az ő állítása szerint ezt a Parlamentet ma az MSZMP irányítja. Én nem tudom, hogy őt személy szerint egyébként ki irányítja. De azt hiszem, hogy az egész Parlamentet biztosan nem, miután annak én is választott képviselője vagyok, engem pedig egészen biztosan nem irányít az MSZMP. Fontosnak tartom, hogy a saját tekintélyünket valamilyen módon megőrizzük.
Problémát okoz a törvényjavaslat az én számomra, hogy 1993 végén, az 1994-es választásokat fél évvel megelőzően került a tisztelt Ház elé. Sok szempontból okoz problémát. Az egyik nyilván az, hogy későn. Ha egyszer úgy döntött vagy úgy dönt a tisztelt Ház, hogy ezt a témát tárgyalni akarja, nyilvánvaló kötelezettsége lett volna, és kötelessége lett volna ezt az első parlamenti évében megtenni.
Kötelessége, hiszen akkor tiszta lett volna a társadalom előtt, hogy mit tartalmazott az a tárgyalási aktus, az a tárgyalási stílus, mely a '90-es politikai rendszerváltásunkat megelőzte, az akkori hatalom és az akkori Ellenzéki Kerekasztal között. Ugyanis politikai, társadalmi rendszerváltások idején több út áll egy társadalom előtt.
Az egyik nyilván — és az egyik, talán támogatandó, általam egyébként támogatandó javaslat —, amikor békésen megyünk át a politikai rendszerváltáson. Ami a békés átmenet kompromisszumai miatt bizonyos kompromisszumokat nyilvánvalóan követel. Lehet, hogy erkölcsileg nehéz megítélni, de én mégis azt hiszem, hogy akkor tisztességes egy társadalom, ha bizonyos alkukat köt. Ha az alkukba belemegy, a kompromisszumos politikai és társadalmi rendszerváltáshoz kéri meg a feltételeket, akkor az átalakulás után nem mondja azt, hogy előzőleg gazemberekkel tárgyaltam, az akkor tett stílusom, javaslataim, ígéreteim már nem állnak. Mostantól kezdve, hogy a hatalom nálam van, természetesen az eredeti erkölcsi alap áll helyre.
Nem tudom, hogy helyes volt-e egy ilyen átmenetnek a vezérlése. Nekem tetszett, és azt gondolom, a társadalom többsége ezt támogatta. De ezt követően folyamatosan négy éven kereszül a múlt felé tekintgetni egyre rosszabb. Egyre hosszabb ideig nem engedi meg, hogy az emberek bátrabban nézzenek egymás szemébe, nem engedi meg, hogy a homlokok kicsit simultabbak legyenek. Valahogy mindig a rágalmazás, valahogy mindig a rossz szándék jelenik meg, a bizalmatlanság. És egyébként nemcsak a törvényjavaslataink kapcsán, az ilyen törvényjavaslataink kapcsán: valamennyi törvényünkben.
(10.50)
Hiszen nem hisz a kormánykoalíció az ellenzék konstruktivitásában, nem hisz az ellenzék a kormánykoalíció jóindulatú javaslataiban. Ha valaki átnézi az elmúlt három és fél év itt meghozott törvényeit — én ezt a tisztelt Házban egyszer már elmondtam —, annak a szövegezésében végig az látszik, hogy nem szeretem azokat, akikre hozom, nem bízom bennük, a társadalom és az államhatalom valahogy egymás kijátszására törekszik. Ennek szélsőséges pontjaiban jelenik meg, amikor az igazságtételről, amikor fontos tisztségeket betöltő személyek életútjának az átvilágításáról, annak nyilvánosságra hozataláról alkotunk törvényt.
Mégis: a személyes véleményemhez közel áll ez a törvényjavaslat. A benne megfogalmazottak döntő többségével magam személy szerint egyetértek. A megfogalmazás, a kodifikáció területén azt gondolom, ha betartják, abban az esetben kellő garanciális elemek is benne vannak. Tehát nem megy bele túlzott mértékig a személyiségi jogokba, kellő garanciális elemeket épít be, ha a törvényesség keretein belül tevékenykedünk. A problémám nem ez.
A problémám az, hogy sajnos nem tartódik be a törvény. És nemcsak a törvény megalkotása után, hanem megalkotása előtt sem tartódik be. Ebben a tisztelt Házban mind a múlt hét, mind ez a hét egyértelműen ezt igazolja. Törvényeink vannak, jogállamunk van. Sem a múlt heti, sem az e heti felszólalás nem fér bele ebbe a keretbe. Ha belefér valahol, akkor a joggal való visszaélés szintjén, a mentelmi jogokkal való visszaélés szintjén fér csak bele, de az szintén azt jelenti, hogy nem tartjuk be a társadalom demokratikus normáit, jogainkat, törvényeinket, parlamentarizmusunkat.
Ha pedig nem látunk garanciát, ha nincs meg ebben a politikai irányító testületben, nincs meg vezető politikusainkban, az államban nincs meg máig az a gyakorlat, hogy még csak véletlenül se sértse meg saját törvényeit, akkor viszont már nagyon veszélyes. Akkor nagyon veszélyes az a törvénytervezet, ami előttünk van.
Csak néhány elemet szeretnék kiemelni. Maga a törvényjavaslat is azt mondja, hogy egy vizsgálat ne húzódjon el túl sokáig, mondjuk maximum egy évig. Mit jelent ez a számunkra? Ez azt jelenti, hogy egy most elkezdődő vizsgálat egész biztosan áthúzódik a következő parlamenti választások utáni időszakra. Kikre vonatkozik a vizsgálat? Többnyire ránk. Tehát akik ebben a tisztelt Házban ülünk, a Kormány tagjaira, a vezető politikusokra, azokra a vezető személyiségekre, akik 1994—98 politikájába szeretnének beleszólni. Milyen lesz az a választás, amelyben zokszó nélkül lehet rágalmazni? Milyen lesz az a választás, ahol a rágalmazás után lehet, hogy sor kerül egy vizsgálatra, de biztos, hogy a választás előtt nem záródik le? Vagy ha lezáródik, de a törvényjavaslat szerint jogorvoslattal szeretne élni bárki, lehetetlen lesz a jogorvoslatra szert tenni a választásokat megelőzően. Úgyhogy ez a törvényjavaslat rendkívül éles és kényes fegyver. Egy olyan fegyver, amivel az első napon — amikor a Parlament napirendjére került — már többen éltek is. Tehát ez nem egy vélt félelem. Nem attól kell tartani, vagy azt mondani, hogy nem bízunk egymásban, hát biztos mindenkiben meglesz az az erkölcsi tartás. Nem, nincsen meg a jelenlegi politikai vezetésben, s a Parlamentben ülő képviselőtársaim közül sokakban. Konkrétan a példa, sőt önmaguk bemutatkozása mutatja: nincs meg bennük ez a politikai felelősségérzet. Nemcsak a felelősségérzet nincs meg, hanem az a tartás, az az erkölcsi háttér, az a minimális neveltetés, amit egyébként mindegy, hogy a Rózsadombon szereznek vagy máshol. A lényeg az, hogy annak a színvonalnak megfeleljen. Tehát annak meg kellene felelni, akárhonnan ered. Nem büszkeség, ha nem tudjuk, hogyan kell viselkedni, ha nem tudunk beszélni, és ha nem tudjuk, hogy hogyan kell a társadalmat vagy egymást egy vitában vagy bármiben megszólítani.
Ha Roszík Gábor képviselőtársam a saját hitéletét nem ismeri, annak az alapvető parancsait nem ismeri és itt a tisztelt Házban szegi meg, ebben az esetben nem gondolom, nem gondolhatom azt, hogy bátran és felelősségteljesen tárgyalhatjuk ezt a törvényjavaslatot.
És fontosnak tartom — talán valahol zárógondolatként is megjegyezni —, hogy azért nem igazán félek ettől a törvénytervezettől. Nem félek, mert — talán képviselőtársaim vagy politikustársaim többsége nem tudja — ez egy érett társadalom. Lehet, hogy nem ismeri fel pontosan, hogy miben csapják be, de nagyon jól felismeri, amikor palira akarják venni. Borzasztó nagy érzéke van ennek a társadalomnak ahhoz, hogy úgy érezze, valakik most akarnak minket manipulálni. Ráéreznek, és a fegyver visszafelé sül el. Én ebben hiszek, és ezért sokkal optimistább vagyok, még akkor is, ha nagyon veszélyes törvényekhez vagy törvényjavaslatokhoz nyúlunk.
Még egyszer mondom, a tartalmi részével egyetértek. A bajom, a problémám az, hogy megtehette a tisztelt Ház, hogy elhúzta három és fél évig. Ha megtette, megteheti-e, hogy fél évvel a következő választások előtt hozza ezt napirendre? Azt hiszem, nem. Egyébként annak is van jelzésértéke mindenképpen, hogy évek óta, az elmúlt három év Parlamentjében a tévé, a rádió, a média, az ügynöktörvény, a III/III-as vagy pufajkástörvény kivétel nélkül mindig szeptember és december között került valamilyen összefüggésben — vagy napirend előtti felszólalásokban, napokat elvéve a Parlament elől, vagy konkrét napirendként — a Parlament elé. Kivétel nélkül mindig abban a három hónapban, amikor a magyar társadalomnak a következő év gazdasági hátterét kellett volna megteremtenie. Abban az időszakban, amikor adótörvényekről, költségvetésről, Vagyonpolitikai Irányelvről, az államháztartásról, a nyugdíjrendszerről, a nyugdíjak biztosításáról, a társadalombiztosításról van szó a Ház előtt, amikor napokat vagy heteket kellene azon gondolkodnunk, hogy ha nagyon nehezek a feltételrendszereink, hogyan lehet ezt mégis optimálisabbá és hatékonyabbá tenni. Nem erről gondolkodtunk.
És amikor ez kerül napirendre, akkor is bennünk van az előző órában tárgyalt törvényjavaslat vitája, annak a hangulata. És logikusan egy így egymást megrágalmazó időszak után — mondjuk a következő napirend a Vagyonpolitikai Irányelv lesz — nagy valószínűséggel ott se fogunk hinni egymásnak. Mert nem igaz: egy órába kerül, míg kihat az az érzet, az a belső érzési környezet, amely ma előttünk van. Fontos. Azt hiszem, ezt máskor kellett volna, vagy ezt most elő kellene készíteni, s a következő parlament első évében kellene megtárgyalni. Ha nem ezt tettük — márpedig nem ezt tettük, és itt van a tisztelt Ház előtt —, akkor nekem egy kérésem van politikustársaimhoz: fogadjuk el. De ha elfogadtuk, be kell tartani. A maximális mértékig be kell tartani. Mert ha minél többünkről nyilvánvaló a törvényhez való ragaszkodás, annál könnyebben tesszük lehetővé a társadalomnak, a ránk figyelő állampolgároknak, hogy felismerjenek egy Roszík Gábort, felismerjenek egy Szabó Lukácsot, és felismerjék ezen személyek politikai szándékait, magatartását. Bár azt hiszem, hogy ezt már régen megtették. Köszönöm szépen.
