KÓSA LAJOS, a FIDESZ vezérszónoka:
KÓSA LAJOS, a FIDESZ vezérszónoka:
KÓSA LAJOS, a FIDESZ vezérszónoka: Elnök Úr! Tisztelt Ház! Nagy fontosságú törvényjavaslatot tárgyal ma a Parlament. Akár így is kezdhetném a parlamenti beszédemet, de önök, akik a Vagyonpolitikai Irányelvek eddigi sorsát pontosan ismerik, nyilván elkezdenek mulatni magukban. Hiszen aki elgondolja azt, hogy a Vagyonpolitikai Irányelvek, amelyeknek az elfogadása törvényes kötelezettsége a Parlamentnek, benyújtása törvényes kötelezettsége a Kormánynak, eddig lényegében az MDF-kormány fennállása alatt körülbelül két hónapig sikerült. Akkor volt ugyanis egy olyan időszak, amikor a Kormány és a Parlament minden tekintetben eleget tudott tenni a törvény alkotta kötelezettségeinek.
Úgyhogy összességében azt lehet mondani, hogy bár valóban egyébként az ügy komolyságát és a kérdés fajsúlyát tekintve ez az egyik legfontosabb téma a Parlament előtt — talán ezt lehetne mondani —, mégis az eddigi tények és a Kormány, illetőleg a koalíció eddigi magatartása azt mutatja, hogy a Vagyonpolitikai Irányelveket, a privatizációval kapcsolatos stratégiát, a vagyonpolitikát egész egyszerűen a Kormány, illetőleg a koalíció lényegtelennek, mellékesnek, lesöpörhetőnek, nem is olyan fontosnak tartja.
A mostani beterjesztések is egyébként ezt a tradíciót erősítik tovább, hiszen a '93-as Vagyonpolitikai Irányelvek semmi másra nem jó, mint egy november végi elfogadás esetén arra, hogy igazolja azt a kormányzati politikát, amit egyébként a Parlament semmilyen kormányzati előterjesztés alapján nem tudott megvitatni.
Ez a helyzet az én megítélésem szerint rendkívül szomorú. Ugyanis a Vagyonpolitikai Irányelveknek olyan, mindnyájunk számára kulcsfontosságú kérdéseket kellene érinteni, mint a privatizáció menete, az állami vagyon sorsa, addig, amíg az állami vagyon valamilyen módon nem kerül magánkézbe, ennek a vagyonnak a vagyonkezelése, a reorganizáció kérdése, és még mind sorolni lehetne azokat a lényeges kérdéseket, amelyeket a Vagyonpolitikai Irányelvek vitájánál lehetne érdemben megvitatni, hogyha erre a Parlamentnek módja lenne.
(12.30)
Nincsen módja. Nem is volt eddig sem. Emlékezzünk arra, hogy az egyetlen, ez által a Parlament által elfogatott Vagyonpolitikai Irányelvek összesen két hónapig voltak érvényben, hiszen akkor is az előző évi Vagyonpolitikai Irányelveket a tárgyévben, novemberben tárgyalta a Parlament.
A '94-es Vagyonpolitikai Irányelvekről pedig azt lehet elmondani, hogy nyilvánvalóan, habár ez a Kormány terjesztette be a Parlament elé, egy új kormány működési idejére esik a végrehajtása. Ebből a szempontból talán az előző kormány magatartása inkább követendő, amelyik számolva azzal, hogy a válsztásokon esetleg új kormány kerül hatalomra, ideiglenes jelleggel terjesztette a Ház elé a Vagyonpolitikai Irányelveket, és e tekintetben tárgyalta akkor az ezt megelőző parlament a Vagyonpolitikai Irányelveket.
A Vagyonpolitikai Irányelvek lényegét tekintve rendkívül sok jókívánságszerű szólam fogalmazódik meg benne, amelyeket önmagában nagyon nehezen lehet értelmezni.
Megítélésem szerint a Vagyonpolitikai Irányelveknek három lényeges kérdést kellene érinteni, oly módon, hogy azt érdemben is lehessen tárgyalni.
Az egyik a privatizáció, vagyis a szónak abban az értelmében, hogy az állami vagyon leépítése és privatizálása. A másik a reorganizáció azon vagyon körében, amelyik valamilyen ideig még állami tulajdonban marad, vagy azért, mert a Kormány olyan határozatot hozott, amely szerint tartósan állami tulajdonban maradó vagyontárgyakról van szó, vagy pedig azért, mert ideiglenes jelleggel maradnak ugyan állami tulajdonban, de a privatizációjuk előkészítése, illetőleg elhúzódása miatt indokolt a reorganizációs problémákról beszélni.
A másik nagyon fontos kérdés az előbb említett reorganizációs probléma.
A harmadik pedig a vagyonkezelés kérdése.
Ezekben a kérdésekben — sajnos — a beterjesztett Vagyonpolitikai Irányelvek nem teszik lehetővé a kérdés érdemi megvitatását, azon túlmenően, hogy természetesen parlamenti beszédben rendkívül részletesen — ahogy például Pál László képviselőtársam tette — el lehet mondani azt, hogy milyen olyan konkrét problémák vannak az Állami Vagyonügynökség által kezelt vagyon esetében, vagy az ÁV Rt. által kezelt vagyon esetében, amelyek mindenképpen legalábbis aggodalommal tölthetik el a tisztelt Házat. Azonban a Vagyonpolitikai Irányelvek, tekintettel, hogy a jogszabály jellege is olyan, inkább a stratégiai kérdéseket kellene hogy érintsék. Ezt — sajnos — ily módon nem lehet értelmezni, illetőleg megtárgyalni.
Miért? A privatizáció esetében tudjuk azt, hogy két szervezet is felelős a privatizációért: az egyik az ÁV Rt., a másik az ÁVÜ.
Az ÁVÜ esetében valóban a Pál képviselőtársam által említett részletes tájékoztatást megkapta a Parlament gazdasági bizottsága. Én az ezzel kapcsolatos problémákra nem térnék ki, hiszen erről egy közel 40 perces beszédet hallhattunk.
Az ÁV Rt. esetében kicsit más a helyzet. Ugyanis az ÁV Rt. portfóliójában lévő vállalatok egy jelentős része olyan vállalat, amelyiknek a privatizációját önmagában nehéz értelmezni. Csak mondok egy példát. Például az ÁV Rt. által tulajdonolt Magyar Távközlési Vállalat privatizációja csak abban az esetben vethető fel komolyan és értelmezhető, hogyha az állam néhány nagyon fontos döntést már meghozott, vagy legalábbis van elképzelése arról, hogy a következő kérdésekben mit fog cselekedni.
Ad 1.: Tarifapolitika. Teljesen világos, hogy egy MATÁV esetében, hogyha nincs a telefonnak, illetőleg a szolgáltatásnak rendezett tarifapolitikája, akkor a privatizációt kicsit nehéz így önmagában figyelembe venni.
Hasonlóképpen a Kormány beterjesztette ugyan a Parlament elé a távközlési koncepcióját, amelyben bizonyos gondolatok le vannak írva — ezt ugyan a Parlament sosem fogadta el —, de szemmel láthatólag az azóta tett kormányzati lépések ellentmondanak a távközlési koncepcióban foglaltaknak. Éppen ezért talán, amennyiben a MATÁV privatizációjában érdekelt felek olvassák esetleg a távközlést érintő kormányzati anyagokat, vagy parlamenti anyagokat, legalábbis elbizonytalanodhatnak, és megint felvetődik az a kérdés, hogy lehet-e önmagában ilyen vállalatok esetében a privatizációt tekinteni. De egyébként ez sok más, az ÁV Rt. portfóliójában kezelt vállalatról elmondható, hiszen nyilvánvaló, hogy — mondjuk — a villamosenergia-törvény vagy a gáztörvény hiányában ezen vállalatok privatizációs kérdései nehezen értelmezetők.
Hasonló a helyzet a reorganizációs kérdésekben. Itt főleg megint az ÁV Rt. portfóliójában kezelt vállalatokról van szó. Ugyanis természetesen felvethető ez általában, és meg is fogalmazódik minden Vagyonpolitikai Irányelvekben a részcélok vagy az alcélok között, hogy a reorganizáció a magyar állam tulajdonában lévő vállalati vagyon feljavítását, privatizációs előkészítését szolgálja. Azonban megint ez így önmagában nem mond sokat — mondjuk — a tekintetben, hogy mi is lesz a sorsa a gázszolgáltatóknak.
Tudjuk azt, hogy a korábbi szabályozást módosította a Parlament, és egy úgynevezett Szűcs-féle módosító indítvánnyal az önerős fejlesztések esetében arra ad kötelezettséget a gázszolgáltatóknak, hogy az önerős beruházások által megvalósult tőkejószágokat osszák meg azon önkormányzatokkal, ahol ez az önerős beruházás megvalósul. Egyébként ez is csak '92 novemberéig érvényes. Azóta újra szabályozási hézag van a területen, és a gázszolgáltatók privatizációja ezen kérdések rendezése nélkül egyszerűen nem tekinthető át, mert nem adható világos válasz arra az egyszerű kérdésre, hogy akkor mi is a gázszolgáltató vállalatok tulajdona, illetőleg mely az a tulajdonhányad, amit valószínű, meg kell osztaniuk valamilyen más tulajdonosokkal, korábbi, a Parlament által elfogadott törvény alapján.
Nem azt akarom ezzel mondani tehát, hogy ezek a törvények rosszak, vagy hibás szabályozást valósítanak meg, csak arra szeretnék utalni, hogy a Parlamentnek, illetőleg a Kormánynak olyan szabályozási kötelezettségei vannak, amelyek nélkül az adott vállalatok, az adott területen működő vállalatok privatizációja egész egyszerűen értelmezhetetlen és elképzelhetetlen. Tehát önmagában a Vagyonpolitikai Irányelvekben megfogalmazott reorganizációs célok nehezen értelmezhetők, és inkább csak ilyen jókívánságszerű szólamoknak tekinthetők.
A vagyonkezelés esetében már utalt Pál László képviselőtársam a teljesen hasonló jellegű problémákra, illetőleg arra, hogy sem a Vagyonpolitikai Irányelvek, sem a költségvetés egy olyan jelentős állami vagyonról nem ad világos eligazítást, amelyik egyébként szintén állami tulajdonban van, és vagy a kincstári vagyonkezelő, vagy egyéb szervezetek kezelik, illetőleg kezelnék, hogyha erre lenne valamilyen kézzelfogható szabályozás.
Összességében tehát a Vagyonpolitikai Irányelvek lényegét tekintve — sajnos — önmagában nem ad eligazítást arra vonatkozóan, ami mindnyájunk számára az egyik legfontosabb kérdés: mi is legyen hát a Magyar Köztársaság tulajdonában lévő vagyon sorsa, melyek azok a célok, amelyeknek érdekében privatizálni kell ezeket a vállalatokat, illetőleg hogyan is lehet a leghatékonyabban rendezni ezeket a kéredéseket?
Még néhány szót szeretnék szólni a Vagyonpolitikai Irányelvekről mint jogszabályról. A Vagyonpolitikai Irányelvek ugyanis nem önmagában álló jogszabály, hanem a Parlament jogalkotó tevékenysége folytán a '92. évi LIII. és LIV. törvény, amelyek a tartós állami tulajdonban maradó vállalkozói vagyonról, illetőleg az ideiglenesen állami tulajdonban maradó vállalkozói vagyonról rendelkeznek — ezeket röviden ÁV Rt.-, illetőleg ÁVÜ-törvénynek fogom hívni, kicsit pongyolán, de az egyszerűség kedvéért — szintén megfogalmaznak számos olyan jogszabályt, illetőleg szabályt, amelyeket a Vagyonpolitikai Irányelveknek legalábbis akceptálni kellene. Nem ez történik. Arról nem is beszélve, hogy egyébként a költségvetési törvény, a pótköltségvetési törvény, illetőleg az alapokról szóló, azóta elfogadott törvények és az MRP-ről szóló törvény szintén olyan szabályozásokat valósít meg, amelyeket vagy beilleszteni, vagy összehangolni kellett volna a Vagyonpolitikai Irányelvekkel. Ez nem történt meg.
Csak egy példát mondok: a Vagyonpolitikai Irányelvek olyan szabályozást fogalmaz meg a '93-as verzióban a pályázati rendszerre, ami egész egyszerűen élesen ellentmondani látszik a '92. évi LIII., illetőleg a LIV. törvény szabályozásának.
Még inkább gyengíti a Vagyonpolitikai Irányelveket mint jogszabályi jellegét az, hogy az LIII. és LIV. törvény a pályázati rendszerre, arra, hogy milyen esetekben a zártkörű, és milyen esetekben a nyílt pályáztatást kell megvalósítani, taxatíve sorolja fel a feltételeket, a Vagyonpolitikai Irányelvek ennél lényegesen gyengébb, nehezbben értelmezhető szabályrendszert fogalmaz meg.
(12.40)
Ezért ezekben a pontokban például ellentmondani látszik a most érvényes törvényi szabályozásnak. Rendkívül sok ilyen probléma elsorolható, nem mondanám el mindet. Ugyanis ezeket a helyeket mi az általunk benyújtott módosító indítványokkal megpróbáljuk valamilyen módon korrigálni. Ez nem jelenti azt, hogy a Vagyonpolitikai Irányelvek elfogadható lenne. Pontosan azért, mert a '93-as esetében nehezen értelmezhető az, hogy a Parlament hogyan is határoz egy olyan kérdésről, amelyről egyébként nem kérdezték meg a véleményét akkor, amikor érdemben lehetett volna a témához hozzászólni. Nevezetesen: a Kormány '93-ban folytatott egy vagyonpolitikát, ezt a Parlament utólag szerintem nem hagyhatja jóvá. Egész egyszerűen azért, mert erről '92 decemberében kellett volna döntenünk.
Az, hogy egyébként a beterjesztett Vagyonpolitikai Irányelvek számos pontjában tételesen ellentmond mondjuk a pótköltségvetési törvénynek, az már csak egy részprobléma, bár nagyon súlyos probléma.
A '94-es esetében pedig az elfogadást az nehezíti, hogy a Vagyonpolitikai Irányelvek, mint országgyűlési határozat, vagyis inkább — fogalmazzunk úgy, ilyen tautológiával, hogy — Országgyűlési Irányelvek, jogszabály értelmében csak az általam említett törvényekkel együtt értelmezhető vagy kezelhető. Ez már kiderült egyébként a '91. évi költségvetési vitában is, ahol a Kormány által előterjesztett, a Parlament által tárgyalt Vagyonpolitikai Irányelveket tételesen felülbírálta az az évi költségvetési törvény. Egyébként erre lehetőség volt.
A Vagyonpolitikai Irányelvek ráadásul módosító javaslatokkal rendkívül nehezen korrigálható, mivel nem olyan a jogszabályi jellege, mint egy úgymond közönséges törvényjavaslatnak, ezért nagyon kevés esélyt látunk arra, hogy a Vagyonpolitikai Irányelvek akár a '93-as, akár a '94-es változatban elfogadható lenne.
Mindenesetre azokat a módosító indítványokat, amelyek a Vagyonpolitikai Irányelvek törvényes kötelezettségeit próbálják orvosolni, mindenképpen beterjesztjük. Köszönöm a szót. (Taps a FIDESZ soraiban.)
