PÁL LÁSZLÓ, a Magyar Szocialista Párt vezérszónoka:
PÁL LÁSZLÓ, a Magyar Szocialista Párt vezérszónoka:
PÁL LÁSZLÓ, a Magyar Szocialista Párt vezérszónoka: Köszönöm szépen, Elnök Úr. Az a helyzet, hogy utoljára az 1990. évi Vagyonpolitikai Irányelvek teljesüléséről volt beszámoló ez előtt a Ház előtt. A '91-es, '92-es Irányelvek teljesüléséről szóló beszámoló gondolata két héttel ezelőtt, ha jól tudom, fölmerült, a házbizottság beszélt is róla — nem tudom pontosan, milyen megállapodás született; pillanatnyilag nincs napirenden, bár szerintem az lett volna a logikus, hogyha ezzel kezdjük a tárgyalást.
Van egy olyan érzésem, hogy nem is kerül sor a '91-es, '92-es évekről szóló beszámoló megtárgyalására, de erről még hivatalosan állásfoglalásról nem értesültem. Én úgy érzem, azért kell a beszámoló kérdését felvetni, mert a '93. és '94. évről szóló Vagyonpolitikai Irányelveknek tükröznie kellene mindazokat a tapasztalatokat, amelyek a korábbi években felgyülemlettek, és ezeket a tapasztalatokat keresztül kellene vezetni az Irányelveken. Szerintem erre alapvetően nem került sor. A Vagyonpolitikai Irányelvek '93-ra, '94-re benyújtott tervezetei ezeket a tapasztalatokat nem tükrözik. Ezért számomra és számunkra nem elfogadhatóak. Ezt kifejezésre is juttattuk a '91-ről szóló beszámoló bizottsági tárgyalása során, és tulajdonképpen a '93—94-es Irányelvek tervezetének egyeztetése során is.
Egy általános megjegyzésünk volna a Vagyonpolitikai Irányelvek mindkét tervezetéhez, mégpedig az, hogy úgy tűnik, a Parlament ezekkel a dokumentumokkal feleslegesen, hiába foglalkozik, a Parlamentben elfogadott Vagyonpolitikai Irányelveket a Kormány nem tekinti kötelezőnek a maga számára, azokról jelentős mértékben, alapvető kérdésekben eltérő módon, önállóan, függetlenül dönt az általa kezelt vagyon sorsát illetően.
(11.50)
Tehát megkérdőjelezhető, hogy a jelenlegi felállásban, a jelenlegi struktúrában ezek az Irányelvek egyáltalán hoznak-e hasznot avagy sem.
Különösen jellemző az 1992. évben elfogadott Vagyonpolitikai Irányelvek sorsa. Talán valamennyien emlékezhetünk rá — de ez már szóba került a mai tárgyalás során is —, hogy az elmúlt év októberének végén, ha jól emlékszem, 26-án fogadta el a Ház a '92-es Vagyonpolitikai Irányelveket. Tehát tíz hónap már eltelt az évből Vagyonpolitikai Irányelvek nélkül; ennek megfelelően a Kormány nem is vehette figyelembe visszamenőlegesen a később elfogadott dokumentumot, és az utolsó két hónapban csak a bevételek felhasználása tekintetében közel 20 milliárd forinttal tért el a Kormány a rögzített, általa javasolt és a Parlament többsége által elfogadott felhasználási struktúrától.
Az Állami Számvevőszék erről készített egy vizsgálatot, és megállapította: lehet, hogy ezek a célok nem helytelenek, amiket a Kormány maga megfinanszírozott a vagyoni bevételekből, de ugyanakkor messze nem felelnek meg annak, amit a Parlamentben — mondom, két hónappal az év vége előtt — elfogadtunk. Abban az esetben, ha két hónappal sem látunk előre, vagy nem lát előre a Kormány a tekintetben, hogy mire is kívánja használni a forrásokat, akkor nagyon is megkérdőjelezhető, hogy egy évre mennyire lát megfelelően előre, akár vagyonpolitikáról, akár költségvetésről beszélünk.
Ebben a közel 20 milliárd forintos eltérésben olyan tételek szerepeltek, amelyeket részeiben megismétel a '93-as Irányelvek tervezete is. Erről beszéltem már a pótköltségvetés kapcsán. Felhívtam a tisztelt Ház figyelmét arra, hogy a Kormány másodszor javasolja ugyanazon tételek felhasználására a Parlament határozatát meghozni. Tehát az a furcsa helyzet alakulhat ki, hogy a Parlament többször ítél oda ugyanolyan pénzeket ugyanarra a célra, ami számomra teljesen elfogadhatatlan. Ahelyett, hogy a Kormány elismerné, hogy nem teljesítette a '92-es Irányelvekben foglaltakat, inkább '93-ra is meghozhatja a tisztelt Ház többségével ugyanazokat a határozatokat.
Érdekes dolgok is szerepeltek ebben a '92-es felhasználásban. Csak egy példát hadd emeljek ki. A Parlament akkor még úgy döntött, hogy az Állami Vagyonügynökség mint egy rendes állami költségvetési hivatal a költségvetéstől kapja a forrásait. Ennek megfelelően a Parlament erre a célra, szerintem egy kicsit sok pénzt, de elő is irányzott a '92-es költségvetés keretében. Semmiféle hasonló további felhasználási előirányzat nem szerepelt a '92-es Irányelvekben. Ennek ellenére a Kormány valamilyen jogot talált magának arra — nem tudom, milyen jogot, tudomásom szerint ez nem felel meg semmiféle törvényi felhatalmazásnak —, hogy 400 millió forinttal megemelte már tavaly az Állami Vagyonügynökség hivatalának fenntartását szolgáló forrásokat. Mondhatnám a példákat tovább. A dolog lényege az, hogy mi itt vitatkozunk a vagyonpolitikáról, eljutunk valamilyen véleményig, születik a Parlamentben valamilyen határozat, és a Kormány másnap másként tevékenykedik, tehát megkérdőjelezhető az egész műfaj.
Mindemellett úgy tartom, hogy nem a Vagyonpolitikai Irányelvek a kulcskérdés, hanem az állami vagyon sorsa. A Vagyonpolitikai Irányelveknek azt kellene szolgálnia, hogy a vagyonunk sorsa jól alakuljon, hogy növekedjék, gyarapodjék, jobban termeljen, hogy több új javat hozzon létre. Azt hiszem, hogy a vagyon sorsa az elmúlt évek tapasztalatai alapján rendkívül negatívan értékelhető.
Hadd mondjam el, hogy egy pozitív lépés volt az ÁVÜ részéről; az utóbbi hónapokban számos tájékoztató anyagot bocsátott a rendelkezésünkre. Miután ezeket az anyagokat áttanulmányoztuk, azokból nagyon érdekes következtetéseket lehet levonni. Tehát maga a tájékoztatás ténye pozitívan értékelhető, a tartalma azonban nem. Jellemzésül:
Kezünkben van egy tájékoztató arról, hogy 1993 közepéig körülbelül hogyan alakult a Vagyonügynökség által irányított, felügyelt vállalatok sorsa a legkülönbözőbb szempontokból.
Ebből a tájékoztatóból elsősorban nem állapítható meg, hogy a valóságban tulajdonképpen hány vállalat, vállalkozás, társaság tartozik a Vagyonügynökséghez. Szerepelnek ebben olyan számok, hogy 996 darab vállalat küldött mérleget — hogy pontosan ennyinek kellett volna vagy nem ennyinek kellett volna, erről nem tudtam meggyőződni. Szerepel olyan szám, hogy 963 tartozik az ÁVÜ-höz. Lehet, hogy több vállalat számolt be az ÁVÜ-nek, mint amennyi hozzá tartozik? Ez egy nagyon érdekes jelenség lenne!
Egy olyan szám is szerepelt, hogy 753 vállalat adott mérleget az idei első félévről. Tessék mondani, hova lett körülbelül 250-300 vállalat? Erről egy szó nincs! Ezek a darabszámok rettentő súlyos dolgokat takarhatnak. Az én ismereteim szerint a különbség körülbelül 390 milliárd forint értékű vagyonnal rendelkezik. Tehát ha ennyire nincs pontos kép az ÁVÜ-nél, akkor önök el tudják képzelni, hogy a Vagyonügynökség milyen jól gazdálkodhat ezekkel a szervezetekkel.
Ugyanakkor 552, majd ugyanebben a papírban másutt 557 darab olyan vállalatról, társaságról ad számot az ÁVÜ, amelyeknek a jogi státusa az elmúlt három évben nem változott, ennek megfelelően összehasonlíthatónak tartja a tevékenységüket. Tehát önök érzékelik, hogy 553 és 996 darabszám között mindenfélével lehet — hogy mondjam — itt a piros, hol a pirost játszani. Remélem, hogy nem ez történik, de az ember nagyon nehezen igazodik ki benne.
Térjünk vissza a legnagyobb darabszámra, amelyikről a Vagyonügynökség tájékoztatója beszél, a 963 darabszámra, amelyikről azt feltételezi, hogy őhozzá tartozik. Ezeknél a vállalatoknál egy év alatt 93 milliárd forint volt az éves veszteség. Ez a 93 milliárd forint ennél a közel ezer vállalatnál azt jelenti, hogy rendkívül jelentős mértékben hatnak vissza az ország GDP-termelésére, nemzetijövedelem-termelésére ezek a vállalatok, rendkívül nagy szerepet játszanak a költségvetési befizetésekben vagy azok elmaradásában. Ha ilyen óriási a veszteség, akkor ennek okait jó lenne elemezve látni. Ilyen elemzéssel sehol nem találkoztam, sem az ÁVÜ anyagaiban, sem a miniszter úr tájékoztatóiban, sem pedig a költségvetésben, illetve az ahhoz kapcsolódó gazdaságpolitikai tájékoztatókban.
Pedig egy 93 milliárd forintos nagyságrendű veszteség nagyon nehezen magyarázható azokkal az általánosságokkal, amelyek különböző fórumokon el szoktak hangozni. Ez a 93 milliárd forintos veszteség nem akkor következett be, amikor szétesett a szovjet piac. Ez azután következett be! A '90-es veszteség ennél sokkal kisebb volt.
Ez a 93 milliárdos veszteség nem köthető csak a világban lezajló gazdasági recesszióhoz. A recesszió mértéke ennél sokkal alacsonyabb. A 93 milliárd forint mögött egész más folyamatokat is kéne keresni, és azt hiszem, többek között megtalálható ebben legalább két nagyon fontos dolog.
Az egyik az a gazdasági környezet, amit mi itt adópolitikával, támogatáspolitikával és egyebekkel kialakítunk. És megtalálható benne az az irányítási technika, az az irányítási módszer, amelyet az Állami Vagyonügynökség alkalmazott a '92-es évben.
A gazdaságpolitika egészéről most nem szeretnék részletesen beszélni, erről beszéltem két hete a költségvetés, illetve a '92-es zárszámadás kapcsán. Az ÁVÜ irányítási módszereiről azonban egy-két apróságot szeretnék mondani.
Itt már elhangzott az, hogy a tulajdonos az irányító testületek kinevezésével és az osztalékpolitikával befolyásolja a vállalatai működését. Az osztalékpolitikáról tulajdonképpen semmiféle komoly információval nem rendelkezünk. Csak jellemzésül hadd mondjam el, hogy a '93-as Irányelvekben a Vagyonkezelő Részvénytársaság osztalékpolitikájáról annyi szerepel, hogy a részvénytársaság közgyűlése határozza meg az osztalékpolitikát. A közgyűlést a magánosító miniszter úr képezi egy személyben, tehát ennek megfelelően az ő dolga. Ebbe az osztalékpolitikába mi itt nem tudunk beavatkozni. A Vagyonügynökségnél végzett osztalékpolitikáról a legvadabb tájékoztatásaink, a legvadabb híreink vannak. Egy-egy konkrét ügyben lehet hallani azt, hogy a közgyűlésen a Vagyonügynökség úgy döntött, nem hagy a vállalatnál semmit, megpróbál mindent besöpörni. Egy másik esetben mindent ott hagyott, függetlenül attól, hogy ez most az ország egészének jó vagy nem.
De persze, ahol 93 milliárd forint veszteség gyűlt össze, ott aztán sok osztalék osztogatásáról nem lehet beszélni, a nyereséges vállalatok száma rendkívül alacsony volt, beleértve a társaságokat is.
(12.00)
A káderkérdésekkel való foglalkozásban pedig nekem kétfajta érzésem van. Itt, múlt szerdán Bethlen képviselő úr tartott egy tájékoztatót arról, hogy eddig a régi vezetőknek az egyharmadát nem sikerült a vállalatok éléről eltávolítani, és ez milyen nagy probléma.
Hadd mondjam el, hogy ez az apróság, amit ő itt elmondott, azt jelenti, hogy azokat a vállalatvezetőket, akik régebben vannak a vállalatok élén, folyamatosan bizonytalanságban kell tartani, sőt a törvényeink nagyon sok ponton az ÁVÜ jogkörébe adják azt, hogy a vállalat vezetői a vagyonnal gazdálkodjanak, tehát korlátozva van a kezük, az új vezetők jelentős része pedig szerintem véletlenszerűen került kiválasztásra még akkor is, hogyha, tisztelet a kivételnek, nagyon tehetséges vezetők megfelelő helyre kerültek. Ebben az esetben is nagyon nagy kérdés az, igaz-e, hogy a döntő többségük ismeri azokat a vállalkozásokat, amelyeket vezetni kell.
Ez a káderpolitika egyenesen hozzájárul ahhoz, hogy folyamatosan romlanak a vállalatok teljesítményei, a társaságoké is ott, ahol az állami tulajdon továbbra is megvan. A káderpolitikának ezen az úton közvetlen gazdaságpolitikai kihatásai vannak, az ország egészének a teljesítményében ez nagyon komoly mértékben érzékelhető.
A következő kérdés, amit az elmúlt évek tapasztalataiból szeretnék még megemlíteni, hogy is áll a privatizáció az ÁVÜ által felügyelt, irányított vagy átlátott vállalatok körében.
Ne csodálkozzanak, megint egy új számot mondok, nem tőlem származik, hanem az ÁVÜ-től. 753 az a vállalat, amelyről azt mondja az ÁVÜ, hogy az ő felügyelete alatt működik, vagy amelyik neki jelentést adott az idei első félévben, ennek a vagyona 740 milliárd forint. Ebből a 740 milliárd forintból 81%-ot ma is meghaladja az állami tulajdonhányad. Igaz, hogy társaságba került a vagyon egy jelentős része, de hogyha az egész kört áttekintjük, akkor mindössze 19% az, ahol nem állami tőke, nem állami irányítás működik, hanem magántőke és magánirányítás.
Azt hiszem, ennek megfelelően valóban megállapítható az, hogy a privatizáció nem úgy folyik, ahogy erről sokszor képet kaptunk. Nagyon gyakran elmondják, és szintén szerepel a tájékoztatókban — többek között a '91—92-es jelentésben is —, hogy az ÁVÜ részvételével működő társaságok sokkal sikeresebbek, mint az állami vállalatok, ezért kell sürgetni a privatizációt, mert ettől sokkal sikeresebb lesz az ország. Ebben van valami igazság, de az igazság valahogy úgy szól, hogy a társaságok veszteségének a növekedése az elmúlt években kisebb volt, mint az állami vállalatok veszteségének a növekedése. Ez tehát egy negatív előny ahhoz képest, mint hogyha ezek sokkal többet tettek volna a növekedésben az államháztartás konyhájára, mint az állami vállalatok. Ez nem következett be. Talán kevésbé romlottak.
Ennek az okait persze nem elemzi senki, jó lenne elemezni. Azt hiszem, hogy az okok között a legfontosabb az, hogy azok a vagyonrészek kerültek bele a társaságokba, amelyek jobban működtek, amelyeket könynyebb volt eladni, amelyeknek jobb piaci feltételei voltak, s a rosszabbak maradtak az állami csomagban. Ennek megfelelően én nem azt a következtetést vonnám le ebből feltétlenül, hogy minden, ami társaság, az jobb, mint bármi, ami állami vállalat. Természetesen tovább kellene haladni, bár nem olyan mesterséges módszerekkel, mint amilyen mesterséges módszerekkel, sajnos, a többség által meghozott törvények alapján haladunk.
A mesterséges módszerek közé tartozik az, hogy '93 közepén hirtelen megszűnt az állami vállalati műfaj, és ez év végéig — miniszter úr említette is — mindegyiket át kell alakítani társasággá. Kerül, amibe kerül. Jó ez nekünk vagy nem jó, nem nekünk, hanem úgy együtt, az ország lakosságának? Ez nem érdekes, ez egy formai döntés: azonnal át kell alakítani társasággá. Hogy a piaci helyzet olyan-e, hogy most aktuális az átalakítás, hogy a vagyoni felmérések, a vagyon állapota olyan-e, ezekről nem kell gondolkodni. Döntés van, azonnal át kell őket alakítani.
Ugyanilyen mesterséges, előre meghozott, hibás döntésnek tartom azt, ami majd a '94-es Irányelvekben jelenik meg, hogy '94 közepéig valamennyi állami tulajdonban lévő vagyonrészt fel kell kínálni a piacon eladásra. Hogy ez az országnak jót tesz vagy nem tesz jót, nem érdekes. Formailag valamilyen statisztika vagy valamilyen politikai követelések érdekében meg kell csinálni, különben, én azt hiszem, hogy káros lenne.
Mellékesen hadd mondjam még el azt erről az ÁVÜ által áttekintett vagyonkörről, hogy hogyan alakult néhány gazdasági mutatószám. A '93-as első félévi nettó árbevétele ezeknek a vállalatoknak a tavalyi árbevétel időarányos részének a 46%-át érte el folyó forintban, tehát nem összehasonlítható árakon. Ez azt jelenti, hogy ezeknél a vállalatoknál, ha nem lett volna infláció, akkor is 4-5%-os termeléscsökkenésre került volna sor az év első felében. Ha az inflációt is figyelembe vesszük, akkor valószínűleg 10% fölötti termelés-visszaeséssel kellene számolnunk.
Érdekesség az, hogy ugyanakkor ezeknél a vállalatoknál a személyi jellegű ráfordítások aránya 11-ről 16%-ra növekedett, tehát egy nagyon nagy mértékű termeléscsökkenés mellett nagyon megdrágult a munkaerő hasznosítása. Még hozzá szeretném tenni, hogy közben ezeknek a vállalatoknak az exportja lényegesen csökkent. Az érdekesség az, hogy a személyi költségek két évvel ezelőtt pontosan akkorák voltak, mint az export összvolumene, az idei első félévben pedig kétszer akkora volt a személyi kiadások összege, mint az export. Rendkívül rossz irányúak tehát a tendenciák. Ezek a vállalatok rosszul vezetettek. Most ne higgyék azt, hogy én valami régi tervfelfogás alapján keresem ezeket a számokat, ezek a számok az ország lényegét érintik. Ha megnézzük azt, hogyan alakul a GDP vagy a költségvetés bevétele, vagy az exportteljesítmény, az ilyenekből jön össze.
Én azt a végkövetkeztetést vonnám le az elmúlt két és fél, három év adataiból, hogy sokkal rosszabb tulajdonos ez a jelenlegi tulajdonosi struktúra, mint amilyen lehetne. Ebben benne van az is, hogy sokkal kisebb a volt állami vállalatoknak az önállósága, mint amilyen korábban megfigyelhető volt. Az önállóság csökkenése hozzájárul ehhez a rendkívül gyorsan romló helyzethez. Mondom: nem fogható rá az objektív feltételekre — vagy legalábbis ennek csak kis része —, a nagyobb része a rossz irányítási és a rossz gazdasági környezetből ered.
Mellékesen megjegyezném még, ebből is le lehetne vonni megfelelő következtetéseket, ha valaki belemászna az elemzésébe, hogy az elmúlt három évben az ÁVÜ előbb emlegetett 557 darab cégéből 60 milliárd forintot vont ki. Az összes bankköltség, a pénzügyi műveleteknek az ára 60 milliárdba került, ez természetesen a kamatpolitikából és az inflációból ered, de akkor is ijesztő a szám. Ez a 60 milliárd valahol nagyon hiányzik a gazdaság fejlődéséből.
Azt hiszem, hogy az általánosítható tapasztalatok között nagyon sok mindennek meg kellene jelenni a '93—94-es Irányelvekben, ami nem jelenik meg. Az első és legfontosabb kérdéskör számomra az, hogy az állami vagyon sorsa nemcsak az eladásból áll. Az állami vagyon sorsáról gondoskodni vagy gondolkodni kell akkor is, amikor még állami a tulajdon, az eladás előtt jól kell tudni működtetni, hasznosítani ezt a tulajdont. Az előbb elmondott adataim szerintem bizonyítják azt, hogy erre semmiféle komoly erőfeszítést az állam tulajdonosi funkcióit ellátó szervezet vagy szervezetek nem fordítanak.
A második szakaszba, az eladás szakaszába még külön bele fogok menni, szintén nem megy jól, de a harmadikat most megemlíteném, az eladás után is volnának nagyon komoly állami feladatok. A privatizáció nem arról szól, hogy itt van egy darab áru, vidd el, fizesd ki az árát, miután garanciális kapcsolatban sem maradunk egymással. Ennél sokkal mélyebb folyamatok zajlanak le. Én számos pályázatot átnéztem, a pályázatok zöme nemcsak árajánlatot tartalmaz, hanem a működtetésről elgondolásokat — tevékenységbővítés, export, foglalkoztatási követelmények vagy elképzelések — és számos más ügy szerepel a pályázatokban, helyenként a kiírásban is majdnem mindenütt a benyújtott pályázatokban.
(12.10)
A döntésben ez valószínűleg mellékes csatornákra kerül, végül a szerződésekbe ezek a vállalások nem kerülnek bele, és a végrehajtás ellenőrzése során teljesen elsikkad a dolog. Amikor tehát az állam megszabadult a vagyonától, akkor már megint úgy szabadult meg, hogy a saját érdekeit nem érvényesítette.
A rossz értékesítések következménye az, hogy az állam költségei növekednek az értékesítést követően, ahelyett, hogy csökkennének a privatizáció révén.
Az eladás folyamatáról szeretnék egynéhány gondolatot mondani.
Általánosítható tapasztalat az, hogy törvényeink rosszak, módosítani kell őket, mert a minden áron való eladást tartalmazzák olyan esetben is, amikor esetleg ezt nem kellene csinálni. Rosszak a törvények, mert az előbb említett, eladás előtti és eladás utáni időszak kötelezettségeiről gyakorlatilag semmit nem tartalmaznak.
Az eladás időszakában óriási hiba mindaz, ami — ha jól értettem — a Kormány privatizációs stratégiájából következik. Azért mondom azt, hogy "ha jól értettem", mert nem tudom, honnan máshonnan következne: a tulajdonoskeresés műfaja. A törvények nem mondják ki azt, hogy fontos, ki lesz a tulajdonos. A törvények azt mondják ki, hogy fontos az, hogy értelmesen adjunk el. Az utóbbi időben egyre nagyobb súlyt kap a Kormány tevékenységében az, hogy a tulajdonost keresi: magyar tulajdonos legyen, kistulajdonos legyen, kárpótolt tulajdonos legyen, dolgozó tulajdonos legyen, vezető tulajdonos legyen — ezeknek az arányairól folyik valami mesterséges vita, nem arról, hogy az a cég, amit értékesítünk, az értékesítés után a lehető legtöbb hasznot hozza ennek az országnak.
A tulajdonoskeresés műfaja az eladási időszakban sajnos túl nagy súllyal szerepelt: az 1993-as, 1994-es Irányelvekben — a '93-asban óvatosan, a '94-esben már kevésbé óvatosan — a kijelölt tulajdonosok körére már több mint 330 milliárd forint értékű vagyon van megjelölve. Szerintem ez egy óriási hiba.
Az eladás folyamatában a tanácsadó szervezetek szerepéről is kellene egynéhány szót szólni. Az árukról tudjuk, hogy rettenetes. Évek óta kerülnek elénk olyan számok, hogy 5-6-7-8 milliárd forintot kell a tanácsadó szervezetek számára előirányozni a privatizációs bevételekből. Ezek a szervezetek is érdekes módon kerülnek szelekcióra: nagyon gyakran érzi az ember, hogy ennek valamilyen stichje van, hogyha valakit kizárnak a tanácsadók közül. Emellett én úgy érzem, hogy általában rendkívül kis hatékonysággal tevékenykednek. A magyar és a külföldi tanácsadó szervezetek zöménél érzékelhető az, hogy a tudást a vállalati menedzsmenttől szerzik; a külföldi vevőt nem hajtják fel; a tapasztalatok, amiket átadnak vagy benyújtanak az ÁVÜ-nek, rendkívül drágák — nem szabadna őket megfizetni, ilyen mértékben biztosan.
Sokkal nagyobb bizalmat érdemelnek az önök által kiválasztott menedzserek is, mint ezek a külföldi tanácsadók — az általunk kiválasztott menedzserekről nem is beszélve. (Derültség.)
A következő gondolat, amit még szeretnék elmondani, a pályáztatásra vonatkozik, szintén általánosítható tapasztalat. Vékony Miklós képviselőtársam nagyon pozitívan említette azt, hogy általános a pályáztatás: törvényeink írják elő, hogy mindenütt pályáztatni kell. Hadd mondjam el: az én személyes tapasztalatom az, hogy a pályáztatás helyenként káros. Helyenként káros: ha nagyon komoly ügyekről van szó, akkor egy kiírt pályázat általában pontatlan, az elbírálás általában kritizálható, és nem lehet kitárgyalni a részletes feltételeket. Pályáztatni akkor lehet általában sikeresen, hogyha nagyon kevés paraméteren kell gondolkodni. Ha mondjuk az ár lenne az egyetlen paraméter, akkor minden további nélkül beválna a pályáztatás.
Csak a példa kedvéért mondom: mondjuk, a gázszolgáltató vállalatok privatizációjában azonban a pályáztatás egyelőre nem vezetett eredményre — megígérem, hogy továbbra sem fog jó eredményhez vezetni, mert tárgyalni kell, folyamatosan tárgyalni kell, számos feltételt kell tudni, és ki kell tudni tárgyalni. Például egy olyan kérdést, hogy honnan fogja majd szállítani a pályázó a gázt, ehhez ki adja a csöveket vagy ki biztosítja a koncesszió lehetőségét, vagy a területkisajátításokat — és sorolhatnám —, nem lehet egy pályázattal, egyszerűen elintézni. Lehet, hogy egy pályázat alkalmas arra, hogy egy előkvalifikációt végezzünk a majdani jelentkezők között — erre lehet alkalmas —, de maga a szerződéskötési aktus akkor hoz eredményt az országnak, hogyha ezt komoly esetekben komolyan végigtárgyaljuk.
Gondom van a zárt pályázatokkal: a zárt kör nem lenne baj, de hogy az eredmények zártak, a tárgyalások zártak, az már baj — a kettőnek az összemosása meg óriási baj.
A külső ellenőrzésről — szintén a tapasztalatok közül — megint csak azt mondanám, hogy a törvényeink rosszak ebben a tekintetben. A törvények végeredményben egy hierarchia kezébe adták az egész vagyonnal való gazdálkodás módszerét. Ez hiba volt. Ezt itt vitattuk, önök úgy szavaztak, ahogy szavaztak. Jó lenne, hogyha felülvizsgálnák korábbi szavazataikat.
Van ugyan valamekkora javuló nyilvánosság: én érzem az ÁVÜ törekvését, hogy kiadványokkal, reklámmal, televízió-, rádióműsorokkal és egyebekkel valahol hirdessen, javítsa a kapcsolatot a nyilvánossággal. Vegyük azonban észre, hogy ez a nyilvánosság nem ott kezdődik, ahol kezdődnie kellene. Ez nem ott kezdődik, hogy ha valamit az ÁVÜ el akar adni, akkor az érintett vállalat vezetőivel és dolgozóival ezt végigtárgyalná, hogy megállapodna a feltételekben. … úgy kezeli, hogy "Az enyém a tulajdon, azt csinálok vele, amit akarok". Azt hiszem, itt van az első óriási lyuk a nyilvánosság életrajzán: az érintettekkel tárgyalni kell. Nem lehet belőle kihagyni őket. Jól privatizálni nem is lehet akkor, hogyha az érintettek már a kiírásból és az elbírálásból kimaradnak.
Az Országgyűlés szerepéről itt többször esett már szó, többek között privatizációs albizottság létrejöttét üdvözölték sokan. Én is üdvözlöm: jobb, mint ha nem lenne — bár nem biztos, hogy sokkal jobb. Arra volt jó a privatizációs albizottság létrehozásában való konszenzus, hogy nehogy egy privatizációs bizottság jöjjön létre. A privatizációs albizottság fölött ülhet még egy szűrő, a gazdasági bizottság, amelyiken ami átjön, az kikerül a Parlament elé, ami nem jön át, az nem kerül ki a Parlament elé. Ez a szűrő arra is jó, hogy ha privatizációs bizottsága lenne a Parlamentnek, akkor 386 képviselő közül verbuválódhatnának a tagok, hogyha viszont albizottságként jön létre, csak 26 tag közül verbuválódhatnak a tagok. Mellékesen, ugye, az albizottság azt is jelenti, hogy a gazdasági bizottság tagjai általában a bizottságban is és számos más albizottságban is el vannak foglalva, tehát meg lehet oldani, hogy viszonylag keveset foglalkozzunk a privatizációs kérdésekkel.
Ennek megfelelően én azt mondom, ez egy jó kezdeményezés, örülök, hogy van, jobb, mintha nem lenne, de azért azt ne mondjuk, hogy a privatizációs albizottság egy komplett ellenőrző fórum ebben a folyamatban.
Áttérnék a '93-as, '94-es Irányelvek néhány konkrétabb ügyére.
Miniszter úr azzal kezdte, hogy most már a gazdasági hatékonyság került a privatizációs célok homlokterébe. Valóban: az Irányelvekben most már viszonylag elöl van leírva ez a cél — de ettől semmi nem változott. A törvényi környezet ugyanolyan hibás, mint amiről az előbb beszéltem, szerintem az elbírálási mechanizmusok ugyanolyan hibásak, mint amiről az előbb beszéltem, és a célok között hogyha megnézzük, hogy például az előbb említett kárpótlási vagy kisbefektetői célú, körülbelül 330 milliárd forint érték nem a gazdasági hatékonyság céljából kerül értékesítésre, akkor azt kell mondanom, hogy ez csak egy lózung, ez nem igaz: a valóságban nem a gazdasági hatékonyság került az első helyre.
A '93-as Irányelvekről megint tárgyalunk, most már novemberben — tehát felülmúltuk a tavalyi rekordot. Meggyőződésem, hogy nem szabad felhatalmazni visszamenőleg, vagy legitimálni visszamenőleg, ami történt 1993-ban a vagyonnal. A Parlament nem vállalhat közösséget azzal, hogy a Kormány 10 hónapon — vagy esetleg 11 hónapon — keresztül mit csinált ezzel a vagyonnal; utólag nem adhatja ehhez egyetértését a Parlament. Szerintem ma már nem szabad mást elfogadnia a Parlamentnek, mint egy közös, '93-ról és '94-ről — mármint '93 hátralévő idejéről és a '94-es évről — szóló Irányelvet. Nem fogadhat el a Parlament mást, mert akkor önmagát sem veszi komolyan — nem elég, hogy a Kormány nem veszi komolyan a Parlament által elfogadott Irányelveket?
(12.20)
Úgy érzem, hogy a '94-es irányelvjavaslatban vannak bizonyos elemek, amelyekre célszerű odafigyelni, ahol előrelépés történik, ahol a Kormány már odafigyelt bizonyos korábbi kritikákra, jobb, mélyebb, mint a '93-as javaslat vagy akár a korábban elfogadott '92-es is.
Ettől még nem tartom jónak! Nem tartom jónak, többek között azért, mert a vagyonnal úgy akar gazdálkodni, ahogy gazdálkodni akar, tehát rossz célokat tűz maga elé, egy rendkívül beszorított gazdasági helyzetben az öncélú privatizációt előtérbe helyezi. Nem tartom elfogadhatónak azért, mert a bevételekkel való gazdálkodásban tovább rontja az államháztartás fegyelmét.
Ebben persze nemcsak a privatizációs oldal a hibás, hanem a költségvetési oldal is. Hozzáteszem: óriási hiba, hogy ez két ügy, hogy ez olyan értelemben két ügy, hogy nem egy gazdaságpolitikának vannak alárendelve.
De az, hogy a költségvetéshez közel álló állami alapok feltöltését nem a költségvetésen keresztül javasolja az irányelv továbbra sem, hanem azt megkerülve, azt jelenti, hogy úgy néz ki, mintha a költségvetésünk kisebb lenne, mint a valóságban, pedig annál nagyobb. A centralizáció fokának elbújtatására jó, lehet, hogy reklámnak jó, lehet, hogy a nemzetközi pénzügyi szervezetekkel való tárgyalásnál azt lehet mondani, hogy ez a pénz nincs, de mégis kivonja a valós folyamatokból, és mégis kivonja többek között a Parlament ellenőrzése alól ezeket az így képződő alapforrásokat.
Tehát én ez ellen továbbra is tiltakozom.
A felhasználásuk között van egy-két olyan tétel — ez '93-as tétel —, amit abszolút elfogadhatatlannak tartok. Kiemelek egyet:
A Magyar Államvasutak által az expo céljaira átadott, az Expo Programiroda által — tudomásom szerint — megvásárolt telkek árának a kompenzálására 5,1 milliárd forint értékű vagyonjuttatást tartalmaz az irányelvjavaslat. Szerintem megint becsapjuk magunkat vagy esetleg másokat is.
Ha valóban az expo céljait szolgálja a terület kisajátítása, akkor az expo számára meghatározott keretekből fizessék ki, ha nem azt szolgálja, akkor meg ne írjuk azt ide.
Ha valaki valamiért akar adni a MÁV-nak 5,1 milliárd forintnyi vagyont, akkor szíveskedjék erről egy előterjesztést csinálni, magyarázza meg, hogy mi az oka. Ha meg tudja indokolni, akkor szerintem lehet róla tárgyalni, azért józan emberek ülnek ebben a Házban is.
Az Irányelvek a továbbiakban sem foglalkoznak a helyükön a közszolgáltató vállalatokkal. Miniszter úr megemlítette mellékesen, hogy 1993/94-ben olyan intézmények privatizációjára kerül sor, mint a MOL Rt., az MVM, a gázszolgáltató vállalatok, a villamosenergia-szolgáltató vállalatok és a Távközlési Vállalat. Ezek a közszolgáltató vállalatok óriási jelentőségűek a magyar gazdasági, társadalmi életben. Részkérdésekről itt órákat tudunk joggal, alappal vitatkozni, ezeknek a vállalatoknak a privatizációját nem lehet a Parlament mögött megcsinálni, nem lenne szabad a Parlament mögött megcsinálni.
Ezeknek a vállalatoknak a privatizációjával kapcsolatban jó lenne valamilyen közmegegyezésre jutni. Óriási tévedéseket lehet elkövetni. Csak egy példát hadd mondjak el:
A Villamos Művek privatizációjával kapcsolatos kérdés most előtérbe kerül, hiszen a Parlament a villamos energiáról szóló törvényt a közeljövőben tárgyalni fogja.
Hogyan, milyen koncepció alapján mehet végbe egy ilyen privatizáció akkor, hogyha a Villamos Művek bizonyos részei az ÁV Rt. tulajdonába, más részei pedig az ÁVÜ tulajdonába vannak sorolva? A két privatizáló intézmény különbözőképpen beszél a privatizációs stratégiákról. Lehet, hogy most már — érezve a problémát — meg fogják ezt a helyzetet változtatni. De ha ilyen hibák előfordulhatnak, akkor ezeknél a nagyvállalatoknál sok százmillió dolláros tévedéssel mehetünk bele a pirvatizációba.
Én különben a MATÁV tekintetében úgy érzem, hogy ez már a nyakunkon is van. A MATÁV privatizációs pályázatának, ha igaz, akkor holnapután — vagy mikor — jár le a beadási határideje, akkor, amikor a törvényi környezet nem rendezett, a stratégiák nem rendezettek, amikor a miniszteri rendeletek nincsenek kiadva, az árszabályozás tisztázatlan, mi pedig már lezárjuk a privatizációs pályázatot. Sok százmillió dollárt veszíthet rajta az ország!
Tehát azt hiszem, hogy a Vagyonpolitikai Irányelvek kapcsán egy félmondattal elintézni ezeket az ügyeket nagyon nagy hiba.
Végül szeretném elmondani, hogy én benyújtottam egy ellenjavaslatot, amely a '93—94-es időszakra vonatkozó, összevont Vagyonpolitikai Irányelvekre tesz javaslatot. Az ellenjavaslatomnak tényleg az a célja, hogy olyan struktúrákat és olyan eljárási módszereket alkalmazzunk, amelyekben érvényesülnek a gazdasági stratégia, a gazdaságfejlesztés céljai, amelyekben érvényesülnek azok az együttműködési feltételek, amelyekről beszéltem, a tulajdonos, a vállalati menedzsment és a vállalatok dolgozói, érdek-képviseleti szervezetei között, érvényesül a Parlament valódi felügyeleti szerepe, különös tekintettel az előbb említett közszolgáltató vállalatokra. Ezenkívül a mezőgazdaság esetében az élelmiszeripar privatizációjában a Parlament mezőgazdasági bizottságának szerepe, hadiipari tekintetben a Parlament honvédelmi bizottságának szerepe.
Érvényesülne a javaslatom szerint az ÁV Rt. osztalékainak meghatározásában a Parlament költségvetési és gazdaságpolitikai érdekszférája együttesen, szemben a jelenleg érvényes módszerrel.
A javaslatom a bevételekkel lényegesen takarékosabban javasol bánni, és ezenkívül javaslatot teszek arra, hogy a költségvetési kapcsolatokban próbáljunk rendet teremteni, és ne kerüljük meg a valódi, helyes, áttekinthető folyamatokat.
Kérem, hogy ezt a javaslatot szíveskedjenek szintén megtárgyalni, mint egy módosító indítványt. Abban az esetben, hogyha véletlenül a javaslatom nem kapna támogatást, akkor természetesen minden elemét — részletes módosító indítványok formájában — be fogom nyújtani a '93-as, illetve a '94-es Vagyonpolitikai Irányelvekhez.
Utolsó mondatként még annyit hadd mondjak, hogy Vagyonpolitikai Irányelvek a címe a dokumentumnak, de azért a vagyon egy jelentős részét sehol nem kezeli. Például a kincstári vagyonkezelés körébe tartozó vagyon se ide nem tartozik, se a költségvetésbe valójában. Szerintem ezt a kérdést is rendezni kellene a Vagyonpolitikai Irányelvek kapcsán, vagy ha nem most, akkor legkésőbb jövőre, új törvényekkel, új módszerekkel rendezni kell az egész vagyonkezelési ügyet. Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps a bal oldalon.)
