BÉKESI LÁSZLÓ, DR. (MSZP)
BÉKESI LÁSZLÓ, DR. (MSZP)
BÉKESI LÁSZLÓ, DR. (MSZP) Köszönöm, Elnök Úr. Tisztelt Ház! A részletes vitában két témakörről szeretnék szólni: egyfelől röviden indokolnám a Magyar Szocialista Párt 26 milliárd forintos átcsoportosítási csomagját; másfelől pedig a Becker Pál és Siklós Csaba urak által, a Kormány nevében benyújtott módosító indítványokról szeretnék röviden szólni.
Szeretném előrebocsátani, miként azt már az általános vitában kifejtettük, nem vállalkozhattunk arra — azt gondolom, megalapozottan egyetlen ellenzéki párt sem vállalkozhat arra —, hogy megkíséreljük a költségvetési vitában módosító indítványokkal alapvetően megváltoztatni a benyújtott költségvetési törvény szerkezetét, tartalmát, filozófiáját. Erre sok oknál fogva nincs esély. Nemcsak azért nincs, mert az idő kevés erre, hanem alapvetően azért nincs, mert egy ilyen típusú vállalkozáshoz olyan előkészítő munkákat kell elvégezni, amelyek nincsenek birtokunkban, amelyek nem állnak rendelkezésünkre. Ez a magyarázata annak, hogy nem lehetett olyan ambíciónk, hogy a módosító indítványokkal alapvetően javítsuk meg a költségvetés megalapozottságát, tegyük elfogadhatóvá a költségvetést.
Ehhez három nagy feladatot el kellett volna végezni: ki kellett volna dolgozni a belső államadósság finanszírozásának új rendszerét, amely nemcsak a folyó költségvetési bevételekre terheli a tőke- és kamattörlesztéseket; ki kellett volna dolgozni az állami funkciók és a hozzá kötődő intézmények és feladatok tételes felülvizsgálatát — ezt is természetesen koncepcionálisan, nagy munka, sok időt vesz igénybe —, meg kellett volna világosan tervezni a központi és decentralizált pénzalapok közötti feladatmegosztást és forrásmegosztást; végre kellett volna hajtani a privatizáció keretében a nagy önkormányzatok, illetve a közalapítványok vagyonhoz juttatását. Ezek nélkül nincs esély arra, hogy a sokat emlegetett államháztartási reform, aminek az elhalasztása megjelenik keményen a jövő esztendei költségvetés összes ellentmondásában, feszültségében, útjára indítható legyen.
Maradt tehát a kisebb korrekciók lehetősége. Valójában mi is erre vállalkoztunk, és ezeket a korrekciókat próbálja meg — kifejezetten egy szempontot figyelembe véve — érvényesíteni az MSZP 13803-as számon benyújtott, összesen 26 milliárd forintos nagyságrendű átcsoportosítási javaslatokat tartalmazó módosító csomagja.
Szeretném a Házat tájékoztatni — amit egyébként nyilvánvalóan tudnak —, természetesen a módosító csomag egyetlen elemét sem támogatták a parlamenti bizottságok. Ez nem lepett meg minket, hiszen ennek a csomagnak az előirányzatai, célkitűzései gyökeresen eltérő filozófiát képviselnek, mint amit a kormányzat magáénak vall. Természetesnek tekintjük tehát, hogy nincs megértés ezekkel a javaslatokkal szemben. Amiért indokolom, annak sem az a szerepe, hogy reménykednék abban, hogy a bizottsági viták elutasító álláspontja a Parlament plenáris szavazásán netán megváltozna, vagy a Kormány akár egy-egy részletindítványnál megváltoztatná eddigi elutasító magatartását, egyszerűen csak szeretnénk kifejteni, hogy hol lehetséges vagy hol lenne lehetséges a költségvetés egyensúlyi pozícióinak további rontása nélkül valamiféle szerény eredményt elérni, és egy másfajta költségvetési politika irányába elmozdulni; még egyszer hangsúlyozom, a teljesség és a költségvetés gyökeres megváltoztatásának igénye nélkül.
A mi filozófiánk arra épül, hogy a költségvetés általános reformjának megindítása lehetetlen az oszthatatlan állami kiadások, vagy ha úgy tetszik, az állam működési rezsijének nagyon kemény felülvizsgálata és nagyon következetes és kétségkívül fájdalmas csökkentése nélkül. Valójában a kiadáscsökkentési javaslataink első köre erre vonatkozik. Belátom, nem elegáns a javaslat; nem azért, mert Inotay Ferenc pártállami módszernek minősíti, hanem azért, mert a lineáris csökkentés valójában nem koncepcionális jellegű. Nem lehet az, hiszen azt a koncepcionális felülvizsgálatot, amelyet a Kormány most már két év óta ígér itt, a Parlamentben valamennyi költségvetési vita keretében, azt, fájdalom, 1993 végére sem hajtotta végre.
Emlékeztetem a tisztelt Házat a tavalyi költségvetési vitában elhangzottakra, ahol a pénzügyminiszter azzal utasította vissza az igazgatási kiadások csökkentését szolgáló, több ellenzéki párt által is támogatott különböző nagyságrendű javaslatokat, hogy így, valamiféle lineáris csökkentéssel nem lenne célszerű hozzányúlni az ügyhöz; a Kormány dolgozik a közigazgatás-fejlesztési programján, koncepcióján, azt el fogja készíteni, és a '93-as költségvetés már ennek ismeretében fog elkészülni. Ez nem történt meg. Nem készült el ez a koncepció, nincs tehát mihez igazítani differenciáltan — ahogy ezt Inotay úr szerette volna — a központi igazgatási kiadások csökkentését.
De más kudarc is érte eme nemes törekvésében a Kormányt az elmúlt esztendőben, hiszen tudjuk, hogy év közben az elszaladó költségvetési hiány részbeni csökkentésére tett egy gyermeteg kísérletet a kormányzat — pontosabban a Pénzügyminisztérium —, 2 milliárd forinttal megkísérelte csökkenteni a központi igazgatási költségeket. Nem tudta a saját kormányán keresztülvinni, nem volt esélye rá — nem került sor az igazgatási kiadások csökkentésére. Ez a magyarázata annak, hogy az általunk sem szeretett lineáris megoldást ajánljuk; ami egyébiránt nem egészen szokatlan és távol álló a kormányzati magatartástól — bár kétségkívül pártállami módszerekre emlékeztet —, hiszen a befagyasztott nominális előirányzatok, amelyek nem követik a jövő évi inflációs rátát, ilyen lineáris megoldást jelentenek, egyfajta, koncepció nélküli kényszerpályára terelve ezeket a kiadásokat.
(11.00)
De nem erről szeretnék beszélni, hanem arról, hogy milyen lehetőségek állnak a kormányzat előtt, hogy saját igazgatási, működési kiadásait felülvizsgálja. Azt gondolom, az minimális követelmény, hogy az elmúlt három évben bekövetkezett változások konzekvenciáit a Kormány az irányításban levonja.
Épülnek a piaci viszonyok, előrehaladt a privatizáció, csökken az állami tulajdon szerepe, az ágazati minisztériumok irányítási szerepe ennek arányában nem csökkent, sőt növekedett.
Jól tudjuk, hogy számos ponton évek óta kritizált párhuzamos kapacitások működnek. Csapody úr nem értett egyet a külgazdasági és külügyi diplomáciai szolgálatok integráltságának megvalósításával, mi meg azt mondjuk évek óta, hogy elkerülhetetlen.
Értelmetlen, felesleges, luxusdolog párhuzamos apparátusokat működtetni, különösen vonatkozik ez természetesen a külkereskedelmi kirendeltségekre, amelyek egy diverzifikált és saját vállalkozási jogon művelhető külkereskedelmi jog és tevékenység mellett egész egyszerűen értelmetlenek és indokolatlanok. De folytathatnám a sort az ágazati minisztériumokkal, lehetne és kellene beszélni azokról a dekoncentrált hivatalokról, szervezetekről, amelyek a területi és települési önkormányzatok jogait és feladatait csorbítják, illetve duplázzák meg, a különböző hivatali szervezetektől kezdve a köztársasági megbízottak hivatalain át. Szólni kellene ebben a körben és hozzá kellene nyúlni a politikai lojalitást jutalmazó tárca nélküli miniszteri hálózathoz, és folytathatnám a sort a végtelenségig.
Mi nem tettünk mást, mint felvillantottuk annak a lehetőségét, hogy ha a Kormány komolyan gondolja, hogy egy takarékos költségvetésre van szüksége ebben a nagyon nehéz helyzetben, akkor ezen a ponton kell elkezdeni a takarékosságot. Természetes, hogy ellenállásba ütköztünk, természetes, hogy javaslatainkat elutasították.
A második kör, amely filozófiájában ugyanide tartozik, szintén része az oszthatatlan állami kiadásoknak, a politikai célú kiadásoknak a sokkal nagyobb önmérséklettel való tervezése és jóváhagyása.
Presztízsberuházásokról van szó, a budai Vár beruházásáról, az úgynevezett költséges, rendkívül alacsony hatékonyságú országpropaganda támogatásáról, az egyházak részére visszaadott ingatlanok pótlására szolgáló előirányzatok mérsékléséről, amelyek önmagukban mind-mind külön vita tárgyai lehetnek, öszszességében ebben a költségvetési szituációban lényegesen nagyobb önmérsékletet kívánnának. De a pártszékházak felújítását is ehhez a körhöz tudom sorolni, már csak azért is, mert olyan esztendő áll előttünk, amely választásokat hoz, és egyáltalán nem biztos, hogy a választások után ugyanazok a preferenciák fognak érvényesülni, mint amelyek a választások előtt érvényesültek.
A harmadik kör, amely ugyancsak az állami kiadások csökkentését tenné lehetővé, a privatizációs költségek és ezen belül is a jutalékok, a tanácsadói költségek hallatlan nagymértékű növekedése.
Félreértés ne essék, a mi koncepciónknak nem az a lényege, hogy ezeknek az előirányzatoknak a csökkentésével — akár csak szerény mértékben is — mérsékeljük vagy lassítsuk a privatizáció folyamatát. De pontosan tudjuk, éppen a kormányzati szándékok alapján, hogy mi várható 1994-ben.
A privatizáció túlnyomó többségét az újra megnyitott és kibővülő hatókörű kárpótlás, illetve az úgynevezett kisbefektetői program fogja lényegében dominálni, másra gyakorlatilag 1994-ben alig nyílik lehetőség. Ilyen körülmények között több mint 100%-kal megemelni azokat a jutalékokat és költségeket, amelyeket elsősorban külföldi szakértőknek fizet ki az ÁVÜ, azt hiszem, teljesen indokolatlan.
Ez a három blokk az, ami kiadja annak az összesen közel 26 milliárd forintos, a költségvetés egészéhez képest persze nem óriási jelentőségű előirányzatnak a tömegét, amelyet két területre ajánlottunk átcsoportosítani, anélkül, hogy az egyébként is növekvő hiányt tovább növelnénk.
Az egyik, egyetértésben a többi ellenzéki párttal, a közalkalmazotti törvény bérelőirányzatainak teljes körű fedezete 1994-ben a költségvetésből. Mi sem tartjuk elfogadhatónak azt a megoldást, amely egyrészt technikailag nehézkes, bürokratikus, másrészt kényszerhelyzetbe hozza az önkormányzatokat, harmadrészt drága és negyedrészt minden jó szándék ellenére, még ha nem is tételezünk fel hátsó szándékokat, semmiféle garanciát nem tud adni az önkormányzatok számára.
Azért nem tud adni, mert hiába vállal a Kormány garanciát arra, hogy a megelőlegezett, az önkormányzatok által megelőlegezett fedezetet majd visszatéríti, a visszatérítés időpontjában az önkormányzati támogatások és a visszatérítési kötelezettség közötti viszonyt már senki nem fogja tudni pontosan számszerűsíteni, gyakorlatilag tehát az önkormányzatok kiszolgáltatott helyzetbe fognak kerülni.
Az nem lehet vitakérdés számunkra, hogy meg kell csinálni, ha már egyszer a Parlament ezt a törvényt megalkotta, és kötelezettséget vállalt '94. január 1-jével a közszolgálatban dolgozók béremelésére, ehhez pedig meg lehet és meg kell teremteni a feltételeket.
Mi ebből a 26 milliárdból a hiányzó 16,3 milliárdot ajánlottuk más, az előbb említett előirányzatok csökkentése, megtakarításai révén átcsoportosítani, ezzel az állami költségvetés — és a későbbi kormányok — mentesülne azok alól a kamatkiadások alól, amelyeket a kormányzat által javasolt megoldás fog róni rájuk. Az önkormányzatok mentesülnének a kényszerhelyzettől, és megszűnne a bizonytalanság ebben a nagyon jelentős, körülbelül 800000 főt reprezentáló közalkalmazotti körben.
Miután nem látunk esélyt arra, éppen módosító indítványaink merev elutasítása miatt, hogy ez a koncepció végigmenjen, szeretném jelezni, hogy minden más megoldással is egyetértünk, amely biztosítja a teljes körű fedezetet a közalkalmazotti bérek január 1-jei növeléséhez. Ezért, amennyiben a mi indítványunkat a Ház nem támogatja, egyetértünk a Szabad Demokraták Szövetsége vagy a FIDESZ hasonló megoldási javaslatot tartalmazó indítványaival.
A második kör, amit a fennmaradó 9 milliárd forintból támogatni kívánunk, az agrárgazdaság ügye. Azt gondoljuk, az a szilárd meggyőződésünk, hogy az elmúlt évek elképesztően nagymértékű agrártermelési visszaesése, az ebben a nemzetgazdasági ágazatban bekövetkező pusztulások megállítása és a folyamat viszszafordítása — bármennyire nehéz is ezt kimondani — jelentős állami szerepvállalás és támogatás nélkül elképzelhetetlen.
Az örvendetes, hogy szerény mértékben, mintegy 10 milliárd forinttal a kör támogatását a kormányzat is támogatni kívánja, de természetesen nem elégséges.
Azt jól tudjuk, elfogadom azt az érvelést, ami elhangzott az expozéban, hogy itt még több tízmilliárd is kevés lenne, de minden többlettámogatás minden bizonnyal a termelés biztonságának és növelésének módján kifizetődő lenne. Ezért mi további 9 milliárdot ajánlunk ennek a körnek, részben a reorganizációs programok, részben pedig a termelés támogatására.
Még egyszer hangsúlyozom, ennek az előnyei nyilvánvalóan hozzájárulnának a gazdaságteljesítmény csökkenésének fékezéséhez és a pusztuló ágazat talpraállításához.
Ez tehát az a módosító csomag, amellyel előálltunk, és amely merev elutasításban részesült. Röviden szeretnék azokról a módosító indítványokról is szólni, amelyeket a Kormány nevében Becker Pál és Siklós Csaba nyújtott be azzal a szándékkal, hogy valamelyest csökkentsék a kialakuló 358 milliárd forintos deficitet.
A bevételek növelésére irányuló javaslatok közül kritika nélkül egyetértünk a működési költségvetési saját bevételek 2250 millió forintos növelésével, ez összecseng a mi javaslatainkkal, összecseng az Állami Számvevőszék kritikájával.
Azt gondolom, itt végeredményben nem történik más ezzel a módosító indítvánnyal, mint a Kormány a tervezés során — jószívűségét feladva — elismeri, hogy itt van mit keresni és lehet lépni.
Azt gondolom, az is helyes, hogy felismerte a Kormány néhány bevételi előirányzat megalapozatlan tervezését, és ezt most korrigálni akarja. Ilyen az általános forgalmi adó és a fogyasztási adó előirányzatainak a korrekciója. Ezek jó lépések.
Valahol egyet kell értenünk a Matáv privatizációjából származó 28 milliárd forintos bevétel tervezésével is, két megszorítással. Az egyik: miután pontosan tudjuk, hogy a Matáv-privatizáció koncepciójában legalább akkora jelentősége van a tőkeemelésnek, mint a közvetlen értékesítésnek, nem látjuk igazán, hogy ez után a bevételi előirányzat tervezése után van-e lehetőség további tőkeemelésre vagy ez a privatizációs megoldás a tőkeemelés lehetőségét kiüti?
Ha ez az utóbbi veszély áll fenn, akkor rossz megoldás. Ha nem üti ki, akkor nem rossz megoldás, hiszen végül is a privatizációs bevételeket összeköti az adóskonszolidáció nyomán megnövekvő államadósság egy részének törlesztésével, és ez valahol akár még jó is lehet.
(11.10)
Nem igazán értem, és nagyon egyoldalúnak tartom a Nemzeti Bank nyereségadó-befizetésének 10 milliárd forintos növelését. Félreértés ne essék, nem vonom kétségbe, hogy a jegybanki alapkamat 3%-os növekedése a Jegybankot nagyobb bevételhez juttatja, és ebből nagyobb adóbevétele lesz a költségvetésnek, csak ez nem egy egyirányú utca.
A másik oldalon, a hitel- és adókonszolidáció végrehajtásával, továbbá a minden bizonnyal növekvő betéti kamatok miatt a kereskedelmi bankok nyeresége fog csökkenni, lehet, hogy nem pont 10 milliárddal, lehet, hogy ennél nagyobb összeggel. Ezért, amennyire igaz a Nemzeti Bank nyereségének és így adóbefizetésének 10 milliárdos növelése, legalább annyira megalapozatlan a kereskedelmi bankoktól várt 13 milliárd forint adóbevétel.
Nem zárom ki, hogy jövőre éppen a hitelkonszolidáció és éppen az emelkedő kamatok miatt a kereskedelmi bankok egyáltalán nem fognak nyereséget realizálni, és visszajön az a helyzet, ami az előző években volt, amikor a kereskedelmi bankoktól várt befizetések nem fognak megérkezni.
Teljesen érthetetlen előttem, hogy ha már hozzányúlnak a privatizációból származó bevételekhez a kormányzati oldalon, akkor miért nem vizsgálták fölül az eredetileg tervezett 58 milliárd forintos privatizációs bevételeknek a nyilvánvalóan irreális voltát, hiszen mindenki tudja, hogy a következő év privatizációs folyamatait elsősorban ezek a kárpótlás jellegű és hazai keresletet bővítő privatizációs megoldások fogják dominálni, nem pedig a valódi értékesítés. Azon a ponton vélhetően nagyobb lesz a kiesés az 58 milliárd forintból, mint amennyi többletet a Matávtól származó 28 milliárd fog jelenteni.
Végül, befejezésül, tisztelt Ház, az igazi katasztrófát az ily módon — úgy gondolom — a 330 milliárd forintra eléggé megalapozatlanul leszorított hiány finanszírozási programja jelenti. Túl egyszerű és túlságosan is kritika nélküli ennek a 330 milliárd forintos hiánynak a pénzpiaci finanszírozására előterjesztett javaslat. 320 milliárdot egy éven túli állampapírok piacra dobásával és 10 milliárdot egy éven belüli kincstárjegyek piacra dobásával kíván az állam fedezni.
Tisztelt Ház, nincs Magyarországon olyan közgazdasági műhely, olyan szakértői prognózis — beleértve a Kormányhoz közelálló kutatóintézeteket is —, amelyek a jövő esztendőben 200 milliárd forintnál nagyobbra prognosztizálnák a várható lakossági megtakarításokat. Ha előállna az az egyébként teljesen abszurd helyzet, hogy a lakosság és más jövedelemtulajdonosok összes megtakarítását kizárólag állampapírok vásárlására fogják fordítani, akkor is nyilvánvaló, hogy a hiány és a teljes megtakarítás között legalább 130 milliárd forint a különbség, ez pedig csak külföldi kötvénykibocsátással lesz finanszírozható. S akkor még mindig nem beszéltem arról, hogy ez a megoldás feltételezi azt is, hogy a jövőre tőketörlesztésre fordított adósságszolgálatból származó közel 200 milliárdot újra állampapír vásárlására fogják fordítani.
A belső pénzpiacon tehát nem 330 milliárd forintnyi állampapírt kellene eladni, hanem körülbelül 530 milliárdot. Ugye senki nem gondolja komolyan, hogy ez lehetséges? Vagy ha igen, tisztelt Ház, akkor ez olyan elképesztő mértékű kamatnöveléssel és inflációnövekedéssel jár, aminek meg a konzekvenciáit más oldalról kellett volna a költségvetésben, a gazdaságpolitikai programban egyaránt levonni.
Ilyen körülmények között — meg kell mondanom — az a szomorú következtetés adódik, hogy istenigazából nem vezeti más a Kormányt, mint az, hogy essünk túl az egész költségvetési vitán, szavazzák meg, majd csak keresztülmegy, azután a jövő évben úgyis az történik, ami történni szokott: majd év közben nyilván már az új kormány arra kényszerül, hogy egy teljesen új költségvetéssel álljon elő. Ez az igazi oka annak, és nem a módosító indítványainknak az elutasítása, hogy változatlanul nem fogjuk tudni támogatni a költségvetési törvényt. Köszönöm a figyelmet. (Taps az ellenzék padsoraiban.)
