TELLÉR GYULA (SZDSZ)
TELLÉR GYULA (SZDSZ)
TELLÉR GYULA (SZDSZ) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Egy olyan aspektusból szeretném a gazdasági kamarákról szóló törvényt elemezni, amelynek az egyes elemei már korábbi felszólalásokban elhangzottak, úgy gondolom azonban, hogy abban az összefoglaló szemléletben, ahogyan én szeretném előadni, nem jelentek még meg.
Hatvani Zoltán képviselő úr a távközlési törvényhez beadott önálló képviselői indítványának az indoklásában azt az érdekes megjegyzést tette, hogy a rendszerváltásnak a politikai intézmények kiépítésével kapcsolatos része már lezajlott vagy lezajlóban van, ezzel szemben a gazdaság lassabban változik, és ezért sok átépítendő struktúra, sok átépítendő szerkezet a gazdaságban még fennáll.
(18.30)
Nos, ehhez a gondolathoz szeretnék csatlakozni magam is.
Tudjuk, hogy a rendszerváltással kapcsolatban többféle nézet van forgalomban. Az egyik, amelyik úgy gondolja, hogy ezzel a kérdéssel nem kell foglalkozni, hiszen már régen túl vagyunk rajta, még ironizálni is szoktak e felett a kérdés felett, mások viszont éppen az ellenkező véleményen vannak, hogy tudniillik nem történt rendszerváltás végletes megfogalmazásban, és gyakorlatilag a gazdaság és a társadalom működése a régi vonalon halad tovább.
Nos, én magam nem akarok ebben a vitában állást foglalni, egy dolgot azonban meg szeretnék állapítani, hogy csakugyan a gazdaság működése bizonyos tekintetben a régi vonalakon halad, és ebben a tekintetben alig figyelhető meg változás.
A szocializmus kései szakasza: a Kádár-rendszer gazdasági integrációjának az egyik fontos eleme az, hogy a nemzeti jövedelem igen nagy részét — körülbelül 70-80% közötti sávba eső részét — centralizálta, majd az így centralizált nemzeti jövedelmet a gazdaság és a társadalom különböző szereplőinek, különböző csoportjainak újraosztotta, és ezzel az újraosztással integrálta és mozgatta a szereplőket.
Szinte nem volt a gazdaságnak olyan szektora, olyan csoportja, olyan szereplője — de ezt elmondhatjuk a társadalomról is és a társadalom szociális szférájáról is —, aki valamilyen módon ne kapcsolódott volna az újraelosztáshoz, méghozzá igen fontos, az ő egzisztenciáját meghatározó vagy nagymértékben befolyásoló mértékig.
Ennek jól láthattuk a jeleit, hiszen ilyen szektorok, ágazatok, csoportok közé sorolhatjuk a mezőgazdaságot, az ipart, az iparnak különböző ágazatait, ide sorolhattuk a szakszervezeteket és a bérből, fizetésből élőket, a szakszervezetek mögött mint érdekcsoportot, ide sorolhattunk különböző, általában hanyatló vagy rossz, hátrányos helyzetben lévő régiókat, ide sorolhattunk vállalatokat és azután a társadalom különböző csoportjait, a nyugdíjasoktól kezdve egészen a fiatalokig és további csoportokat is.
Ha a gazdasági részét nézzük a dolognak, akkor ez az újraelosztási rendszer olyan sajátos helyzetet hozott létre, hogy az érdekeit, vitális érdekeit, a saját maga újratermeléséhez vagy bővített újratermeléséhez szükséges feltételeit minden egyes csoport a központtal, a költségvetéssel vagy a költségvetést igazoló Kormánnyal, Tervhivatallal, pártközponttal folytatott alkuban tudta biztosítani, tehát egy ilyen sajátos centripetális jellege volt a rendszernek, ahol tulajdonképpen a társadalmi csoportok az egymás közötti érdekérvényesítést is a központon keresztül kellett, hogy biztosítsák. Ennek — mint tudjuk — igen súlyos következményei voltak a gazdaság működésére, mert egyrészt az egyre erősebben fellépő periféria — azok, akik az újraelosztást igyekeztek befolyásolni — mindig arra szorította rá az elosztó központot, az elosztást megtervező központot, hogy túlelosztásba fusson, másrészt pedig maguk a szereplők is egy olyan kettős magatartást vettek fel, hogy nem egyszerűen a teljesítményük növelésével és a piacon való helytállással, hanem a központtól való jövedelemelhódítással vagy erőforrás-elhódítással igyekeztek a saját helyzetüket javítani és ehhez hatalmat biztosítani maguknak, befolyást biztosítani maguknak.
Különösen érdekes volt ez a működés az iparban mint az elosztásra, az újraelosztásra aspiráló legnagyobb szektorban.
Kitűnő szociológusok — neveket is szívesen idézek: Csanádi Máriát, Szalai Erzsébetet vagy Voszka Évát, akik hosszan foglalkoztak a késő Kádár-rendszernek a makroszociológiájával — kimutatták, hogy például az ipari minisztériumok vagy később, amikor összeolvasztották azokat: az egy ipari minisztérium, amelynek az eredeti funkciója az lett volna, hogy a Kormány előretolt bástyája legyen a gazdaságban, a hatalmi viszonyok megfordulása következtében pontosan az erős perifériának az előretolt bástyája volt a kormányzatban, amelyen keresztül a maga javára igyekezett minden elegendő erővel rendelkező erőcsoport befolyásolni az újraelosztás folyamatát és kívülről vezérelni azt, amelyet az eredeti szabályok szerint tulajdonképpen középről kellett voln vezérelni.
Elmúlt egynehány esztendő, nézzük meg, hogy mi a helyzet ma.
Először is, a költségvetés a nemzeti jövedelemnek igen nagy részét — valahová a 70-80%-os sávba eső részét — központosítja, és azok a gazdasági és társadalmi szereplők, akik korábban az érdekérvényesítésüket elsősorban a kozpont irányába végzett érdekérvényesítéssel, érdekkifejezéssel bonyolították, gyakorlatilag ma is ezt teszik.
Az átmeneti elbizonytalanodás után, amelyik valamikor 1990—91 táján következett be, ezek a csoportok újra felálltak, sőt egyesek közülük sokkal erősebben álltak fel, mint ahogyan az elbizonytalanodás következtében — mondjuk így, az ismert bokszhasonlattal — a padlóra kerültek. Gondoljunk a mezőgazdaságra.
A mezőgazdaság átvészelte vagy visszaverte azokat a törekvéseket, amelyek a mezőgazdaság hagyományos szervezeteinek a megbontására irányultak. Nem állítom, hogy ez teljes mértékben így történt, de nagyrészt, jelentős mértékben így történt, és a régi érdek-képviseleti és érdekvédelmi szervezetek újra talpraálltak, sőt, ellentétben a Kádár-rendszerbeli, túlnyomórészt vagy kizárólag gazdasági érdekkifejezéssel és érdekérvényesítéssel, amint azt a Parlament előtti tüntetés mutatta, politikai érdekkifejezésre és érdekérvényesítésre is törekedtek.
Itt egy pillanatra megállok, és lábjegyzetet vagy magyarázatot fűzök a saját gondolatmenetemhez. Én most ezt a folyamatot nem kívánom minősíteni. Azt hiszem, hogy erről egy külön vitanapot vagy vitahetet is tarthatnánk, hogy a mezőgazdasági szerkezetnek vagy általában a gazdasági szerkezetnek és a szervezeti struktúráknak az átalakítását hogyan kell értékelnünk, hogyan kell leírnunk, rögzítenünk, hogyan kell értékelnünk, hogyan kell minősítenünk — ez egy külön vita tárgyát képezheti. Engem most ennek a jelenségoldala, a fenomenológiai oldala érdekel, tehát, hogy mi van. Szerintem az van, amit az előbb elmondtam. De ugyanez a helyzet — mondjuk például — a szakszervezetekkel, akik a bérből és fizetésből élők bizonyos köreinek az érdekeit képviselik, ráadásul itt a szakszervezetek túlélték, és megerősödve kerültek ki a vagyonfelosztási folyamatokból, a társadalombiztosítás és a nyugdíj-biztosítási önkormányzatokban való nagy súlyuk révén gyakorlatilag nagy gazdasági hatalomra tettek szert, a vállalatokban az üzemi tanácsi választások következtében — igen erőteljes befolyásra tettek szert a közvetlen üzemi viszonyokban, ők kötik a kollektív szerződések túlnyomó részét, és a legnagyobb partnerként ülnek ott az érdekegyeztető tanácsban, és — jól látjuk a különböző sztrájkokon keresztül, hogy — ugyanarra a központi újraelosztásra irányul az ő érdekvédelmük, mint amelyikre irányult öt évvel, nyolc évvel, tíz esztendővel ezelőtt.
(18.40)
Most el lehetne sorolni a többi szereplőt is, és akkor rájönnénk, hogy az újraelosztáshoz viszonyuló érdekcsoportoknak és érdekérvényesítési törekvéseknek, azok irányának ebben a sajátos — kerék-, tengely- és küllőszerű — szerkezetében nincsen lényeges változás. Van — természetesen sokféle változás van benne, tehát én nem a változás tényét akarom tagadni, hanem azt mondom, hogy a változások felszíniek, és a működésmódok, mint a mélyben ható nagyobb erők és nagyobb szerkezetek, fennmaradtak.
Ismét az iparra hivatkozom, ahol szerintem a legerőteljesebb volt ennek a hagyományos szerkezetnek a megbontása — részint azzal, hogy már a Németh-kormány idején megszűnt a minisztériumok tulajdonosi pozíciója, és ezzel a minisztérium és a tulajdonos intézménye kettéválván, a minisztériumnak némileg más pozíciója lett. És amióta az Állami Vagyonügynökség és az ÁV Rt. gyakorolja a tulajdonosi jogokat az állami tulajdon fölött, egy csomó ilyen érdekérvényesítési törekvés ezeknek a szervezeteknek a központja felé irányul, és nem a központi költségvetésre. Ezek nyilván kapcsolatban vannak a központi költségvetéssel, de nem olyan direkt kapcsolatban, mint régen. Ugyanakkor pedig alulról felfelé építkezve többféle, az iparon belüli érdekcsoportoknak spontán — bocsánat: a "spontán" szót visszavonom — alulról építkező érdekvédelmi szervezetei vannak, amelyek tarka képet nyújtanak az iparról.
Most gondoljuk el — tulajdonképpen most érkeztem el oda, ahová mindenképpen el kellett érkeznem —, vizsgáljuk meg, hogy milyen hatással van erre az újraépülő szerkezetre a kamarai törvény, milyen hatással van az ebbe a szerkezetbe — a voltaképpen utolsó üresen maradt helyre — behelyezett kamarai törvény, hogyha ott megszervezi azt a gazdasági szegmenst, amelyik most legalábbis bonyolult — félig bomló, félig fölépülő — állapotban van. A kérdés úgy merül föl, hogy vajon a kamarai törvény és a kamarai törvény jogosítványai által megszervezett szektor milyen irányba fog mozogni a kamarai törvény alapján: az egész struktúra által meghatározott újrafelépülés — vagy ha úgy tetszik: regreszszió — felé, tehát a régi működési módba való visszacsúszás felé, vagy pedig, éppen ellenkezőleg, a kamarai törvény szándékai szerint egy új működésmód, az ipar önigazgatása, funkcióátvállalásai stb. felé.
Nos, azt hiszem, itt egy döntő mondatot, egy döntő állítást kell megfogalmaznom — bár óvatosan szeretném megfogalmazni. Úgy gondolom, a kamarai törvény abban a formájában, ahogyan a Kormány benyújtotta vitára az Országgyűlés elé, legalábbis lehetővé teszi, legalábbis megengedi, legalábbis utat enged annak, hogy a regresszió felé hasson a törvény, vagyis azt a hatalmas szereplőt, aki az újraelosztás felé akarja érvényesíteni az érdekeit, belezökkenve a régi működési módba, a régi viselkedésmódokba, ezt a szektort megszervezi, és kezébe adja azokat az eszközöket, amelyeknek a segítségével ezeket a régi technikákat és régi működésmódokat alkalmazhatja.
Ezt az állításomat a törvény elemzésén szeretném bemutatni.
Először is: igaz ugyan, hogy a törvény kimondja, hogy a kamarák sem ágazati, sem szakmai érdekérvényesítést, érdekképviseletet nem végezhetnek. Ugyanakkor azonban emlékezetem szerint a IV. fejezet és az ott megígért jogosítványok, illetve a hátul — nem tudom, hányadik fejezetben —, a hatálybaléptető és egyéb rendelkezések között szereplő azon ígéret, hogy az országos gazdasági kamarák bevonásával a Kormány áttekinti a gazdasággal összefüggő közfeladatokat, és majd meghatározza ezek tartalmát, illetve meghatározza, mi lesz pontosan a kamarák — és itt elsősorban a Kereskedelmi és Iparkamarára gondolok — jogosítványainak a tartalma, voltaképpen nyitva hagyja azt, hogy itt olyan érdekvédelem is bekerüljön, amelynek nem alapvetően az ipar szereplőinek az egymás közti érdekharmonizálása a funkciója, hanem a régi funkció: tehát összecsoportosulunk, tömbösödünk, és utána a központtal szemben próbálunk érdeket védeni — amely érdekvédelem leggyakrabban a központi forrásokból való rész kihasításának formáját ölti.
Az első tehát a jogosítványok kérdése. Úgy gondolom, hogy itt ráadásul még egy dolog van: az tudniillik, hogy a jogosítványok meghatározatlansága egy olyan esetben, amikor maga a szervezet már fölállt, tehát maga a szervezet ütőképessé válik, voltaképpen — szándékosan vagy tudatosan, vagy félig tudatosan — megnyit egy konfliktust a centrum és a gazdasági szereplők között, amely konfliktus voltaképpen az érdekvédelmi, érdek-képviseleti jogosítványok körül fog zajlani. Tulajdonképpen már a jogosítványok elosztása is egy ilyen érdekképviseleti harc tárgyát fogja képezni — vagy képezheti. Ez az egyik dolog.
A másik dolog: azzal, hogy a törvény nagyon kevéssé szabályozza a kamara belső viszonyait, voltaképpen lehetővé teszi, hogy bizonyos csoportok — amelyek felkészültségüknél fogva, súlyuknál fogva, szakértőik számánál és minőségénél fogva, már meglévő szervezeteiknél és erőteljes tagoltságuknál fogva — előnyre tegyenek szert a kamarában a döntéshozatali folyamatokban vagy a döntéshozatali pozíciók megszállásában, és ezzel az előnnyel voltaképpen ők vezényeljék azt a bizonyos érdekérvényesítő folyamatot, amelyről az előbb beszéltem. Ez megint olyan dolog, amiről úgy gondolom, hogy a régi működési mód bezökkentésére igen jó esélyt ad. Igen nagy esélyt ad — ez nem jó esély, de nagy.
A következő dolog, hogy miután a kamaráknak — egyebek között a Kereskedelmi és Iparkamarának — teljes autonómiájuk van, ez a teljes autonómia azt jelenti, hogy elkülönülten, a Kormánytól, a kormányzattól, a centrumtól teljesen elkülönülten készülhetnek föl erre a centrális érdekvédő harcra. Még annyi — mondjuk így — köztes érdekharmonizáció sincs a centrum és e között a periféria között, amennyi, mondjuk, az Állami Vagyonügynökség létrehozása előtti struktúrában volt, ahol a minisztérium tulajdonosi jogokat gyakorolt, és ennek következtében folytonos egyeztetésben volt a periféria szereplőivel.
Végül — vagy ha nem is végül, de egy újabb pontként — meg tudnám említeni, hogy a törvény jelenlegi állapotában hátrányos helyzetbe kerülnek azok a szereplők, akik nem tömbösödtek még valamilyen érdekcsoporttá, mert azoknak nincsen megfelelő súlyuk és megfelelő szerepük az előkészítő bizottságok létrehozásában.
Végül még egy utolsó tételt mondok — ez pedig a következő: miután a kamarák nemcsak érdekérvényesítési, érdekkifejezési jogosítványokat fognak kapni — vagy ilyenekkel fognak rendelkezni —, hanem hatósági és közigazgatási jogosítványokat is, ezek a hatósági és közigazgatási jogosítványok voltaképpen a domináns erőcsoportnak — ha létre fog ilyen jönni — a támogatására fognak szolgálni. A hatósági jogosítványok ugyanis magukkal hozzák a kötelező tagságot, a kötelező tagságok pedig egyszerűen megnövelik — tömegességük révén — az egész szervezetnek és az egész szektornak az erejét. Valamikor egy olyan hasonlatot mondtam erre — és ha megengedik, itt is elmondom —, ahogyan Attila toborozta be a hadseregébe az összes meg-hódított népet, és hajtotta maga előtt őket, és az ő erejükkel is meg tudta növelni a saját ütőerejét a híres catalaunumi csatában.
Hogyan lehetne biztosítani, hogy a törvény a régi, tehát a centrum felé irányuló érdekérvényesítést ne tekintse a fő viselkedési formának, hanem a szereplők közötti érdekharmonizálás váljék a fő működési móddá — tehát más dimenzióban jelenjenek meg a konfliktusok?
(18.50)
Azt hiszem, hogy az itt elmondott pontokon kell finom módosításokat végrehajtani a törvényen. Ilyen az, hogy az érdekérvényesítési lehetőségeket világosabbra kell fogalmazni, és valamilyen akadályt kell betenni, hogy ez a centrum felé irányuljon. Olyan belső elrendezéseket kell beletenni a szervezetbe és jogosítványokat a törvénybe vagy szabályozásokat a törvénybe, amelyek kiváltképp a gazdaság konzervatív részének a túlsúlyát, túlsúlyra jutását meg tudják akadályozni. Olyan szabályokat volna célszerű betenni, amelyek a jelenleginél egy kicsit erőteljesebb függelmet vagy függést, kölcsönös függést hoznak létre a kormányzat és a kamara között. Ezt különösen fontosnak tartom. Ugyanis ha egyszer a kormányzat hatósági jogosítványokat ad le egy szervezetnek, akkor biztosítania kell magának azt, hogyha nem működik rendesen az a szerkezet, akkor abba valamilyen módon bele tudjon nyúlni, akár vissza tudja venni ezeket a hatósági jogosítványokat, de ez a végső eset. A végső eset előtt még számos más eset van. Mindenféleképpen valamilyen finom eszközökkel be tudjon nyúlni, és megnyugtatóan rendezni tudja ezeket a helyeket.
Erre például elképzelhető egy olyan megoldás, hogy a megyei kamarák elnökét és az országos kamarák elnökét valamilyen konszenzus alapján választják ki az érdekelt szereplők és a kormányzat vagy a kormányzatnak az erre kijelölt szerve vagy szereplője, mint amilyen például egy minisztérium vagy a minisztérium.
Úgy gondolom, hogy ezek a módosítások azt a törvényben rejlő veszedelmet, hogy a régi működésmódba zökken vissza egy óriási szektor, segítenek csökkenteni — hát hogy elhárítják-e, ez nagy kérdés, de segítenek csökkenteni — és ezért a Szabad Demokraták Szövetsége ilyen értelmű módosító indítványokat ad be.
Két vagy három megjegyzést szeretnék még ehhez az eszmefuttatáshoz és elemzéshez fűzni.
Az egyik, hogy örömmel tapasztaltam, örömmel konstatáltam, hogy mások is, akik módosító csomagokat adtak be a törvényhez, hasonló nyomokon jártak, vagy olyanok is voltak, akik hasonló nyomokon jártak, és ezért a módosító indítványok között felismernek több olyat, amelyet én magam ennek a koncepciónak a jegyében vállalni tudnék.
A másik megjegyzésem, hogy ezek az általam javasolt fékek vagy küszöbök nem valamiféle végzetet jelentenek, amelyeknek most már az idők végezetéig jelen kell lenniük a törvényben, hanem olyan finomra állítást vagy finom szabályozást, amely szabályozások a gazdaság átalakulásával és annak lehetetlenné válásával, hogy a szereplők a központ felé igyekezzenek mindig érdeket érvényesíteni és érdeket kifejteni, ennek a folyamatnak az előrehaladtával szépen újra visszavonhatók, kivonhatók a törvényből, és a teljes önkormányzat, illetve egyéb, eredetileg a beterjesztésben szereplő szabályzatok maguk tisztaságában érvényesülhetnek és megjelenhetnek.
Ez tehát a helyzet. Úgy gondolom tehát, hogy a módosításokkal kapcsolatban és a kamara működésével kapcsolatban mindenféleképpen fel kell tennünk azt a kérdést, amit feltettem, hogy tudniillik a régi működésmódba segít-e visszazökkenteni egy hatalmas gazdasági vagy több hatalmas, legalább két hatalmas gazdasági szektort, vagy pedig új működési mód felé vezet. Ezt a törvénnyel kapcsolatban mindenféleképpen fel kell vetni, és úgy gondolom, hogy az általam javasoltak legalábbis megkísérlik a kérdés megoldását, tehát hogy ne a regresszió, hanem a progresszió irányába működjék a törvény. Köszönöm a figyelmet. (Taps a bal oldalon és balközépen.)
(Az elnöki széket dr. Szűrös Mátyás, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)
