VONA FERENC, DR. (MDF)
VONA FERENC, DR. (MDF)
VONA FERENC, DR. (MDF) Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Képviselőtársaim! Türelmes ember hírében állok, a türelmet mint politikai erényt nagyra tartom. Most mégis nagy bennem a kísértés, hogy kifakadjak: hogy van az, hogy mindenki akkor okosodik meg, ha kikerül a hatalmi körből. Hogy minden volt pénzügyminiszter akkor mond lehengerlő kritikát, akkor ad bölcs tanácsokat, amikor már nem áll a tárca élén.
Hogy van ez, képviselőtársaim? Mi ez a tragikus fáziskésés? Amely ha nem lenne, már rég a Kánaánban csücsülnénk, és a szellem napvilága ragyogna a bőség kosarára.
De sajnos, a volt pénzügyminiszterekre is érvényes Ady panaszló szava: "Mi mindig mindenről elkésünk!" Tudom persze, nem egyszerű emberi motívumokról van itt szó. Minden szegény ország költségvetése maga képtelen és megoldhatatlan feladat. Vagyis megcsinálni nem lehet jól, csak bírálni, de azt aztán keményen. Ráadásul a kritika soha nem bukhat meg, mindig csak a darab, az megbukhat.
A jó tanács sem vall kudarcot soha; ez csak akkor történhetne meg vele, ha megfogadnák. De ilyen veszélynek az ellenzéki javaslatok nemigen vannak kitéve.
Szóval mindig csak a költségvetés bukhat meg, mert ez a sorsa, s leszerepel vele az éppen esedékes pénzügyminiszter, aki sikerélményekre csak lemondása vagy menesztése esetén számíthat és vágyhat.
Képviselőtársaim! Ha jól emlékszem, ezúttal hatodszor szólok hozzá költségvetési vitában, és sosem tudtam bölcsebbet mondani a végén, mint azt, hogy nagyon rossz, de muszáj elfogadni. A helyzet semmit sem változott. Most is csak azt tudom mondani, legfeljebb már fásultabban, néhány illúzióval szegényebben.
Az új Parlament felállása idején még hittem abban, hogy képesek leszünk gyökeresen új alapokra fektetni a költségvetést. Ha nem is azonnal, de fokozatosan lebontjuk a paternalista, pazarló államháztartást, az iszonyatosra bővült bürokráciájával együtt. Sajnos, ebben a tekintetben semmi lényeges nem történt. Istenemre mondom, egy világbirodalmat el lehetne vezetni még a mai bürokráciával is…
Egy hajdani világbirodalom jeles gondolkodója írta ezeket a szavakat: "Az állami bevételek jelentős csökkenése nemhogy hátráltatná, hanem éppenséggel fellendítené a közigazgatást. A közigazgatásnak éppen az a paradox vonása, hogy minél kevesebb az ügyintéző, annál több idejük marad gondolkodni azon, tulajdonképpen mit is kell csinálniuk. Amikor viszont a rendelkezésre álló pénzalapok korlátlanok, csakis a gondolkodás terén érhetünk el megtakarításokat. Nem a pénzhiányból származnak a legsúlyosabb hiányosságok, hanem abból az alapvető kudarcból, hogy nem tudjuk meghatározni, mi az adott tevékenység célja. A zavaros gondolkodás eredménye a gyakran gigantikus méreteket öltő pazarlás. Az állami bruttó bevételek csökkenése jelentős lépés lenne a közigazgatási selejt csökkentése útján. A tisztviselők általában kevésbé hajlamosak elherdálni azt, ami nincsen, mint azt, ami van."
Persze, nekünk nemcsak azért kellene mérsékelni az állami pazarlást, hogy közigazgatásunk értelmesebb és hatékonyabb legyen, bár ez sem egy megvetendő cél, hanem azért is, mert az állami bevételek növelésének megvannak a maga kőkemény gazdasági és politikai korlátai. Hogy az ésszerűség határairól már ne is beszéljek.
Hisz nyilvánvalóan van egy pont, amely után az állami elvonás többet árt, mint amennyit használ annak a pénznek a felhasználása. Azt hiszem, mi ezt a pontot már régen átléptük. Zsugorodó GDP mellett növelni az állami bevételeket — ráadásul az egyre jobban lecsúszó középrétegek rovására is — már majdnem bűn. Vannak persze közgazdászok, akik szerint a nemzeti jövedelem sokkal nagyobb, mint amit a statisztika kimutat, és annak egyharmada — közel 600 milliárd forint — lényegében egyáltalán nem adózik.
Lehetne tehát növelni az állami bevételeket, ha ezeket a jövedelmeket megadóztatnánk. Mindjárt több jutna a tudományra, az oktatásra, a kultúrára. Ez nagyon vonzó javaslat, hiszen az arányos közteherviselésről szól, továbbá emberközpontú és jövőközpontú.
Mégsem tanácsolnám megfogadni, mert szokás szerint csak részlegesen hajtanánk végre. Beszednénk a több adót, de nem azoktól, akik kibújnak alóla, hanem pontosan azoktól, akik kibújni nem képesek. És nem a jövő fejlődésének megalapozására használnánk, költenénk, hanem valami egészen másra. Például arra, amire az OMFB milliárdjait.
Megdöbbenve olvastam az állami számvevőszéki vizsgálatról szóló iratokat. Hová jutunk egy olyan országban, ahol a tudományra, a fejlesztésre, az innovációra, a beruházásra szánt pénzek egyre zsugorodnak, ahol egy kutatás szerint a magyar ipari, technológiai elitnek több mint a fele piaci stratégiájának kialakításában elhanyagolható jelentőségűnek tartja a vállalati kutatások szerepét éppúgy, mint a kapun kívüli tudományos műhelyét.
Hová jutunk, ha a műszaki fejlesztésre szánt, államilag garantált milliárdok nagy részét más célokra lehet felhasználni, s ami fejlesztésre megy, az is nagyon gyengén hasznosul. De még ha igazuk is van az OMFB működéséért felelős szakembereknek, akik ősi reflex szerint természetesen cáfolják az ÁSZ vizsgálati adatait és tényleg csak 3 milliárdot költöttek más célra és tényleg csak 42 rossz szerződést kötöttek, jelen helyzetünkben az a néhány milliárd és az a 42 rossz szerződés is nagyon sok. Ahhoz képest persze elenyésző ez az összeg, hogy az elmúlt három évben a központi műszaki fejlesztési alap felét, mintegy 24 milliárdot éppen a mi döntésünk alapján vontak el a műszaki fejlesztéstől. Ilyen körülmények között — nyugodtan megjósolhatjuk — nem lesz egyhamar korszerű iparunk. Vagy tán sosem lesz, mint ahogy nem is volt soha, csak mondtuk.
Képviselőtársaim! A magyar gazdaság hagyományosan mezőgazdaság-központú. Felfoghatatlan számomra, miért teszünk meg mindent, hogy ezt is lesülylyesszük a komoly piacokon eladhatatlan termékeket gyártó és legfeljebb korszerű termékek összeszerelésére alkalmas iparunk színvonalára.
Határozottan állítom, hogy még a szocializmus és az aszály sújtotta mezőgazdaságnak is óriási jövője is, ha legalább a jövőben nem jön hozzá harmadik csapásként a szűkmarkú és szűk látókörű költségvetés.
Mindenki elismeri, hogy a mezőgazdaságot stratégiai ágazatnak kellene végre tekinteni, mert hagyománya van, kultúrája van és — szerintem — jövője is van. Emellett régi tapasztalat, hogy a politikai stabilitásnak is egyik legfontosabb eleme.
(10.50)
Ha pedig elfogadjuk a mezőgazdaság stratégiai jelentőségét, akkor ezt a költségvetésnek is tükröznie kell. A nyugati országok fejlett mezőgazdasága 40-50%-os állami támogatást élvez, a mi zilált, átalakuló mezőgazdaságunknál ez a hányad körülbelül 10%. Perspektivikusan ez az egyetlen valóban exportképes ágazatunk, és szinte semmit nem teszünk azért, hogy betörhessünk a lehetséges piacokra. A nyugati országok 70%-os exportszubvencióval operálnak. A magyar 15%, ezzel aligha veresenyezhet.
Ennek a problémacsomagnak parányi — de nézetem szerint nagyon fontos része — az a módosító javaslat, amelyet október 25-én nyújtottam be 13356-os számon. Az állat-egészségügyi szolgálati hatósági és szakértői intézményrendszerének újjászervezéséről szól, és 800 millió forintjába kerülne a '94-es költségvetésnek.
Nem részletezem az indokaimat, de a minőségi állatállomány gyarapítása és az EGK-export növelése szempontjából nélkülözhetetlen. Meg kell erősíteni az állat-egészségügyi és élelmiszer-ellenőrző állomásokat, mert a hatósági jogkörrel megbízott magánállatorvos nem jószolgálati forma. Összeférhetetlen — és az EK részéről is állandóan bírált gyakorlat —, hogy valaki a saját működési területén végezzen hatósági ellenőrzést. De mindezt leírtam módosító javaslatom indoklásában is.
Végezetül csak annyit: ha támogatjuk a mezőgazdaságot — és bármilyen kevés a pénz, nem tehetünk mást —, természetesen szektorsemlegesen kell támogatnunk. Átmentők ide, zöldbárók oda, most csak a célt szabad néznünk. Minden olyan életképes gazdaságot támogatni kell, amelyik képes gazdaságosan minőségi árut termelni a hazai és a külföldi piacokra. Csak így indulhatunk el fölfelé, és el kell indulnunk, mert már nagyon lent vagyunk.
Tisztelt Ház! Ellentmondásosnak látszik, hogy általában az állami kiadások csökkentéséről beszéltem végig, konkrétan pedig én is pénzt kérek. De hát nem egy nagy ellentmondás-e maga az élet a szükségletek és a lehetőségek örök harcával? Nem ellentmondás-e a költségvetés egy olyan országban, ahol az állampolgárok többsége szegény, és kevés a prosperitás? Amikor a nincsből kellene adni, és abból fölszámolni a nincset. Ez a legzseniálisabb pénzügyminiszternek sem sikerülhet. Különben azt javasolnám, hogy hozzuk vissza az immár megokosodott volt pénzügyminisztereket.
Az ellentmondások ördögi köréből végül is egyetlen kiutat látok, és ezért tudom megszavazni a kényszerűen rossz költségvetési törvényt. Mert mélyen hiszem, hogy igaza van Kopátsy Sándor közgazdásznak, amikor azt mondja: "Nincs századunkban olyan gazdasági siker, amelyik alapja az ilyen vagy olyan gazdaságpolitika lett volna. Az egyedüli alap, amire minden siker épül, a nép szorgalma, képzettsége, vállalkozószelleme. Ezen a téren pedig a világ élvonalában vagyunk." Ez persze nem ad fölmentést senkinek a felelősség alól, aki a történelmi hendikep mellett még mesterségesen is tovább nehezíti, hogy az emberek dolgozhassanak, vállalkozhassanak, tanulhassnak és gyarapodhassanak anyagiakban és szellemiekben egyaránt. Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps a kormánypártok padsoraiban.)
