BÉKESI LÁSZLÓ, DR. az MSZP képviselőcsoportjának vezérszónoka:
BÉKESI LÁSZLÓ, DR. az MSZP képviselőcsoportjának vezérszónoka:
BÉKESI LÁSZLÓ, DR. az MSZP képviselőcsoportjának vezérszónoka: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Ahhoz már túl késői időpontban tárgyaljuk az 1992-es költségvetésről szóló zárszámadást, hogy legkézenfekvőbb hasznosítására esély legyen. Hiszen nyilvánvaló, hogy a tavalyi gazdálkodásból leszűrhető tapasztalatokat először a '93-as pótköltségvetésnél, majd pedig a '94-es költségvetési törvényjavaslat összeállításánál lett volna célszerű hasznosítani. Ezen túl vagyunk.
Ahhoz azonban nem késő a mostani tárgyalás sem, hogy egyszerűen jogi aktusnak tekintsük, mondván, az államháztartási törvény előírja, hogy a Kormány minden évben beszámoljon a zárszámadás keretében a költségvetési gazdálkodásáról, sőt valamivel többet tegyen, számoljon el saját gazdaságpolitikai vonalvezetéséről, lépéseiről és annak konzekvenciáiról. Tehát ahhoz nem késő ez a tárgyalás, hogy egyszerű jogi aktusnak tekintsük és ne vonjuk le belőle a szükséges és lehetséges következtetéseket. Istenigazából ettől félek és ettől óvnám a tisztelt Házat, hogy afféle rutinszerű tárgyalásnak tekintse a '92-es költségvetési zárszámadást. A tét ugyanis ennél lényegesen nagyobb.
A tét valójában az, hogy az Országgyűlés felmenti-e a Kormányt a tavalyi gazdálkodási tevékenység kötelezettsége alól, elfogadja-e azokat a teljesítményeket, amelyeket a gazdaságpolitikában, illetve az Országgyűlés által kétszer — egyszer eredeti, egyszer módosított formában — jóváhagyott költségvetés végrehajtása terén elért.
Ez tehát nagyon is érdemi dolog. Nem egyszerűen arról van szó, amit a költségvetési bizottság vitájában a Pénzügyminisztérium képviselője nagyon szimpatikusan, de kicsit nagyvonalúan úgy vezetett elő: óh, hát Istenem, a jövőben persze majd mód lesz arra, hogy mindazokat a negatívumokat kiküszöböljük, amelyek most '92-ben még előfordultak, és hát akkor majd alkalom lesz arra, hogy korrigálni lehessen a hibás gyakorlatot.
Én azt hiszem, két szempontból érdemes elemezni a benyújtott törvénytervezetet.
Az egyik: a gazdasági folyamatok oldaláról hogyan lehet értékelni a tavalyi gazdaságpolitika végrehajtásának teljesítményeit, a másik pedig: szigorúan a költségvetési szempontok alapján, a törvény végrehajtása, teljesítményei és törvényessége alapján.
A gazdasági folyamatok oldaláról egy egészen sajátos kép rajzolódik ki. Értem azt a malíciózus megjegyzést, amit Gaál Gyula megengedett magának, hogy ez volt voltaképpen az utolsó olyan esztendeje az Antall-kormánynak, amikor még a makrogazdasági mutatókban volt pozitív is, nemcsak negatív. Ez igaz. De hogyha végignézik a zárszámadásban kiemelten feltüntetett tíz makrogazdasági elemet, mutatót, akkor az derül ki, hogy ebből a tízből nyolc negatív volt, kettő volt pozitív, és a tragédia az, hogy e két pozitív mutató, azaz a fogyasztói és a termelői árindex meg a folyó fizetési mérleg egyenlege, mely a prognózisnál jobban alakult, az, sajnos, az előző nyolc negatívnak a következménye. Tehát nem egy teljesítményjavulásnak, egy gazdasági, nemzetgazdasági szintű teljesítményjavulásnak a következménye, hanem, sajnos, ezeknek a teljesítményeknek a romlása nyomán alakult ki ez a két kedvező elem.
Tehát miközben megjelenését tekintve akár még örülhetnénk is annak, hogy nem szabadult el az infláció tavaly, meg a folyó fizetési mérleg viszonylag kedvező volt, sajnos, azt kell mondanunk, hogy emögött sem kedvező teljesítmények húzódnak meg. Az alapvető területeken, a nemzetgazdaság teljesítményeinek területén, mint amilyen a bruttó nemzeti termék, az exportteljesítmények, az import volumene és a beruházások teljesítése, az eredmények lényegesen roszszabbak a prognózisoknál. A hazai keresletet meghatározó makrogazdasági összefüggések is — sajnos — lényegesen rosszabbak: fogyasztásra, a munkanélküliség arányának alakulására gondolok mindenekelőtt.
Szeretném nagyon világossá tenni, hogy nem egy öncélúan újra előrángatott prognózisvitát szeretnék provokálni. Nem erről szól a történet. Arról szól a történet, hogy alapvetően hibás kiinduló feltételezésekre építette a Kormány a tavalyi, '92-es gazdaságpolitikai programját. Azaz fordulatra, félfordulatra számított, erre építette a költségvetési előirányzatait, erre építette a gazdasági folyamatok fölvázolását, aminek sem a feltételei nem voltak meg, sem pedig a végső teljesítmények nem igazolják ezt a változatot. Ez az alapvető probléma. És miután nem az első év, amikor ez előfordul, hanem voltaképpen eddig egyetlen esztendő sem igazolta azokat az előzetes várakozásokat, amelyekre elosztási programok, költségvetési törvények születtek, és amelyek végső soron azután mindig jelentős visszavonulást kellett, hogy jelentsenek, ezért azt hiszem, a gazdaság teljesítményei, és ezen belül az a szerep, amelyet a kormányzat a gazdaságpolitika irányításában betöltött, nem elfogadható 1992-re.
Félreértés ne essék, én pontosan tudom, hogy hallatlanul nehéz ilyen viszonyok között navigálni a gazdaságban, mint amilyen viszonyok között a magyar gazdaság működik. Azt sem tagadom, hogy voltak olyan tényezők, amelyek nem voltak pontosan fölmérhetők és számszerűsíthetők: a jugoszláv embargónak a hatása, a világgazdasági recesszió tovahúzódása, a fordulat elmaradása Nyugat-Európában, ezek mind-mind számunkra kedvezőtlen tényezők. Nem ezt kell és lehet tehát számon kérni. Azt azonban, hogy következetesen, majdnem azt mondhatnám, makacs módon minden esztendő gazdaságpolitikai programja egy hurráoptimizmussal indult, aminek igazán nincsenek meg a gazdaságban a reálgazdasági feltételei, valójában egyetlenegy növekedési tényező nem áll rendelkezésre, a reálgazdasági indikátorok soha nem mutatták a fordulatnak a realitását, aminthogy ez be is következett 1992-ben, akkor már nem szabad szó nélkül elmenni a negatív végeredmény mellett.
(17.50)
Az első következtetés tehát, amit mondani szeretnék: bizony a mélyülő gazdasági válságnak nagyon markáns jelei vannak 1992-ben a magyar gazdasági teljesítményekben jelen, és ezek, sajnos, nem csökkentek, hanem inkább erősödtek. Hogy ezeket tézisszerűen is össze lehessen foglalni, messze nem a teljesség igényével, éppen csak illusztráció gyanánt kell vagy célszerű néhányat közülük felvillantani.
A napnál világosabb, hogy kifulladt az a rövid távú exportdinamika, amely 1990-et és '91-et még jellemezte. Nem mintha ez nem lett volna előre látható, de ilyen látványos fordulat, mint ami '92 végén bekövetkezett és aminek a '93-as konzekvenciáit majd nyögni fogjuk még éveken keresztül, azért az azt hiszem, hogy figyelmeztető.
Drámaian csökkent a mezőgazdasági termelés, és nem egyszerűen a költségvetés és az agrárszféra, az élelmiszer-termelés kapcsolataiban vannak negatívumok — ahogy erre Kósa András rámutatott, bár vele ebben a kérdésben egyetértek —, itt messze többről van szó, az egész agrárgazdaság teljesítményeit megalapozó elemek romlásáról.
A bankszférát utolérte a válság, ma képtelen a magyar bankszféra arra, hogy alapvető funkcióit teljesítse. Enélkül pedig egész egyszerűen mindenfajta gazdasági fejlődés vagy a válság megtörése — azt hiszem — illuzórikus. Nagyon nagy az államháztartási hiány, itt is többről van szó egy egyszerűen szétnyíló ollónál, ami a bevételek és a kiadások között meghúzódik. Sajnos arról van szó, hogy egy újabb durva adósságnövekedési spirál gyorsult fel 1992-ben. Ez egyelőre még csak a belső államadósság gyors növekedésével járt együtt, '93 már itt is meghozza a durva fordulatot, amikor a belső államadósság növekedése, sajnos, átcsap a külső nettó adósságállomány növekedésébe. Ugrásszerű munkanélküliség és nem sorolom tovább.
Tehát mindezek azok, amelyek, azt gondolom, eléggé alátámasztják azt a nem egyszerűen formális, rutinszerű ellenzéki véleményt, hogy nem szabad felmenteni a gazdaságirányítási munka '92-es tevékenysége kötelezettsége alól a Kormányt.
A második szféra maga a '92-es költségvetés. Az eredeti előirányzatok irreális voltát megvitattuk akkor, amikor a pótköltségvetés itt volt a Parlamentben, tényleg nem indokolt ezt a vitát újra pertraktálni. Legfeljebb egyetlen vonatkozását érdemes megjegyezni, hogy miként egyetlen esztendőben sem, úgy 1992-ben sem volt a tényleges költségvetési előirányzatok és a tervezett költségvetési előirányzatok között szoros kapcsolat.
Azt gondolom, az megfontolásra érdemes, hogy nem egyszerűen az eredeti előirányzatok és a teljesítés összevetése mutat ilyen rossz képet, hanem a főösszegeken kívül a pótköltségvetés módosított előirányzatai és a végleges teljesítés között is nagyon jelentősek az eltérések.
Nem ismétlem meg azt az elemzést, amit Gaál Gyula elővezetett a Házban: a főösszegek megfelelése mögött milyen belső eltérések húzódnak meg a bevételi és a kiadási előirányzatok területén egyaránt.
Az mindenesetre — azt gondolom — figyelmet érdemlő tétel, hogy gyakorlatilag a '92-es költségvetés eredeti előirányzatai között bevételi oldalon egyetlen jelentős bevételnem sem található, ahol a teljesítés közelében lett volna a gazdaságpolitikai és költségvetési prognózisban jelzett mértékeknek. Pozitív és negatív eltérések egyaránt voltak.
Többletbevételek alakultak ki a költségvetési intézmények saját bevételeinél, a vámoknál, illetve az általános forgalmi adónál, az összes többi masszív bevételi tételnél: társasági adónál, állami vagyon utáni részesedésnél, fogyasztási adónál, személyi jövedelemadónál, a pénzintézetek társasági adójánál egyaránt nagyon jelentős, több tíz milliárd forintnyi bevételkiesések, elmaradások alakultak ki. Ez azért hallatlanul fontos, mert az derül ki, hogy abban a pillanatban, amint megalapozatlan egy gazdaságpolitikai koncepció, amikor a prognózisok valamiféle erőltetett optimizmusra építik a költségvetés bevételi előirányzatait, akkor nincs is esély arra, hogy ezek a bevételek teljesüljenek. Ha nincs gazdasági növekedés, ha nincs több beruházás, ha nincs több fogyasztás, hadd ne soroljam tovább, akkor az ehhez kötődő bevételek nyilvánvalóan nem teljesülnek.
Érdemes a kiadásokat górcső alá venni, ahol a módosított költségvetés előirányzatai két ponton nem teljesültek: az egyik a decentralizált pénzalapok állami támogatása. Erre azt kell mondanunk, hogy itt egész egyszerűen nem volt más esélye a költségvetésnek, mint túllépni az előirányzatokat a megnövekvő munkanélküliség miatt, hiszen ez a foglalkoztatási és a szolidaritási alap támogatásának növelését jelenti. A másik azonban ennél már izgalmasabb, ez pedig az adósságszolgálatnak és azon belül is a kamatterheknek a tervezettet 19 milliárd forinttal meghaladó összege.
Ez azért érdekes ügy, mert miközben a pótköltségvetésnél már látni lehetett, hogy milyen nagyságrendű többletdeficit finanszírozására kell a költségvetésnek a pénzpiacról forrásokat felvennie, nyilvánvaló volt, hogy e pénzpiaci források igénybevételének reális kamatterheit nem mérte fel a Kormány. Magyarul: alultervezte azokat a kamatokat, amelyek mellett finanszírozni lehetett, egyelőre még hazai megtakarításokból az 1992-es költségvetési hiányt.
Azt kell mondani tehát, akár a bevételi, akár a kiadási oldalt elemezzük, hogy ez valójában egy sodródó költségvetés. Sodródó költségvetés, amely istenigazából nem képes arra, hogy alkalmazkodjon ehhez a mély válsághoz. Én azokat a — hogy is mondjam csak — panaszokat, amelyeket a miniszter úr az expozéjában felvillantott, emberileg értem, csak a Kormány pénzügyminisztere részéről egyszerűen nem tudom elfogadni. Nem nagyon értem, hogy ő miért panaszkodik azért, hogy a költségvetési intézmények bevételei mennyivel lépik túl az előirányzatokat, ezzel visszaélnek és több támogatást vesznek igénybe. Vajon kinek kellene megállítani ezt a folyamatot?
Azt se nagyon értem, vajon miért panaszkodás tárgya, hogy a teljesítőképességet messze meghaladja a költségvetés kiadási oldalán vállalt államikötelezettség-tömeg. Tudjuk évek óta, ezért forszírozza mindenki évek óta, hogy történjék már végre valami a költségvetésben, az államháztartásban.
Ezek tehát, azt hiszem, nem mentenek fel igazán. Ami nagyon drámai — és erről én is kötelességszerűen kell hogy szóljak —, az az eredetileg tervezett deficit megháromszorozódása. Sok összefüggésben szó esett már erről, amiért én mégis szóba hozom, az egyetlen szomorú jelenség: akkor, amikor nyilvánosságra kerültek a belső államadósság alakulását jellemző számok, akkor lehetett tapasztalni azt az erőlködést, hogy bagatellizáljuk el ennek a jelentőségét, vagy ha ez már nem megy, akkor kenjük az egészet az elmúlt periódusra, mert az még mindig kényelmesebb.
Nos, tisztelt Ház, ha azt nézik, hogy a '90-es, nem egészen 1400 milliárdos belső államadósság ennek az évnek a végére megduplázódik, hogy '92-re bejött az a plusz 800 milliárd, amin belül a '92-es esztendő jelentette a fordulópontot; több mint 50%-kal növekedett a belső államadósság, akkor elég nehéz egyrészt az ügyet elbagatellizálni, másrészt hátrafelé mutogatva azt mondani, hogy e mögött az adósságrobbanás mögött voltaképpen az elmúlt 40 év hibái húzódnak meg.
És megint csak nem az értékelés miatt, mert isten neki, ki-ki a saját szájaíze, lelkiismerete, felkészültsége, politikai hovatartozása alapján értékel, ettől az ember nem esik igazán pánikba, mert tudja, hogy hogyan kell felfogni az ilyen értékeléseket. De hogy a jövőre nézve mit jelent az 1993-ban már majdnem az egyéves bruttó nemzeti termék összegét elérő belső államadósság-tömeg és annak a finanszírozása, a folyó költségvetésre gyakorolt konzekvenciái, az bizony nem mindegy! És ez az, ami miatt hallatlan keményen kell erről az ügyről szólni.
A törvényességi dolgokról nem beszélnék, az Állami Számvevőszék jelentése erről nagyon világosan szól, az előttem szóló képviselőtársaim számos példát megemlítettek ebből, csak a végkövetkeztetést vonom le: az ellenőrzések tapasztalatai azt bizonyítják, hogy sem a beszámoló valódisága, sem az adatok hitelessége, sem a gazdálkodás törvényszerűsége nem engedheti meg a Parlamentnek, hogy elfogadja a zárszámadásról szóló törvényjavaslatot és felmentse a Kormányt ez alól a felelőssége alól. Még egyszer hangsúlyozom: bizalmi kérdésről van szó, ezt a zárszámadást nem szabad elfogadni. Köszönöm a figyelmet. (Taps a bal oldalon.)
