GAÁL GYULA, a Szabad Demokraták Szövetsége képviselőcsoportjának vezérszónoka:
GAÁL GYULA, a Szabad Demokraták Szövetsége képviselőcsoportjának vezérszónoka:
GAÁL GYULA, a Szabad Demokraták Szövetsége képviselőcsoportjának vezérszónoka: Elnök Úr! Hölgyeim és Uraim! Az ide figyelő közönség érdekes előadásnak lehet tanúja most, amikor az 1992. évi zárszámadásról beszélünk. Elhangzott egy miniszteri expozé, és elhangzottak bizottsági vélemények, és ezek alapján a felületes szemlélő azt gondolhatná, hogy tulajdonképpen minden rendben van az 1992. évi gazdálkodással, a Kormány megfelelően élt a felhatalmazásaival, és megfelelő módon számolt el mára az Országgyűlés plénuma előtt.
A műértő közönség azonban észrevehette azt a sajátos szereposztást, hogy mind a miniszter úr, mind az előttem szóló kormánypárti vezérszónok mondanivalóját egy jelentős részben arra alapozta, és azt hangsúlyozta, hogy milyen makrogazdasági folyamatok zajlottak le 1992-ben. Ez a törekvésük érthető is, hisz 1992 az utolsó év, amikor még pozitív makrogazdasági folyamatokról is be lehetett számolni, néhány mutatóban még valóban olyan fejlődési irányokat lehetett esetleg kimutatni, amelyek optimizmusra adtak okot, és elégedettséggel tölthették el azokat, akik nem féltek azoknak az eredményeknek a törékenységétől. A bizottsági előadók pedig egytől egyig arra szorítkoztak, hogy közöljék a bizottságok kormánypárti többségének a véleményét, miszerint általános vitára alkalmasnak tartják ezt az előterjesztést.
Aki valóban érdeklődik aziránt, hogy mi is történt 1992-ben, nyilván örömmel vette volna, hogyha miniszter úr valóban kitér azokra a Számvevőszék által megfogalmazott törvényességi aggályokra, amelyeket képviselőtársaink megkaptak, amelyeket a miniszter úr is előre tudott, tehát lehetősége lett volna rá itt az expozéjában már válaszolni, hiszen nem kevesebbről van szó, mint hogy a Számvevőszék több ponton alapvetően törvénysértőnek tekintette és minősítette a Kormány 1992. évi gazdálkodását, és valóban jó lett volna, hogyha a Kormány véleményét ezekre a kérdésekre itt megkaphattuk volna, hogy vita alakulhasson ki ezekben a kérdésekben, esetleg kiderüljön, hogy még a Számvevőszék is tévedhet. Sajnos, ellenérveket nem hallottunk.
Nyilván a bizottsági viták sem úgy zajlottak le, hogy vita nélkül szavazásra bocsátották a kérdést. A költségvetési bizottság vitáján magam is jelen voltam, ahol igen komoly ellenérvek hangzottak el, ebből most a plénum nem tudhatott meg semmit.
(16.50)
Én igyekszem tehát összefoglalni azokat a törvényességi és gazdaságpolitikai aggályokat, amelyek az 1992-es kormányzati gazdálkodáshoz kötődnek:
1992 az Antall-kormány második költségvetési éve volt, azaz a második olyan év, amelynek során saját költségvetését valósíthatta meg; olyan költségvetést tehát, amelyben nyilván a körülmények korlátai között, de alapvetően a saját gazdaságpolitikáját fogalmazta meg, alapvetően a saját államigazgatási filozófiáját, az államigazgatási intézményrendszer szerepére vonatkozó elképzeléseit valósíthatta meg. Lehetősége volt arra, hogy döntsön olyan stratégiai kérdésekben, amelyek hosszú távon határozzák meg az ország gazdasági lehetőségeit. Természetesen az ellenzék — amelynek egyik legfontosabb tevékenysége a kormányzat ilyen értelmű ellenőrzése — pedig árgus szemekkel figyelte, hogy éppen a költségvetésben, illetve utólag tekintve most már, a zárszámadásban milyen tulajdonosi és milyen jövedelemelosztási szerepet szánnak az államnak; mit jelent a szociális piacgazdaság választási jelszava a konkrét számok nyelvére lefordítva, mit valósított meg mindebből a Kormány. Az történt-e, amit az előző időszak folyamatai meghatároztak — vagy sikerült-e váltani és egy új sínre terelni az ország gazdálkodását?
Ha a piacgazdaság megvalósításában tett lépéseket akarjuk megvizsgálni, ennek nem kizárólagos, de hát mindannyiunk számára jól követhető és érthető mutatója a gazdaságban megtermelt jövedelmek centralizációja, az, hogy a kormányzat milyen mértékben kíván élni a jövedelemelosztó, újraelosztó szerepével, milyen jövedelmeket hagy az eredeti tulajdonosoknál azok saját belátása szerint felhasználhatónak, és milyen mértékben tenyerel rá azokra.
Azt kell mondanom, elég lehangoló a megállapítás, amit ennek kapcsán tennem kell, hiszen az történt, hogy a Kormány tevékenysége során folyamatosan nőtt az államháztartási centralizáció mértéke. Míg 1990-ben a megtermelt jövedelemnek, a GDP-nek 62,5%-át központosította a kormányzat, '91-ben már csaknem 70%-ot, '92-ben pedig megközelítette a 75%-ot ez az arány. Ez azt jelenti, hogy minden négy megtermelt jövedelemforintból hármat a költségvetés valamilyen módon centralizált és újraelosztott. Természetesen, mielőtt a kritikai észrevételeket kapnám, tudom, hogy másfajta elszámolásban ez az arány valamivel alacsonyabb, a tendencia azonban egyértelmű, akármilyen számítási módszert alkalmazunk. Az történt tehát, hogy két év alatt tovább nőtt a Kormány jövedelemcentralizáló politikája.
Ezzel együtt nem sikerült elérni azt, hogy a hiány korlátok között maradjon. Ugyanebben az időszakban igen jelentős mértékben nőtt a költségvetés hiánya is. Ezt a három évet, tehát '90-et, '91-et és '92-t tekintve ez a következőképpen alakult: 1990-ben 0% volt a költségvetés hiánya az összes megtermelt jövedelemhez viszonyítva; '91-ben már 4,9% volt, és '92-ben 7,4%-a volt a költségvetés hiánya a teljes GDP-nek. Nyilván ez a szám is megjelenik abban — még egy fontos mutatót kívánok kiemelni —, hogy az államháztartás összes adóssága ugyanilyen meredeken ívelt fölfelé, ahogy a költségvetés hiánya. Ebben a két évben csaknem megduplázódott, és itt nem kis pénzekről van szó. Míg '90-ben 1357 milliárd forintos belső államadóssággal kellett számolnunk, '91-ben már 1754 milliárddal — tehát csaknem 400 milliárddal többel —, '92-ben pedig, ahogy ezt a miniszter úr is említette, csaknem 2200 milliárd forintos belföldi államadósság nyomasztotta a gazdaságot. Itt a két év között már a növekmény is nagyobb, mint az előző évben, nemcsak az abszolút összeg, meghaladja a 400 milliárd forintot.
Azért fontosak ezek a mutatók, és azért fontos kiemelni ezek szerepét, mert alapvetően behatárolják a Kormány mozgásterét, alapvetően meghatározzák, hogy milyen lehetőségei vannak a gazdaságpolitikának az elkövetkezendő években. És ennek a fordítottja is igaz: ha igaz az az állítás, hogy az elmúlt két évben is nagyon erősen szűkültek a kormányzati gazdaságpolitikai lehetőségek, akkor az a Kormány, amelyik két év alatt szinte megduplázta az államadósságot, ilyen mértékben hagyta elszaladni a hiányt, az megbocsáthatatlan vétséget követett el a gazdasággal és a társadalommal szemben.
A Kormány gazdaságpolitikájával én nem kívánok ebben a kérdésben vagy ezen a helyen most bővebben foglalkozni, hiszen erre más fórumok nyilván alkalmasabbak. Szeretném a figyelmet arra összpontosítani, hogyha már egy külső mérce, a gazdaságpolitika eredményességének mércéje alapján nem tartjuk elfogadhatónak ezt a teljesítményt, amiről az 1992. évi zárszámadás beszámol, akkor a Kormány saját belső mércéje milyen akadályokat állított, és ennek a belső mércének megfelelt-e a Kormány; ez a belső mérce, ha másé nem, de mindenképpen a törvényesség mércéje kell, hogy legyen. Megfelelt-e a Kormány gazdálkodása azoknak a törvényi előírásoknak — elsősorban az államháztartási törvény és a vonatkozó költségvetési törvény előírásaira gondolok —, amelyeket ez a Parlament és ennek a Parlamentnek a kormányzati többsége szavazott meg?
Kezdeném azzal, hogy tulajdonképpen kicsit zavarban is lehetünk annak kapcsán, hogy milyen törvényt is tárgyalunk most, melyik törvényről tárgyalunk, amikor a '92-es zárszámadásról beszélünk. A benyújtott törvényjavaslat hivatkozik részint az 1991. évi XCI. törvényre, mint eredetileg megszavazott költségvetésre, és hivatkozik az 1992. évi XIV. törvényre, amely annak a korrekcióját jelentette februárban — talán emlékeznek rá, képviselőtársaim —, mikor az éjszakai szavazások során egy sor hiba csúszott a kihirdetett költségvetés szövegébe; ezeknek a számelírásoknak és tévedéseknek a korrekciójáról volt szó, ami alapvetően nem befolyásolta a költségvetés irányszámait. Történt azonban a tavalyi évben novemberben egy másik költségvetési szavazás is. Annak a címe az, hogy 1992. évi LXX. törvény a pótköltségvetésről. Tehát magában a címben is elismerten egy pótköltségvetésről van szó. A pótköltségvetésnek az államháztartási törvény előírásai szerint új előirányzatokat kellene tartalmaznia, át kell vezetni az eredeti költségvetési előirányzaton a módosításokat, és komplett, globális, új költségvetési törvénynek kell lennie a pótköltségvetésnek. Ehhez képest egyetlenegyszer sem hivatkozik rá a zárszámadási beszámoló, ami némileg elgondolkodásra kell, hogy kényszerítsen minket. Vajon miért mindig az eredeti költségvetési törvényre hivatkozik, és miért nem a novemberben elfogadott pótköltségvetésre? És miért nem ahhoz hasonlítja a tényleges zárszámadási adatokat?
Azt hiszem, sokkal egyszerűbb lett volna a Kormánynak, ha ezt teszi, hiszen a novemberi pótköltségvetésben már egy csomó fölmentést megkapott tulajdonképpen, azokra most úgy tekinthetne, hogy már nem kell róla beszámolnia, azt tavaly novemberben tisztázta a Parlamenttel, és most már csak az ahhoz képest való eltérésekre kellene figyelnie. Mégsem ezt teszi — és miért nem? Azt hiszem, a megoldást abban kell keresnünk, hogy ez a pótköltségvetési törvény nem felelt meg a pótköltségvetéssel szemben támasztható minimális követelményeknek sem.
Engedjék meg, hogy két mondat erejéig idézzem a tavaly novemberi hozzászólásom egy részét, azaz: "Nem felel meg a benyújtott pótköltségvetési törvényjavaslat a törvényesség, az áttekinthetőség és az ellenőrizhetőség szempontjainak."
(17.00)
Majd később:"A benyújtott törvényjavaslat olyan, amely nem tárgyalható, nem felel meg a törvényi előírási kötelezettségeknek, és egy olyan kormányzati kapkodást és döntéshiányos helyzetet próbál az Országgyűlésre áthárítani, amiért az Országgyűlés nem vállalhatja magára a felelősséget. Saját ellenőrzési jogáról mond le, ha ezt a pótköltségvetési törvényjavaslatot elfogadja. Arról a jogáról és lehetőségéről mond le, hogy jövő ilyenkor — azaz ma —, amikor az 1992-es zárszámadási törvényt fogjuk tárgyalni, akkor világosan tudja értékelni a költségvetés ez évi folyamatait, és pontos állásfoglalást tudjon arról mondani, hogy a Kormány valóban a törvényi felhatalmazások alapján járt-e el az ez évi költségvetés teljesítésekor vagy sem."
Nagyjából igazolódtak az előzetes várakozások. Valóban, a pótköltségvetési törvény egy csomó olyan, levegőben lógó megfogalmazást tartalmazott, amelyek egyszerűen nem voltak lefordíthatók a megfelelő előirányzatokká, nem voltak hozzáilleszthetők az adott évi költségvetési törvényhez, és ezért most a beszámolója során a Kormány sem erre a pótköltségvetési törvényre tud visszahivatkozni.
Nem kívánok itt másra utalni ezzel kapcsolatban; elég, ha arra emlékeztetem önöket, hogy a törvény szövege és a törvényhez csatolt költségvetési mérleg több ponton élesen ellentmondott egymásnak, ellentétes rendelkezéseket és ellentétes számokat tartalmazott — úgyhogy most valóban nagy bajban lenne a Kormány, ha e pótköltségvetési törvény alapján kellene beszámolnia, el kellene döntenie, hogy az akkor megszavazott mérleghez méri-e az adott évi teljesítményt vagy a szövegben megjelenő előirányzatokhoz. — Ennyit a pótköltségvetésről.
Kanyarodjunk vissza akkor az eredeti költségvetési törvényhez. A Számvevőszék élesen vetette fel — és nem mehetünk el mellette szó nélkül akkor sem, ha idáig sem a miniszteri expozé, sem a kormánypárti hozzászólások ezt nem érintették — a mérlegvalódiság elvét. Több összefüggésben kiemeli a Számvevőszék jelentése, hogy a költségvetési beszámoló — tehát a zárszámadás — nem felel meg a mérlegvalódiság követelményének.
Én két okot szeretnék kiemelni. Az egyik az — amire szintén szeretném a választ megkapni a későbbiekben —, hogy év végén mintegy 15 milliárd forintnyi összeget helyezett ki a költségvetés különböző letéti számlákra, illetve egyes intézmények külön bankszámláira, egyértelműen tartalékolási kötelezettséggel, és ezzel megsértve az államháztartási törvénynek azt a rendelkezését, hogy nem helyezhet ki ilyen öszszegeket olyan számlákra, amelyek nem részei a költségvetési számlarendszernek — és a letéti számlák pedig nem azok. Ezzel azt a hamisítást követte el, hogy 15 milliárd forintot elköltöttnek tüntetett fel akkor, amikor ez a pénz megvolt, csak bizonyos intézményeknek bizonyos célra félretette, hiszen mondhatta azt, vagy gondolhatta magában, hogy még így is pont belefér abba a pótköltségvetés által meghatározott hiányösszegbe, amelyre felhatalmazást kapott novemberben.
Kicsit — meg kell mondanom — érthetetlen is volt, hogy hogyan lehet az, hogy miközben a novemberben megszavazott pótköltségvetés egyes tételei pozitív és negatív irányban nagyon nagy kilengést mutatnak a ténylegesen bekövetkezett előirányzatokkal szemben; tehát november végén, amikor szinte csak az az évi tényeket kellett volna rögzíteni, nem sikerült eltalálni az adott évi tényleges kifizetéseket és bevételeket, ezenközben az összesített szám, a hiány mértéke mégis majdnem forintra egyezik a pótköltségvetésben megszavazottal. Lehet, hogy azért, mert sikerült az utolsó napokban pont belőni a letéti számlákra való kihelyezéssel ezt az összeget, hogy valóban pont annyi legyen a hiány. Így akkor is annyi lehetett, hogyha a tényleges kiadási és bevételi tételek nagyon nagy távolságba estek attól, amit a pótköltségvetésben elfogadtunk.
A másik ilyen, mérlegvalódiságot sértő és megkérdőjelező megállapítás, hogy a költségvetési intézményi összesített beszámolók által tükrözött bevételi és kiadási összegek nagyon nagy eltérést mutatnak a zárszámadási törvényjavaslatban elénk tárt összegektől. Erre csak részben magyarázat az, hogy olyan bevételi előirányzatok is megjelennek az intézményeknél, amelyek az előző évi pénzmaradványból származnak. Egyrészt azért nem megfelelő magyarázat ez, mert még összegszerűen nem is egyezik meg az eltéréssel az előző évi pénzmaradványok áthozott értéke — még több milliárd forintos különbség van —, másrészt azért nem fogadható el ez a magyarázat, mert egy rendszerszerű hibát fedünk el akkor, hogyha tudomásul vesszük ezt az eltérést; azt a hibát, amelyre ugyan utalt a miniszter úr is expozéjában, mégsem valósult meg áttörés ebben a kérdésben, hogy a költségvetési intézmények saját bevételeit gyakorlatilag nem tudja kezelni az államháztartás mai rendszere. Ez nem kis probléma. Tavaly ugyanekkor, a zárszámadás kapcsán elmondtuk, hogy több mint 60 milliárd forinttal nőtt az intézményi kör saját bevétele, és hogyha ezt összeadjuk a költségvetés egyéb bevételeivel, akkor — szemben azzal a kormányzati állítással, hogy a hiány abból származik, hogy nem jönnek a bevételek — be kell látni, hogy a bevételek összességében beérkeztek a tavalyi költségvetési évben, 1991-ben is, és ugyanez történt 1992-ben is, amikor a kétszintűvé vált költségvetés központi és intézményi bevételei összességükben meghaladták a költségvetési törvényben előirányzott összeget. Tehát az 1992. évre sem elfogadható az a megállapítás, hogy a bevételek elmaradása okozta a költségvetés hiányának a növekedését.
Inkább arról van szó, hogy 100 milliárd forint, több mint 100 milliárd forint egyszerűen úgy csúszott át az intézmények saját rendelkezési körébe, hogy erről a kormányzatnak semmilyen elszámolási lehetősége nincsen, és ami még rosszabb, a Parlamentnek semmilyen áttekintése és kontroll-lehetősége nincsen, hogy valóban olyan célokra költsük ezt a 100 milliárd forintot, amelyeknek társadalmi hasznosságában konszenzus van, megegyezésre tudunk jutni.
Most már csak gyorsan sorolom a további törvényes aggályaimat. Nem tudom, hogy hogyan gondolták a tisztelt kormányzati urak, hogy tárgyalni lehet a zárszámadásról akkor, amikor nincsen benyújtva a zárszámadás, a társadalombiztosítás zárszámadása, amelyiknek közvetlen összefüggése van a központi költségvetés zárszámadásával a két pénzrendszer közötti átjárási lehetőségek miatt, illetve a költségvetés garanciavállalási kötelezettségei miatt. Furcsa lenne, hogyha itt elfogadunk egy zárszámadást, és akkor utána a társadalombiztosítás zárszámadása nem illeszthető hozzá ehhez az összeghez. De ugyancsak…
