ANNUS JÓZSEF (MSZP)
ANNUS JÓZSEF (MSZP)
ANNUS JÓZSEF (MSZP) Köszönöm, Elnök Úr. Tisztelt Országgyűlés! Abban bizonyára nagyon sokan vagy majdnem mindannyian egyetértünk, hogy ez a törvény, amelynek tárgyalásában vagyunk, szükséges és rendkívül fontos. Bizottságunk időnkénti csapatlátogatásain is azt tapasztaltuk, hogy a katonák várják ezt a törvényt. Bár az igazság másik fele, hogy ennél is sokkal jobban várják a jogállásukról szóló rendelkezéseket, s azt tapasztaltuk, hogy elsősorban a biztonságos, nyugodt szolgálatot garantáló egyéb szabályozásokat várják. Vagyis ők is és mi is tudjuk, hogy a honvédelemről szóló törvény, amelyet az előzetes tárgyalások nyomán létrehozott konszenzus értelmében minden bizonnyal elfogad majd a tisztelt Országgyűlés, önmagában nem oldja meg a fegyveres erők minden gondját, baját. Ettől még nem lesz korszerűen fölszerelt, helyzetünknek és a kor követelményeinek megfelelő hadseregünk, hiszen ez a törvény nem rendelkezhet arról, hogy egyáltalán milyen, mekkora és mennyi anyagi ráfordítással működő honvédségünk legyen.
Az évente visszatérő költségvetési vitákban mindannyian tapasztaljuk, hogy a legnagyobb tanácstalanság mindig a honvédelmi kiadások tárgyalása körül alakul ki. Igen, mert olykor amolyan "mi mennyi"-szerű abszurd kérdések vetődnek föl.
Igazuk lehet azoknak, akik átfogó és részleteiben is pontosan tervezett reformot sürgetnek. Tudnunk kellene végre: vajon mire kell a különben kicsiny, ám az ország pénztárcájához mérten mégiscsak rettentően nagy költségvetési támogatás? Szinten tartásra elégséges és szükséges védelemre, mondogatjuk. De vajon merészebb útváltások nélkül meddig cselekedhetünk ennek a sémának a kényszerében? Nem leszünk-e rabjai így egy olyan spirálnak, amely évről évre fölfelé húzza ezeket az összegeket anélkül, hogy a kívánatos biztonságot valóban garantálni tudjuk?
Mindazokkal egyetértek természetesen, akik vallják, hogy Magyarország biztonsága nem elsődlegesen katonai kérdés. A gazdaságunkat, társadalmunkat kell először olyan helyzetbe hoznunk, hogy az országlakosok biztonságérzete növekedjék. Okos külpolitika is szükségeltetik mindehhez természetesen, mert a hazát mindig bölcsebb és olcsóbb is jól meggondolt szavakkal védelmezni, mint az akármilyen korszerű fegyverek védelmére támaszkodva. Nemcsak azért, mert utóbbi nálunk nehéz helyen áll, de súlyos történelmi tapasztalatok is arra intenek bennünket, hogy mi csak a közelebbi és távolabbi szomszédokkal való szóértés nyomán juthatunk el kívánt biztonságunkhoz. Nem eshetünk immár soha a kardcsörtetés kard nélkül nevetséges bűnébe, amelyet elődeink — sajnos — oly gyakran elkövettek.
Könnyű belátni persze, hogy bármilyen szakszerűen előkészített reformot hajtunk is végre, több pénzünk a fegyveres védelemre belátható időn belül nemigen lesz.
Miként lehetne hát pótolni ezeket a hiányokat?
Talán elfogadható igazságnak tűnik, ha azt mondom: bármilyen korszerűsítés értelmetlen, ha kifelejtjük belőle az embert. Az embert, aki okosan szereti a hazát, és képzetten áll az eszközök és műszerek mellé.
Hadd idézzek én is az általam oly gyakran emlegetett Bolyai Jánostól ismét, aki már a múlt század közepén nevetségessé tette azokat a hadügyéreket akik a buta katonát vélték a győzelem biztos zálogának. "Éppen ellenkezőleg kell gondolkodnunk — mondotta —, mert az észnek kell a szüvet művelnie, s bármely hadsereg azáltal erősödik, ha tagjai eszükkel fölfogják, mit is kell védeniük, s az esetleges harcba sem ostoba vágóhidi barmokként vonulnak, hanem eszökkel gondolkodó emberként."
Mennyire jogos ez a követelmény a XX. század végén? Valljuk be őszintén, a művelt és sokoldalúan képzett ember mindeddig nem volt idea az e tájon működő hadseregekben. A magyarban sem. Ki-ki tudna erről kacagtató vagy hátborzongató történetet mesélni, aki a közelebbi vagy távolabbi múltban ezt személyesen is megtapasztalta.
Jól tudjuk, hogy minden hierarchizált szervezetben úgyszólván törvényszerűen a feljebbvalónak van igaza. Ám az már talán mégsem természetes, hogy világszínvonalú technikai, műszaki berendezések mellett egy bevonultatott mérnöknek megjegyzést tenni nincs joga a szakmunkás őrmesterrel szemben csak azért, mert a vállapja kisebb sarzsit mutat. Senki ne értsen félre, nem akarok javaslatot tenni valamiféle rangrevízióra, csupán figyelmeztetni, hgy itt lenne az ideje elgondolkodni: vajon a hadseregben jól sáfárkodunk-e azzal a szellemi tőkével, amely ebben az országban — hál' isten — mégiscsak jelen van? Csak egyetlen példát az érthetőség kedvéért. Néhány évvel ezelőtt — több ennek, mint néhány éve, de nem túl régen azért — egy tartalékos átképzésre együtt vonultam be Munkácsy-díjas belsőépítész ismerősömmel. Én jártam jól, hiszen afféle irodalmárként írnok lehettem. Társam azonban régi beosztásában küzdötte végig a három hetet mint egy százéves cölöpvető harmadik beosztott kezelője.
E példából nem csupán azt a következtetést akarom levonni, hogy a tartalékos állomány személyi kartonjainak — szakzsargonnal szólva — a naprakész karbantartása milyen fontos feladat. Ez igencsak kevés lenne az üdvösséghez. Úgy gondolom, hogy a szellemi erők megbecsülése és a honvédelem érdekében való jobb kihasználhatósága e törvény kereteiben is biztosítható. De legalábbis közelebb juthatunk hozzá egy jelentős lépéssel.
Ezzel kapcsolatos módosító javaslatomat beadtam. Miután a részletes vitában már nem kívánok szólni, a javaslat indoklása különben is ideilleszthető, itt hívnám föl rá a figyelmet.
Első pillantásra meglepő lehet talán, bár mégsem annyira, hiszen a törvény szerkesztői is gondoltak erre, amikor a 69. §-ban megfogalmazták, hogy az egyetemet, főiskolát végző hadköteles, amennyiben jelentkezik tartalékos tiszti képzésre, csupán kilenc hónapnyi sorkatonai szolgálatot teljesít a tanulmányok befejezése után.
(19.10)
Üdvözlendő ez a javaslat, melegen üdvözlendő, hiszen ledönt egy régi falat. Elismeri, hogy a magasan kvalifikált értelmiségi esetében igenis alkalmazható pozitív diszkrimináció. Ha az elvet elfogadjuk — és miért ne fogadnánk el —, akkor innen már csak egy lépés, szerénytelenebbül szólva: csupán az én módosító javaslatom támogatása szükséges, hogy az ötletet továbbfejlesztve valódi fordulatot érjünk el a kiművelt emberfők, a legmagasabb fokon szerzett szakmai tudás elismertetésében.
Javaslatom egyik fele, hogy a felsőfokú tanulmányok megkezdése előtt a hadköteles fiatal ne vonuljék be. Általános érdekünk, hogy ő akkor, az érettségi, majd a felvételi vizsga sikeres letétele után a megszerzett lendülettel folytathassa tanulmányait. Nem helyénvaló, hogy az egyetem előcsarnokába jutott diák ne mehessen be az órára római jogot vagy történettudományba való bevezetést hallgatni, ellenben tanulja helyette a honvéd egyén kötelmeit, s adjon őrséget 24 órás váltásban.
Végezze törés nélkül és szorgalmasan tanulmányait, a haza pedig nyújtsa be a számlát a végzés után. Ez a számla, illetve ez az üzlet azonban olyan legyen, amelyből mindenkinek a lehető legnagyobb haszna származik. A végzett — és ismétlem —, a legmagasabb fokon képzett szakembert véleményem szerint mind-mind tartalékos tiszti képzésre kell behívni, és ott nem kilenc, hanem mindössze hat hónap alatt majdani feladatára felkészíteni. Mert gondoljuk csak el, egy matematikatanárt, egy mérnököt, egy elméleti fizikust nem kell népszerű kivonatokból és mutatópálcán billegtetett papírrepülőgépeken megtanítani a trigonometriára, mert azt ő igen jól tudja. A műszerekkel kell csupán megismertetni, hogy például kiváló tüzér lehessen belőle. Erre pedig három hónap kiképzés és három hónap csapatnál töltendő gyakornoki idő a legtöbb esetben elegendőnek látszik.
Ha nem is tudunk lényegesen eltávolodni a jelenlegi rendszertől, s nem is tudunk egyetlen vezényszóra felzárkózni például egy svájci modellhez, azt azonban elérhetjük ezzel a jelentős módosítással, hogy adott feladatra jól képzett tartalékos tisztjeink álljanak rendelkezésre.
Igen, mondhatják többen, a mérnökök még hagyján, de mit tegyünk a sok bölcsész, jogász és más hasonló kapa-kaszakerülő, humán műveltségű tudós emberrel? (Derültség.) Nekik is találhatunk szaktudásukhoz illő feladatot. Három hónapos gyakorlatuk alatt ők természetesen nem lokátort kezelnének, s nem készítenének számítógépes programokat, ellenben taníthatnák az olykor bizony kevéske műveltséggel bevonuló sorkatonákat állampolgári ismeretekre, történelemre, földrajzra, idegen nyelvre, mert Németh László régi, szép álmát megvalósítandó; az se lenne baj, ha a hadsereg úgymond az ország legnagyobb népiskolája is lehetne. (Derültség.)
Önök közül most sokan megmosolyognak, és engem is álmodozónak tartanak, mint az általam idézetteket. Kérem mégis, hogy gondolkodjanak el mindazon, amit érvelésemben említettem, mert hiszen számtalan érvet az időhiány miatt mellőztem.
S hogy ne csupán álmodozókat idézzek, végül felemlegetem az egykori vaskancellárt, az öreg Bismarckot. Az ő intelme így hangzik: "Jegyezzék meg, Uraim, hogy a háborúkat nem a katonák nyerik meg vagy vesztik el, hanem a tanárok." Köszönöm a figyelmet. (Derültség, taps.)
