MÉCS IMRE (SZDSZ)
MÉCS IMRE (SZDSZ)
MÉCS IMRE (SZDSZ) Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Elnök Úr! Úgy gondolom, hogy Szabó Lukács módosító indítványa fontos hiányt pótol, hiszen egy olyan sztereotípián akar segíteni, amit valóban orvosolni kell. A köztudatban csak a szovjet hadifogság sztereotípiája mélyült el, ugyanakkor akik átélték az eseményeket, vagy közelebbről ismerik, tudják jól, hogy jelentős számban voltak emberek nyugati hadifogságban is, és bizony — minden pozitív előítélettel szemben — igen sokszor kegyetlen és nehéz sorsuk volt a nyugati hadifogságba kerülteknek. De nemcsak Nyugatra, Jugoszláviába is kerültek hadifoglyok és úgy gondolom, hogy vere dignum et iustum est, ha ők is részesülnek ebből a szerény kárpótlásból, amit ez a törvény megítélt. Úgyhogy a magam részéről és a frakció nevében is támogatom ezt a javaslatot.
Egyúttal hadd mondjam el, hogy szeretném megragadni azt az alkalmat, hogy Szabó Lukácsnak sikerült a Ház napirendjére tüzetnie, sőt tárgyalásba vétetnie e kárpótlási törvény korrekcióját. Szükséges ez a korrekció, mert bizony, hibák vannak benne, és ezeket a hibákat ki kell javítanunk.
Ezért megragadtam az alkalmat arra, hogy e törvény módosítására lehetőség nyílik, és ezért három módosító indítványt terjesztettem be az eredeti törvény megjavítására. Mielőtt az elsőt ismertetném, engedjék meg, hogy felolvassak pár sort egy nekem írt, nagyon szomorú levélből. A levelet Vetési József, egykori 56-os rabtársam küldte el, aki 16 évet töltött börtönben. Nem a maga ügyében, nem a maga kárpótlása ügyében ragadott tollat, és írt nekem, hanem hallgassák meg, kinek az érdekében.
"A múlt héten küldtem önnek, tisztelt képviselő úr, egy levelet Somlói Nagy Sándor ügyében." Ezt a Somlyói Nagy Sándort az újpesti forradalmárok perében kivégezték. Huszár alezredes volt 1945-ig, majd a hadseregből eltávolították, és segédmunkás lett. 1956 napjaiban Újpesten szervezte a Nemzetőrséget, a Nemzetőrség parancsnoka lett, és 1959-ben tíz társával együtt az újpesti per folyományaképpen kivégezték. Ez történelem. Most jön az, amiben mi is segíthetünk.
"Volt élettársa, Árvai Teréz ügyében írtam ezt a levelet. Árvai Teréz 1935 óta Somlói Nagy Sándor élettársa volt 1959-ig, amíg ki nem végezték Sándort, de ezt ön is jól tudja, hiszen ott volt a kisfogházban akkor. Sőt azt is, hogy Sándor kérte az akkori bíróságot, hogy házasságra léphessen Terikével. A tisztelt vérbíróság tőlük ezt megtagadta. 1959-ben megkereste Terike Sándor sírját. Oda, abban az évben egy vadrózsaágat szúrt le, amely még ma is ott hajt a síron.
(20.10)
Amiről ön is tud: Terike a nyugdíját félretette, és 100000 forintos sírkövet csináltatott Sándornak, és az, amit mi szeretnénk, barátai, hogy ha tenne valamit, hogy megkapja jogos kárpótlását."
A kárpótlási hivatal — teljesen törvényesen — elutasította a kérelmet, hiszen csak özvegy, gyermek és szülő esetében jár a kárpótlás. Nincs még olyan lehetősége sem a törvénynek, hogy valaki felülbírálja ezt, valaki méltányosságot gyakoroljon. Még bírósághoz sem lehet fordulni, hogy az egészet megvilágítsák.
Annak idején, amikor a törvény vitája folyt, én elmondtam, hogy a mi perünkben — ahol hatunkat ítéltek halálra, és négy társamat kivégezték — az I. rendű vádlott egy Nagy József nevű 24 éves munkásifjú volt, akit az akkori lelencházból egy nevelőanya vett ki és nevelt fel. Ez a nevelőanya kísérte végig őt, akit édesanyaként szeretett, ő járt nála az utolsó beszélőben, ő leste meg a halottszállító kocsit, amely a 301-es parcellába ment, ő pénzelte le a sírásót, hogy még egyszer megnézhesse a fiát, ő jelölte meg a sírt, ő járt ki minden évben. Ez a néni szerencsére két évvel ezelőtt meghalt, és nem kellett megélnie azt, hogy akkor, amikor rehabilitálják a fiát, ne kapjon kártérítést, mert ő egy nevelőanya volt.
És mondjam azt, hogy egy négygyerekes cigányfiúval voltam együtt a kisfogházban, aki a cigányoknak a közismert, más szokásai szerint egyszerűen nem ment el az anyakönyvvezetőhöz, tán még a gyerekeit sem íratta a nevére, mégis jó apjuk volt. A mi törvényünk szerint sem az özvegye, sem a felesége nem kaphat kárpótlást.
Ezért tisztelettel módosító javaslatot terjesztettem be, amiben azt javasoltam, hogy a sérelmet elszenvedett élettársa az özveggyel, élő nevelt gyermeke a sérelmet elszenvedett élő gyermekével, a még élő nevelőszülője a még élő szülővel egy sorban kérhesse a jogosultság megállapítását.
Tudom azt, hogy itt sok jogi probléma van, és rendkívül nehéz ezeknek a viszonyoknak a megállapítása, de azért gondoljunk arra, hogy egy forradalomban a résztvevőknek az életviszonyai nem mindig regularizáltak, nem szabályozottak, vagy nem valamiféle papírforma szerint zajlanak, és nagyon nagy fájdalmakat, nagyon nagy keserűséget okozunk — mint ahogy az előbb felolvasott levél is mutatja —, ha mi valamiféle rendkívül merev szabályrendszernek a ketrecében maradunk. Ezzel magunkat is megalázzuk, nem szólva a sok keserűségről, amit okozunk.
A jogászok miatt én négy változatát is elkészítettem ennek a javaslatnak. Az előbbi változat, amit felolvastam, az a kárpótlási hivatalra bízza ennek az eldöntését, a viszonyok felderítését. A további javaslatok ezt a bíróságra bízzák, illetve annak megállapítását, hogy az illető jogosult-e, hogy valóban életvitelszerűen élettársa, nevelt gyermeke vagy nevelőszülője volt a kivégzettnek, az elpusztítottnak. De úgy gondolom, hogy valami kis mozgásteret kell biztosítanunk úgy a kárpótlási hivatalnak, mint a bíróságnak ahhoz, hogy merevségünkkel ne okozzunk nagy sérelmet.
A másik javaslatom pedig arra irányul, hogy a rendkívül rövid jelentkezési határidőt — ami három hónap, négy hónap — meghosszabbítsuk, mert rendkívül aránytalannak tartom azt, hogy valakit sok-sok évtizeddel ezelőtt sérelem ért, éveket vagy évtizedeket töltött börtönben, évtizedeket várt arra, hogy igazsága legyen, s akkor jön egy rendelkezés, hogy hat héten belül, három hónapon belül, négy hónapon belül adja be az igényét.
Megint sok egyszerű ember van, akihez nehezen jutnak el a hírek, nehezen tudja meg, hogy miről van szó. Nehezen fogja fel, hogy neki jogai is vannak, hiszen eddig nem voltak jogai, vagy esetleg külföldön van, idős emberekről van szó, akiknek a felfogóképessége is nehezebb. Miért ne lehetne ezt a határidőt tényleg egészségesen megnövelni? Hiszen attól nem kell tartani, hogy az emberek majd későn fognak jelentkezni, és ezzel nem lehet áttekinteni a kárpótlás menetét. Tudjuk a Kárpótlási Hivatal jelentéséből, hogy az igényjogosultak 70-80%-a beadta. Tehát egy állami apparátus, állami mechanizmus kényelme szempontjából vajon szabad-e évtizedekig várt jogokat és azoknak a szerény — hangsúlyozom: roppant szerény — kielégítését attól tenni jogvesztő hatállyal függővé, hogy valaki beadja-e három hónap alatt vagy sem?
Én abból indultam ki, hogy van egy polgári törvénykönyvünk, ami általánosságban rendezi a követelések elévülését, hiszen azt mondja, hogyha valami megakasztó aktus nem történik, akkor öt év az, amire elévül egy követelés. Tehát miért ne lehetne azoknak az embereknek, akik 30-40-50 évet vártak a kárpótlásra, egy ötéves időt adni, hiszen úgyis az infláció, ennek a nyomorult kis összegnek a szégyenletes csekélysége mind arra fogják inspirálni azt, aki megtudja, hogy azonnal beadja. Tegyük fel, hogy három-négy ember lesz, aki két év múlva adja, egy lesz, aki öt év múlva adja, akkor is miért ne lehetne öt évben meghatározni az általános normákkal kapcsolatban? Mindenki tudja, hogy öt év alatt minden követelés elévül.
A harmadik módosító javaslatom a nyugellátáshoz kapcsolódik. Mint ismeretes: nyugdíj-kiegészítést kapnak azok, akik maguk börtönviseltek, vagy pedig akiknek a közeli hozzátartozója meghalt, akiknek az özvegyei. Itt van egy kis anomália, hogy ha valakit életfogytiglanra elítéltek és meghalt, akkor a felesége ezt a nyugdíj-kiegészítést egy olyan vélelmezés alapján kapja meg, mintha a férje, a párja 20 évet kapott volna. Ha viszont másfél évvel a letartóztatása után kivégzik, akkor a másfél évnek megfelelő nyugdíj-kiegészítést kapja.
Nem akarom összehasonlítani az életet és a szabadságvesztést, ez egy anomália. Amikor az eredeti törvényjavaslat vitája folyt, akkor bizottsági ülésen ígéretet kaptunk a magas Kormány tisztelt képviselőjétől, hogy ezt majd a végrehajtási rendeletben rendezni fogják. Ez nem történt meg, úgyhogy én újból tisztelettel leteszem a Ház asztalára a javaslatot, hogy ebben az esetben a kivégzetteknél vélelmezzék, hogy 20 évet töltött volna börtönben, ha nem végzik ki, s a szerencsétlen özvegy annak megfelelően kapjon egy kis alamizsnát.
Végül az utolsó javaslatom azt tartalmazza, hogy a törvény 16. §-a egészüljön ki egy új bekezdéssel, amely így szól: "A Kormány gondoskodik a kárpótlási jegy és a 7. § alapján megállapított életjáradék értékállóságáról." Igen. Ez egy elég szikár mondat, tisztelt Kormány, és ha belegondolunk, akkor végtelenül igazságos, hiszen a havi 11000 forintos alapöszszeget, amelyből a törvény kiindul, 1989-ben akkor a TIB és a Recski Szövetség felkérésére a Pénzügykutató Részvénytársaság állapította meg, amelyben figyelembe vette az akkori átlagos jövedelmeket, az átlagos megélhetési költségeket, és így jött ki, hogy havi 11000 forint kárpótlási összeg az, ami valamennyire összehasonlítható azzal, mint amit keresett volna az az illető, aki börtönben ült és nem kereshetett.
(20.20)
Ma már ez az összeg a létminimumnak felel meg. A kárpótlási jegy árfolyama pedig ennek a szerény összegnek is a fele körül mozog. Tehát gondoljuk meg, hogy ez '89-ben indult, akkor a Pénzügykutató ezt korrekten állapította meg, ma ez az összeg valamennyi létminimum-számítás szerint ott van, s a kárpótlási jegyek árfolyama, azt hiszem, 54%-on áll. Kérem szépen, ez egyszerűen disznóság. De nem tudok mást szólni. Bocsánatot kérek itt a Parlamenttől, hogy ez egyszerűen tűrhetetlen így. Hiszen a kárpótlási jegyeknek az árfolyama attól függ, hogy a Kormány a privatizációs politikája keretében milyen ellentételeket bocsát rendelkezésre. Olyan, mint a csapot kinyitom, folyik a víz, lezárom, keveset folyik. Ez a csap a Kormány kezében van. A Kormány felelős azért, hogy 54% ez a kárpótlási jegy. De ha 100% lenne, az is csak a létminimumnak felelne meg. De 50%-ra leszabályozzák. Semmi jele nincs annak, hogy biztosítanának olyan privatizációs kínálatot, amivel a jegyek árfolyamát fölvinnék. Egyedül a szerencsétlen önkormányzatok nyakába varratott a dolog, hiszen ott a kamattal, az alapösszeggel együtt — ami most 134% — értékben kell elfogadni a kárpótlási jegyet. De hát akinek nincs bérlakása, és ha annak a szerencsétlen önkormányzatnak nincs ilyen kínálata, akkor ott a kárvallott, a szerencsétlen, aki többnyire idős ember, többnyire hajlott korban van, többnyire egészségi problémái vannak, és kevés van hátra az életéből, egész egyszerűen nem tud mihez kezdeni. Az én édesanyám is ilyen többek között, 82 éves korában.
Tehát úgy gondolom, hogy tisztesség kérdése az, hogy ezt rendezzük, és legalább jelzés legyen a törvényben arra, hogy a Kormánynak ez a kötelessége. A Kormánynak ezt kell megtennie. Mert egész egyszerűen széttárja a karját, és azt mondja: 54% az árfolyama, és slussz. Ezt így nem lehet csinálni.
Én úgy gondolom, hogy ezt be kell tennünk a törvénybe, és a Kormánynak — nem feltétlenül csak a mostani Kormányra vonatkozik ez, a következő kormányra is, a jövő évben megszerveződő új kormányra is, a Kormánynak — kell gondoskodnia a kárpótlási jegynek és az életjáradéknak a valorizálásáról.
Még rosszabb a helyzet az életjáradék esetében, mert rendkívül szegényes az, amit az eredeti törvény mellékletében ki lehet számítani. Ez pár száz forint. De legalább az, amit ott megszavaztunk és megadtunk, legalább annak az értéke ne csökkenjen drasztikusan.
Tisztelt Országgyűlés! Azt kérem, hogy mind Szabó Lukácsnak az eredeti javaslatát, mind pedig ezeket a módosító javaslatokat, amelyeket most előterjesztettem a Ház elé, szíveskedjenek támogatni és törvényerőre emelni. Köszönöm szépen. (Taps az SZDSZ padsoraiban.)
