SZABÓ LUKÁCS (MIÉP)
SZABÓ LUKÁCS (MIÉP)
SZABÓ LUKÁCS (MIÉP) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Törvényjavaslatot nyújtottam be, amely a harmadik kárpótlási törvényt kívánja módosítani, vagyis meg akar szüntetni egy alkotmánysértő rendelkezést. Ugyanis a harmadik kárpótlási törvény csak a volt szovjet hadifoglyok kárpótlásáról gondoskodik, ugyanakkor ezt a kárpótlást megtagadja az úgynevezett nyugati hadifoglyoktól. Ez a megosztás, sajnos, már 1989-ben elkezdődött, amikor az akkori kormány — rendelettel — nyugdíj-kiegészítést biztosított a volt szovjet hadifoglyok számára, ugyanakkor a nyugatiak számára a nyugdíj-kiegészítést csak 1992 tavaszától adta meg.
A további diszkriminációra példa, hogy míg a keleti hadifoglyok esetében — függetlenül attól, hogy milyen rövid ideig tartott a hadifogság — biztosította a nyugdíj-kiegészítést, nyugati hadifogságban pedig legalább egy fél évet kellett eltölteni ahhoz, hogy egyáltalán a nyugdíj-kiegészítés szóba jöhessen.
Téveszme él a köztudatban a nyugati hadifogságról; s azért él téveszme — és úgy gondolom, hogy a Parlament képviselőinek többsége is ennek a téveszmének volt vagy jelenleg is rabja —, tekintettel arra, hogy a nyugati hadifogság valós körülményeit a marxista történetíráson nyugodott ismeretek nemigen taglalták az évek során. Tekintettel arra, hogy a képviselők döntő többsége ezen a történelemtanításon nőtt fel, így nem volt elvárható — vagy nem feltétlenül elvárható —, hogy mindenki a megfelelő ismereteknek a birtokában legyen.
Ezt tudva — és éppen ezért — a nyugati hadifoglyok képviselői, mielőtt még a Parlament törvényt hozott volna, mielőtt még a Kormány a rendeletét meghozta volna, felkeresték a Kormányt, illetve a Parlament illetékes vezetőit, és kérték, hogy a róluk szóló törvényt és rendeletet csak azt követően hozzák meg, miután a véleményüket, miután az ismereteiket átadták. Egy középszintű kormányhivatalnok volt megbízva azzal, hogy velük a kapcsolatot tartsa, illetve időben felvegye velük a kapcsolatot. Sajnos, a véleményüket nem mondhatták el, tekintettel arra, hogy ez a középszintű kormányhivatalnok egyszerűen elfeledkezett őket értesíteni. Így születhetett meg egy olyan törvény, amelyik — mint mondtam — az állampolgárok egyenlőségének az alkotmányos garanciáit nem tartalmazza.
A köztudatban a nyugati hadifogság egyenlő az angol hadifogsággal, és a köztudatban nemigen van benne az, hogy nem minden ország, nem minden szövetséges ország tartotta be a genfi konvenció előírásait. A genfi konvenciónak az 1929-es kezdeményezője maga Franciaország volt. Franciaországgal — mint köztudott — Magyarország nem állt hadiállapotban. Magyar katona francia katonával szemben soha nem állt, sőt a II. világháború során kifejezetten baráti gesztust gyakorolt Magyarország akkor, amikor több mint ezer, német hadifogolytáborból megszökött francia katonát befogadott, és hozzásegített ahhoz, hogy a hazájába távozhasson.
A genfi konvenciónak az előírásait végig a II. világháború során a nyugati szövetségesek betartották, egészen 1945. május 9-éig. Viszont május 10-én történt valami, ami jogállamhoz, jogállamokhoz méltatlan. Vagyis május 10-én a szövetséges főparancsnokság felmondta a genfi konvenció hadifoglyokra vonatkozó előírásait — tehát gyakorlatilag kivonta a genfi konvenció rendelkezései alól a hadifoglyokat, tehát ettől a pillanattól kezdve rájuk a hadifoglyokra vonatkozó előírások nem vonatkoztak.
Franciaország — mivel ő maga kevés hadifoglyot ejtett — a szövetségesekhez fordult, és kétmillió hadifoglyot kért az ország újjáépítéséhez. Egymilliót meg is kapott, viszont olyan körülmények között bántak a fennhatóságuk alá került hadifoglyokkal, hogy néhány hónap leforgásán belül minden hetedik meghalt. Az egymillió, francia hadifogságba került fogolyból 50000 magyar volt.
A genfi konvenció kötelezővé tette a karitatív szervezetek, így például a Nemzetközi Vöröskeresztnek a beengedését is a hadifogolytáborokba. A szövetséges — amerikai, illetve francia — hadifogolytáborokban viszont olyan volt — különösképpen kezdetben — a bánásmód, hogy például az amerikai hadifogolytáborokba három hónapon keresztül nem engedték be a Nemzetközi Vöröskeresztnek a képviselőit, a francia hadifogolytáborokban pedig több mint hat hónapon keresztül nem tehettek látogatást a Vöröskeresztnek a képviselői.
(20.00)
Napirenden volt az idegenlégió feltöltése is, ahol mindaddig, amíg nem írták alá az idegenlégióhoz való csatlakozást, egyszerűen nem kaptak enni. Tehát választhattak az éhenhalás vagy az idegenlégió között. Azt hiszem, ilyen helyzetben nem lehet arról beszélni, hogy a genfi konvenció be lett volna tartva.
Képviselőtársaim még a 3. kárpótlási törvény tárgyalása során kifogásolták az akkori módosító javaslatomat, azt mondva, hogy ha ezt a módosító javaslatot elfogadnánk, ezzel azt mondanánk ki, hogy az úgynevezett jogállamok nem jogállami módon jártak el. Hát, pontosan erről van szó! Mivel a genfi konvenció előírta, hogy a hadifoglyokat úgy kell ellátni, mint a saját hátországi katonákat.
Ha megnézzük, mondhatjuk, hogy a Szovjetunióban — amely különben soha nem írta alá a genfi konvenciót, Németország pedig 1935-ben kilépett onnan — a saját hátországi katona ugyanúgy szenvedett, vagy csaknem ugyanúgy szenvedett és halhatott éhen is, mint a hadifogoly. De azt nem hiszem, hogy amerikai vagy francia katona a II. világháború befejezését követően — mondjuk — éhen halt volna. Ezzel szemben a hadifogolytáborokban ez napirenden volt.
Ha bárki még pluszismereteket kíván szerezni ezzel kapcsolatban, a 3. kárpótlási törvényt követően megjelent egy nagyszerű könyv, amelyben az egész nyugati hadifogság kérdése kiválóan van ábrázolva, ez Tarczai Béla könyve a nyugati hadifogságról. Ott újabb adalékokat szerezhetnek, tisztelt képviselőtársaim, arra vonatkozóan, hogy való igaz-e az, hogy a nyugati hadifogság egyenlő volt a mennyországgal a keletihez képest. Mert ha úgy tesszük fel a kérdést, hogy melyik volt jobb, hol volt jobb meghalni — Szibériában, a mínusz 30-40 fokban vagy Indokínában, a trópusi pokolban —, akkor azt hiszem, hogy nem tudunk különbséget tenni a kettő között.
Én magam — bár már több mint egy éve tartom a kapcsolatot a nyugati hadifoglyokat összegyűjtő, öszszefoglaló egyesülettel — még nem találkoztam olyan francia idegenlégióssal, aki Indokínából jött volna haza. Tehát feltételezhető: ha van is ilyen, elenyésző számban lehet.
A bizottsági vitán, illetve az általános vitára való alkalmasság vitáján, természetesen, ez a törvénytervezet túl van. Sem az emberi jogi bizottságban, sem az alkotmányügyi bizottságban nem volt egyetlenegy ellenszavazat sem, nem volt egyetlen kifogás sem arra vonatkozóan, hogy ez alkalmas lenne általános vitára, sem arra vonatkozóan, hogy a nyugati hadifoglyoknak is meg kellene adnunk azt a lehetőséget, hogy a keleti társaikhoz hasonlóan ők is részesüljenek kárpótlásban. Ugyanígy a Kormány képviselője sem emelt kifogást a törvény jogosságát illetően.
Kérem tisztelt képviselőtársaimat, hogy a módosító javaslatokat tegyék meg a törvénytervezetemhez; természetesen minden építő módosító javaslatot támogatni fogok. Különösen örülnék, ha a hadirokkantak, hadiárvák és hadiözvegyek kárpótlásának kérdése is rendeződhetne e törvénytervezet keretében. Köszönöm szépen a figyelmüket! (Szórványos taps.)
