BÉKESI LÁSZLÓ, DR. a Magyar Szocialista Párt képviselőcsoportjának vezérszónoka:
BÉKESI LÁSZLÓ, DR. a Magyar Szocialista Párt képviselőcsoportjának vezérszónoka:
BÉKESI LÁSZLÓ, DR. a Magyar Szocialista Párt képviselőcsoportjának vezérszónoka: Köszönöm, Elnök Úr. Tisztelt Ház! A pénzügyminiszteri expozé után azt az elkeserítően primitív kérdést kell feltenni, hogy miről tárgyalunk most. Nyilván nem arról a költségvetési törvénytervezetről, amelyet időben, a nyár előtt benyújtott a Kormány, hiszen a pénzügyminiszteri expozéban elhangzott új költségvetési koncepció és a benyújtott törvényjavaslat között az alapvető öszszefüggéseken kívül nincs köszönőviszony sem.
Nem tárgyalhatunk érdemben arról sem, amit a pénzügyminiszter előterjesztett, nem egyszerűen azért, mert annak a számszaki konzekvenciái nincsenek a kezünkben, hanem azért sem, mert nyilvánvaló, hogy egy sodródó, kapkodó és ennek megfelelően improvizált módosítások tömkelegéről van szó, aminek sem a gazdaságpolitikai, sem a költségvetési konzekvenciáit nyilvánvaló, hogy a Kormány nem gondolta végig. Azt gondolom tehát, hogy komoly, érdemi tárgyalásnak itt, tisztelt Ház, nincsenek meg a feltételei.
Arról vagyok meggyőződve, hogy nem egyedül az én véleményem ez, nyilván a Kormány tagjainak és a kormánypárti képviselők nagy többségének is ez a véleménye. Ellenkező esetben vélhetően itt ülnének, mert kíváncsiak lennének arra, hogy valójában mi is hangzik el a jövő évi költségvetési törvény vitájában. Elnézést kérek államtitkár úrtól, ez a megjegyzés nem kérdőjelezi meg az ő kompetenciáját. Csak egyszerűen komolytalannak tartom azt, ami költségvetési törvény vitája címén folyik ebben a Házban.
Megkísérelem tíz pontban összefoglalni, hogy miért értelmetlen ma ezeknek a dokumentumoknak és az elhangzott expozénak az alapján a költségvetésről tárgyalni, és miért nincs arra esély, hogy a Ház egy elfogadható, többé-kevésbé reális jövő évi gazdasági programot és költségvetést tudjon majd elfogadni.
Az első tétel: alapvetően más az 1993-as gazdasági teljesítmények várható végeredménye, mint az a bázis, amire a benyújtott költségvetési törvényjavaslat és amire az expozé néhány pontos korrekcióval utalt. A bázis nem egyszerűen néhány ponton tér el a prognózisoktól, hanem minőségi fordulat állt be 1993-ban a magyar gazdaság teljesítményeiben. A minőségi fordulatnak az a lényege, hogy az elmúlt két év rövid távú, egyébként sikerként elkönyvelhető gazdasági teljesítményei és tendenciái 1993-ban a visszájára fordultak, és az elkövetkezendő évek gazdasági fejlődését ez a tendencia fogja meghatározni, nem pedig azok a rövid távú elemek, amelyek '91-ben és '92-ben néhány ponton még valóban arra engedtek következtetni, hogy hátha a gazdaságnak sikerül a mélyponton túljutnia.
Az elképesztő mértékű exportvisszaesés mögött teljesítményhiány húzódik meg. Ezt nem lehet egyszerűen a nemzetközi piacok beszűkülésével magyarázni. Az államháztartás túlnövekvő hiányainak fedezetére a csökkenő mértékű belső megtakarítások már nem nyújtanak fedezetet, elindult tehát egy újabb nettó adósságspirál-növekedés, amelynek a konzekvenciái a következő esztendőkben fognak megjelenni, '94-ben is, de sajnos, az azt követő esztendőben is. Újra felgyorsul az infláció, amelynek megtörését részben természetes, részben mesterkélt eszközökkel sikerült '91-ben és '92-ben elérni.
Teljesen nyilvánvaló, hogy a '93-as költségvetés és államháztartás konszolidált hiánya túl fogja lépni még azt a nagyságrendet is, amelyet a Kormány a pótköltségvetésében elismert. Nem sorolom tovább, egyetértek azzal az analízissel, amelyet ennél a pontnál is meglehetősen részletesen tárt a Ház elé Kuncze Gábor, az SZDSZ vezérszónoka.
(12.10)
Teljesen nyilvánvaló tehát, hogy az első kiindulópont, amelyre építette a Kormány a '94-es költségvetését, a '93-as bázis alapvetően, minőségileg, nagyságrendileg tér el az eredeti számításoktól. Innentől kezdve tehát valami egészen más kiindulópontra kell építeni a '94-es gazdasági prognózist, a terveket és így a költségvetés előirányzatait is.
A második pont, amiben az eltérés nyilvánvaló, az a '94-es gazdasági prognózis, amelyről hallottunk, és amely persze már gyökeresen eltér attól, mint amire az írásban benyújtott törvényjavaslat építkezik, még mindig távol áll a realitásoktól.
Azt a rendkívül szomorú következtetést kell levonni, tisztelt Ház, hogy '94-ben a gazdaságpolitikának nem a növekedésre kellene kacsingatnia, amelynek semmilyen feltételei nincsenek meg, hanem valójában egy válságmenedzselésre, a csőd elkerülésére kellene az országnak berendezkednie. Ennek még a nyomai sincsenek abban a költségvetési változatban, amelyről a szóbeli expozé beszélt! Nem lesz '94-ben gazdasági növekedés, ennek a feltételei nincsenek meg.
A gazdaságpolitikai prognózis, amelyről hallottunk, egyetlen tényezőre fűzte föl azt a stagnáló vagy egy-két ponttal növekvő gazdasági eredményt, amelyre építi a költségvetés módosított előirányzatait. Ez az egy húzó terület a beruházások növekedése, amelynek egyik eleme a költségvetés beruházásra fordított többlet-előirányzatai, másik eleme pedig a megtakarításokból beruházásra fordítható hányad növekedése. Ehhez még zárójelben hozzátették, hogy gyorsuló privatizációval számol a Kormány, amely ugyancsak a beruházások növekedéséhez vezethet.
Ha végignézzük, a három tételből egyedül egy igaz, nevezetesen: valóban örvendetesen többet akar fordítani konkrét beruházásokra a költségvetés 1994-ben. Ezek közül azok, amelyek az infrastruktúra termelő és nagy elosztási rendszereinek a fejlesztésére vonatkoznak, lehetnek húzóágazatok — az igazgatási típusú beruházások azonban már nem. A megtakarításokra, a gyorsuló privatizációra épülő beruházási effektus pedig egész egyszerűen nem jöhet be.
Azért nem jöhet be, mert a megtakarításokat három részre akarja a Kormány elosztani 1994-re. Az első, hogy részben forrása legyen a növekvő beruházásoknak; a második, hogy finanszírozza az elképesztő mértékben megnövekvő államháztartási hiányt; a harmadik, hogy csökkenő megtakarítások mellett legalább tartsa szinten a lakosság fogyasztását. Nem kell hozzá közgazdásznak lenni, hogy ez képtelenség! Még a feltételezése is képtelenség, hogy egy ilyen prognózis egyszerre valósuljon meg. A három cél közül ilyen gazdasági teljesítmények mellett, ekkora költségvetési és államháztartási hiány mellett a megtakarítások egyik célt sem fogják tudni elérni — nemhogy dinamizáló forrást jelentenének a magyar gazdaság számára.
A gyorsuló privatizáció mögött pedig nem gyorsuló erőforrás-bevonás van, hanem egy, a napjainkban idekerülő megnövekvő kárpótlás többletprivatizációs hatása, amely a gazdaság számára nem előnyökkel, hanem csak hátrányokkal jár.
Ilyen körülmények között tehát sem az egyensúlyra, sem a növekedésre, sem a végső felhasználásra vonatkozó, korrigált prognózisok sem tekinthetők megalapozottnak. Ha pedig ez így van, tisztelt Ház, akkor az erre épülő bevételi és kiadási előirányzatokat sem lehet reálisnak tekinteni.
Én tudom, az a világgazdasági környezet, amiről az expozé beszélt, nem kedvez a magyar gazdaság számára. Naivitás lenne számon kérni, hogy mi képesek legyünk a nemzetközi gazdasági körülményeket befolyásolni úgy, ahogy az számunkra ebben a nagyon nehéz periódusban kedvező lenne. Nem erről szól a kritika. A kritika arról szól, hogy ilyen körülmények között vajon lehetne-e jobban alkalmazkodni ezekhez a folyamatokhoz — vagy pedig eleve kizárt, hogy a magyar gazdaság alkalmazkodóképessége javuljon. Én azt gondolom, ezzel érdemes foglalkozni, hiszen akár a '93-as bázis rossz eredményeiben, akár a '94-es prognózis gyenge megalapozásában ezek a tényezők játszszák ma már a döntő szerepet.
Miről van szó? Arról van szó, hogy beérnek a gazdasági konzekvenciái az elmúlt három esztendő rossz döntéseinek. A jó döntések nem voltak képesek ezeket a rosszakat ellensúlyozni; több a negatív hatás, mint a pozitív, ezért a gazdaság alkalmazkodóképessége nem javult. A kárpótlás tönkreteszi a tőkepiacokat, drasztikus mérvű termeléscsökkenéshez vezet a mezőgazdaságban; olyan mértékűhöz, amely ma már a meglévő exportpiacok kihasználását sem teszi lehetővé. Azt gondolom, kár lenne ma már erről a hatásról vitatkozni.
Kiderül, hogy az alacsony hatékonyságú privatizáció nem addicionális tőkebevonáshoz vezet, hanem további piacvesztéshez, az állami tulajdon leértékelődéséhez, nagy részének elveszítéséhez. Nyilvánvaló, hogy az alapvetően ideológiai és politikai megfontolású lépések túlköltekezéshez vezetnek a költségvetésben, és itt nemcsak a kárpótlásról, nemcsak az egyházi ingatlanok reprivatizációjáról és az ehhez szükséges pótlásról, nemcsak az olyan típusú politikai kiadásokról van szó, amelyek egyébként nem merülnének föl — kezdve a határon túli magyaroktól a különböző propaganda célú kiadásokon át a túldimenzionált, felduzzasztott államigazgatásig —, ezek mind-mind olyan döntések, amelyeket nem egy nemzetközi gazdasági környezet kényszerített ki, amelyek saját kormányzati elhatározásból — parlamenti jóváhagyás mellett — születtek meg, és amelyeknek a káros következményei ma tételesen bebizonyíthatók és levonhatók a gazdaság csökkenő teljesítményeiből.
A harmadik tényező, ami miatt nincs lehetőség arra, hogy érdemben tárgyaljuk ezt a költségvetést, hogy olyan mértékben nő az államháztartás konszolidált hiánya a benyújtott törvényjavaslathoz képest, amely teljesen más deficitfinanszírozási programot, és attól tartok, egészen más nemzetközi pozíciókat tételez fel, mint amire ebben a pillanatban még gondolni is tudunk. Túl egyszerűnek érzem azt a technikaivá degradált jelzőt, amelyről a pénzügyminiszter úr beszélt. Nem arról van szó, hogy az államháztartás konszolidált deficitjében a központi költségvetés hiánya nő a decentralizált hiány csökkentésével egyidejűleg — ez igaz arra a 42 milliárdra, amely a társadalombiztosítás, illetve a nyugdíjbiztosítás profiltisztításának a következménye, amit akár még üdvözölni is lehet, bár nem feltétlenül egy olyan hiány pozíciója mellett, amely a GDP-nek a 8%-a felé konvergál, nem pedig a 7% alá csökken. Na, de mi van azzal az 58 milliárddal, tisztelt Ház, amely a 42 és a 100 milliárd között húzódik meg?! Ez az 58 milliárd — anélkül, hogy erre bármiféle magyarázatot kaptunk volna — megnöveli azt a konszolidált deficitet, amely így nem 300, hanem 358 milliárd lesz a pénzügyminiszter saját bevallása szerint. Egy árva szó nem hangzott el arról, hogy ennek a plusz 58 milliárdnak mi lesz a fedezete, milyen hatással lesz az inflációra, milyen kiszorító hatása lesz a gazdaság egyéb fejlesztési forrásai tekintetében, mekkora nettó adósságállomány-növekedést fog okozni devizában, és milyen mértékben fogja az elkövetkezendő évek költségvetési kötelezettségeit növelni.
Csak zárójelben teszem hozzá: jó lenne tudni, hogy vajon egy ilyen sarokszámnak, egy ilyen sealingnek a durva megváltoztatása milyen nemzetközi fogadtatásra talál… Módosította a Kormány az IMF-nek elküldött szándéknyilatkozatát? Módosította azt a finanszírozási szerződést, amely alapján létrejött a stand-by hitel a Nemzetközi Valutaalappal? Vagy erről egyszerűen nem kell tudomást vennie a Parlamentnek? Netán arra spekulál a Kormány, hogy a békát majd az új kormány, a választások után, nyelje le? Még ezt is el tudom képzelni — csak akkor tessék nyíltan színt vallani! Ez egész egyszerűen elképesztő, ami ebben a deficitügyben a pénzügyminiszteri expozé után a Házra vár!
Melyek a hitelkonszolidáció terhei? Ez a negyedik kérdés. Annyit hallottunk az expozéban, hogy ez 15 milliárddal fogja növelni a folyó költségvetés 1994. évi hiányát. Tényleg csak annyival? És vajon az elkövetkezendő éveknek milyen konzekvenciái lesznek? Nem egyszerűen '94-ről szól a történet! Hanem arról, hogy ennek a programnak a végrehajtása hosszú távon adósítja el az egyébként is elképesztően eladósodott államháztartást!
Az ötödik pont egyetlen mondattal foglalható össze: az Állami Számvevőszék jelentése. Egész egyszerűen nem lehet szó nélkül elmenni mellette, nem lehet úgy tekinteni, mintha az abban szereplő megállapítások, amelyek törvénytelenségre, megalapozatlanságra utalnak, nem köteleznék arra a Kormányt, hogy módosítsa a költségvetés tervjavaslatát. Erről Hagelmayer István részletesen, alaposan beszélt, azt gondolom, nem érdemes több szót vesztegetni rá.
A hatodik, hetedik és nyolcadik pont azokból a kötelezettségvállalásokból áll, amelyeket a Kormány a benyújtás után magára nézve elfogadott különböző tárgyalásokon, de aminek a konzekvenciáit nem vezette át. A hatodik pont az ÉT-megállapodások átvezetése a költségvetési törvényjavaslaton; a hetedik az újonnan benyújtott adótörvények költségvetési konzekvenciái — egész egyszerűen elfogadhatatlan, hogy azok az adótörvények, amelyek ma a Ház asztalán fekszenek, és amelyek nagyságrendileg térnek el az eredetileg benyújtott adótörvényektől, azok egyensúlyi hatásukat tekintve teljesen közömbösek a költségvetés bevételi előirányzataival szemben —; és végezetül a még be nem nyújtott, de elhatározott törvényeknek a költségvetésre gyakorolt hatása.
(12.20)
Itt sem szeretnék rébuszokban beszélni. Fölsorolnék néhány olyan tételt, amely minden bizonnyal hat a költségvetésre, s amelyet ebben a pillanatban nem ismerünk.
A fogyasztási adókat két lépcsőben akarja valorizálni a Kormány, az elsőt januárban, a másodikat júliusban. Hogy hat a költségvetésre, nem tudjuk, hiszen a fogyasztásiadó-törvény módosítása nincs a Parlament előtt.
Az Érdekegyeztető Tanács ülésén megegyezés született, hogy a dolgozók által fizetendő szolidaritási járulék másfél százalékra csökken, a munkáltatóké 7-ről 7,2-re nő, és 0,3%-kal bérgarancia-alapot is létre kell hozni. Milyen hatása lesz a költségvetésre, a gazdasági folyamatokra, az árakra és sok minden másra?
Az Idegenforgalmi Alap befizetési tételeit háromszorosára emeli, lehet kiolvasni az indokolási részből. Mekkora nagyságrend ez, mi fog történni? A költségvetésben miért nem vezetik át ennek a hatását? Hatósági áremelést ígérnek a következő területeken: vasúti és személyszállítás 10-12%, a gáznál, az elektromos energiánál, a rádió-tévénél s a víz- és csatornadíjaknál. Mi lesz a konzekvenciája? Nem jelennek meg vajon ezek a hatások a fogyasztói árakban? A költségvetésre nézve semmiféle következetetést nem kell levonni?
Új vám- és vámtarifatörvényt fog majd a Kormány valamikor benyújtani. Nem tudjuk, hogy ebben mi lesz, de ennek a bevételekre gyakorolt hatása már benne van a költségvetésben 88 milliárd forintos bevétellel.
A vízkészlet-használati díj állítólag többszörösére emelkedik, a vízügyi alap mérlegének egy mellékmegjegyzéséből derül ki ez a konkrét lépés.
Az útalap és a földművelési alap módosítását is tartalmazza, legalábbis az a javaslat, amelyet a miniszterelnök úr átküldött a Parlament részére, de még nincs beterjesztve, s a költségvetésben a hatásai, a konzekvenciái nincsenek levonva.
Nem sorolom, tisztelt Ház, tovább. Napnál világosabb, hogy tökéletesen megalapozatlan akár az írásban benyújtott, akár a szóbeli expozéban elmondott költségvetési indítvány, és alkalmatlan arra, hogy komolyan foglalkozzunk vele.
Kilencedik tétel: eddig kétszer bliccelte el a Kormány, hogy a rubelaktívum terhére beszerzett hadieszközök költségvetési és belső államadósságra gyakorolt hatását végre vezesse végig. Itt a harmadik alkalom — meggyőződésem szerint az utolsó —, a '94-es költségvetésben. Mi a cél azzal, hogy halogatják ezt a lépést? Sokszorosan bebizonyította mindenki, hogy lehetetlen megcsinálni az államháztartási törvény alapján úgy, hogy ennek a költségvetési hatásait be nem mutatják. Egyszerűen érthetetlen számomra. Ha el akarja kerülni a Kormány, hogy itt vita keletkezzék arról, hogy kellenek-e ezek, mások, akkor találjon más formát. — Nem lehet a költségvetésben eltekinteni ettől. Ennek a kamatterheit már '94-ben fizetnie kell az országnak a folyó költségvetésből. Arról már nem is beszélve, hogy a legutóbbi nyilatkozatokból az derül ki, hogy az aktívum további részéből is hadianyagokat akarnak vásárolni.
Végül a tizedik ügy, a közalkalmazotti törvény végrehajtásához szükséges fedezetnek az ügye. Nem lehet ilyen nagyvonalúan elintézni, hogy 25%-ra majd garanciát vállalunk, azt meghitelezzük, az önkormányzatok nyögjék ki. Hogy ennek milyen kamatterhei vannak, ha már egyszer a költségvetés garanciát vállal, és vállalja kamatos kamatostul az önkormányzatoknak a visszatérítését, akkor miért nem veszi ő fel a pénzpiacról ezeket a hiteleket, feltehetően akár olcsóbb kamatok mellett? Teljesen nyilvánvaló a szándék, legalább a 25% erejéig az önkormányzatokat olyan helyzetbe hozni, hogy majd később, a további években a normatív támogatásokból ez levonható legyen, s a költségvetés eliminálja ezt a kötelezettséget. Vagy a második olvasata a dolognak: "úgysem nekünk kell ezt a kötelezettséget már valóra váltani, kínlódjon vele majd a jövendőbeli Kormány".
Tisztelt Ház, ezek olyan ügyek, amelyekről egész egyszerűen nem lehet hallgatni, hiszen itt egy '94-es költségvetést akar valamilyen módon — nyilván erőszakoltan — a Kormány véghez vinni, elfogadtatni a Parlamenttel.
Mit lehetne csinálni? Az teljesen nyilvánvaló, tisztelt Ház, hogy itt a költségvetés alapvető konstrukcionális változtatása nélkül legfeljebb csak kisebb-nagyobb toldozgatásokra-foldozgatásokra — FIDESZ-es barátaimat hadd idézzem — kármentésre lehetne esetleg vállalkozni. Annak ebben a helyzetben az égvilágon semmi értelme nincs.
A költségvetés nem csinál mást, mint görgeti maga előtt a megoldatlan problémákat. Azt ígérte a Kormány, hogy ebben az évben elkészíti és beterjeszti az államadósság finanszírozásának programját. Nincs ilyen program előttünk, tisztelt Ház. Itt pedig arról van szó, hogy a jövő esztendő végére a belső államadósság a GDP egyéves nagyságrendjét el fogja érni. Az újonnan beterjesztett, az expozéban elhangzott hiány esetén nagy valószínűséggel 3300—3500 milliárd forint közé fog esni a jövő év végére a belföldi államadósság. Kezelhetetlen nagyságrendről van szó, és természetesen a jövőbeli kormányok számára kezelhetetlen nagyságrendről van szó.
Nem megoldás a növekvő hiány finanszírozására az a becsempészett javaslat, amely a nemzeti banki hitelezés 4%-os korlátját 6%-ra akarja fölemelni. Az most már más kérdés, hogy ezt az államháztartási törvényben rögzített és korlátozott deficitfinanszírozási mértéket hogyan lehet megítélni. Az a szilárd meggyőződésem, hogy nem szabad megtenni ez a lépést.
Megígérte a Kormány, hogy ebben az évben elkészíti az államigazgatás korszerűsítésére vonatkozó javaslatát, és ennek megfelelően a '94-es költségvetésben legalább az első lépéseket megteszi az államigazgatási költségek csökkentése ügyében. Semmi nem történik. Az a gyermeteg szándék, amelyet ebben az évben fölröppentett a pénzügyminiszter, hogy legalább 2 milliárddal csökkenteni fogja '93-ban a növekvő költségvetési hiány részbeni fedezetére az igazgatási költségeket, tökéletesen kudarcba fulladt, ezt nem sikerült a Kormánynak saját elhatározásából végrehajtania.
Az állami feladatok felülvizsgálatára valamiféle ködös szöveg hangzott el, és az expozé alapján arra lehet következtetni, hogy ennek — különböző csoportosítások eredményeként — 6,5 milliárd forint megtakarítás lesz a következménye. Lehet, hogy ez így van. De azt azért nem hiheti senki komolyan, hogy egy államháztartási reform komoly lépéseként lehessen azt számontartani, hogy egy 1500 milliárdos költségvetésből 6,5 milliárdos megtakarítás az állami feladatok felülvizsgálatának eredményeként tényleg a folyamat megindítását jelenti.
Elképesztő, hogy mi folyik a decentralizált pénzalapokkal. Eddig 31 ilyen decentralizált pénzalap volt, most három újat akar jövőre a Kormány a költségvetési törvény keretében megalapítani. Pontosan tudjuk, nemegyszer elmondtuk, hogy ezek a decentralizált pénzalapok — néhány kivételtől eltekintve — a párhuzamos gazdálkodásnak, a pazarlásnak a melegágyai. Drasztikusan kellene egy államháztartási reform keretében ezeket felülvizsgálni, csökkenteni és a minimumra szűkíteni őket, nem pedig gyarapítani a számukat.
Szeretnék arra is néhány pontban rávilágítani, hogy az államháztartás távlati reformjával gyökeresen ellentétes lépéseket javasol '94-re a Kormány. Az alapítványok adómentes támogatásának csökkentése, amelyről majd az adótörvények kapcsán vitatkozunk, pontosan ellentétes azzal a szándékkal, hogy a nonprofit szféra számára az államháztartás le tudjon adni finanszírozhatatlan állami feladatokat. Az nem lehet magyarázat arra, hogy képtelen volt három év alatt egy valóságos nonprofit törvényt a Parlament elé terjeszteni a Kormány.
Azok a távlati kötelezettségvállalások, tisztelt Ház, amelyek az elkövetkezendő években fogják a folyó költségvetést terhelni, egész elképesztőek. Itt is hadd mondjak néhány konkrétumot: a '93-ban megkezdett beruházások céltámogatásai '94-re tervezett ütemét '95-re javasolja átcsoportosítani a költségvetési törvényjavaslat. A helyi önkormányzatok központi támogatás szempontjából '94-ben induló beruházásaira majd jön egy külön törvény, amelynek a konzekvenciáit a költségvetés még nem vezeti le.
(12.30)
A törvényjavaslat szerint egyedi kezességvállalásra lesz lehetősége a Kormánynak a kiadási főösszeg 3%-áig. Összegszerű korlátozás nélküli garanciavállalási lehetőséget kap a Kormány, ha jóváhagyja a Parlament a költségvetési törvényjavaslatot a Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bankkal, az Európai Beruházási Bankkal és az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bankkal kötendő hitelszerződésekre, valamint az Export Garancia Rt. külföldi hitelszerződéseire.
A felsőoktatási infrastruktúra-fejlesztési kötvény — amely kapcsolódik az expo fejlesztéséhez és amely a '93-as költségvetési törvény alapján bocsátható ki — a következő évek költségvetési kötelezettségeit fogja terhelni. A Területfejlesztési Alap a '94. évi növekvő feladataihoz egyéb pénzforrásait a kereskedelmi banki hitelekkel akarja kiegészíteni a Kormány, nyilván az elkövetkezendő évek adósságának fokozására.
Beszéltünk a közalkalmazotti törvény kihatásáról. A rádiónak és a televíziónak egy árva fillér állami támogatást nem terveznek, nyilván nem gondolják komolyan, hogy kizárólag az előfizetési díjak emeléséből fedezni lehet.
Ezek időzített bombák, tisztelt Ház! Olyan időzített bombák, amelyek az elkövetkező kormányok széke alatt fognak ketyegni és fognak előbb-utóbb felrobbanni. Nem ragozom tovább, tisztelt Ház. Az a lényeg, hogy ezen a meglévő bázison nincs esély arra, hogy a romló államháztartási folyamatok megállíthatók legyenek, csak kisebb toldozgatás-foldozgatásokra van esély. Azok az egyébként jó szándékú, de dilettáns vagy bornírt javaslatok, amelyeket különböző szervezetek, sajnos, szakszervezetek is elküldtek a parlamenti képviselőknek, 211 milliárd forintot találva, nem hoznak megoldást. Teljesen nyilvánvaló, hogy ilyenekre nem lehet berendezkedni.
Azok a kisebb toldozgatások-foldozgatások, amelyek még lehetségesek, és amelyek esetleg segíthetik a közszolgálati törvény életbelépését, az agrárszférának esetleg nagyobb támogatásokat adhatnak, mérsékelhetik az igazgatási és politikai célú kiadásokat, nem jelentenek megoldást. Ilyenfajta javaslatokkal mi is elő fogunk állni, megtesszük, de pontosan tudjuk, hogy ettől nem lesz kezelhető, nem lesz elfogadható költségvetése az országnak.
Abban a keserű tudatban zárom tisztelt Ház, hogy bárki kerüljön kormányra '94-ben, az első dolga az lesz, hogy egy reális, végrehajtható költségvetést terjesszen be majd az új Parlament számára. Nagy hiba, hogy ez a Parlament ezt az esélyt megadja. Köszönöm a figyelmüket! (Taps a bal oldalon.)
