PINTÉR JÓZSEF, a kisgazda-képviselőcsoport vezérszónoka:
PINTÉR JÓZSEF, a kisgazda-képviselőcsoport vezérszónoka:
PINTÉR JÓZSEF, a kisgazda-képviselőcsoport vezérszónoka: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Lassan már megszokjuk, hogy amint itt az ősz, napirendre kerül a költségvetés és az ehhez kapcsolódó alaptörvények. A pénzügyi törvényeknek mindig kiemelkedő jelentőségük volt, de különösen nagy érdeklődésre fog ez számot tartani a ciklus utolsó évében. (Zaj, mozgás az SZDSZ soraiban, több képviselő távozik az ülésteremből, többen a helyükre ülnek.)
Meg kell mondjam őszintén, hogy ebben az évben sem volt több időnk tanulmányozni ezeket a törvényjavaslatokat, mint az elmúlt években, annak ellenére, hogy a Kormány valamennyit időben benyújtotta. Benyújtotta ugyan, de később megváltoztatta azokat a törvényjavaslatokat, amelyekre az 1994. évi költségvetés épül.
Ez történt az 1994. évi Vagyonpolitikai Irányelvekkel, a személyi jövedelemadóról és a társasági adóról szóló törvényjavaslatokkal egyaránt, s ne felejtsük el az illetékekről szólót sem. Igaz ugyan, hogy e fenti törvényjavaslatok új változatának némelyikét már az elmúlt héten a kezünkbe vehettük, ám a költségvetés kiegészítő kötete hiányában nem tudjuk, hogy ezen változások milyen mértékben érintik a költségvetési előirányzatokat.
Felmerül a kérdés, hogy az 1993-as pótköltségvetés mennyire determinálja az előttünk fekvő 1994. évit? Ha jól belegondolunk, a pótköltségvetés tartalmazza mindazon kiadásnövekményeket, amelyek a következő évre is áthúzódnak.
Ugyancsak felvetődik az a kérdés is, hogy a világbanki megállapodás mennyire szorítja keretek közé a költségvetés mozgásterét? Ugyanis, ha kijelentjük azt, hogy a Világbank a GDP 6,7%-ában fogadja el a költségvetés maximális hiányát, akkor a Kormány a determinált deficit alapján hogyan prognosztizál 1—3%-os GDP-növekedést?
Hadd tegyek fel még egy kérdést: a bevételekhez igazítjuk a kiadásokat vagy a szükségletekhez tervezzük a forrásokat? Ha az elmúlt három év költségvetési gyakorlatát áttekintjük, akkor az utóbbi valószínűsíthető az idén is. Az elmúlt időszak gazdaságpolitikai szándékait tekintve nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy a gyakorlat a költségvetési törvényekben kinyilvánított szándékokhoz vagy meghirdetett irányokhoz illeszkedne. Úgy tűnik, jelen korunkban az ad hoc költségvetések időszakát éljük.
Természetesen tudjuk, hogy rettenetesen nehéz ma tervezni és gyakran kap teret a rögtönzés. Persze, vannak, akik nem ezt mondják, de jobbat nem tudnának mondani.
További kérdés: ez a költségvetés ismét restriktív jellegű lesz-e vagy a gazdasági élénkítést szolgálja-e? Mindezekre a válaszokat akkor tudjuk megfogalmazni, ha néhány fontos, a gazdaság működő- és teljesítőképességét alapvetően meghatározó területet megvizsgálunk.
Kezdjük az inflációval. Mértékét becsülni ma egyelőre talán értelmetlen. Sokkal fontosabb, hogy a kezelését tekintsük át. Meglátásunk szerint nem az az elsőrendű, hogy mindenáron inflációellenes gazdaságpolitikát és monetáris politikát folytassunk, mert ez — mint tudjuk — nagyon könnyen vonja maga után a gazdaság aktív szereplőinek, a termelőszférának a béklyóba kötését. Nem tragédia, ha nagy az infláció, de a kezelhető mértékén belül tudjuk tartani, valamint a gazdaság — növekvő teljesítménye folytán — ellentételezésként megfelelő nagyságrendű értéket tud termelni.
Másik problémánk a költségvetési hiány nagysága és finanszírozásának kérdése. Vissza kell utaljak a korábban elmondottakra, vagyis arra, hogy a tervezett deficit minden körülmények között való betartása milyen áldozatokat követelhet. Ugyanis abban biztosak lehetünk, hogy az előirányzott kiadások maradéktalanul teljesülnek, sőt az eddigi tapasztalatok alapján valószínűleg sikerül túlteljesíteni őket.
Eddig minden évben számos új feladat kerül előtérbe különböző döntések folyamányaként, amelyek a tárgyévi költségvetés elfogadásakor még nem voltak előirányozva. De hát ez a változó idő következménye.
Tekintettel arra, hogy a jelen gyakorlat szerint a bevételeket a tervezett kiadások és a költségvetési hiány különbségéből számoljuk vissza, mi a garancia arra, hogy a forrásokat az államkassza biztosítani tudja? Mivel a központi költségvetés legfőbb bevételi forrása a különböző adónemekből tevődik össze, meg kell vizsgálnunk az előirányzott adóbevételek megalapozottságát, azaz át kell tekintenünk az adópolitikát.
(11.50)
Egyrészt csekély az esélye annak, hogy mind a lakosság, mind a vállalati szféra stagnáló teljesítménye folytán váratlan befizetésekkel lepi meg az államkaszszát. Másrészt milyen célrendszert helyeznek előtérbe a különböző adónemek? A széles alapokon nyugvó, de az egyes adóalanyoknak még elviselhető szintű terhelését, vagy pedig egy viszonylag szűkebb körre alapozva magasabb elvonással próbálja ugyanezt a bevételi nagyságrendet elérni?
Vagy menjünk tovább: a növekvő kiadások és az előre meghatározott nagyságrendű deficit kapcsán az évközi adótörvény-módosítások, amelyek mindig szigorítást, és nem enyhítést takarnak, nem az átgondolt, megalapozott gazdaságpolitikát igazolják, és ezáltal a kormányzat gazdasági tevékenységének társadalmi megítélését is rontják.
Ugyancsak ehhez a témakörhöz tartozik az a kérdésfeltevés is, hogy mennyire ösztönzi az adóalanyokat a törvényi szabályozás a vagyonnövelésre, a befektetésre, a beruházásra, a műszaki és technológiai fejlesztésekre. Meglátásunk szerint a jelenlegi adótörvény-tervezetek és ezáltal a költségvetési tervezet is inkább az elvonásokra, mintsem a gazdaság teljesítőképességének fokozására fektetik a fő hangsúlyt. Ez pedig csak rövid távon és csak a költségvetés bevételi oldalát tekintve hozhat eredményt. A gazdasági élet szereplőit nem ösztönzi még a most beterjesztett bizonyos adókönnyítésekkel sem. Tehát más út nincs.
Nem az a jó adótörvény, amely a kiskapuk keresésére inspirálja az adóalanyokat, hanem az, amelyik elismeri a nyereségtermelésben történő visszaforgatást.
Nemcsak a felhalmozás, a tőkeképzés ellen hatnak a jelenlegi szabályozási formák, hanem keresletszűkítő hatásuk is van. Mindaddig, amíg a gazdasági potenciál nem növekszik, amíg a vállalkozások és a vállalatok tőkeszegények, addig a nyereség eltitkolása, illetve bevallott nagyságrendjének csökkentése, valamint az adózott nyereség felélése várható. Amíg a pénzintézetek a bankközi piacon negatív reálkamatot tudnak realizálni, akkor a részvényesek osztalékelvárásából kifolyólag olyan magas kamatszintet közvetítenek a lakosság és a vállalkozói, vállalati szféra felé, amely teher gyakorlatilag megtermelhetetlen. Márpedig innováció és beruházások nélkül kizárt a dolog, hogy a termelés volumene, a GDP növekedjen. S ha nincs megtermelt jövedelem, nemigen lesz mit újra elosztani.
Meglátásunk szerint ameddig az állam nem vállalja fel azt a cselekvési alternatívát, ami egy ilyen recesszió közepette legalább a túlélés és a szinten maradás esélyét biztosítaná, azaz aktív szereplőként nem lépne fel a gazdasági életben, csak elvonásokkal jelentkezik, addig kénytelen lesz mindazon feladatokat ellátni, amelyekre egyébként maga a piacgazdaság mechanizmusa lenne hivatott.
Gondolunk itt például a munkanélküliség kezelésére. Több mint 83 milliárd forintot kell e célra fordítanunk 1994. évben. És ez a múlt súlyos örökségéből származik, ehhez különböző források kalkulálására, különböző alapok feltöltésére kell keretet találni, ahelyett, hogy a gazdasági növekedés, a beruházások munkahelyeket teremtenének. Mind a munkaadók, mind a munkavállalók jövedelmük bizonyos részét munkanélküliek ellátására kell, hogy befizessék, s nem forgathatják be a termelőszférába vagy felhalmozásra.
Ugyanígy csökken a műszaki fejlesztésre, technológiai fejlesztésre fordított összeg nagysága is. Európában az utolsók között kullogunk a nemzeti jövedelemből kutatás-fejlesztésre fordított források terén, ez pedig még inkább fokozza lemaradásunkat.
Hasonlóképpen elfogadhatatlannak kell megítélnünk a privatizáció 1994. évre tervezett ütemét és mikéntjét is. Folyamatosan, a privatizációs bevételekre alapozunk különböző feladatok finanszírozásánál, noha a privatizálandó vagyon csekély részét tudtuk eddig magántulajdonba adni. Felmerül a kérdés: osztjuk, ami nincs? Tehát úgy tűnik, folytatódik az elmúlt évek gyakorlata. Elvonás mindenáron, koncepció vagy preferencia csak minimális körben.
Ellehetetlenül a gazdaság, teljesítőképessége inkább csökken, mint szinten marad. Külső és belső egyensúlyunk egyre ingatagabb, mind nehezebben teszünk eleget az adósságszolgálatnak, belső államadósságunk fokozódik.
A lakossági kört érintően a jelenkori szabályozás nem felhalmozás- és megtakarításösztönző, ami pedig a belső államadósság finanszírozására szolgálna, hanem a jövedelmek felélésére, jövedelemeltitkolásra, esetleg külföldre menekítésére inspirál.
A költségvetés azon próbálkozásai, amelyekkel a rendelkezésre álló pénzeszközeinek egy részét, mintegy 30 különböző alapba osztja el, csak közvetetten szolgálják igazán az értékteremtést. Gondoljunk csak az Állami Számvevőszék jelentéseire, amelyek szerint törvénytelenség ugyan nem történt — bár sokan hangsúlyoznak ilyeneket is —, de a pénzeszközök felhasználása gyakran minden célszerűséget mellőzött, nemegyszer olyan improduktív tevékenységet finanszírozott, amelyből gazdasági előny még közvetve sem származott.
Sokkal helyesebbnek tartanánk, ha ezek a jelenleg improduktív források valóban konkrét célokra kerülnének felhasználásra, fejlesszünk infrastruktúrát, építsünk, ruházzunk be, s teremtsünk valódi munkahelyeket, ne pedig tanulmányokat készíttessünk, delegációkat utaztassunk, s különböző irodák működési költségvetéséhez adjunk támogatást.
Tisztelt Országgyűlés! A privatizációs bevételek tervezésének néhány kérdéséről az ugyancsak benyújtott Vagyonpolitikai Irányelvek alapján külön is szeretnék néhány szót szólni. Az 1994. évi költségvetés tervszámai alapján az Állami Vagyonügynökség Részvénytársaság az 1993. évi adózás utáni nyereségből és az állami vagyon privatizációjából származó bevételéből összesen 8 milliárd forintot köteles a központi költségvetésbe befizetni. Ez az összeg mintegy 26 milliárd forinttal kevesebb az 1993. évi költségvetésben rögzítettnél. Ez mindenképpen jelentős eltérés, ami fakadhat az 1993-as privatizációs bevételek túlbecsüléséből, e bevételek nem eléggé hatékony megnövekedéséből is. Vélhetően mindhárom ok közrejátszott az előirányzat ilyen nagyfokú eltérésében.
Az 1994-es költségvetés 8 milliárd forint költségvetési befizetéssel számol ugyan, úgy, mint az 1993-as pótköltségvetés, vélhető azonban, hogy — mint ez idáig minden alkalommal — ez az összeg is túlbecsült. Mindenképpen számolnunk kell a privatizációs bevételek fokozatos csökkentésével, amit a különböző élénkítési technikák sem tudnak ellentételezni.
Sajnálatos az a tény, hogy vélhetően a privatizációs bevételek tervezésére sem a tények, gyakorlati lehetőségek számbavételéből kiindulva kerül sor, e bevételek, mindinkább kialakított költségek ellentételezését igyekszünk a bevételek alakításával ellensúlyozni. Ez pedig törvényszerűen vezet a privatizációs bevételek túldimenzionálásához, a valóságtól való eltávolodáshoz.
A könnyen értékesíthető állami tulajdonok jelentős részének értékesítése már megtörtént. Most azon társaságok feljavítását, értékesítésre való felkészítését, reorganizációját, hosszú távú működőképességének megteremtését kell elvégezni, amelyek így még életképessé tehetők. Lényeges kérdés, hogy a reorganizációra kijelölt társaságok megfelelően éljenek a számukra biztosított lehetőségekkel. Ne fordulhasson elő a veszteségek tartóssá válása ezeknél a cégeknél.
Számolnunk kell azzal is, hogy a privatizáció hatékonysága ezáltal jelentősen csökken, bevételeinek egy része ezért visszaforgatódik.
Az Állami Vagyonügynökség Részvénytársaság és az Állami Vagyonügynökség összesen 210 millió forint értékben portfolió elkülönítésével teremti meg a kárpótlási jegyek fedezetét. Az előirányzott tervszámot tekintve örvendetesnek tűnik, hogy gyakorlatilag már 1994. évben megtörténhetne ez a tulajdonosi átalakulás, de én félek, hogy ez a célkitűzés túlságosan optimista. Mondom ezt annak ellenére, hogy szeretném, ha nem nekem lenne igazam.
(12.00)
Tisztelt képviselőtársaim! A költségvetés egyes fejezeteinek áttekintése, a bevételi és kiadási előirányzatok vizsgálata alapján a szemfüles olvasó le tudja mérni, hogy milyen gazdasági és politikai folyamatokat kívánunk preferálni. Ezekről nem kívánok most részletesen szólni, hiszen ez főként a részletes vita alkalmával fog szóba kerülni, most csupán néhány mondatot engedjenek meg erről.
A tervezet szerint a kárpótlási hivatalok kiadási előirányzata 614 millió forinttal csökken az előző évhez képest akkor, amikor egyre szélesebb körben fogalmazódik meg, hogy a kárpótlás befejezésének végső határidejét meg kell hosszabbítani 1994 őszéig, de még inkább az év végéig. Lehet, hogy a kárpótlási hivatalok az utolsó kérelmet is elbírálják — mondjuk — 1994 nyaráig, de az úgynevezett utómunkálatok még bizonyosan sok időt fognak igénybe venni.
Minden külön kommentár nélkül megjegyzem, hogy az Állami Vagyonügynökség előirányzata — az új privatizációs technikák bevezetésére való hivatkozással — 450 millió forinttal emelkedik, míg a vagyonkezeléssel, a privatizáció előkészítésével kapcsolatos kiadások, valamint a garanciavállalások 12 milliárd forintnyi növekményt jelentenek.
Szomorú tény, hogy az Országos Tudományos Kutatási Alap 1994-re tervezett előirányzata alig több mint a fele az ez évinek, és a honvédelmi kiadások is csupán a szinten tartáshoz lesznek elegendőek. Én a fentiekből azt a gazdaságpolitikai célt tudom kiolvasni, miszerint gyorsan befejeződik a kárpótlás, felgyorsul a privatizáció, visszafogjuk a tudományos kutatást, és továbbra sem hajtunk végre minőségi fejlesztést a honvédelemben.
A teljesség igénye nélkül csupán négy területet emeltem ki, de úgy vélem, ezek is megfelelően mutatják azt az anomáliát, amivel az igencsak beszűkült erőforrások elosztásakor meg kell birkóznunk. Bár ne kellene, de ez a jövő zenéje.
Végül engedjék meg nekem, hogy kisgazda képviselőként szóljak igen nagy általánosságban néhány szót a mezőgazdaság költségvetési kapcsolatairól is. Közismert, hogy a mezőgazdaság nettó befizető, melynek mérséklése a költségvetési támogatások növelése és más közvetett juttatások révén elengedhetetlen. A mezőgazdaság helyzetét nemcsak a gyökeresen átrendezendő birtok- és üzemi viszonyok bonyolítják, hanem a cserearányromlás, amely szintén a múltnak egy öröksége, az inflációs terhek évek óta tartó viselése érinti hátrányosan, hanem az ismétlődő aszály is sújtja. Csökkennek a termelői alapok, a vagyon és a termelés. Mindezek kárát az előirányzatoktól elmaradó mezőgazdasági termék- és élelmiszerexport, főleg pedig a várhatóan radikálisan mérséklődő külkereskedelmi aktívum összege bánja meg.
Ebből a nézőpontból közelítve a költségvetési támogatások és más források összege, valamint a XV. fejezetben, a Földművelésügyi Minisztérium fejezetében előirányzott összegek nem tekinthetők megnyugtatónak. Anélkül, hogy most a részletekkel foglalkoznék, szükségesnek tartom erre felhívni a tisztelt Ház és az igen tisztelt képviselőtársaim figyelmét. Ugyanakkor azt is kénytelen vagyok megjegyezni, hogy a költségvetésnek más, nagyobb juttatási lehetősége pillanatnyilag nincs.
Tisztelt képviselőtársaim! Úgy gondolom, a kritikai megjegyzések mellett szót kell ejtenünk arról is, hogy a jelenlegi gazdasági környezetben bizony nem könnyű dolog költségvetést készíteni. Nagyon sok az olyan kiadása az államkasszának, amelyet minden körülmények között teljesíteni kell. Ez a helyzet rendkívüli mértékben leszűkíti a pénzügyi kormányzat mozgásterét a költségvetési tervezésben.
A tervezőmunka kettős szorításban készül. Egyrészt meg kell felelnünk a világbanki követelményeknek, ugyanakkor mozgásba kell lendíteni egy stagnáló gazdaságot, de úgy, hogy a szociális feszültségek lehetőleg tovább ne éleződjenek, sőt, amennyiben lehetséges, enyhüljenek. Többet elosztani nem lehet, legfeljebb a meglevőt lehet némileg másképp tenni. Úgy gondolom, hogy ez a parlamenti vita is lényegében erről fog szólni. Aki túlzásokba bocsátkozik majd, az mondja meg, hogy honnan tudunk több pénzt szerezni. A pártok szónokai elmondják most itt a Parlamentben, hogy ők milyen prioritásoknak adnának nagyobb hangsúlyt, milyen feladatok teljesülését helyeznék előtérbe és minek a rovására. Mi is el fogjuk mondani minderről a véleményünket a vita egy későbbi szakaszában. Köszönöm szíves türelmüket. (Taps.)
