BÉKESI LÁSZLÓ, DR. (MSZP)
BÉKESI LÁSZLÓ, DR. (MSZP)
BÉKESI LÁSZLÓ, DR. (MSZP) Köszönöm, Elnök Úr! Tisztelt Ház! Frakciónk azt a megoldást választotta, tekintettel az egyes adótörvények jelentőségére, hogy nem összevontan fejti ki véleményét, hanem valamennyi adótörvényhez állít hozzászólót.
Ennek ellenére, mielőtt a személyijövedelemadó-törvény módosításával kapcsolatos nézeteinket kifejteném, néhány általános adópolitikai jellegű megjegyzést is szeretnék tenni, mert azt gondolom, hogy helye van ilyen megjegyzéseknek.
Egy adórendszernek és az azt alkotó adótörvényeknek a módosítása során van néhány olyan alapszabály, amelyeket jó figyelembe venni, hogy nagy tévedések elkövetését meg tudjuk előzni. Az egyik ilyen alapszabály, hogy évente rángatni, módosítani az adótörvényeket, főként azok azonos elemeit — költségelszámolások, természetbeni juttatások adóztatása, adómértékek, preferenciák ügye — azzal a veszéllyel jár, hogy az adóalanyok egész egyszerűen követni nem tudják, a végrehajtó szervezet pedig nem tudja érvényesíteni a változó szabályokat. Túl azon, hogy bizalmatlanságot, bizonytalanságot visz a rendszerbe, a közgazdasági rendszerbe, nem jó.
A másik alapszabály ennek ellentmond. Az pedig úgy szól, hogy ha a közgazdasági, társadalmi-közgazdasági viszonyok változnak, akkor ezeket a változásokat illik követni megfelelő adórendszerbeli korszerűsítésekkel is. Ez az alapszabály meg amellett szól, hogy bizony, ha érettek a viszonyok a változtatásra, akkor változtatni kell. A kettő között illik megtalálni a józan mértéket.
Én azt gondolom, a személyi jövedelemadó esetében ezt a józan mértéket nem sikerült most megtalálni. Több a rángatás, több az ötletszerű, több a bizonytalanságot és bizalmatlanságot a rendszerbe vivő módosítási javaslat, mintsem a bevételekre gyakorolt kedvező hatás és az a stabilitás, ami lényegesen több előnnyel, mint hátránnyal jár.
A másik ilyen alapszabály valahogy úgy szól, hogy miközben persze az adóknak az az alapvető funkciója, hogy bevételekhez juttassa az államháztartás mindenekelőtt a költségvetést, de azért egy olyan rendszerben, mint amilyen a magyar, ahol a piaci elemek kiépülése még nem teljes körű, ott az adóknak üzenete van, közgazdasági üzenete van, és hatást, alapvető hatást is gyakorolhatnak a gazdaság szereplőire.
Nem elég tehát — és ez a dolog lényege — számszerűsíteni és bemutatni azokat a hatásokat, amelyeket a költségvetésre, a bevételi oldalra gyakorolnak az adótörvények, nagyon pontosan, vagy amennyire lehet, pontosan illik számba venni azokat a hatásokat, amelyet a gazdaság szereplőire gyakorolnak. E tekintetben a benyújtott adótörvények szinte patikamérlegen próbálják kiszámítani a bevételekre gyakorolt hatásokat, néha megmosolyogtató módon, azért úgy, mert elképesztő számok szerepelnek az egyes módosítási elemek várható hatásaiban. Egész egyszerűen nem lehet ezt ilyen precízen megjósolni, de ezt a szándékot én azért tisztelem. Ellentétben azzal a nagyvonalúsággal, amely a hatásokat, a gazdaság szereplőire gyakorolt hatásokat egész egyszerűen elfelejti.
Ajánlom képviselőtársaim figyelmébe: egyetlenegy indokolási elem nem szól arról, hogy a tervezett módosítások vajon milyen hatást fognak gyakorolni társadalmi rétegekre, csoportokra, vállalkozókra, kicsikre, nagyokra. Azt gondolom, ettől eltekinteni nem lenne szabad.
Mindezek után: én úgy látom — frakciónk is úgy látja —, hogy korrekciók elkerülhetetlenek. E tekintetben tehát itt néhány ponton támogatjuk a kormányzati törekvéseket. Ilyen korrekciós igények lehetnek: a még mindig magas inflációs mértékek követése az adórendszerben. Valószínűleg elkerülhetetlen. A gyorsan polarizálódó jövedelmi és vagyoni viszonyokhoz igazodó mértékváltoztatás, ha egyáltalán komolyan gondolkodunk az úgynevezett jövedelemmel és vagyonnal arányos közteherviselés elvének megvalósításáról. Ilyen az adóalapok bővítésének szándéka, mely ugyan elsősorban persze költségvetési indíttatású, de azért összefügg az előző elvvel, mármint az arányos közteherviselés elvével is.
Ilyen a biztonságos adóbevétel-teljesítés feltételeinek javítása, éppen az elképesztően nagy mértékű adóelkerülés, csalás, kibúvás miatt. Vannak bizonyos diszfunkcionális elemek, amelyeket ugyancsak célszerű mérsékelni.
Ha gazdaságpolitikai oldalról nézzük, és azt gondolom, hogy ez egy nagyon-nagyon fontos szempont, akkor egy vonulatot kellene igazán végiggondolnia ezeknek a módosításoknak, ez pedig a megtakarítás, beruházás, befektetés preferálása, de olyan preferálása, amely szinkronban van a követett kamatpolitikával, a költségvetési támogatásokkal és a jövedelemszabályozással. Ha ezek egymástól elválnak, eltérő ösztönzést visznek a rendszerbe, akkor zűrzavar lesz. Akkor nem tudják elérni azokat a hatásokat, amelyekre áldoz például az adórendszerben egyes kedvezmények időzítése vagy beépítése a rendszerbe.
Az teljesen világos előttünk — a napirenden lévő költségvetési vita is tanúsítja —, hogy istenigazából nincs is más esélye az elkövetkező évek kormányzatainak, mint egy alapvetően befektetés-, beruházás- és megtakarításcentrikus gazdaságpolitikát követni, erre építeni költségvetést, elosztást, minden mást.
Ha az adórendszer, a kamatpolitika, monetáris eszközök nem ezt a vonulatot szolgálják, vagy hektikusan egymásnak ellentmondóan szolgálják, akkor ott baj van. Később majd szeretnék arra kitérni, menynyire így van ez a benyújtott adótörvény-módosítások ügyében.
Ezek után én is négy dologról szeretnék beszélni. Az első, hogy a személyijövedelemadó-törvény milyen célokat valósít meg. Azt gondolom, hogy az adótábla módosítása ahhoz a változástömeghez, amely bekövetkezett az első években Magyarországon, igazodik. Ezt el kell ismerni. Azaz tehát az adótábla széthúzása, az adómértékek differenciálása, egy magasabb adókulcs bevezetése, az adómentes jövedelemhatár felemelése, az egyes jövedelemkategóriákhoz tartozó adóalanyok terhelésének az átrendezése, az átlagos és kisebb jövedelműek adóterheinek csökkentése, a nagyok növelése, ez pozitív, mindenki számára belátható tétel.
Rögtön hozzáteszem azonban — és erről nem lenne szabad megfeledkezni —, hogy ez ebben, ebben a pillanatnyi helyzetben fogadható el, mert egyébiránt az egész tábla átrendezésének a szerkezete, tartalma és iránya ellentétes egy modern gazdasági adófilozófiával. Növelni az adókulcsok számát, széthúzni az adókulcsokat, növelni a sávokat, ez bizony nem a jövőbeni fejlődés iránya. Tudni kell, hogy ezt átmenetileg lehet fenntartani, amíg a polarizáció ilyen nagy, de a jövőben éppen az ellentétes irány lesz minden bizonnyal a meghatározó, összenyomni a táblát, csökkenteni a kulcsokat, csökkenteni a sávokat és elmenni előbb-utóbb a jövedelmek adóztatásában a linearitás felé vagy egy 1-2 kulcsos rendszer felé. Ez az, ami teljesítményösztönző, hadd ne mondjam tovább, mert tényleg nem akarom a néhány jelenlévőt még ilyen fejtegetésekkel is terhelni.
A második kérdéskör, amivel foglalkozni szeretnék, az adóalap bővítésének a szándéka. Itt rögtön hozzáteszem, hogy elvileg egyetértünk a költségelszámolás szigorításával, a természetbeni juttatások adóztatásának szigorításával, nem feltétlenül pontosan abban a körben, ahogy ezt a törévnymódosító indítvány teszi, de alapvető kifogásaink itt nincsenek. Zárójelben azért megjegyzem, hogy minden természetbeni juttatás maximális, 44%-os adókulccsal terhelése, providitív terhelése azért enyhén szólva durva figyelmeztetés. Én nem zárom ki, hogy a jelenlegi viszonyok között a sok visszaélés esetleg indokolhat egy ilyen lépést, de nem igazán kultúrállamhoz illő megoldás, ezt rögtön szeretném hozzátenni. Nem hiszek abban, hogy, mondjuk, hosszú távon egy ilyen büntető jellegű tételt a természetbeni juttatások adóztatása tekintetében fönn lehet tartani.
Sokkal nagyobb gondunk van — egyetértésben az előttem szólóval — az úgynevezett minimum- vagy minimáladó konstrukciójával. Mivel ez megjelenik a társasági adóban is, hasonlóképpen az alapítványok adókedvezményére vonatkozó szűkítéssel, ezért mindkét adónemre és törvénymódosítási javaslatra nézve itt mondanánk el a véleményünket ebben a két esetben.
Miről is van valójában szó? Én azt gondolom, hogy a minimumadót még egy ilyen kényszerhelyzetben sem lehet és szabad védeni. Megpróbálok, amenynyire ez lehetséges, precízen érvelni ebben az ügyben, mert végtelenül elhibázott, hallatlanul rossz lépésnek tartom. Kimondom: megengedhetetlen lépésnek tartom, a kárai elképesztőek lehetnek.
(12.10)
Nyilvánvalóan abból a kínos helyzetből származik ez a rettenetes ötlet, hogy a vállalkozások — különösen a kisebb vállalkozások — tekintélyes része egyáltalán nem fizet adót, és ez tényleg így van. A választott megoldás azonban ennek a problémának a megoldására alkalmatlan, messzemenően elvtelen, törvényessége is kérdéses.
Az elvi kérdés ugyanis az, hogy lehet-e jövedelmet terhelő adót a bevétel után kimutatott jövedelem hiányában, valójában vélelmezett jövedelem után fizettetni. Ha ezt elfogadjuk, ez olyan súlyos törés a jogrendszerben, amely joggal kelti az adózókban azt az érzést, hogy az állam bármit megtehet, és pillanatnyi érdekei alapján meg is tesz. Egy oldalról tehát azt gondolom, ez durva támadás a jogállamiság épülő rendszerével szemben.
A másik természetes aggály, hogy nyilván vannak valóban veszteséges vállalkozások. Nemcsak olyanok, amelyek csalnak, lopnak és egyébiránt nyereségesek, és csak a csalások miatt nem fizetnek adót. Az ő adóztatásukkal — bár kétségkívül nem túl magas a mérték — csak egy célt érhet el az állam, tovább fokozza a gazdaságban amúgy is meglévő zűrzavart. Láthatóan a javaslattevők is érzik ezt az ellentmondást, ezért került be az anyagba az a lehetőség, hogy a Kormány elemi csapás vagy más objektív körülmény esetén a minimumadó-fizetési kötelezettséget elengedheti. Ez a megoldás jól érzékelteti az egész ötlet elvi megalapozatlanságát. Ha az egy mindenki által fizetendő minimumadó, akkor teljesen közömbös, hogy mi okozta a veszteséget. Ha viszont nem erről van szó, akkor ez nem más, mint az állam szerint felelőtlenül gazdálkodóknak a büntetése. Ez a kormányfelhatalmazás már csak azért is komolytalan, mert a rendes adót fizetők joggal felvethetik, az ő terheiket miért nem csökkenti a Kormány objektív körülmények esetén. További súlyos ellenérv, hogy a javaslat szerint a Kormány nem rendeletben, hanem bármely formában adhatná ezt a felmentést, és nem kötelezettsége minden, az objektív körülmények által érintett vállalkozó számára megadnia, tehát egy szubjektív elbírálást intézményesítene ez a törvény.
Kis számban jelen lévő képviselőtársaim megítélésére bízom, hogy találjanak jelzőket ennek a piacgazdaság egészét megkérdőjelező alapvetően torzult hivatalnoki szemléletnek a minősítésére, amely nemes egyszerűséggel összekeveri a profitmotivációt az adózással, és a veszteséget a közüzemek kivételével eleve szankcionálónak tartja. Arról van ugyanis szó, hogy a pénzügyi bürokrácia eszerint képes megállapítani, hogy, mondjuk, a General Elektric, az Alliance, az Ansaldo vagy más külföldi tulajdonos nem nyereségérdekelt, és alaptőke-emelésre, reorganizációra behozott tőkéjüket meg kell csapolni, a veszteséges években további tőkeveszteséget okozva gyarapítsák ők is így a költségvetés bevételeit.
Egyszerűen elképzelhetetlen számomra, hogy ezek után az állami vállalatok reorganizációját például, hogy akarja az állam végrehajtani. Nem látszik összhangban a másik alapelvvel sem a megoldás. Nevezetesen a jövedelmek átlagos terhelésének mérséklődésével. Ne feledjék el, a Pénzügyminisztérium saját prognózisa szerint 280 milliárd forint vállalati veszteséggel számolnak '94-re, ezt a 280 milliárdos vállalati veszteséget szeretnénk megadóztatni a minimumadóval.
Az teljesen egyértelmű, hogy a közepes és nagyobb vállalatoknál az adóhatósági ellenőrzést így sem lehet megkerülni, azt meg kell csinálni. A költségelszámolást tehát ellenőrizni kell, de ennek az eredményét utána tudomásul kell venni. Nem pedig még egy adóval tovább szankcionálni. Ha pedig kisvállalkozásokról van szó, akkor még nyilvánvalóbb, hogy nem a nyereségérdekeltség hiányáról, hanem éppen annak ellenkezőjéről van szó, azaz egy nagyon erős ellenérdekeltségéről az állam rovására. Ezért kerüli ki nyilvánvalóan az adóztatást.
Azt, hogy tenni kell valamit, azt én értem. Mit lehet ezért tenni? Vannak olyan eszközök, amelyek nem ilyen durvák, amelyek nem sértik a jogrendszert, amelyek nem avatkoznak be a gazdaság és a jog alapvető folyamataiba. Ilyen például a vállalkozási illeték vagy regisztrációs díj. Ez egyéni vállalkozásoknál lehetne néhány ezer forint, társas vállalkozásoknál akár tízezer forint per év. Alanyi jogon kellene fizetni, hozzájárul ahhoz, hogy az állam bevételei növekedjenek, ezt költségként el lehetne számolni, az adóalapból le lenne írható, tisztességes megoldás, valahol közelíti azt a célt, amit ezzel a képtelen ötlettel akar megoldani a kormányzat. A másik, amiről Gaál Gyula beszélt; én is azt mondom, bár szakmailag berzenkedem az adóátalány ellen, de nagyságrendekkel jobb megoldás az adóátalányoztatás, mint ennek az elképesztő minimumadónak a bevezetése.
Sajnos, jogász szakértőkkel konzultálva arra a véleményre jutottunk, hogy a dolog alkotmányossági szempontból sem igazán tiszta. Az Alkotmány 70. §-a ugyanis előírja, hogy az állampolgárok jövedelmi és vagyoni viszonyaiknak megfelelően kötelesek a közterhekhez hozzájárulni. Az egyéni vállalkozók minimumadója ezzel nyilvánvalóan ellentétes, hiszen éppen nem a jövedelemtől függően terhel. Ez, tisztelt Ház, nem más, mint egy normatív jövedelmezőségi követelménynek az előírása, ami annyit jelent: uram, ha nem tudod elérni ezt a nagyságrendű jövedelmet, akkor ne vállalkozz, akkor ne csináld! Nincs lehetőség a vállalkozás kockázatának érvényesítésére.
Ennek a következő lépése az, hogy holnap normatív bevételi előírást fogunk itt, ebben a Házban elfogadtatni. Egyszerűen tarthatatlan és elképesztő a megoldás, ezért tehát mind a két esetben — a személyi jövedelemadónál is és a társasági adónál is — az a meggyőződésünk, hogy mindkét megoldást el kell vetni, helyette mást kell bevezetni, akár az adóátalányt, akár ezeket a normatív regisztrációs ügyeket.
A harmadik dolog az alapítványok támogatásának ügye. Azt gondolom, hogy ez is egy nagyon szerencsétlen ötlet mindenfajta szempontból.
Már a költségvetési vitában utaltunk rá, nem lehet pótolni ezzel a megoldással azt a mulasztást, amit a nonprofit szervezetek törvényi szabályozásának késleltetésével egyelőre elkövetett a Kormány. Ez egész egyszerűen azzal nem pótolható.
Ha tényleg komolyan gondoljuk, hogy az állami feladatok körét csökkenteni kell, és meg kell kísérelni a feladatok egy részét ellátni valamilyen más szervezeti formában — civil szférában, alapítványok formájában —, akkor öngyilkosság most egy ilyen mértékű, valóban alapvetően rossz kalkulációra épülő szűkítést végrehajtani. Bizonyos korlátozásoknak én sem lennék ellene. Azt nem tudom megmondani, hogy ez 30% körül lehetséges-e, de hogy az 5%-hoz nincs semmi köze, arról szilárdan meg vagyunk győződve. Ha egyébként az öntevékenységet sokallja a Kormány, akkor az adókedvezmények körét és a módját kell megváltoztatni, nem pedig az alapítványokhoz való hozzájárulásnak a mértékét ily mértékben korlátozni.
Egyébként nem tudom, gondoljanak végig két konkrét példát. Nyilván rengeteget lehetne mondani, de ezek olyan — hogy mondjam — blikkfangosak, ezért érdemes rá odafigyelni. Végiggondolta valaki, hogy, mondjuk, a Bartók- meg a Kodály-örökösök, akik messze többet fordítanak a saját alapítványaik támogatására, mint az előző évi adójuk 5%-a, azok most milyen helyzetbe kerülnek? Őket meg a hozzájuk hasonlókat akarjuk büntetni azon az alapon, hogy egyesek esetleg visszaélnek az üggyel? Bár olyan nagyon visszaélni — szeretném megmondani — nem lehet. Azért nem lehet, mert a személyi jövedelemadóban ugye maximum 44%-ot lehet nyerni, a társasági adóban meg a javaslat szerint maximum 36%-ot lehet nyerni. A többit igenis saját zsebből fizetik azok, akik hozzájárulnak az alapítványokhoz. Úgy rossz, ahogy van tehát ez a megoldási javaslat, ezért ellene vagyunk.
A negyedik ügy az úgynevezett nettó adóalap számítása. Meg kell mondanom, hogy igazán itt vagyunk a legnagyobb bajban, több szempontból. Ez egy borzasztó népszerű lépés, mármint a nyugdíj és az egészségbiztosítási járulék levonása az adóalapból. Ez 30 milliárd forinttal több pénzt hagy kint az állampolgárok zsebében, és erre biztos mindenki azt fogja mondani, hogy ez egy nagyszerű dolog, remek, csökken az adóterhelés. Képtelen ez az érv, ez a kettős adóztatás ügye, ebben én is egyetértek az előttem szólókkal, de egészen egyszerűen többről és másról van szó. Más a nyugdíjbiztosítás ügye, és más az egészségbiztosítás ügye. A nyugdíjjárulék kivétele az adóalapból elvileg járható, hogyha azt hosszú távú megtakarításnak tekintjük, és ezért preferáljuk. Ámde csak ez egyiket megtenni, az egyik lépést, a másikat nem, hiszen jelenleg ugye egyelőre nem tőkefedezeti alapon áll a nyugdíjrendszer; ha azt átállítjuk egy nyugdíjreform keretében tőkefedezeti alapra, a nyugdíjakat adóztatjuk akármilyen konstrukcióban, akkor valóban nincs helye annak, hogy a nyugdíjjárulékot adózott pénzből kelljen fizetni.
(12.20)
Most az első lépést megteszi a Kormány, ez egy nagyon népszerű lépés — kint hagy 30 milliárdot, ezt mindenki üdvözölni fogja —, és majd a következő kormányra hagyja, hogy a keservesebbik oldalát, a nyugdíjak adóztatását és a nyugdíjrendszer átalakítását megtegye. Én ugyan szívesen elhinném, hogy semmiféle népszerűsködő hajlam nincs a Kormányban, és nem akar választási érdekeket szolgálni — de ezt a 30 milliárdot ebben az elképesztő helyzetben egyszerűen nem tudom másképp magyarázni!
Az egészségbiztosításnál meg aztán végképp semmiféle alapja nincs annak, hogy azzal az adóalapot csökkenteni lehessen. Ez ugyanis nem hosszú távú megtakarítás, és durván a nagy jövedelműeket kedvezményezi. A másik oldalon, tessék megnézni, van egy biztosítási rendszer, amelyben ingyenes az egészségügyi ellátás.
Szóval tényleg, egyszerűen nem érti az ember, hogy most mi ez a nagy akadozás. Még egyszer hangsúlyozom, nehéz kritizálni ezt, ugye, szociális meg egyéb oldalról, de közgazdaságilag, szakmailag, költségvetési szempontból és a jövő feladatait tekintve egész egyszerűen érthetetlen.
A következő dolog — és ez az utolsó előtti — a kamatadó dolga. Itt is teljes az egyetértés közöttünk az előttem szólókkal — és én azt szeretném kormánypárti képviselőtársaim figyelmébe ajánlani, hogy tényleg ne sejtsenek emögött valamiféle összeesküvést, tényleg nem beszéltünk össze —, szakmai elemzés alapján nem lehet egyszerűen más következtetésre jutni: elhibázott a konstrukció. Egyfelől a forintbetétek kamatainak az adóztatása, tudjuk, hogy évek óta anakronizmus! Persze, a költségvetés bevételei nagyon fontos szempontot jelentenek, de tízpontos negatív reálkamat mellett még 20%-kal megadóztatni ezeket a kamatokat, amikor már a Nemzeti Bank rájön arra, hogy a mesterségesen alacsonyan tartott kamatlábak durván csökkentik a megtakarítási rátát, és ezért kamatemelést hajt végre — amivel szemben berzenkedik a pénzügyminiszter, mert neki így többe fog kerülni a deficit finanszírozására igénybe vett állampapírok kamata —, amellett életben tartják a 20%-os forrásadót; mi több, a másik oldalról bevisznek egy jelzést a rendszerbe, 10%-os forrásadót javasolva a devizabetétek kamataira.
Miről van szó? Arról van szó, hogy ha már ilyen negatív betéti kamatok vannak, akkor a legkézenfekvőbb inflációmentes eszköz a forrásadó csökkentése vagy megszüntetése. Ez önmagában véve hárompontos betéti kamatemelésnek felelne meg, anélkül, hogy növelné az inflációt, anélkül, hogy növelné a kamatmarge-ot, amely a hitel- és a betéti kamatok között meghúzódik. Növelné a megtakarítási hajlandóságot — valójában azt a célt szolgálná, amelyet más oldalról kínkeservesen kényszerül majd elérni a költségvetés az állampapírok kamatainak emelésével. Miután a rendkívül magas nettó bevételi kamatok miatt áramlik a forintmegtakarítás devizába, de még mindig ebben az országban van — vagy legalábbis a nagy többsége ebben az országban van —, most a devizabetéti kamatokra kivetett adóval adjuk azt a jelzést, hogy: emberek, oda se tegyétek a pénzeteket, vigyétek külföldre! Tessék megmondani, kinek jó ez?!
Minimális bevételhez juttatja egyébként a költségvetést, mert a saját számítások szerint a devizabetéti kamatadóból 400 millió forintot terveznek bevételként. Egyszerűen nevetséges egy ilyen ügyben ehhez hozzányúlni…
Ahhoz már nem is tudok kommentárt fűzni, hogy a külföldi pénznemben keletkezett követelésekből devizában kell megfizetni az adót. Az embernek az esze megáll! Hogy juthat egy ilyen gondolat egyáltalán valakinek az eszébe? Egy nemzeti valuta védelme, az állami kötelezettségek forintban történő lerovási kötelezettsége mellett fizesd meg devizában az adót! A devizabetéti kamatok államosításának klasszikus esetéről van szó. Komolyan mondom, elképesztő!
Természetes tehát, hogy nem tudunk ezzel egyetérteni. Ha az a kritikus eset állna elő, hogy végképp nem bírja ki a költségvetés, akkor is legfeljebb arról lehet szó, hogy egy 10% körüli szinten álljon meg a forrásadó — bár az elengedése lenne a jó —, a devizabetéti kamatok adóztatását azonban nem tudjuk támogatni.
Végül az utolsó gondolat, egyetértve Gaál Gyulával, legalább olyan szenvedélyesen, mint ő: a hároméves lejáratú államkötvények befektetési adókedvezménye még átmenetileg is morbid ötlet. Elképesztő! Semmi köze nincs a befektetésekhez, egy szűkülő megtakarításon próbál durva beavatkozással az állam a maga javára előnyöket kovácsolni. Az elképesztő mértékű deficit miatt a gazdaságra zuhanó óriási tömegű állampapír-állomány egyébként is tönkreteszi ezt az éppen csak éledező tőkepiacot. Teljesen tönkreteszi! Reménytelenné teszi a kibontakozását! Ezt most még ilyen módon kedvezményezni — egyszerűen lehetetlen.
Itt lehet tehát tetten érni, hogy micsoda óriási különbségek vannak egy azonos célt szolgáló, de különböző eszközrendszerek között: mást csinál a kamatpolitika, mást csinál az adópolitika, mást csinál a befektetési, megtakarítási és beruházási kedvezmények rendszere. Ettől tényleg mindent lehet várni, csak azt nem, hogy többletbevétel lesz belőle, meg hogy a gazdaság ebből jó következtetést vagy jelzéseket von le.
Mindezzel együtt, ha ezeket a durva dolgokat a módosítási indítványaink elfogadása során nem fogadja el a Parlament és a kormányzat, magának a személyijövedelemadó-törvénynek a táblára való módosítását és finomításait tudjuk támogatni. De ha ezek a képtelenségek bent maradnak, akkor el fogjuk utasítani a törvényt. Köszönöm szépen. (Taps.)
