KUPA MIHÁLY, DR. (független)
KUPA MIHÁLY, DR. (független)
KUPA MIHÁLY, DR. (független) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Egy költségvetés tárgyalásánál a Parlamentnek látnia kell azt, hogy az államháztartás, tehát az állam tulajdonában és az állami jövedelmek egészét illetően mi a helyzet, hogyan alakul az ország helyzete.
Ebből a szempontból — bár a pénzügyminiszter úr ezt mondta — egyáltalán nem teljes a kép, hiszen az államháztartás fontos részei, például a társadalombiztosítási önkormányzatok költségvetései nincsenek a Ház előtt. És ezért nem nagyon lehet megítélni azt, hogy az állami költségvetés, mint az állam legfontosabb pénzalapja, kötelezettségei valójában miként néznek ki és hogyan alakulnak.
Tegnap elmondták, de mégis megismételném, hogy egy kicsit lyukas ez a költségvetési előterjesztés. Egyrészt százmilliárd forint előkerült a levegőből, másrészt hiányzik a megígért agrárpolitika konzekvenciája ebből a költségvetésből. Harmadrészt nem világos a közalkalmazotti törvény végrehajtása 1994. január 1-jétől, és ennek a terhelése az önkormányzatokra. A kárpótlási törvény újból megnyitásra kerül, nyilván ennek is lesznek hatásai. A privatizációs bevételek bizonytalanok, elmondták. Mondhatnám azt is az új divatos szóval, hogy nem az állami vagyontulajdon van magánosítva, hanem a bevételek, ami egy elég érdekes felfogás.
A MÁV problémái közismertek, és meg fognak jelenni a költségvetésben, és én is megemlítem a Televízió és a Rádió előirányzatait, amelyek nyilvánvalóan nem tarthatók.
Ilyen felfogásban ez a költségvetés valóban igen nehezen tárgyalható, és valószínűleg az állampénzügyek történetében példátlan lesz az, amikor egy koalíciós honatya módosító javaslatként be fogja adni a százmilliárddal nagyobb deficitet, valamint az erre vonatkozó precíz finanszírozási eljárást, mert ilyen még nem történt.
Tehát a célszerű az lett volna, ha a Kormány visszavonja ezt a költségvetést, vagy ad hozzá egy kiegészítő kötetet, amelyben az új fejleményeket ismerteti az Országgyűléssel és természetesen az ország közvéleményével. De ezek a fejlemények, ahogy felsoroltam, nem lesznek még lezárva, tehát nagyon sokat fog módosulni ez a költségvetés, és nem tudom, hogy ki fog ráismerni.
Ez azt jelenti, hogy a Kormány a parlamenti demokrácia szabályait nem veszi túl komolyan, és úgy gondolja, hogy ezt is át lehet majd hajtani megfelelő feltételek mellett.
A költségvetés tervezésénél a gazdasági vagy pénzügyi helyzetet felmérve figyelembe kell venni, hogy az ország külső egyensúlya megbillent, ez nemcsak a külkereskedelemre igaz, hanem a fizetési mérleg hiányára is, és ismét nő az ország külső adósságállománya.
A belső egyensúly szintén romlik, az államháztartás deficitje nő, nem csökkent az infláció, sőt viszszapörgött, és jövőre is 16—22%-kal kell számolni, növekszenek a kamatlábak, csökkennek a lakossági megtakarítások. Nem azért, mert a lakosság kedve elment, hanem mert a lakosság kezd anyagilag kimerülni, ezt jó lenne figyelembe venni. És végül a magyar pénzintézeti rendszer elég súlyos helyzetben van. Egyik oldalon a rossz követelésekkel, rossz portfóliókkal küszködik, a másik oldalon viszont a növekvő likviditással, és ezt a kettőt csak a kamatrések nagyon magasan tartásával tudja fenntartani.
A többi reálgondról nem beszélek, hiszen az agrárszféra helyzete közismert.
Szeretném elmondani, hogy az idei lépések igen erősen lerombolták az ország pénzügyi helyzetét, egyensúlyi helyzetét. Érdemleges hatás nélkül emeltük meg 6%-ról 10%-ra az áfá-t, amely felpörgette az inflációt, leértékeltünk néhányszor, ami szintén inflációs hatású, és most a Jegybank felemelte az alapkamatot is, ami lehet, hogy majd egyszer, hosszú távon növelni fogja a megtakarításokat, de a tegnapi interjú szerint egyrészt visszaveti a gazdasági növekedés lehetőségeit, másrészt inflációs hatású.
Azt szeretném mondani, hogy a kormányváltás óta sikerült azt a szerény eredménytömeget, amit az ország két és fél év alatt összehozott, tönkretenni, lerombolni, ami az ország nemzetközi megítélésében is megjelent.
Az átalakulás és a világgazdasági helyzet mellett meg kéne nézni, hogy milyen okai vannak a kialakult nehézségeknek. Néhányat szeretnék felsorolni. Az egyik ismert, ez a mezőgazdaság válsága. A második nagyon ismert, hogy mi történt a privatizációban és a kárpótlásban, nem is akarom ezt tovább ragozni. A harmadik, amiben én személy szerint nyilvánvalóan felelős vagyok, és ezt nem is fogom soha tagadni, az államháztartási törvény elnyújtása, erősebb szóval elszabotálása, hiszen nem változtak meg a rendszerek, változatlan struktúrák vannak, és ez emészti fel a pénzt, növeli a költségvetés hiányát.
Az állandó késések: erre számtalan példát fel lehetne hozni. Hadd mondjak egyet: másfél éve privatizálják a Magyar Külkereskedelmi Bankot, és ha ez így megy tovább, akkor egyre romló helyzetben tudjuk értékesíteni. Nagyon sok esetben fordult ez elő, és óriási veszteségeket okozott az országnak és az állampolgároknak.
Végül a gazdaság irányítása praktikusan szétesett, parciális érdekek jelennek meg. Ha az ember megnézi azt, hogy az állami költségvetésben, a Vagyonpolitikai Irányelvekben, a különböző elkülönített állami pénzalapokban milyen párhuzamos célok jelennek meg, akkor elképesztő az, hogy külön pénzalapokba, külön stratégiákba költjük el azt a kevés pénzünket, amit együttesen sokkal hatékonyabban lehetne felhasználni.
Sikerült elérni egyébként a privatizáció intézményrendszerével, hogy létrehoztunk még egyszer egy tervhivatalt, ami nem egy nagyon bölcs dolog egy piacgazdaságban.
Mindez bizonytalanságot eredményez a vállalkozó állampolgárok esetében, a profit- és a teljesítménymotívum igen gyenge, nagyon sokan túlélésre rendezkedtek be, csak a költségeket termelik meg, nem ruháznak be, nem akarnak fejleszteni. A bizonytalanság és a várakozások gyengesége pedig az egyik fékezője a gazdasági felemelkedésnek.
Úgy gondolom, hogy '92 második feléig, '93 elejéig a magyar gazdaságban és a magyar társadalomban megvolt a lehetőség és a képesség, hogy rááll egy fejlődési pályára, ami nem gyorsat jelent, nem is lesz soha húsz éven belül. Ha 4%-okat elérünk évente, az már egy nagy eredmény lesz ekkora adósságállománnyal, ilyen struktúrával, ilyen helyzetben. De megvolt ez az esély.
(9.30)
Ez az esély, sajnos, elszállt. Itt szeretném megjegyezni, hogy '92 második felétől a magyar Kormány a Kupa-programot nem ismerte már, amit az SZDSZ vezérszónoka volt olyan kedves szóba hozni. Mert ez, amit most csinálnak, egyrészt nem program, másrészt semmi közöm hozzá. Tagadom.
Lehet persze siránkozni, lehet azt mondani, hogy politikai fordulatra van szükség, ami egy eléggé érdekes megfogalmazás természetesen. De inkább azt kell megnézni, hogy hogy lehet előrehaladni.
Egyetértek, hogy meg kell teremteni a növekedés feltételeit. Ezen kell dolgozni, tudomásul kell venni azt, hogy addig, amíg ilyen magasak a reálkamatok a hiteloldalon, és ilyen alacsonyak a profitráták, nem fognak az emberek befektetni, nem fognak vállalkozni. Sokkal értelmesebb a pénzt — megéri, kevesebb a kockázata — állampapírba fektetni, betétekbe elrakni, és várni azt, hogy majd történjék valami.
Tehát ezt az alapösszefüggést tudomásul kell venni, és aki erre akar növekedést építeni, erre a helyzetre, az csak súlyosbíthatja az ország válságát.
Alapvető a növekedés szempontjából az infláció leszorítása. Végtelenül elszomorít, hogy sikerült viszszapörgetni ebben az évben az inflációt, nem kellett volna. El lehetett volna ezt kerülni. Most kezdhetjük megint elölről az infláció leszorítását. Az infláció lélektani tényező is. Az embereket megint meggyőzni arról, bízzanak abban, hogy a pénz értékállandósága— legalábbis — nem romlik nagyon gyorsan, hanem lassabban romlik, igen nehéz.
A másik nyilvánvalóan, hogy a költségvetés hiányát csökkenteni kell, hiszen ez inflációs tényező is, elszívja a forrásokat a vállalkozásoktól. De azt is tisztán kell látni, hogy ez egy nehéz dolog, nagyon magasak az adósságterhek a költségvetésben, amelyeket finanszírozni kell. És nehéz dolog azért is, mert lényegében az árreformokon kívül nem történt semmi az elosztási rendszerekben.
Végül a növekedés feltétele persze a bank és az adóskonszolidáció. De kérem tisztelettel, valami nagy tévedés az, ha valaki azt hiszi, hogy odaad most majd állampapírt X vagy Y banknak, és ha ezt nem követi tulajdonosváltás és menedzsmentváltás, akkor történni fog valami. Kérem, nem fog semmi történni, ugyanez meg fog ismétlődni.
Ha növekedni akarunk — és minden normális társadalom növekedni, fejlődni akar, különösen igaz ez Magyarországra, amelynek kell növekednie, mert Magyarország anyanemzetként is szerepel, amit ugye most mindenki olyan nagyon szépen szokott hangoztatni, de nagyon elfelejti a gyakorlatban —, akkor öt stratégiai ponton kell változtatni, előrehaladni a gazdaságpolitikában. Ezek nagyon összefüggenek egymással, és nem lehet egymástól elszakítani a dolgokat.
Az első az agrárpolitika. Erről nem is akarok sokat beszélni, mert hosszú távú kérdés, bonyolult kérdés, nagyon át van politizálva. Itt józan paraszti észre lenne egyszer már szükség, abba kellene hagyni azt, hogy a parasztot jogtudományi doktornak képzeljük, és folyton úgy alakítjuk át a gazdaságokat. Abba kell hagyni azt, hogy szétszedem és… Rájuk kellene már bízni kérem, az istenért! Hát az állampolgárra kellene már bízni a dolgokat és nem folyton irányítani őket! (Taps.)
Tehát hosszú távú világos agrárpolitikára van szükség, pártok felettire, nemzeti konszenzuson alapulóra, mert enélkül nem fog megélni ez az ország.
Nagyon szép az, hogy most mindenki a magyar paraszt kérges kezét, tenyerét keresi, hogy szavazócédulákat dugdosson bele, de, kérem, nem erre van szüksége a magyar parasztságnak.
A második egy nemzeti iparpolitika — a nemzeti jelzőt itt tessék komolyan venni —, amely három elemre kell, hogy épüljön. Az egyik a kisipar vagy kézműipar, kisüzemek, amelyeket mindig kifelejtünk a számításainkból, pedig hagyományosan jók, kreatívak, és azt az eredményt, amit el lehetett érni ebben az országban az elmúlt három évben, azt a parasztok meg ezek értékét el, kérem tisztelettel.
A másik a hagyományos magyar ipar értékeinek a megőrzése. Sikerült szétprivatizálni a teljes energetikai iparunkat. A legszebb az, hogy az egyetlen világvetélytársnak adtuk el a Heller—Forgó-t, ami nagy "bölcs előrelátást" jelent. A hajógyártásunk megy tönkre. Vannak hagyományos értékek, amelyeket meg kell őriznünk.
A harmadik persze a fejlett nemzetközi technológia. És itt nem kell félni a külfölditől, nekünk tőkére és technológiára van szükségünk ahhoz, hogy tisztességes iparunk legyen, amelyhez iparvédelem is hozzátartozik természetesen.
A harmadik a szellemi tőke erősítése. Magyarországnak napsugara van, földje van és nagyon sok okos embere. Ezt fel kell erősíteni azért, hogy idejöjjön a pénztőke, és ne a magyar szellemi tőke vándoroljon ki ebből az országból. Oktatást, felsőoktatást, kutatást kell erősíteni és felhasználni ezt a tőkét a gazdaság és az ország jövője érdekében.
A negyedik természetesen egy széles infrastruktúra kiépítése. Ebbe én nemcsak a fizikai infrastruktúrát értem, beleértem a környezetvédelmet, az idegenforgalmat vagy éppen a szolgáltatásokat, mert Magyarország azt a szerepet, amit betölthet ebben a térségben, csak így tudja jól ellátni.
Végül logikus, hogy egy ország, amelyik termékeinek a felét elcseréli a külső piacon, erős külgazdasági stratégiával, integrációs stratégiával rendelkezzék. Ezt se kell nagyon kifejteni, kitűnő Kádár Béla barátom el szokta mondani. Az egyik eleme ennek, tessék észrevenni, hogy kialakult egy forintövezet a határainkon túl, ahol a forint ugyanolyan erős, mint a dollár vagy a márka, sőt preferáltabb, ezt fel kell használni gazdaságilag.
A második az a hídszerep, amit be tud tölteni Magyarország Kelet és Nyugat között. És itt nem kell például olyanokat elfelejteni, hogy Vietnamban ötszázan beszélnek perfektül magyarul és más nyelveket nagyon kevéssé. Ez a hídszerep nemcsak a nyelven, hanem a kapcsolatokon és a tudáson alapulhat. S végül a keleti piacokkal most már tényleg kell valamit csinálni, mert szemmel látható, hogy nekünk van mezőgazdaságunk, ott pedig nincs ennivaló, és ezt a kettőt valahogy át lehet hidalni.
Világos, hogy a kemény átalakuláshoz egy tisztességes szociál- és munkanélküliségi politika tartozik. Teljesen egyetértek azzal, amit Seszták László tegnap mondott, rengeteg pénzt költünk el. Nemzetközi összehasonlításban szociálpolitikára szeretném mondani, hogy hihetetlen álszent módon nem azt támogatjuk, akinek erre szüksége van, nagyon hatékonytalanul és nagyon álliberálisan, ha szabad így fogalmaznom.
Hát ezeknek a dolgoknak kellene megjelennie egy költségvetésben prioritásként vagy kiemelt tényezőként. Ha ebből a szempontból vizsgáljuk a magyar költségvetést vagy az államháztartást, akkor a következőket találjuk. Mezőgazdaság: egyetértek azzal, hogy növelni kell a mezőgazdaság támogatását, de soha nem értettem egyet és nem is fogok egyetérteni egy olyan növeléssel, aminél a célrendszer, a politika, a jövőkép nincs meg.
(9.40)
Ma tűzoltás ez a növekedés és nem egy konzisztens mezőgazdasági politika végrehajtása vagy elkezdése.
Arra, hogy mennyire lehet komolyan venni vagy mennyire cél nélküli ez a rendszer, hadd mondjak el néhány példát. Az egyik: februárban adtuk be, ha jól emlékszem, Fodor úrral a részaránytulajdonnal kapcsolatos javaslatunkat. Ebben a költségvetésben sincs benne; a Parlament pedig békésen pihen rajta, miközben mindig azt mondják, hogy gyorsítani kellene a licitet meg a kárpótlást meg mindent.
A bankügyek… Egy éve kész volt az a modell, amit most, a múlt héten végre a Kormány elfogadott "vidék bankja"-ként, és majd egy év múlva fog működni.
A garanciákról nem beszélek.
Az agrárpiaci rendtartás kitűnő vezetéssel elkezdett dolgozni, de messze nem teljesíti azt, amit kellene. Nem az ott dolgozók miatt, hanem mert különböző érdekellentétek vannak. Ennek az egésznek a termelő látja a kárát, a termelő, akihez soha nem jut el az a sok pénz, amit ilyen célra fordítunk.
Végül nem szoktam szóba hozni, de a saját választókörzetemben, a Tokaj-hegyalján három éve folyik vagy nem folyik a privatizáció. Az egyik legerősebb magyar mezőgazdasági termék vagy kincs — senkit nem érdekel rajtam kívül, aki persze ott képviselő vagyok, és kiköpöm a tüdőmet, hogy rendbe tudjunk valamit hozni.
Az iparpolitika… Hát kérem, nem sok fordul elő ebben a költségvetésben az iparpolitikából. A vállalkozások adóztatása… Ezt most nem akarom nagyon részletesen kifejteni, de nem változott, vagy ilyen látszatdolgokat löktünk oda. Nincs beruházási adókedvezmény a vállalkozóknak, az iparosoknak; és van egy rekonstrukciós jellegű válságkezelés, ami azt jelenti, hogy a nagy vállalatokat szépen megszabadítjuk az adósságuktól, de azt már nem vizsgáljuk, hogy lesz-e piaca annak a terméknek, és megint nem nézzük meg, hogy a tulajdonos kicsoda. Mert az állam, hát nem jó tulajdonos, kérem! Hát az állami bankok csinálták azt a 20 milliárdot, nem, amit Szabó Iván úr elmondott a közvéleménynek — ahelyett, hogy ide fordult volna a másik Szabó úrhoz… (Derültség és szórványos taps.) …, hogy mi van a tulajdonnal. És mi van a menedzsmenttel? Ez nem egy iparpolitika, ez egy tüneti kezelés nagyon sok esetben, és borítékolom azt, hogy mely vállalatok fognak egy év múlva ugyanilyen problémával szembenézni!
Szellemi tőke… Ha nagyon alaposan megnézzük, még a felsőoktatás se nagyon kap pénzt, és arról a programról, amit közösen dolgoztunk ki Andrásfalvy úrral és az egyetemi érdekvédőkkel, rektorokkal, fiatalokkal, a "Felsőoktatás 2000"-ről, ami a magyar szellemi tőke feljavítását jelentette volna, egy szó nem esik, el van felejtve, ki van dobva.
Széles infrastruktúra — itt van előrelépés. Nem elég, de úgy látom, ez egy örvendetes dolog.
Külgazdasági integráció — nem sok történt, sem a politikában, sem az ösztönzési rendszerben. Hát leértékelünk folyamatosan, de kérem tisztelettel, a leértékelésről már a közgazdaság-tudomány bebizonyította, hogy nem feltétlenül hatásos az export esetében.
Akkor hol van növekedés és prioritás ebben a költségvetésben? Kérem szépen: bíróság, ügyészség, büntetés-végrehajtás, határőrség, rendőrség. Ez utóbbit nagyon kevésnek tartom, messze kevesebbet kapnak, mint amennyire szükség van. A lakásépítés támogatásánál is van — de itt azért nem kellene becsapni az állampolgárt, és el kellene mondani, hogy az új lakásépítési támogatási konstrukció kedvezőtlenebb, mint a mai konstrukció… (Derültség.) …, kedvezőtlenebb, terhesebb, nem túl jó. Ezért kellene nagyobb kedvezményt adni, ahogy ezt a keresztények szónoka elmondta.
Nagyon röviden az adózásról, csak néhány megjegyzés. Az első, hogy a magyar adórendszer struktúrája, tehát az adók szerkezete kezd degenerálódni, túl magas a fogyasztási adók vagy a forgalmazási adók súlya, és túl alacsony a jövedelemadók súlya. Ez a második állítás részben a privatizációból következik, részben abból, amilyen a magyar adófegyelem; de hosszú távon, ha az ember a fogyasztást túladóztatja, akkor ne álmondjon gazdasági növekedésről, ezt szeretném mondani.
A 25%-os áfa ebből a szempontból túl magas a 10-hez képest, lejjebb kellett volna húzni, legalább egy ponttal vagy kettővel.
A másik, hogy rengeteg kis adó van, rengeteg kicsi alap van, úgyhogy azért a vállalkozó ha összerakja az adóterheit, akkor nem a jövedelemadók vagy a forgalmi adók jelentenek terhet, hanem az ezen kívüli pici adócskák, amelyek mindenbe be vannak építve.
A helyi adókkal kapcsolatban nagyon bölcs a javaslat, hogy az önkormányzat adóztassa meg a településeken élőket. Tessék hozzám lefáradni, a fél választókörzetemben a munkanélküliség 50%-os, és ott tessék helyi adót kivetni — ha lehet…
Végül egy kicsit részletesebben a jövedelemadóról. Kérem, a nyugdíjjárulék… Aki azt mondja, hogy a nyugdíjjárulékot kettősen adóztatjuk, annak ajánlom, Heller Farkasnak megjelent most reprint kiadásban az adózásról, pénzügyekről szóló könyve, olvassa el, hogy mit jelent az adózás és az adórendszer — egy. Kettő: a nyugdíjjárulék lineáris, ugye? Mindenki levonhatja. Én 60000 forintot fogok levonni vagy 100000 ezer forintot az adóalapomból; azok, akik 120000-ből élnek, vajon mit fognak levonni? Ez egy olyan igazságtalan dolog, amely konzerválja a jövedelmi különbségeket, hogy az fantasztikus! Ráadásul minek a forrása a nyugdíjjárulék? Egy megtakarítás a nyugdíjra! Adóztatom a nyugdíjat? Nem! Tehát ez kettős nem adóztatás, amely a gazdagok előnyét szolgálja. Ráadásul eltöröljük az alkalmazotti kedvezményt, ami kifejezetten a szegényeknek volt az érdeke.
Az adómentesség határát felemelhetjük 110000 vagy 120000 forintra. Két dologgal kell számolni. Az egyik, hogy aki nem fizet adót, az természetesen kedvezményt sem élvez. A másik, hogy ha emelem az adómentes határt, akkor nyilvánvalóan ehhez kell igazítanom a szociálpolitikai rendszert is, hiszen aki nem kap kedvezményt, az el fog menni a szociálpolitikához, hogy ugyanazt megszerezze.
Minimális adó… Van ilyen másutt is, de nem hiszem, hogy ez az a lélektani pillanat, amikor egy vállalkozásbarát kormány a vállalkozókat megtiszteli ezzel. Egyetértek Orbán Viktor úrral, hogy az APEH és a vámosok technikai, pénzügyi feltételeit kell javítani, és akkor sokkal jobb eredményt lehet elérni, mint ezzel. Egyébként már láttam vállalkozók által kidolgozott modellt, hogy ezt hogy lehet elkerülni — a modell szellemes, és nem fogják elérni…
Ehelyett a vállalkozások számára beruházási adókedvezményt kellene, kérem, adni! Ahogy az eredetileg szerepelt abban a szép kis Kupa-programban…
Végül: bevezethetjük a devizára a kamatadót; miközben emeljük a banki alapkamatot, azért, hogy a megtakarításokat ösztönözzük — hallgattam meg tegnap a bölcs jegybankelnöktől. A másik oldalon leadóztatjuk a devizabetéteket… Fog növekedni? Nem fog növekedni — el fogják vinni Magyarországról! Semmi értelme nincs! (Dr. Fodor András Attila: Hová?) Hát a szomszédba! (Dr. Fodor András Attila: Ott is ugyanannyi!) Nem, nem! Tessék a bankárokat megkérdezni, hogy hogy alakul!
(9.50)
Legvégül két témáról: az államháztartás hiánya nagy és növekvő. Ez azt jelenti, hogy nemcsak a jövedelmeket centralizálja nagyon erősen az állam, hanem a lakosság megtakarításait is bevonja, hiszen ebben az évben már a lakosság megtakarításai éppen csak fedezik vagy nem fedezik az államháztartás hiányát. Tehát a diszponíbilis, szabadon elkölthető jövedelmek, megtakarítások ezért eléggé csökkennek.
Mi ennek a hatása? Közismert, hogy infláció, kamatemelkedés, a vállalkozások kiszorítása a pénzpiacról és a vállalkozások ellehetetlenülése, hiszen ha a kamatszint emelkedik, a vállalkozó profitrátája alacsony, nehezen él meg, nem kockáztat, kedvezőtlen esetben abbahagyja a vállalkozást.
A másik, amiről nem szoktak olyan sokat beszélni, hogy ha a magyar lakosság megtakarítását az állam használja fel a költségvetési hiány finanszírozására, ezzel kiszorítja a magyarokat a privatizációból, és mindenféle eszes trükköket kell kitalálnia, hiszen a megtakarítás elvész az állam kasszájában.
Végül: a külföldi eladósodás emelkedik. Ez igen veszélyes folyamat. Lehet, hogy nem ismert mindenki előtt, de a maastrichti egyezmény a csatlakozáshoz előírja a megfelelő rátákat a külföldi és belföldi államadósságnál, és a belföldi államadósságnál mi már most a ráta felett vagyunk. Így nem is értettem világosan Orbán Viktor úr előadását, hogy nem számít a költségvetés hiánya ebből a szempontból sem…, mint egy politikai párt vezetője, aki Európa felé tart. (Derültség.)
Szeretném elmondani, hogy nem lehet a költségvetés hiányát növelni, mert sokkal kedvezőtlenebbek a hatásai, mint az eredményei. Nem is értettem, hogy egyik oldalról növelni akarja a hiányt, a másik oldalról kifogásolta, hogy mekkora államadósság van. Hát ha növelem a hiányt, nő az államadósság!
Még azt szeretném elmondani, hogy mindig azt halljuk, nem választási költségvetésről van szó. Isten mentsen! Ha az ember nagyon alaposan megnézi a különböző lépéseket, láthatja, hogy mindenkinek egy picikét adunk, egy kicsi pénzecske ide, egy kicsi adókedvezményecske oda, egy kis … De milyen áron, kérem tisztelettel? Növekvő inflációval, eléggé reménytelen kilátásokkal! Nem éri meg ez! Nekem csak az a tokaji parasztember jut az eszembe, aki azt mondja: nézze, miniszter úr — mert így hívnak, elnézést, ezek parasztok, ilyenek, na! (Derültség.) Mi, amit kapunk, zsebre dugjuk, hogy hogy fogunk szavazni, az másnak az ügye. Köszönöm a figyelmüket. (Taps a bal oldalon.)
