LOTZ KÁROLY, DR. (SZDSZ)
LOTZ KÁROLY, DR. (SZDSZ)
LOTZ KÁROLY, DR. (SZDSZ) Elnök Úr! Tisztelt Ház! Ismét elénk került egy társaságiadó-törvény, illetve ennek az 1991. évi LXXXVI-os törvénynek a módosítása, a valamikori vállalati nyereségadó-törvény módosítása.
Most már szinte hagyomány, hogy minden évben — sőt évente többször is — finomítani, tehát módosítani kívánja a Kormány az érvényes társaságiadó-előírásokat. Ennek a gyakori változtatásnak az adózók oldaláról azt az igen káros hatását észlelem, hogy sok kisebb-nagyobb horderejű módosítás folytán a mindenkor hatályos szabályozás követése sok problémát okoz az adóalanyoknál. A közvélemény-kutatások egyértelműen arra utalnak, hogy az adózó vállalkozásokat nem elsősorban az adó mértéke, hanem az adószabályok állandó változtatása bosszantja, lehetetleníti el, és a gazdálkodók lassanként már egyáltalán nem hisznek az adózás kiszámíthatóságában, megbízhatóságában.
Évek óta megfigyelhető az a tendencia, mintha a jogalkotó csupán az adózó nagyvállalatokra szabná a jogalkotást, amelyek nagy apparátussal tudják a jogszabályok sűrű változtatását figyelemmel kísérni és feldolgozni. Nem veszik figyelembe azt, hogy egyre több kis- és középvállalkozás létezik, kell hogy létezzen.
Az adózással kapcsolatos jogszabályok szövegezése egyere bonyolultabb és egyre több kereszthivatkozást tartalmaz más kapcsolódó jogszabályokra. Igaz ez a mostani törvényjavaslatra is: hivatkozás a KSH munkaügyi statisztikai fogalmak módszertani segédletére, a számviteli törvényre, a 60/91-es kormányrendeletre stb.
Az adóhatóságtól sokszor hallható az az ellenérv, hogy a vállalkozónak rendelkeznie kell olyan apparátussal, amely képes a változások folyamatos követésére és a jogszabályok mindenkori megértésére. Nem tudom elfogadni ezt az ellenérvet, hiszen a mai gazdaságpolitika egyik sarkkérdése a kis- és középvállalkozások beindítása, fejlesztése. Ezek nem mindig rendelkeznek, rendelkezhetnek megfelelő apparátussal és szakértelemmel az adójogszabályok változásának követéséhez és alkalmazásához.
Megítélésem szerint az adójogszabályok fogalmazásának kell az adózókhoz közeledni, és nem fordítva. Nem lehet minden vállalkozó adószakértő és jogszabály-értelmező egy személyben.
A törvénytervezethez fűzött magyarázat az eredeti törvényt módosító javaslatoknál mindenkor tartalmaz egy durva becslésből adódó számot, amely arra utal, hogy a kérdéses módosítás elfogadása esetén mekkora jövedelemkülönbséget jelentene az az állam számára. Célszerű lenne megítélésem szerint olyan vizsgálatokat is lefolytatni, amelyek azt mutatják ki, hogy az évente vagy még sűrűbben módosított adójogszabályok követése az adóalanyoknál milyen bizonyítható többletköltséget okoz. Mivel a költségek növekedése az adóalapot csökkenti, abból levonható, lassanként elképzelhető, hogy amit megnyerünk a réven, azt elveszítjük a vámon, azaz a feleslegessé tehető és kiküszöbölhető adminisztrációt.
Ami a társaságiadó-bevétel országos nagyságrendjét illeti, az 1993-as várhatóan 54 milliárd forint lesz — ennyivel számol az állam — és az 1994. évi költségvetési törvényjavaslat 1994-ben 62 milliárd forint társaságiadó-bevételt remél. Persze helyes az a kezdeményezés, hogy a benyújtott tervezet, illetve a pénzügyminiszter úr előterjesztése négy százalékpontos, tehát mintegy 10%-os társaságiadó-csökkentést irányoz elő. Ezek a számok azonban valahogy sehogy sem jönnek össze, mert ugyanakkor indoklásában azt mondta a pénzügyminiszter úr, hogy ez a 4%-os csökkentés közel 10%-kal csökkenti a társaságiadó-bevételt, ugyanakkor a költségvetési törvényjavaslat közel 10 milliárd forintos többletet remél ebből. Most már tehát megítélésem szerint egy kis konfúzió, egy kis öszszevisszaság van itt. Ha tulajdonképpen 4 százalékponttal csökkentjük a társasági adót, akkor a kormányzat miért remél lényegesen több adóbevételt ebből a társasági törvényből.
Úgy gondolom, hogy itt nem egészen konzisztens a Kormánynak az előterjesztése, illetve a társasági adóval kapcsolatban leírtak, valamint a hozzá fűzött magyarázat.
Ehhez azonban azonnal hozzá kell tenni azt is, ne ringassuk magunkat illúziókban, hogy a vállalkozóknak a nyereségből csupán 36%-ot kell adózniuk, illetve, hogy ez az adójuk. Tisztán kell látni, hogy a vállalkozások különböző állami alapokba történő közvetlen adó- és nem adójellegű befizetése a tervezett társasági adó mértékét jelentősen meghaladó összeget képvisel. 1993-ban ez az összeg a 72 milliárd forintot is túlhaladja.
Emlékeztetésül csak jelzem, ilyen például a vízügyi alap, a szakképzési alap, az útalap, a környezetvédelmi alap és természetesen a szolidaritási alap. Ez utóbbi, a maga közel 40 milliárdos összegével, önmagában nagyságrendileg megközelíti a teljes társaságiadó-bevételt, azaz a közvetlen állami alapokba történő vállalkozói befizetések önmagukban is mintegy rejtett vállalati adóbefizetést jelentenek, roppant többletterhet okozva ezzel a vállalkozóknak.
Még ehhez hozzá kell tenni, hogy ezek nyereségtől független terhelést jelentenek, tehát tulajdonképpen egy árbevétel típusú vagy bérarányos adóbefizetéseket jelentenek. Éppen ezért — egyetértve néhány előttem szólóval — a 4%-os társaságiadó-csökkentés ugyan fontos, jelentőségét azonban nem szabad eltúlozni, vállalkozásélénkítést nemigen fog eredményezni.
A törvénytervezet néhány lényegesebb elemére az általános vita szintjén a következőkben még ki szeretnék térni. Ezek között elsősorban az úgynevezett minimáladóval kívánok foglalkozni, amit néhányan előttem már megtettek. Vitatható és elvi alapon nem is igazolható az az előírás, mely szerint azon adóalanyok, amelyeknél az árbevétel 2%-ánál alacsonyabb adóalap képződik, e bevételi küszöbérték után is kötelesek társasági adót fizetni.
A társasági adó tipikusan nyereségadó, és ennek árbevétel-arányos meghatározása ellentmondásos helyzeteket szül.
Egyrészt a nyereség típusú és a bevétel típusú adózás összekeverése önmagában is aggályosnak tekinthető, másrészt ez a bevételadózás az alacsony jövedelmezőségű, a veszteséges vagy a kezdő vállalkozások egyébként is meglévő problémáit csak tovább súlyosbítja.
(12.10)
Igen hátrányosan érinti ez a szabályozás az adottságaik szerint magas anyaghányadú ipari ágazatok adóalanyait, illetve a nagy eszközparkkal rendelkező alacsony jövedelmezőségű vagy veszteséges gazdálkodókat. A magas anyaghányad, illetve a nagy eszközpark természeténél fogva ugyanis nagy árbevétellel és nagy adóalappal jár.
A törvényjavaslat ugyan tartalmaz mentesítési lehetőséget a minimáladó alól, de a kivételeket lehetetlen objektív módon elbírálni és a kivételek szubjektivitással járnak együtt, és ez súlyosan sérti a versenysemlegesség elvét. Katona Béla más összefüggésben ugyan említette a korrupció lehetőségét a következő paragrafusokat illetően, én már itt megemlíteném, hogy ez nagyon súlyos helyzeteket teremthet. Ki tudja megítélni igazából objektíven, hogy kinek kell elengedni a minimáladót és kinek nem, ki a jó fiú és ki a kevésbé jó. Tehát itt máris belép a korrupció veszélyének lehetősége.
Külön kell foglalkozni a befektetési kedvezmények kérdésével. Helyes, hogy a törvénytervezet tartalmaz ilyen jellegű rendelkezéseket, de ezek közel sem tekinthetők kielégítő mértéknek. A befektetésösztönzés fontos eszközeként olyan adózási elveket kell érvényesíteni, amelyek a termelésbe, vállalkozásba visszaforgatott megtakarítások számára legalább olyan reménybeli feltételeket biztosítanak, mint a bankbetétek vagy az értékpapírok. Túl kell lépni azon a differenciálatlan és mennyiségi szemléletet tükröző gyakorlaton, amely az adópolitikában, elsősorban az induló vállalkozások preferálására koncentrál. Olyan szemléletű befektetésösztönzési rendszerre van szükség, amely a már bizonyítottan jól működő vállalkozások esélyeit is az indulókkal azonosan értékeli, és amely tartósan életképes, korszerű munkahelyek megteremtését és bővítését célozza.
Elfogadhatatlan — és itt egyetértek Dragon Pál és Katona Béla képviselőtársaimmal —, hogy a befektetési kedvezményt a tervezet legalább 100 millió forintos alapítói vagyonhoz, illetve 25 millió forintos viszszaforgatott osztalékhoz köti. Még inkább vitatható, hogy a törvényjavaslat mindezt kormányrendeletben kívánja szabályozni, vagyis egyedileg szelektál a potenciális befektetők közül. Ez ismét erősen sérti a versenysemlegesség elvét és a korrupció lehetőségét teremti meg.
Megítélésünk szerint a fenti küszöbértékek — ezek a bizonyos 100 milliós és 25 milliós értékek — eleve kizárják a befektetési kedvezmények közül a kis- és középvállalkozókat. Vagyis éppen azokat a rétegeket, amelyeket leginkább erősíteni, preferálni szeretnénk. Ezért a magunk részéről úgy ítéljük meg, hogy általános vállalkozói befektetési kedvezményekre van szükség. Ésszerűnek látszik, hogy amennyiben bármely vállalkozó befektetéseit saját termelői, illetve szolgáltatói tevékenységének fejlesztésére, bővítésére, piaci pozíciójának megerősítésére fordítja, akkor előre pontosan meghatározott kritériumok alapján a társasági nyereségadójának akár 100%-át is visszaigényelhesse. A kezdő vállalkozások esetében pedig, különösen az első időszakban, az adó jellegű elvonások — beleértve a tb-járulékot — átmeneti kedvezményezettségét kell biztosítani.
A tervezet az 1991. évi társaságiadó-törvény rendelkezésével összhangban, lényegében megszünteti a külföldi befektetők kedvezményét, éppen akkor, amikor a külföldi befektetések csökkenésének vagyunk a tanúi. Vagyis abban az időszakban, amikor éppen fokozni kellene a külföldi befektetések ütemét, ezért erősen meggondolandó ennek a rendelkezésnek ismételt átgondolása. Célszerűnek tartanánk, ha a külföldi befektetők meghatározott nagyságrendű alapítói vagyon és néhány egyéb jogos feltétel teljesítése esetén megkapnák az eddig élvezett befektetési kedvezményeket.
Végül röviden foglalkozni kívánok azzal a kérdéssel, amely szerint a tervezet maximálni kívánja az alapítványokba és a közérdekű kötelezettségvállalásokba egy adóévben fizethető összegeket. Szeretnék rámutatni, hogy amennyiben ezek az intézmények valóban közérdeket szolgálnak, akkor az adómentes támogatásuk csupán azt jelenti, hogy az adófizető maga dönti el, hogy milyen közcélt támogat. Azt támogatja-e, ami az állami költségvetésben nyer megfogalmazást, vagy pedig azt, amit alapítvány, illetve közérdekű kötelezettségvállalás formájában ismer el az állam. Ezért nem tartjuk elfogadhatónak, hogy egyéb, nem a központi költségvetésben meghatározott közcélokra az adó csupán 5%-ának megfelelő összeget helyezhessen el adómentesen az adóalany.
Ezzel Mécs képviselőtársam már részletesen foglalkozott, csak ismétlésként szeretném leszögezni, hogy ez indokolatlanul alacsony mértéknek tekinthető. A problémát magam részéről inkább abban látom, hogy a közérdek jogszabályi megfogalmazása az alapítványoknál nem megfelelő. Sok, egymástól homlokegyenest eltérő bírósági döntés szól arról, hogy az adott alapítványi cél valóban közcélnak minősülhet-e. A tervezett adójogszabályi korlátozás helyett inkább a közérdek fogalmának egyértelművé tétele lenne indokolt.
Frakciónk a jelzett témákban a későbbiekben megfogalmazza módosító indítványait, abban a reményben, hogy talán lesz egy hosszabb időszakra érvényes társasági adótörvényünk, amely a gazdálkodók, a kis- és közép-, valamint a nagyvállalkozók számára egyaránt kiszámíthatóvá, tervezhetővé teszi a magyar társasági adózást. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)
Milan Uhde, a Cseh Köztársaság parlamentjének elnöke és kísérete köszöntése
