BÉKESI LÁSZLÓ, DR. (MSZP)
BÉKESI LÁSZLÓ, DR. (MSZP)
BÉKESI LÁSZLÓ, DR. (MSZP) Elnök Úr! Tisztelt Ház! Érdekes ez a törvényjavaslat, egy kicsit olyan, mint az állatorvosi ló, demonstratíve mutatja be a törvényalkotás összes lehetséges, elkövethető hibáját, miközben nem lehet vitatni a jó szándékát. Azért érdekes, mert a Pénzügyminisztérium jól érzi, hogy ezen a területen tenni kell valamit, itt az ideje a lépésnek, és éppen rossz indokokkal, rossz módszerekkel, rossz mértékekkel próbálja ezt a valóban aktuális feladatot végrehajtani.
Miért aktuális a feladat? Nem a pangó ingatlanpiac miatt — amelyért elsősorban a recesszió, a rendkívül bizonytalan gazdasági környezet és a megtakarításokat elköltő költségvetési hiány felel, nem pedig a vagyonátruházási illetékek mértéke —, nos, tehát nem a pangó ingatlanpiac miatt, és nem is azért, mert az elmúlt esztendőkben a hullámzó inflációs ráta nyomán ennél nagyobb mértékben növekedtek az ingatlanárak. Messze egyetértek Török doktorral, vagy akár Fekete Gyulával, aki a bizottság véleményét ismertette, felesleges arra hivatkozni, hogy az értékviszonyokat az illetékek nem követték. Lineáris illetékeknél ez valóban egy értelmetlen indok.
Nos, tehát rossz a két indok, nevezetesen, hogy az ingatlanpiaci forgalmat, illetve az értékviszonyokat nem követte az illeték mértéke és ezért kell hozzányúlni. Azt még el lehet fogadni, hogy a csökkenő illetékbevételek és a növekvő költségvetési hiány szorításában ezt a bevételi forrást is megkísérli dinamizálni valamilyen módon. Rossz módon, hiszen ha a gazdaság egészében nincsenek meg az ösztönző erők arra, hogy növekedjék az ingatlanforgalom, ha nő a deficit — amely állandóan ráteszi a kezét a megtakarításokra —, akkor természetesen növekvő vagyonátruházási terhek nem ösztönözni, hanem inkább mérsékelni fogják a forgalmat. Tehát itt nem várható az a hatás, amelyre egyébként joggal számít a törvényjavaslat előterjesztője.
De mégis van racionális alapja. És ez a racionális alap, tisztelt Ház, nagy valószínűséggel úgy fogható meg, hogy az elmúlt években az átalakulás, a piacépítés, a vagyonfelhalmozás törvényszerű következményeként rendkívüli módon felgyorsult nemcsak a jövedelem, hanem a vagyonpolarizáció is Magyarországon. Ez a felgyorsuló vagyonpolarizáció, a szélsőséges vagyonkülönbségek megjelenése, bizony, feladatot ró a pénzügyi szabályozásra, és ezen belül nálunk az illetékekre. Az illetékekre, amelyeket szemérmesen hívunk a vagyonátruházás területén illetéknek, hiszen — és ez az egy dolog, amiben Zsupos Lajossal egyet tudok érteni, aki ezt kifejtette — természetesen a vagyonátruházási illeték nem illeték, hanem egyszeri vagyondézsma, a vagyongyarapodás egyszeri adóztatása.
Ez még ettől nem erkölcstelen, hiszen minden államnak joga van gyarapodó állampolgáraitól a gyarapodás arányában valamiféle díjat szedni; ennek a mértéke, összetétele, a célzottsága az, ami eldönti, hogy az eszközrendszer jól működik-e vagy nem.
Tehát, visszatérve az eredeti gondolatra, azt gondolom, nem indokolatlan azzal a témával foglalkozni, hogy a különböző mértékű, de mindenféleképpen gyorsuló vagyonosodási viszonyok közepette milyen szerep jut a vagyonátruházást terhelő adónak, a vagyonátruházást terhelő illetéknek. Van egy másik szempont is, amit ugyancsak érdemes figyelembe venni, és ami ugyancsak arra ösztönözheti a kormányzatot, hogy ezen a területen lépjen.
Az teljesen nyilvánvaló, hogy a jövedelmek keletkezését az adórendszer még javuló ellenőrzési, információs feltételek mellett sem képes megragadni. Sehol a világon nem képes erre. Persze, nem olyan mértékben, mint nálunk Magyarországon, de mindenütt az adóalapok — amelyek jövedelmekből tevődnek össze — messze-messze elmaradnak a tényleges jövedelem-színvonaltól. Ezért az adóztatás rendszere elmegy a végső felhasználás irányába, amely egyfelől a fogyasztást, másfelől a megtestesült felhalmozást, a vagyongyarapodást adóztatja. Ez sem egy rossz gondolat. Sőt mi több, a magyar helyzettel fölöttébb adekvát, hiszen amit nem lehet a jövedelmek oldaláról megragadni, a feketegazdaság, az eltitkolt jövedelmek, a fel nem tárt jövedelmek oldaláról, annak az elköltése nyomán van lehetőség, hogy legalább egy részét megfogjuk. Ez a fogyasztási adókban, illetve a vagyongyarapodást terhelő adókban ragadható meg.
Van tehát két racionális elem, ez indokolttá teszi a lépést. Ennek megvalósítására egy átgondolt, valamennyi célt figyelembe vevő, racionális vagyongyarapodási adó lehetne a megoldás, nem ez a hevenyészett illetékemelés. Egy olyan vagyongyarapodási adó, amely figyelembe veszi a tőkefelhalmozásból származó ösztönzendő követelményeket, tőkepiacot erősíti, értékpapírpiacot támogatja, privatizációt támogatja, az alapvetően fontos társadalmi célokat nem korlátozza — mint amilyen a lakásépítés, a lakásingatlan gyarapodása —, az összes többinél azonban a vagyongyarapodás szélsőségeit a jelenleginél következetesebben adóztatja meg. Ez történelmi pillanat ebből a szempontból és erre szükség lenne. Tehát egyfelől megérezték a pénzügyesek, hogy itt valamit csinálni kell, azután valamiféle rosszul értelmezett, vagy egész egyszerűen a könnyebb megoldásokat tartalmazó kényszer hatására egy nagyon rossz javaslatot terjesztettek elő a Parlament elé, amely egyik célt sem szolgálja igazán.
Ez a magyarázata annak, hogy ebben az esetben még kormánypárti képviselőtársaink is erőteljesen aggályaiknak adtak hangot, amikor a bizottságban folyt ez a vita. Mit lehet tehát tenni? Ezzel a törvényjavaslattal, néhány módosítástól eltekintve, nem lehet a ma aktuális célt megvalósítani. Ez az alkalom elúszott, nyilvánvaló, hogy a törvényjavaslat kisebb-nagyobb módosításával nincs lehetőség ezt a korszerű felfogású vagyongyarapodási adót megcsinálni. Pedig erre szükség lenne. Nyilván ezt meg kell tenni, ha már ez a Kormány erre képtelen, akkor a jövő kormányának lesz ez a feladata, de elhalaszthatatlan feladata.
Most valószínűleg az lehet a maximális ambíciója a Háznak, hogy a beterjesztett törvényjavaslat legkiugróbb hibáit próbálja meg korrigálni és a benne lévő racionális elemeket erősíteni. Én öt pontot látok, amelyeknél semmiképpen nem lehet, még a részletszabályokat sem megtartani, azok módosítására mindenféleképpen szükség van.
Az egyik, egyetértve Török doktorral, a lakásépítés, illetve a lakásforgalmazás illetékeinek az ügye.
(11.00)
Itt valóban két dolog van: az egyik az önkormányzati lakásértékesítés illetékterhelése, egész egyszerűen minden érdekkel, racionális érvvel ellentétes, ezt az illetékrendszerből ki kell szűrni.
A második pedig az a teljesen értelmetlen dolog, amely a magánlakás-építéshez nélkülözhetetlen telekforgalmat akarja bénítani vagy fékezni a 720 m2-es korlát beépítésével. Egész egyszerűen értelmetlen dolog, gondolják végig, milyen teleknagyságról van szó. Nem itt kell megragadni a gyarapodás adóztatását, hanem meg kell ragadni ott, ahol a vagyongyarapodás majd véglegesen megjelenik, az építés általánosforgalmiadó-köteles, megvan a forgalmiadó-tartalma, ha azt forgalmazzák különböző formában — nem az örökösödés kapcsán —, akkor az illetékkel meg lehet terhelni, teljesen értelmetlen a telekforgalmat korlátozni ezzel a 720 m2-es klauzulával.
A második dolog — ez összefügg azzal a kritikával, amelyet a személyi jövedelemadó, illetve majd az ezt követő társasági adó kapcsán kifejtettünk és ki fogunk fejteni, sok-sok képviselőtársunkkal azonosan és egyetértésben — a képtelen minimáladó ötlete. Mi azt gondoljuk, hogy azt azoknál az adónemeknél természetesen ki kell szűrni, helyette lehetséges az egyik változat; az illetékek keretében a vállalkozások, társas és egyéni vállalkozások regisztrálási díjának bevezetése. Ez egy tisztességes, világos, mérhető ügy, senkit rendkívüli hátrányokkal nem sújt, meg is van az indoka: képes arra, hogy a fantomcégeket is befizetésre kötelezze, esetleg a fantomcégek esetében még akár kiszűrő hatást is gyakoroljon.
A másik változat, amiről az előző, a személyijövedelemadó-törvénnyel kapcsolatos vita során Gaál Gyula beszélt, az átalányadó bevezetése. Meglátjuk, hogy a Parlament majd melyiket tartja elfogadhatónak, vagy melyiket tartja olyannak, amellyel ez a rettenetes tervezet kiküszöbölhető, megkerülhető.
A harmadik dolog az öröklési illeték. Itt tökéletes az ellentét Zsupos Lajos felfogása és a mi felfogásunk között. Én értem őt, bár végtelenül sajnálom, hogy még egy illetéktörvény esetén is politikai előítéletektől vezérelt hozzászólást enged meg, és képtelen állításokkal próbálja indokolni az öröklési illeték növelését és progresszivitását. Teljesen torz az alapfelfogás.
Azért teljesen torz, mert az öröklési illetékben, amely különösen a családon belüli szoros rokonsági fok esetén megjelenik, istenigazából másodszor bünteti az egyszer már vélhetően adózott jövedelemből létrehozott családi vagyont. Ennek az égvilágon semmi értelme nincs!
A nagyon laza rokonsági fok esetében, amikor távoli unokaöcsök meg nagynénik vagy nagybácsik öröklik a vagyont, akkor esetleg már lehet arról gondolkodni, hogy a háttérben istenigazából a vagyongyarapodást terhelő adóztatás kijátszása húzódik meg, de a közvetlen rokonság esetében, felmenőnél, lemenőnél, testvérnél ez egyszerűen képtelenség.
Teljesen értelmetlen azonosítani az ingyenes vagyonszerzés másik formájával, az ajándékozási illetékkel. A dolog lényege tehát: az ajándékozási illetéket meg az öröklési illetéket azonos szempontok szerint megítélni torz nézetre vall. Arról már nem is szólva, hogy ha most ez bejön, akkor — igen tisztelt Ház — a most gyarapodó vagyonok családi öröklése esetén is ez a magas prohibitív illeték fog életbe lépni. Nehogy azt tessék gondolni, hogy ez csak azokra lesz vonatkoztatható, akik valamilyen ármány folytán az elmúlt rendszerben csalárd módon családi vagyonokat szereztek!
Úgyhogy félre kellene tenni ezt a nagyon primitív érvelést, uraim, és közgazdasági alapon kellene megközelíteni a problémát és azon az alapon differenciálni a két ingyenes jellegű illeték között.
A dolognak tehát az a lényege, hogy szoros rokonsági fok esetén ellenezzük a progresszív, rendkívül jelentős mértékű illetékemelést, egyetértünk viszont az ajándékozás esetében, amely alkalmas arra, hogy a visszterhes ingatlanvagyon-átruházáshoz kötődő magas illetékeket ki lehessen játszani egy ingyenes ajándékozási szerződéssel.
A negyedik ügy, ami számomra egész egyszerűen érthetetlen, azért érthetetlen, mert hiszen ez a Kormány terjeszti elő és istenigazából eddig kormánypárti képviselőtársaink sem tették szóvá: a kárpótlásnak, illetve a mezőgazdasági szövetkezetekkel szembeni diszkriminatív fellépés alapján egy olyan elképesztő mértékű birtokatomizálódás jött létre, amely életképtelenné teszi a minimális mezőgazdasági földterülettel rendelkező családokat. Elkerülhetetlen — objektíve elkerülhetetlen — a birtokok koncentrációja, összevonása. Hogy ez hogyan fog végbemenni, vásárlással, másfajta módszerekkel, szövetkezéssel, ezt ma nehéz megmondani, de hogy birtokkoncentráció létre fog jönni a mezőgazdaságban — mert enélkül egész egyszerűen még a családokat sem képesek ezek az 5-6 hektáros parcellák eltartani —, az teljesen nyilvánvaló.
Ezt most a vagyonnövekedési illetékkel fékezni, amikor objektíve kikerülhetetlen lépésről van szó, azt hiszem, eleve elhibázott lépés. Ha semmi mást — bár hangsúlyozom, sok minden mást is ki kellene venni a rendszerből —, ezt mindenféleképpen figyelembe kellene venni.
Az ötödik dolog, egyetértve itt is Török doktorral, az illetékbevételek megosztásának ügye. Egész egyszerűen elfogadhatatlan, hogy az az alapelv, amely eddig nagyon világosan az önkormányzatokhoz kötötte az illetékbevételeket, éppen azért, mert területi ingatlanmozgást terhelő bevételekről van szó, éppen azért, mert a területen, az önkormányzatoknál jelent közvetlen kiadást az ingatlanforgalommal kapcsolatos valamennyi alapvető tényező, akár az infrastruktúra-fejlesztésről, akár a közműfejlesztésről van szó. Semmi nem indokolja, hogy ez a megosztás most megváltozzék, és 50-50%-ban központi költségvetési bevétel, illetve önkormányzati bevétel legyen.
Ha túl nagy a bevételnövekedés az illetékek emelése kapcsán, akkor más módja van annak, hogy az önkormányzatoknál ne jelentsen túlcsordulást. Erről ugyan nyilván nem lehet beszélni 1994-es viszonyok között, de akkor sem ezt a módszert kell alkalmazni, amely az önkormányzatoktól az illetékbevételek 50%-át elvonja.
Ezen az öt ponton mindenféleképpen módosítani kell a törvényt, és akkor maradnak vagy maradhatnak benne olyan elemek, amelyek mégiscsak szükségesek, mégiscsak aktuálisak, de a fő kérdés — és ezzel szeretném zárni —, ami miatt az egész elfogadhatatlan, hogy egy kitűnő alkalmat szalaszt el a Kormány, egy olyan alkalmat, amely a vagyongyarapodás és az adóztatás közötti korszerű kapcsolatot megteremthetné. Sajnáljuk, hogy nem kerül erre sor. Köszönöm. (Taps a bal oldalon.)
