BRETTER ZOLTÁN (SZDSZ)
BRETTER ZOLTÁN (SZDSZ)
BRETTER ZOLTÁN (SZDSZ) Köszönöm szépen, Elnök Úr. Én is arra kérném kedves képviselőtársaimat, hogy ugyanúgy, ahogy Pál László az imént kérte, hogy a költségvetési hozzászólását és a zárszámadási hozzászólását lehetőleg egy logikai egységben kezeljék, én is ezt szeretném kérni önöktől, mert azt hiszem, hogy mindazt, amit elmondandó vagyok a zárszámadás kapcsán, azt az idei költségvetési vita előzményeként mondom el. Itt olyan folyamatokról van szó, amelyeket az idei költségvetés nyugtáz vagy nem nyugtáz, de mindenképpen folyamatokról és ezekről szól a '92-es zárszámadás.
És ha jól számolom, akkor a jelenlegi Kormány immáron három éve pontosan tudja, hogy nincsen pénze. Ennek ellenére ahelyett, hogy takarékos gazdálkodással, pénzkímélő megoldások kidolgozásával, magyarán jó politikával igyekezett volna javítani helyzetén, vagy pedig mind több pótlólagos forrást vont volna be, sajnos, ugyanott folytatta, ahol gazdagabb kormányzatok elkezdték volna. Ahhoz képest, hogy a Kormány 1992-ben is — úgymond — kiemelten kezelte az oktatást, az adatok arról tanúskodnak, hogy ebben az évben az oktatás helyzete más ágazatokéhoz viszonyítva tovább romlott. Nem egyszerűen az általános szegényedésről van szó, hanem arról, hogy súlyából veszített az oktatás. 1991-ben a központi költségvetési szervek és az önkormányzatok együttes oktatási ráfordításai az összes központi költségvetés és önkormányzati kiadások 26,6%-át tették ki. Ugyanez a szám 1992-re vonatkoztatva majdnem 4%-kal kevesebb. Nincs és nem is volt a Kormánynak elképzelése az oktatási beruházások tekintetében. Miközben nagy elszántsággal igyekezett az önkormányzatok finanszírozóképességét korlátozni, vagyis a korábbi kormányok módszereit követve központosított és újraelosztott.
Ennek következményeként az önkormányzatok oktatási beruházásai 1992-ben elérték azt a mélypontot, mely utoljára az 1966 utáni években volt jellemző. Abban az időben éves átlagban 475 új tantermet építettek, 1992-ben 466-ot. Érdemes azonban összevetni ezt a számot azzal, melyet a Kormány eredetileg tervezett. S ekkor kiderül, hogy az önkormányzatok az eredeti előirányzatot messze meghaladó mértékben fordítottak beruházásra. Tehát ha a Kormány szándékai érvényesülnek és nem a helyi igényekre érzékeny önkormányzatok vállalásai, akkor a '60-as évek végi legalacsonyabb szint is magasnak bizonyult volna.
Az oktatás relatív súlyának költségvetési csökkenése miatt a beruházások visszaesése következtében az oktatás problémáit nem sikerült megoldani, sőt éppen ellenkezőleg: egy elmúltnak hitt korszak szinte összes baja visszatért. Azonban az új eszközök alkalmazását kívánó politikák is kidolgozatlanul maradtak.
Első helyen a demográfiai hullám közismert levonulásának a problémái maradtak megoldatlanok. Kettős szorításban kellett volna cselekedni. Miközben a demográfiai hullám kilépett az általános iskolából, az oktatás forrásai is beszűkültek. A Kormány ezt a problémát a többcsatornás finanszírozás kialakításával és az állami iskolamonopólium kiegyensúlyozásával kívánta kezelni. Csakhogy a finanszírozás tekintetében sokkal kevésbé van megszűnőfélben az állami iskolamonopólium, mint az egyházi és a magániskolák számának növekedéséből következne.
A Művelődési és Közoktatási Minisztérium feladatkezelési előirányzatain belül az úgymond humán szolgáltatások normatív állami támogatása nőtt legjelentősebben 1991 és 1992 között: 87,4 millió forintról 1653,7 millióra, azaz a kétszázszorosára, és ez a hatalmas szám nem magyarázható a tanulólétszám növekedésével.
(12.10)
Az állam, függetlenül a fenntartótól, minden fenntartási költséget átvállal, és így az oktatás finanszírozásának a forrásait nem sikerült bővíteni. Olyan pazarló rendszerelemek épültek be ezzel, amelyek sok esetben a kapacitások megkettőződéséhez vezettek, és korántsem biztos, hogy a látszólagos bővülés akármilyen korszerűsödést is eredményezne. Inkább valószínű, hogy a korszerűsödés csupán esetleges végeredménye egy költekezésre hajlamos politikának. Gondoljunk csak Dabas-Sári példájára, mikor az iskola kényszerű, ideológia vezérelte megosztása többletköltségeket igényel, de azt azért nem mondhatjuk, hogy iskolaügyünk ezzel a korszerű, kiscsoportos oktatás irányába mozdult volna el.
A sikertelen pénzügypolitikák között említhetjük a kötelező oktatás kiterjesztése és a várható szerkezeti átalakulások eredményeként szükséges át- és továbbképzés finanszírozását. Az orosztanárok átképzésére eredetileg 250 millió forintot szánt a költségvetés, majd ez 184,3 millió forintra módosult, végül pedig a célra az eredeti előirányzat egyharmada jutott. A pedagógusok intenzív átképzésére az eredeti előterjesztés 48,8 millió forintot tartalmazott, amely aztán 11,6 millió forintra csökkent az előirányzat módosításakor. Ezek után a valóságban — és kérem, most figyeljenek — 1,9 millió forint jutott át- és továbbképzésre.
Összefoglalva: az 1992. évi zárszámadásból kiderül, hogy sem réges-régi problémákat nem sikerült megoldani, sem az új kihívásokkal nem sikerült szembenézni. Az oktatás költségvetési helyzete tovább romlott, a beruházások csökkentek, nincsenek új finanszírozási csatornák, pótlólagos források. A kötelező oktatás kiterjesztésének feltételeit, valamint a szerkezeti átalakulások pedagógiai szükségleteit egyáltalán nem sikerült fölmérni és költségeit fedezni.
Ilyen látlelet mellett tehát nincsen reményünk arra, hogy teljesülnének a Kormány három éve tett ígéretei — az oktatás ennek a Kormánynak is mostohagyereke. (Taps.)
