BÉKESI LÁSZLÓ, DR. (MSZP)
BÉKESI LÁSZLÓ, DR. (MSZP)
BÉKESI LÁSZLÓ, DR. (MSZP) Köszönöm, Elnök Úr. Tisztelt Ház! Egy dologban nem értek egyet Palotás Jánossal, és egyetértek a Kormánnyal, nevezetesen: időszerűnek ítélem, hogy az adózás rendjéről szóló törvényt a Ház módosítsa, hogy ez korszerűsítésre kerüljön. Ezzel nem a rendszeres, évenkénti toldozgatás-foldozgatás elvi alapjait szeretném erősíteni — azzal magam is vitázom —, objektíve azonban azt gondolom, hogy ennek a törvénynek a módosítása elkerülhetetlen. Az indokok mindenki előtt jól ismertek, ismételgetni őket nem igazán célszerű. Közhelyszámba megy mindaz, ami manapság a magyar adómorálról, az adóeltitkolásról, az elképesztő mértékű adókikerülésről szól. Legendás számok keringenek, közülük egy szép tartományt államtitkár úr is fölvillantott. Nem igazán lelkesedem ezekért az úgynevezett szakértői becsléseken alapuló legendás számokért. Ezek sokkal inkább félrevezetnek, mintsem megközelítőleg is a valóságot tükrözik, de azt hiszem, nem lehet vitatni, hogy valóban rendkívül sok jövedelem eltűnik az adóalapokból.
Lépni kell tehát. Lépni kell azért is, mert az elmúlt évek adóeljárásról szóló szabályai nem mindig voltak sikeresek. Az jelenik meg az indokolásban is, hogy úgynevezett szövegmódosításokra kerül sor. Ha csak szövegmódosításokról lenne szó, akkor azt üdvözölni lehetne. Haazonban ezek a szövegmódosítások az elmúlt három év kifejezetten rosszul előkészített törvénykezésének a beismerését jelentik, akkor már nem anynyira rózsaszínű a kép. Van ám olyan törvényhely ebben az adóztatás rendjéről szóló törvényben, ami egyetlenegy alkalommal se tudta kikerülni a módosítást, minden esztendőben módosították. Ezt se koncepciónak, se — hogy is mondjam csak — igényes szakmai előkészítésnek nem lehet hívni. De ezzel együtt, ha a hiba fölismert, akkor a módosítás még mindig jobb, mint következetlenül vagy nagyon is következetesen cipelni magunkkal rossz megoldásokat.
A dolog lényege tehát: helye van a módosításnak. Hogy szigorítani kell az adózás rendjét, az ugyancsak eléggé evidencia. Azt gondolom, hogy adóelkerülés, fekete gazdaság, rossz adómorál évekkel ezelőtt is volt. Hogy ezeknek a száma gyarapodott, az nem feltétlenül valamiféle természeti csapás. Azt azért nagy pontossággal tudni lehetett, hogy ebben az átalakuló gazdaságban — ahol a nagy mamut állami vállalatok többé-kevésbé monolit adóztatása helyébe a kis- és egyéni és társas vállalkozások kevésbé megragadható adóztatása fog lépni — az bizony nem lesz gondmentes.
Van még egy nagyon fontos szempont, amiben nagy a különbség a — mondjuk — 3-4 évvel ezelőtti állapotokhoz képest. Ez pedig az, hogy manapság azt gondolom, hogy a társadalomnak meg a Parlamentnek sokkal nagyobb a fogadókészsége.
(18.10)
Három-négy évvel ezelőtt elég nehéz lett volna akár az akkori parlamenttel, akár az akkori társadalommal egy ilyen tartalmú vagy ehhez hasonló tartalmú és ehhez hasonló eszközöket felvonultató, az adóztatás rendjét a keményen szigorító törvényt elfogadtatni. Remélem, hogy néhány ponton ezt sem lehet, de mindenesetre ma ez a fajta társadalmi megítélés lényegesen jobban kedvez az adóhatóságnak, a törvényalkotónak, a Kormánynak. Annyival jobban, hogy egy picit félek is; nevezetesen ezzel a fajta többletbizalommal nem lenne szabad visszaélni. A visszaélés ugyanis, sajnos, bumerángként fog visszaütni. Jól megalapozott javaslatokra van szükség. Ezek nem mindig teljesülnek ebben a törvénytervezetben, majd szeretnék egy-két példát mondani erre.
Másfelől azt gondolom, itt lett volna az ideje — és ezzel adós az előterjesztő —, hogy elszámoljon, mit is tett az elmúlt három évben saját hatáskörében a Pénzügyminisztérium, az adóhatóság, az adóellenőrzések hatékonyságának javításáért milyen erőfeszítések történtek a törvényalkotáson kívül. Nem egyszerűen jogosítványok kérdése ugyanis, hogy milyen hatékonysággal működik a mindenkori adóellenőrzés. Abból, hogy ez az aktualitás jelen van, és abból, hogy van egy nagyobb társadalmi késztetés és befogadókészség, úgy érzem, — és ne vegyék rossz néven az előterjesztők —, végigvonul az egész előterjesztésen egyfajta cselekvési kényszer, amely időnként már görcsös is. Ebből a görcsös cselekvési kényszerből, sajnos, néhányszor túlhajtott megoldások, szakmailag inkonzisztens javaslatok származnak.
Bizony, itt már egyet kell értenem Palotás Jánossal — mondanék erre is egy-két példát —, néhány esetben lehetnek alkotmányossági kételyek is. Nem merek nagyon határozottan alkotmánysértésről beszélni, mert rögtön feláll államtitkár úr, és kikéri magának. De azt gondolom, ha ezeket a gyanús pontokat — amelyekre, hangsúlyozom, szeretnék majd visszatérni — nem sikerül módosítani a vita vagy a módosító indítványok során — üdvözlöm, ha itt van nyitottság, ez is egy újfajta stílus lenne, eddig nem nagyon lehetett ezt tapasztalni —, ha tehát a módosító indítványokkal nem sikerülne kivédeni ezeket az inkriminált helyeket, akkor azt kell mondanom, bizony, az lenne a célszerű, ha a köztársasági elnök úr a törvény kihirdetése előtt előzetes normakontrollt kérne az Alkotmánybíróságtól, mert néhány nagyon-nagyon veszélyes pont van.
Sajnos, azok a szép alapelvek, amelyekről az expozéban hallottunk, két ponton biztosan nem teljesülnek. Egyébként valóban szimpatikusak és érvényesítendők lettek volna ezek az alapelvek.
Az egyik a végrehajthatóság. Sajnos, több ponton vannak olyan összehangolatlan instrumentumok a törvénymódosítási indítványban, amelyek miatt azok nem lesznek végrehajthatók. Természetesen erre is szeretnék majd példát mondani.
A másik ügy — amit, úgy érzem, nem sikerült igazán következetesen érvényesíteni — a túlhajtás egyik szimptómája ez, esetenként a "bírságolunk a bírságolásért" l'art pour l'art elve is megjelenik a törvényjavaslatban. Nem vitatom, hogy nem ez volt a szándék, de bizony, néhány esetben a végeredmény ez. Egy kifejezetten veszélyes és rossz irányt látok — és ezt el kell mondanom —, ez pedig úgy szól, hogy rendkívüli módon megszigorítjuk az adminisztrációs kötelezettségeket, majd azokat, akik ezeket a megszigorított adminisztrációs kötelezettségeket akár a legkisebb mértékben is megszegik, óriási mértékű bírsággal sújtjuk. E kettő együtt jelenti számomra a meghirdetett alapelv megsértését. Nem szívesen mondom, de ad absurdum még az is elképzelhető, hogy a rendszer ily módon történő átalakítása nem is elsősorban az adóellenőrzést fogja az APEH célpontjának középpontjába helyezni, hanem az adminisztrációs kötelezettségek megszegését. És a 100000 forintos nagyságrendű bírságokkal gyakorlatilag, bizony, óriási bevételekre lehet szert tenni. Hogy aztán ennek valóban mi lesz a konzekvenciája a túloldalon, a vállalkozások oldalán, azt érdemes mérlegre tenni.
Azt hiszem, a görcsös erőlködés hátterében egy picit az a jó felismerés is meghúzódik, hogy szigorítani, gyarapítani kell az eszköztárat, de önmagában ettől igazán nem lehet azt várni, hogy ez az óriási problématömeg megszűnjön, az adómorál megjavuljon, az adókikerülés valójában elkerülhető legyen. Az előterjesztők is biztos tudják, hogy ehhez legalább három dologra van szükség.
Az első: jó és stabil adótörvényekre. Nincs nekünk ilyen, se jó, se stabil. Minden évben változtatjuk, rángatjuk, és ebben teljesen egyetértek Palotás Jánossal.
A második: csökkenő terhelés, amire egész egyszerűen ebben a költségvetési helyzetben, ekkora adókikerülés mellett valóban nincs esély.
És végül a harmadik: más módszerek az adóellenőrzésben. Itt, e törvénymódosításnál ez utóbbit kellene — azt hiszem — isten igazából megszívlelni. Miről van szó? A legfőbb ideje, tisztelt Ház, hogy az a sok-sok éves gyakorlat, ami bizonyos körülmények között a nagyvállalati korszakban működhetett jól, az a mai viszonyok között már ne működjön. Azaz a rendszeres, időszakonként visszatérő, totális ellenőrzéseket fel kellene váltani a jól kiválasztott, az információk feldolgozásán alapuló, váratlan célellenőrzések sorozatával. Az eredményre vezethet.
Igaz, ennek az a feltétele, hogy az adóhatóság képes legyen feldolgozni, értékelni és hasznosítani azt a tömérdek információt, amely különböző adózóktól különböző adónemekre vonatkozóan hozzá beérkezik. Ez nem könnyű, ennek nyilván vannak szervezeti, gépesítési, feldolgozási és más feltételei. De a fő irány biztos, hogy ez. Hogy ez mennyire nem megy, arra jó példa volt az év eleji áfa-visszatérítésekkel kapcsolatos cirkusz. Ha a különböző adatokat jól kiválasztott szempontok szerint csoportosítják és értékelik, akkor ki lehet jelölni azokat a szakmákat, szakmacsoportokat, vállalkozási területeket, amelyekre nézve a váratlan ellenőrzésnek sokkal több haszna, eredménye lehet, mint az, hogy időnként elmegyünk mindenhova, minden vállalkozóhoz, vagy minden egyes adózóhoz, adóalanyhoz és azt próbáljuk ellenőrizni.
Ezek után — ahogy ígértem — szeretnék néhány konkrét példát említeni és javaslatot tenni.
A javaslatok első csoportja a bejelentkezési nyilvántartási szabályok módosítását tartalmazza. Ezeket támogatom. De nem tartom elégségesnek, és messze nem tartom az ügy szempontjából megoldást hozónak. A törvényi szabályokkal és a gyakorlati megoldásokkal itt is arra kellene törekedni, hogy valóban zárt pályák alakuljanak ki az állam egyes hivatalai között. A legkézenfekvőbb annak megoldása lenne, hogy a Cégbírósághoz történő bejegyzési kérelemmel együtt be kellene adni az adó- és tb-bejelentkezési lapokat is. Érdemes lenne gondoskodni arról, hogy az APEH és a tb emberei ott üljenek a cégbíróságon, s a vállalkozó egyidejűleg kapja meg a cégbírósági lajstromszámot, valamint az adó- és tb-számot is. Ez még népszerű intézkedés is lenne, mert sok felesleges sorbanállástól kímélné meg a vállalkozókat, ugyanakkor nagyon eredményes lenne.
Más módszer lehet, de nagyon hatékony — úgy tűnik, ez sem működik — a különböző hatóságok közötti együttműködés. A Cégbíróságot, az önkormányzatokat, a KSH-t, a tb-t és az adóhatóságot lenne érdemes kötelezni arra, hogy a nyilvántartásba vétellel kapcsolatos tényekről egymást kölcsönösen tájékoztassák. Ez megint csak könnyebbséget jelentene az adózóknak, és messze kevesebb adózó veszhetne el a rendszerben azon adatok alapján, amelyek egyébként valahol egy-egy hivatalnál megjelennek.
És itt jön az első probléma. Arra mindenképpen vigyázni kell, hogy az egyes előírások egymással harmonizálják, említette volt expozéjában államtitkár úr, a végrehajthatóság elvének következetes érvényesítését. Na, ez ma egészen másként néz ki. A különböző bejelentkezési szabályokat ma nem lehet betartani. A megkövetelt adatokhoz nem lehet hozzájutni. Például: elvileg a cégbejegyzési kérelemben igazolni kell az alaptőke befizetését, de bankszámlát csak a beadott bejegyzési kérelem lajstromszámának feltüntetésével lehet nyitni. Az adóbejelentkezésnél kell a bankszámlaszám, de adószám nélkül nem lehet bankszámlát nyitni. A mostani javaslat is előírja, hogy a vállalkozói igazolványban fel kell tüntetni az adószámot, igazolvány nélkül viszont nem lehet adószámot kapni.
(18.20)
Nem igazán politikai érv, amit mondok — gondolom, ezt elismeri államtitkár úr is… (Dr. Becker Pál bólogat.) …—, ez egyszerű szakmai dolog. Érdemes lenne ilyen apróságokat — ha már komolyan akarjuk venni a bejelentett törvényjavaslatot — elkerülni.
A következő: új szankcióként a termelőeszközök, illetve az árukészletek lefoglalását ajánlja a törvényjavaslat. Ez is elképzelhető lenne — de nem a javaslat szerinti okból. A tervezet szerint a vállalkozói igazolvány, illetve cégbejegyzés nélkül folytatott tevékenység esetén kerülne sor erre a szankcióra — ez azonban teljesen abszurd: adójogi szankció nem fűzhető egyéb jogszabályban előírt kötelezettséghez. Arról nem is beszélve, hogy a cégbejegyzést megelőzően a vállalkozás törvényesen már működhetett. Itt is azt érdemes figyelembe ajánlani, hogy a hatásos fellépés alapfeltétele a különböző hatóságok közötti — a mainál sokkal jobb — együttműködés. Ha akár a rendőrség, akár a pénzügyőrség vagy az önkormányzatok tapasztalnak ilyet, célszerű lenne értesíteniük az adóhatóságot. Egy ilyen típusú szabállyal érdemes lenne kiegészíteni a benyújtott törvényjavaslatot; biztos, hogy eredményes lenne.
Alkotmányossági gond: az 5.§, azt hiszem, a jogbiztonság alkotmányos követelményének ellentmond. Némi túlzással azt mondhatom, ez a szakasz azt mondja ki, hogy az adóhatóság lényegében annyi előleget írhat elő év közben, amennyi neki tetszik. A javaslat semmilyen feltételt nem ír elő a múlt évi, illetve a várható évi adatokon alapuló előlegfizetés módosítására, hacsak nem feltételnek tekintem a szövegben azt a homályos tartalmú klauzulát, amely szó szerint így szól: "Az adóhatóság a rendelkezésére álló adatok alapján…" Hogy aztán ezek az adatok az adóelőleg meghússzorozását is lehetővé teszik az adóhatóság részére, ha, mondjuk, a költségvetésnek éppen likviditási zavarai vannak, vagy helyi adó esetén az önkormányzat valamilyen átmeneti likviditási zavarral küzd, azt majd az év végén lehet megállapítani. Az égvilágon semmiféle garancia az adózó számára nincs, gyakorlatilag e szakasz alapján önök, uraim és hölgyeim, annyi adóelőleget szednek a szerencsétlentől, amennyit akarnak. Aligha hiszem, hogy egy ilyen szabály, mondjuk, az Alkotmánybíróság előtt megállná a helyét…
Elképesztő az, ami az adótitok szabályainak apró módosítására vonatkozik. Bizony, bizony, ez egy nagyon sikamlós terület — még akkor is, hogyha jó lenne minél több információval rendelkezni, sokkal, de sokkal óvatosabban kellene a javaslatokkal bánni. Itt ugyanis arról van szó, hogy az adóadatoknak az állami szervezetrendszeren belüli, lényegében korlátlan felhasználását teszi lehetővé az ajánlott módosítás. A különböző állami szervezetek törvényben meghatározott feladatai olyan keretjellegűek, hogy a jövőben a nyomozó hatóság vagy a nemzetbiztonsági szolgálat bármely célra bármely adóadatot igényelhet. Ez bizony az információs önrendelkezési jogot sérti — megint egy olyan alkotmányos elv, ami valószínűleg nem lesz megvédhető. Nem igazán jogállami megoldás — nem mondom ki, hogy milyen állami megoldás, mert azt nem szeretik a kormánypárti képviselők, pedig, sajnos, bizony arról van szó, hogy minden garanciális kontroll nélkül áramlanak a személyes és vagyoni viszonyokra vonatkozó adatok a legkülönbözőbb állami szervek között. Azt gondolom, hogy ez mindenféleképpen hiba.
Hogyha legalább a garanciákat megtartanák — nevezetesen az ügyészi jóváhagyást —, akkor egy ilyen kiterjesztett adatfelhasználás talán nem lenne törvénysértő és alkotmányszegő. De hogy az ügyészi garanciát is teljesen elhagyja, és gyakorlatilag szabadon áramoltathatóvá teszi ezeket az adatokat, az, azt hiszem, egyértelműen helytelen.
Az meg számomra végképp elképesztő, hogy a pénzügyminiszter részére adóhatósági adat kiszolgáltatását teszi lehetővé a törvény. Könyörgöm: a pénzügyminiszternek nincs, hála a jó istennek — remélem, nem is lesz — adóhatósági jogköre. Ahhoz, hogy az adóeljárást, az adóvégrehajtást értékelni legyen képes az azért felelős miniszter, az adóztatás aggregált adatainak az elemzésére van szükség, nem az egyes adózók adataira. Mit kezd a pénzügyminiszter Kiss János személyijövedelemadó-bevallásának bizonyos adataival? (Derültség az SZDSZ soraiban.) Netán a példatárban akarja itt, a Parlamentben pertraktálni, hogy Kiss János hol sértette meg az adószabályokat? (Közbeszólások az SZDSZ soraiból: Melyik Kiss János? — Derültség.)
Megígértem, hogy nem fogok politikai felhangot adni, úgyhogy ezért nem mondtam, hogy, mondjuk, ellenzéki képviselőkkel szemben milyen remekül föl lehet használni az ilyenfajta adatáramlást.
Még egyszer hangsúlyozom: nem ez vezet engem. Egész egyszerűen arról szól a történet, hogy teljesen értelmetlen a pénzügyminiszter számára ilyen jogosítványokat adni.
Azt hiszem, sértik a jövedelemmel és vagyonnal arányos teherviselés és a jogbiztonság Alkotmányban megfogalmazott követelményét azok a hatalmas öszszegű — százezer forintos nagyságrendű — bírságok, amelyeket kisebb súlyú mulasztás esetén is ki lehet szabni. Nézzék meg a szabályokat: többször van 50 és 100, illetve több százezer forintos szabály, ráadásul van olyan, hogy ezeket a bírságmértékeket az elmúlt három évben, a minden évben bekövetkező módosítások során harmadszor duplázza, triplázza meg a jogszabályalkotó. Nem igazán hiszem, hogy ettől komolyabbá válik a javaslat. Arról nem is beszélve, hogy ez a kötelezően megkétszerezett bírság bizonyos esetekben, az első esetben 100000 forintot feltételezve, a harmadik esetben már 600000 forintot jelent — méghozzá függetlenül attól, hogy az adózónak az adóztatási kötelezettsége, tehát a potenciális adófizetési kötelezettsége mennyi. Nem hiszem, hogy talpon maradhatnak az ilyen mértékek.
Mindent összevetve, tisztelt Ház, nem folytatom tovább. Jó néhány példát lehetne még fölsorolni — illusztrációnak szántam.
Félreértés ne essék: nem vitatom, hogy lépni kell. Azt sem, hogy a szigorítás irányába kell lépni. Önmagában véve ezeket a hibákat elkerülhetőnek és elkerülendőnek tartom, de még egyszer hangsúlyozom: nem ez a megoldás. Ha nem az adóellenőrzés, az információk és a hivatalok egymás közötti együttműködése fogja jelenteni a jövőben a fő irányt, akkor ez zsákutca. Akkor itt minden évben szigoríthatunk, keménykedhetünk, mindent csinálhatunk — nem lesz igazi eredmény. Ahhoz, hogy ezek a nyilvánvaló hibák kikerülhetők legyenek, természetesen benyújtjuk a módosító indítványokat. Köszönöm. (Taps.)
