SOÓS KÁROLY ATTILA (SZDSZ)
SOÓS KÁROLY ATTILA (SZDSZ)
SOÓS KÁROLY ATTILA (SZDSZ) Köszönöm a szót, Elnök Úr. Elnök Úr! Tisztelt Ház! Az elhangzott hozzászólások után nekem már kevesebb megjegyeznivaló jut, de én is azzal kezdeném, hogy az adózás rendjéről szóló 1990. évi XCI. törvényt eddig minden évben módosította ez a Parlament — ez a Parlament hozta meg, persze, eredetileg is —: '91-ben a LXXXV., '92-ben a LXXVI. törvénnyel, és most ismét ezzel foglalkozunk.
Az Alkotmánybíróság is hozzányúlt ehhez a törvényhez: 538/B/1991/10. számú, ez év március 31-én kelt határozatával megsemmisítette az 1990. évi XCI. törvény 38—41. §-aiban, továbbá az 1991. évi LXXXV. törvény 32. § (6) (7) bekezdéseiben, illetőleg a 33. § (2) bekezdésében foglalt rendelkezéseket, amelyek, mint ismeretes, a vagyonnyilatkozat-tételi kötelezettséget írták elő.
Ezek a sűrű változtatások azt mutatják, hogy az adózás rendjéről szóló törvény nem jó jogszabály, és hogy a változtatásokkal sem lett azzá.
Nagy tanulság a jogalkalmazásnak, hogy a rossz jogszabály is jobb, mint a folyamatosan változó jogszabály. Itt azzal a sajátos helyzettel kerülünk szembe, ugye, hogy a folyamatosan változó jogszabályt nem lehet — és tulajdonképpen nem is szabad, nem is érdemes — megtanulni: mire a jogalkalmazó megértené és elsajátítaná, addigra megint megváltozik. Jogállamban lehetőleg el kell kerülni az alapvető rendelkezések sűrű változtatását.
Ezért azt kell mondanunk, hogy a törvényjavaslat elvetendő, éspedig annak ellenére, hogy tartalmaz — bár csekély számban — helyes rendelkezéseket is.
A javaslat néhány rendelkezése azonban sérti az adózó állampolgárok és jogi személyek jogait, és kiszolgáltatja őket itt-ott az adóhatóságok kénye-kedvének. Mindezek miatt a törvény módosítása így indokolatlan és szükségtelen.
Mindezek ellenére nem az az álláspontunk, hogy az adózás rendjéről szóló törvényt nem kell megváltoztatni, hanem az, hogy a '94. évi választások után, alapos előkészítés mellett egy teljesen új törvényt kell alkotni az adózás rendjéről.
(18.30)
Talán nem haszontalan, ha kifejtünk itt néhány gondolatot arról, hogy egy jogállamban milyenek legyenek az adózás rendjéről szóló szabályok. Amióta államok léteznek, persze mindig probléma volt az adók behajtása. A régebbi korszakok adóbehajtásai különösen kegyetlenek, embertelenek voltak.
A középkorban az adót nem fizető falvakat kollektív bűnösként egyszerűen felégették, a menekülő lakosságot megtizedelték. Ezek a szankciók a mi korunkra már megszűntek, finomodtak, bár ha az ötvenes évek padlássöpréseire emlékezünk, akkor nem mondhatjuk, hogy mindörökre eltűntek.
A mai jogrendszerek is képesek olyan szankciókat hordozni, amelyek az adózókat kiszolgáltatottá teszik, vagyoni romlásukat okozzák.
A törvénymódosításban indítványozott bírságemelések, a kamatos kamat, a szankciók halmozása ilyennek tekinthető rendelkezések, ezért elvetendők.
Valóban meg kell gondolni, hogy nagyon magas adóbírságoknak az alkalmazása tönkreteheti az adófizetőt, aki egyébként esetleg csak először hibázott, vagy az is előfordul, hogy nem szándékosan hibázott. Szabad-e tönkretenni potenciálisan esetleg jó adófizető vállalkozást azzal, hogy nagyon magas bírságokat alkalmaznak ellenük? Azt hiszem, ez minden demagógia nélkül valóban felvethető probléma.
A költségvetésnek az adóbevételekhez fűződő érdekeit elsősorban az adójogszabályoknak, az anyagi jogszabályoknak kell biztosítaniuk, míg az adózás rendjéről szóló törvénynek, az alaki jogszabálynak nem ez a fő feladata. Ezt, ha nem is pontosan, de népszerűen úgy fogalmazhatjuk meg, hogy az adójog az állam joga, az adóeljárási szabály inkább az állampolgárok joga.
Ez a meghatározás azért nem pontos, mert az adózás rendje többnyire olyan jogszabályokat tartalmaz, hogy az adóhatóságok milyen módon és feltételek mellett járhatnak el. Tartalmilag azonban ezeknek a rendelkezéseknek garanciát kell nyújtaniuk arra, hogy az állam szervei az adóztatási jogokkal ne élhessenek vissza.
Sajnos, az adózással kapcsolatos jogviszonyok néhol meglehetősen egyoldalúak az állam javára, az államhatalom túlsúlya az állampolgárokkal szemben itt-ott megmutatkozik bennük. Ebben a javaslatban, noha számos szigorító rendelkezésével egyetérthetünk, de ugyanakkor az mégiscsak hiányosság, hogy alig található benne olyan rendelkezés, amely az adózók érdekét védené. Ezzel szemben uralkodó tendenciája a gyakran nagyon kemény módszerekkel történő adófizetésre kényszerítés, ami nem mindig indokolt.
Senki sem vitatja, és nem is vitathatja, hogy az állam alapvető érdeke az adók behajtása. Mégsem szabad az adóját késedelmesen teljesítő adóst feltétlenül bűnözőként kezelni és túlzottan megszorongatni. Csak hogy mondjak egy példát arra, ahol ez a mostani jogszabály sokkal kedvezőtlenebbül lép fel, mint a néhány évvel ezelőtti jogszabály.
A korábbi szabályok, mégpedig a 39/1969-es kormányszámú rendelet és az annak végrehajtásáról szóló 38/1969-es pénzügyminiszteri rendelet, bármilyen meglepő is, de kedvezőbb volt az adózók szempontjából olyan értelemben, hogy nemcsak a késedelmes adófizetésre írt elő kamatfizetést, hanem a korábban teljesített adófizetési kötelezettséget ugyancsak kamattal jutalmazta, éspedig (Dr. Becker Pál államtitkár felé:) — most fogóddzon meg államtitkár úr, háromszor akkora, háromszor akkora kamatot számoltak itt el, tehát ha valaki hamarabb fizette be az adót, mint amekkora volt a büntetőadó. Sajnos, a mai jogszabály — miközben a kamatok most jóval magasabbak, mint akkor — semmi ilyen lehetőséget nem ad. Az adófizetési kötelezettségét korábban teljesítő állampolgár semmiféle kamat jellegű elengedésben sajnálatos módon nem részesül. Ezt bizony nem tarthatjuk egy szerencsés dolognak.
Itt már nagyon sok mindent elmondtak, amiről szerettem volna beszélni, és nem szeretném az időt ezzel húzni. Szeretnék néhány ponton egy-egy dolgot megjegyezni. Először is valamit szeretnék mondani a nyugtaadási kötelezettség elmulasztása kapcsán megtörténhető boltbezárásokról. Egy kicsit életidegen néha ez a jogszabály. Mi történik például akkor, ha az illető lakása részét képezi a bolt? Hogy lehet egy ilyen boltot bezárni — kérdezem én. (Dr. Becker Pál: Nem lehet.) Hát, ha nem lehet, akkor meg nem kellene előírni.
Egy további probléma, hogy a boltok egy része romlandó árut is árul, vagy éppen élőállatot is árul, egy más részük pedig nem. Ha történetesen romlandó árut árul, akkor az adott kereskedő vesztesége a boltbezárásból indokolatlanul jóval nagyobb, mint hogyha nem árul romlandó árut. Hogyha élőállatot is árul, akkor itt a rendelkezés nem ír elő olyan haladékot, hogy az élőállatot ki lehessen vinni. Mondjuk, ha a csirkéket bezárják oda tíz napra a boltba, akkor az állatkínzásnak is minősül — gondolom én. (Derültség.)
Ezeket a dolgokat azért a jogszabály megfogalmazásakor mind figyelembe kellett volna venni, és egyszerűen a romlandó áruk és élőállat árusítóit sújtó komolyabb szankció — mert az ő számukra a boltbezárás komolyabb szankció, mint aki, mondjuk, ásványi kristályokat árul — indokolatlan. Tehát azt hiszem, hogy egyáltalán a boltbezárást mint szankciót azt el kellene felejteni, és a szankciók hagyományos útján kellene továbbhaladni. Én itt nem azt mondom, hogy a nyugtaadási kötelezettség elmulasztását nem kell szankcionálni — remélem, hogy nem ez lesz majd a miniszteri vagy államtitkári válaszban, hogy ezt mondtam.
Kósa András már kifogásolta azt, hogy a törvényjavaslat bevezeti a hatósági adómegállapítás lehetőségét a bevallás azonnali ellenőrzése alapján, és itt nem kell szakértőt kirendelni, míg a normális ellenőrzésnél szakértőt kell kirendelni. Ez olyan pontja a törvényjavaslatnak, amelyik alkotmányos aggályokat is felvethet, és azt hiszem, hogy indokolt lenne megfontolni: nem kellene-e ezt esetleg megváltoztatni.
Végül még a törvényjavaslat 7. §-áról szeretnék beszélni, amelyik a törvény 47. §-át módosítja. Békesi László ezzel kapcsolatban már megfogalmazott felvetést. Én őhozzá képest csak azt szeretném mondani, hogy sajnos, ez az előírás — amelyik ugyanis arról szól, hogy az adóhatóságnak ki mást, mi mindenről kell informálnia — még csak azt sem írja elő, hogy ezt akkor kell megtennie, csak akkor kell megtennie, ha a másik hatóság tőle ezt kéri. Tehát ez ennél is súlyosabb. Itt egyszerűen arról van szó, hogy az adóhivatal, ha véletlenül bármilyen szempontból problematikus tevékenységet felfedez, most hivatalból kell, hogy értesítse a megfelelő másik hivatalt. Tehát az adóhatóság a bíróságot, a nyomozó hatóságot, a nemzetbiztonsági szolgálatokat, az Állami Számvevőszéket és a pénzügyminisztert törvényben meghatározott feladataik ellátásához szükséges adatokról tájékoztatja.
(Dr. Kóródi Máriát a jegyzői székben Boros László váltja fel.)
Ez egy minden korlátozás nélküli ilyenfajta kötelezettség előírása, ami rendkívül problematikus.
A külföldi országokban kialakult adórendszerekben ez nem szokás. Az adóhivatal elől úgy is szeretne mindenki a lehető legnagyobb mértékben elbújni azért, hogy ne kelljen neki adót fizetnie. Ezt és az ebből fakadó nehézséget azzal tovább súlyosbítani, hogy még az adóhivatal más bajt is csinálhat neki, mint hogy adót kell neki fizetnie, ez egyszerűen nem célszerű dolog.
Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy a jogszabályok megsértőit üldözni kell, és itt a felsorolt intézményeknek fontos szerepük van, kivéve a pénzügyminisztert, akiről az előbb Békesi László már röviden szólt. Tehát itt nekik fontos szerepük van. Ezeket mind azért fizetjük itt költségvetési pénzekből, hogy ezt a feladatukat elvégezzék.
(18.40)
És bizony azt kell mondani, hogy ezt a feladatukat ők végezzék el, és az adóhatóságot, nagyon kérem, hogy ne keverjük ide, mert ez az adóhatóság alapfeladatának a megvalósítását akadályozza.
Nagyon fontos esetekben lehet kivételt tenni. Tehát lehet azt mondani, hogy kémkedés föltárása esetén és kábítószer-csempészet föltárása esetén az adóhatóság ne elégedjék meg azzal, hogy a kémként kapott pénzből levegye a sápot, meg hogy a kábítószer-kereskedelemből levegye a sápot, hanem egyúttal tegye meg a följelentését is, mert ezek a társadalomra rendkívüli mértékben veszélyes dolgok. Emellett, hála a jó istennek, nem is olyan nagy mennyiségben fordulnak elő, hogy az adóhatóságnak az ezzel kapcsolatos följelentések túlzott gondot okoznának, másfelől meg, legalábbis ami a kábítószer-csempészetet illeti, azt hiszem, az adóhatóság is eléggé tehetetlen vele szemben, tehát már csak ezért se fogja az ő tevékenységének a végzésében sokat zavarni. De az, hogy — mondjuk — engedély nélkül végzett különféle — nem igazán érdekes, hogy engedély nélkül végzett — tevékenységekben az adóhatóság följelentési kötelezettséggel rendelkezzék, az azért rendkívül problematikus, mert ez tovább fokozza az illetők érdekeltségét abban, hogy bújjanak ki az adóhatóság ellenőrzése alól, és kevesebb lesz az adóbevétel. Följelenteni nem fog tudni kit az adóhatóság, nem fog rájönni arra, hogy ezek ilyen tevékenységet folytatnak, és adót se fog tudni beszedni.
Tehát valóban azokat a külföldön szokásos szabályokat kellene elfogadni, amelyek szerint ilyenfajta együttműködés más szervekkel az adóhatóság részéről nem szükséges.
Elvileg én — egyébként még egyszer mondom — megértem azt, hogy természetesen különféle jogszabályok megsértőit és kijátszóit az állam szerveinek általában egymást is segítve kell föltárni, de mondom, Nyugaton, ott, ahol jól működő adóhatóságok vannak, például az Amerikai Egyesült Államokban az Internal Revenue Service, ezek kifejezetten távol tartják magukat bármifajta ilyen tevékenységtől, azért, hogy az alapfeladatukat teljesíteni tudják, és aztán így több adót tudnak beszedni, és a többi állami szervet azzal, hogy megfelelőképpen pénzzel ellátják őket, tudják inkább segíteni, nem pedig azzal, hogy helyettük tárják föl azokat a jogsértéseket, amelyeket azoknak kellene föltárniuk. Ugye, Magyarországon sajátos és sajnálatos módon fordított a helyzet, az adóhatóság nem tud elég adót beszedni, nem tudja a rendőrséget megfelelő autókkal stb.-vel ennek alapján ellátni a Kormány, de majd az adóhatóság föltárja helyettük a bűnöket. Én azt hiszem, hogy ez a dolog így nem megy, és inkább térjünk át a külföldön is szokásos munkamegosztásra. Ezzel szeretném befejezni hozzászólásomat. Köszönöm a figyelmüket. (Taps az SZDSZ padsoraiban.)
