KÁVÁSSY SÁNDOR, DR. (FKgP)
KÁVÁSSY SÁNDOR, DR. (FKgP)
KÁVÁSSY SÁNDOR, DR. (FKgP) Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Sajnálattal állapítom meg, hogy többekkel együtt a magyar pénzügy irányítói sem tanultak a történelemből, és a jelek szerint úgy látszik, sohasem hallottak arról, hogy a római birodalom bukásának is egyik fő oka volt a mértéktelen és drasztikus adóztatás, amennyiben az adókivetőket nem érdekelte a lakosság csökkenése, se a gazdaság hanyatlása, és az adót akkor is behajtották, ha a provinciák népessége történetesen felére csökkent. Ez vezetett aztán oda, hogy a provinciák rokonszenve a barbárok felé fordult, és eszük ágában sem volt, hogy ellenálljanak, mikor támadást indítottak a birodalom ellen.
Mindezt nem véletlenül idézem. Oda jutottunk ugyanis, hogy a számtalan adó alatt görnyedező tömegek számára hovatovább visszasírt időszak a diktatúra kora, és ez a közhangulat, ha nem vigyázunk, végét jelentheti a demokráciának. Mindenki tudja, hogy a szocializmus összeomlott, de maradt, sőt nőtt az elvtársak által csinált adósság. Úgy látszik, ebben a vonatkozásban is igaz, hogy az adósságot nem eszi meg a kutya. Innen minden nyomorúságunk, és a magyar államvezetésnek ma is legfőbb gondja a Kádár-érában csinált adósság pontos fizetése.
Mindehhez közben vészes gyorsasággal adódik hozzá a belső adósság. Ezt az új rendszer nem örökölte, hanem az államszervezet átalakításában megmutatkozó tehetetlenségével és vállalkozásellenes magatartásával maga állította elő. Sajnálatos tény azonban, hogy nemcsak a külső adósságot örökölte az új rendszer, hanem azzal együtt a régi pénzügyi szemléletet is. Bármily meglepő legyen is, ki merem jelenteni, Hetényitől Szabó Ivánig csak a miniszterek neve változott, a pénzügyi politika lényege nem. Biztos van olyan szeglete a világnak, ahol ezzel a főkönyvelői szemlélettel boldogítani lehetne a népet. Nálunk, Magyarországon nem!
Amíg nem a gazdasági stratégia határozza meg a pénzügyi megoldásokat, hanem a tartozik-követel tételekhez próbálják igazítani az ország gazdasági életét; amíg vezetőinknek csak arra lesz ezer ötlete, miért kell fizetni az adósságot, addig véletlenül sem lehet jobbra várni, kibontakozást remélni. Addig csak ilyen és még ilyenebb népnyúzó adójogszabályok fognak megjelenni, mint a 12838-as számú törvényjavaslat a magánszemélyek jövedelemadójáról. Ekkora adósságteherrel nem lehet és nem is leszünk képesek elindulni az emelkedés útján. A lengyeleknek milliárdokat engedtek el, meg is indult a gazdasági növekedés.
Rátérve a törvényjavaslatra, mely az 1991. évi XC. törvényt módosítja, megállapíthatjuk, hogy a tervezet készítőit egyetlen, ám végtelenül egyszerű elgondolás vezette: honnan lehet minél többet, illetve még valamit elvenni. Ez a felfogás tetten érhető már az adózási fogalmak újrafogalmazásánál is. Jövőre jövedelemnek számít például a külföldre kiküldöttek devizaállománya is, az utazási és szállásköltségek nem, de ami efölött marad, az már igen.
(19.40)
A miniszteriális tapasztalatcserékre utazóknak — mivel mindent vendéglátóik fizetnek — nyilván ezután is megéri államköltségen beutazni a világot. A kis- és középvállalatok üzletkötőinek pedig nem kell tartaniuk attól, hogy a nehéz ételek megülik a gyomrukat, mert legjobb, ha egyáltalán nem esznek — ha a napidíjukból ki akarják fizetni az adót.
Rengeteg ötlete van a javaslatnak arra is, hogy az eddig ismerteken túl mi minősülhet még bevételnek. Egy gyöngyszem például az 5. §-ból — idézem: "Bevételnek tekintendő az az összeg, amelyet magánszemély a kapott hitel, kölcsön, munkabérelőleg összegéből a kifizetőnek bármely okból nem fizet vissza, vagy azt helyette más fizeti vissza." Ha nem vagyunk adószedők, nyilván eszünkbe jut, hogy leginkább az nem fizeti vissza a kölcsönt, hitelt, akinek nincs pénze. Új vívmány, a magyar csoda: a nincs megadóztatása.
A legriasztóbb mégis az, hogy azért is adóznunk kell a jövőben, ha egy jótét lélek helyettünk fizeti ki az adósságot — pedig ebben az esetben elméleti gazdagodás vélelme sem áll fenn, mint az előzőnél, hiszen a hitelező pénze nem marad az adósnál, a helyette fizető pedig már adózott jövedelméből teljesít. Ha tehát az emberbarát igazán segíteni akar, akkor nem fizeti ki az adót, mert különben nem támogat, hanem büntet. Ez a szabályozás természetesen nemcsak erkölcstelen, hanem alkotmány- és gazdálkodásellenes is.
Az adómentességek körét is tovább szűkíti a javaslat. A devizaszámla-tulajdonosok is búcsúzhatnak az adómentességtől — kivéve, ha számlájuk látra szól. Régi vágya teljesül ezzel egyes pénzügyi köröknek. Gazdasági hatását majd meglátjuk.
Az összjövedelem kiszámításánál figyelembe kell venni, mások mellett, a javaslat szerint, a kifizető által a magánszemélynek adott, helyette viselt albérleti, lakásbérleti díj összegét. Ezzel a mindenre kiterjedő adóztatással, hisszük, már a Világbank is elégedett lehet — akinek a kifizetett albérlet biztosítja a munkavállalás lehetőségét, az már kevésbé.
Ugyancsak összjövedelmet növelő tényező a kifizető által adott ajándék — ideértve a reprezentáció címén adott terméket és szolgáltatást is. Ez után a jövedelem után 44% az adó, amit a kifizető a juttatás időpontját követően, az adózás rendjéről szóló törvénynek a kifizető által levont jövedelemadó befizetésére vonatkozó rendelkezései szerint fizet meg. E rendelkezés kapcsán többféle kétely merül fel. Először is, hogy a harácsolás vádján kívül mi magyarázza ezt a hihetetlen mértékű adóterhet. Adott vállalat adózott jövedelméből elkülönített és eleve jogszabályokkal behatárolt mértékű reprezentációjának felét egyetlen elegáns — természetesen idézőjelben az "elegáns" szó — mozdulattal elszipkázni, ez már arrogancia, nyegleség. Az üzleti partnerek megtartására szánt pénzt elvonni: egyszerűen ostobaság — ahogy az is, hogy az ajándék után a megajándékozottnak is adóznia kell. Ez így kettős adóztatás, és teljességgel elfogadhatatlan.
Ugyancsak nehéz elfogadni azt a rendelkezést, amely szerint a kifizető által kamatmentesen vagy a jegybanki alapkamatnál alacsonyabb kamat mellett nyújtott hitel kamatának a szerződés megkötésekor érvényes jegybanki alapkamat mértékéhez viszonyított, a teljes futamidőre számított különbözete a magánszemélynek jövedelme — ez után szintén adózni kell. Az adó mértéke 44%, melyet a kifizetőnek kell megfizetnie.
Miért nem érvényesül ezekben az esetekben is az összjövedelem kiszámításának gyakorlata? Miért kell a kamatkedvezmény után a lehető legmagasabb kulcs szerint adózni? Aligha adható rá értelmes magyarázat.
A köztisztviselői törvény vívmánya az úgynevezett ruhapénz. Nagy jelentőséget azért tulajdonítottak neki a dolgozók, mert adómentes volt. A tervezet szerint ennek is vége: a jövőben a ruhapénz után is adózni kell — igaz, hogy nem kapásból 44%-ot, mint a már jelzett esetekben, de adózni,.
Az adómentes vállalkozások kora is lejárt. Abban az esetben ugyanis, ha az egyéni vállalkozó folyó évi jövedelme nulla, vagy vesztesége keletkezett, az egyéni vállalkozói bevételből származó jövedelmét nullának kell tekinteni. Az adóalap ekkor az eladott áruk beszerzési értékével, az alvállalkozói teljesítmények értékével, valamint a bérmunkadíj összegével csökkentett bevétel 2%-a lesz. Ehhez már kommentárt se lehet fűzni.
Komoly csapást kíván mérni a tervezet az alapítványokra is. Eddig, ha valaki olyan alapítványra utalt át pénzt, amely rendelkezett az adóhivatal részére történő igazolás jogosultságával, akkor leírhatta adóalapjából. Ezentúl csak az előző évben fizetett adó 5%-ának megfelelő összeget lehet levonni az összjövedelemből, bármennyit is ajándékoz a jókedvű avagy bőkezű adakozó. De ki fog ezután ajándékozni?
A legtöbbet propagált rész az új adótáblázat, amely állítólag jótevője a szegény népnek, és a jómódúakat sújtja. Mindezek szerint a jómód hazánkban már nem egészen havi 46000 forintnál kezdődik, hiszen aki ennél többet keres, az már 44%-kal, a legmagasabb adókulccsal adózik. 46000 forint bruttóból nem érhető el az a 34000 forintos létminimum, amelyet épp a minap számítottak ki az egy keresetből és egy eltartottból álló városi háztartásokra. Így áll elő az a képtelen helyzet, hogy ahol véget ér a létminimum, ott kezdődik a jómód — legalábbis a pénzügyi szakembereink feltevése szerint.
Összegezve a következőket mondhatjuk:
A tervezet készítői régi, rossz beidegződéseket követve most sem a gazdaság összefüggéseit szem előtt tartva alakítják az adózás szabályait, egyedül a költségvetési lyukak betömése a cél — ehhez pedig minden eszközt jónak tartanak. Így kerülhet sor olyan elképzelések megfogalmazására, mint a nem létező jövedelem megadóztatása; ezért vetődhet fel a közhasznú alapítványok bevételi lehetőségeinek megszüntetése, pusztán adóbevételi megfontolások alapján; ezért adóztatják a frissen kivívott ruhapénzt és a külszolgálati napidíjat, és számít jómódúnak a létminimum környékén élő, gyermekét egyedül nevelő szülő.
Engem mindez arra a Heltai-mesére emlékeztet, amely azt az esetet adja elő, amikor a nemesember az ördögöt fogadta meg ispánnak…
Egyszerűen türhetetlennek tartom, hogy egy népnek, egy társadalomnak kell azért szenvednie, mert tudta és hozzájárulása nélkül adósságot hoztak rá sírjukban is megátkozott gazok. A megoldást, a helyzet kulcsát korántsem az előbbiekben bírált tatár adóztatás jelenti… (Derültség.) …, még, ha azt oly nagy műgonddal agyalták is ki. Lényegesen előbbre tartanánk, ha ez év április 19-én nem söprik le, hanem elfogadják a vagyonváltság tárgyában előterjesztett törvényjavaslatom. Népünk válláról is le lehetett volna venni a terhek egy részét, és az adósság tekintélyes részétől is megszabadulhattunk volna.
A javaslat tehát egyértelműen rossz, semmiképpen sem fogadhatjuk el. (Taps a kisgazdák soraiban. — Dr. Becker Pál a gyorsíróhoz fordul tapsolva: Nagy taps!)
