FEKETE GYULA, DR. (MDF)
FEKETE GYULA, DR. (MDF)
FEKETE GYULA, DR. (MDF) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Az illetékbevételek megháromszorozását célzó kormány-előterjesztés igen sok képviselőben tanácstalanságot, értetlenséget keltett: hogyan egyeztethetők össze ezek a megnövelt illetékkulcsok a szociális piacgazdaság követelményeivel, illetve hogy egyáltalán beleférnek-e egy valamennyire is működtethető piacgazdaság eszközrendszerébe?
A kérdés mérlegelésében leginkább illetékes költségvetési bizottság nem vállalta azokat a piacblokkoló, a munkaerő és a tőke szabad áramlását erőteljesen visszafogó hatásokat, amelyeket szükségszerűen maga után vonna a törvénytervezet elfogadása, és mint ahogyan ez már ismeretes, a törvénytervezetet minden lényeges vonatkozásában általános vitára alkalmatlannak ítélte.
Képviselőtársaim láthatják a mai napra érvényes napirendi tájékoztatóból, hogy a múlt hét végéig még módosító indítványt sem nyújtottak be a képviselők a törvénytervezethez, annyira reménytelen ügynek tűnik a negatív komponensek képviselői aprómunka révén történő kiküszöbölése, bár éppen most, néhány perccel ezelőtt osztogattak e tárgyban módosító indítványokat.
Legutoljára a magyar Parlamentben 1986 tavaszán fogadták ekkora tartózkodással a képviselők az illetékkulcsok megnövelésének kormányzati gondolatát. A pénzügyek iránt érdeklődő képviselőtársaim emlékezhetnek arra a szocialista parlamentek történetében példa nélkül álló esetre, hogy az örökösödési illetékek még további növelését célzó kormány-előterjesztést az előző parlament képviselői leszavazták.
Az akkori pártállam nagyon sértődötten reagált az akkori képviselőház renitens magatartására, és megtorlásul tovább nyirbálta a parlament jogait, az amúgy is formális szerepkörét.
1952 óta először zárt ülést rendeltek el, és a Magyar Szocialista Munkáspárthoz tartozó képviselők pártfegyelmére támaszkodva a parlament megszavazta önnön jogfosztottságát, az akkori új Házszabályt.
Az illetéktörvény megbukásának közjogi következményei felgyorsították a Lakitelekhez vezető politikai folyamatot, és nem véletlenül a parlamentarizmus, a demokratikus Házszabályok kérdése volt a Jurta Színházban tartott politikai vitanapok egyik első, legfontosabb témaköre.
Csak emlékeztetőül: az akkori pártállam teljesen parttalanná tette a zárt ülések megtartásának lehetőségét, megszüntették a törvények két lépcsőben, két olvasatban történő elfogadásának rendjét, bizottsági többséget kellett kapniuk a képviselői indítványoknak, hogy a Ház elé kerülhessenek, rendkívül megszigorították és megritkították az interpellációs lehetőségeket.
Mindezeket az antidemokratikus változásokat az illetéktörvény leszavazása idézte elő.
1990-ben nem véletlenül mérsékelte az új Parlament az illetékkulcsokat, se sikeres privatizáció, se befektetések révén a magánszféra gyors bővülése, se kárpótlási folyamat nem mehetett volna végbe a korábbi piac- és tulajdonellenes illetékkulcsok fenntartása mellett.
Arra is emlékeztetnem kell képviselőtársaimat, hogy a piackonform illetékkulcsok bevezetését a Parlament javasolta, míg a kormányzati szakértők továbbra is ragaszkodtak volna a szocialista tipusú illetékkulcsok megőrzéséhez, sőt esetenként a növeléséhez is.
Nos, ugyanezen alkotóműhely most rehabilitálni igyekszik a letűnt kor letűnt ideológiai céljait szolgáló eszközrendszert. Felvetheti önök közül bárki, hogy például a javasolt 10%-os vagyonátruházási illeték alacsonyabb a szocialista kor 15%-os kulcsánál, de válaszként elmondhatnám, hogy ez a különbség látszólagos és formális, mivel most nemcsak a vásárláskor, hanem eladáskor is adó terheli a tulajdont, és a mai inflációs körülmények közepette már néhány év árszínvonal-növekedése megteremti a plusz 5%-os befizetési kötelezettséget.
Ha tehát igent mondanánk a törvényjavaslatra, akkor visszaállna egy tulajdoni biztonságot olyan mértékben veszélyeztető elvonási szint, amely határvonalat már a megelőző parlament magántulajdon-ellenes, kommunista meggyőződésű képviselői sem kívántak átlépni, ahogyan ezt már említettem.
Mit szolgált ez a javasolt elvonási mérték a közelmúltban? Ha az 1990-ig szóló tervcélok megvalósítását szorgalmazó tervhivatali indoklásokból idézek, akkor például az öröklési illetékek "különösen fontos szerepet kapnak a vagyoni különbségek továbbörökítésének hatékony korlátozásában, a fiatalság egyenlő esélyeinek megteremtésében".
Hozzá kell tennem, hogy az egyenlő esélyek célja ily módon az egyenlően rossz esélyek célkitűzését szolgálta, mivel nagy összegek megfizetésére kötelezte azokat is, akik szüleik erőfeszítése révén tulajdonra lettek esélyesek.
Ha idézek a Pénzügyi Szemle 1985. májusi számából, akkor egyértelműen kitűnik az illetékkiszabás politikai indítóoka, a tulajdonellenesség. Idézem: "Az illetékek, a progresszív adótáblázatok alkalmazása hozzájárul a fejlődés adott színvonalával össze nem egyeztethető fogyasztás korlátozásához, és gátolja olyan jelentős megtakarítások és vagyonok felhalmozódásának a lehetőségét, amelyeket a szocialista termelés céljaival ellentétesen használhatnának fel."
Az idézet után hozzátehetném, hogy a szocialista termelés céljaival ellentétesen csak egyféle módon lehetett megtakarításokat felhasználni, úgy, ha ezeket az összegeket a magánszféra, a termelő magántulajdon bővítésére fordították. Jelen pillanatban tehát azt kell mérlegelnünk, nekünk, képviselőknek, hogy ugyanazok az illetékkulcsok, amelyek néhány évvel ezelőtt a szocialista tulajdonviszonyok eszközeként a magántulajdon korlátozását célozták, ugyanezek az illetékkulcsok alkalmasak-e egy magántulajdonon alapuló piacgazdaságban a kívánatos tulajdoni mobilitás megőrzésére és fenntartására.
Nyilvánvalóan nem alkalmasak, egy ilyen törvény megszavazásával nyilvánvalóan veszélyeztethetnék azt a célunkat — amennyiben ez a célunk még komoly és őszinte —, hogy Magyarországon széles kistulajdonosi réteg alakuljon ki.
Volt olyan képviselőtársam, aki azzal az érvvel próbált lebeszélni a törvényjavaslat ellenzéséről, hogy centrumhoz közel álló, jobbközép párt vagyunk, ami azt jelenti, hogy időről-időre, jobbratolódásunk megelőzése érdekében olyan törvényeket is meg kell szavaznunk, amelyek a centrumtól balra állók nézeteit is tükrözik.
Nem értek egyet ezzel a stratégiával, mivel egy határozott gazdaságpolitikai célt egységes szellemű eszközrendszernek kell szolgálnia. Nem lehet egy időben, egy úton a jobboldali és a baloldali közlekedés szabályai szerint haladni, nem lehet tehát baloldali jellegű egyenlősdiséget szolgáló utópikus szocialista célok megvalósításához kitalált illetékkulcsokat alkalmazni olyan időszakban, amikor le akarjuk bontani az állami tulajdont, saját beruházásra, felhalmozó és vállalkozó magatartásra akarjuk késztetni az állampolgárokat. A kettő összeegyeztethetetlen.
Nem lennék igazságos a baloldali gondolkodókhoz, ha nem utalnék az európai viszonylatban nagyon magas hazai illetékkulcsok feudális jellegű jobboldali, polgárosodásellenes hagyományaira. Ezek a hagyományok Magyarországon több száz évesek.
A jogtörténészek előtt közismert, hogy a röghöz kötő feudális korban csak néhány évtizedig volt érvényben — a Dózsa-felkelés után — a szabad költözködés tilalma. Ha a jobbágynak földesura felé nem volt tartozása, akkor összvagyona után számítva 10% illeték lefizetése ellenében elköltözhetett.
Az illetékteher kijátszása természetesen már az 1600—1700-as években is "nemzeti sport" volt, ezért a megyei hajdúk rendszeresen vizsgálták a szekerek rakományát, nem titokban költözködőket kapnak-e rajta cselekményükön?
(19.00)
Azokat, akik előre elfuvarozzák értékeiket, és csak a lecsupaszított, kiürített porták után fizetnek ily módon 10%-ot.
A jobbágyfelszabadítás 1848. évi kihirdetése után a császári udvar nem tudta elviselni, hogy a költözködő lakosság ne fizessen ki egy olyan tiszta jövedelemtételt, amit korábban kénytelen volt előteremteni. 1850-ben nyílt uralkodói parancs vezette be általánosan az átírási és az örökösödési illetéket, és tette folytonossá a polgári korban is ezt a feudális jellegű elvonáselemet. Az úgynevezett uralkodóiparancs-formával azt is érzékeltetni kívánta az udvar, hogy Ferenc József mint legfőbb hűbérúr, azaz áttételesen mint olyan földesúr, intézkedett, aki személyében megörökölte a kisebb rangú földesurak megszűnt illetékszedési jogkörét.
A feudális joghagyományokat továbbörökítő 1850. évi nyílt uralkodói parancs következtében már a századfordulón is Európa egyik legmagasabb illetékterhét — az osztrák és a francia mellett — a magyar lakosság viselte. Az átírási illetékek akkori 4,3%-os mértékéhez viszonyítva Bajorországban 2%, Poroszországban 1% és a leginkább polgárosult Egyesült Királyságban csak 0,5% volt az illetékteher.
A munka és a tőke szabad áramlását már korábban alapelvként tisztelő Amerikai Egyesült Államokban fel sem vetődhetett ilyen jellegű illetékkiszabás gondolata. Ott az ügyvédi és a bejegyeztetési költségeken kívül semmilyen állami illeték nem terhelte meg az ingatlanvásárlók és a lakóhely-változtatók pénztárcáját.
A Trianont követő összeomlás és a költségvetési egyensúlyhiány következtében 5%-ra növelték a visszterhes vagyonátruházási illetékeket. Ezt követően a Kormány inkább csökkentette az államapparátus létszámát és bérét, de nem kívánta veszélyeztetni az államhatalmat is eltartó tulajdonosréteg vagyoni regenerációját.
Már az akkori gazdaságpolitikai szakirodalom is bőségesen taglalta a magas illetékkulcsok gazdaságra nézve hátrányos hatásait. Nos, az akkor magasnak ítélt 5%-os kulcsok duplájáról kell most döntenie a Parlamentnek, olyan körülmények között, hogy míg az akkori parlament inkább megvalósította az államháztartás akkor is fájdalmas reformját, de adókkal nem veszélyeztette a termelő vagyont, addig most vagyonok termelésből való kivonásáról is döntenünk kell. Történelmi tapasztalat ugyanis, hogy akár az örökösök, akár a lakóhelyükről elmozdulni szándékozók először a termelő tulajdont számolják fel, ha zsebből nem képesek kifizetni az illetékterheket. Nyilvánvaló, ha a most kárpótoltak 8-10 hektáros gazdaságát haláleset miatt néhány év múlva milliós illetékfizetési kötelezettséggel terheljük meg, akkor az örökös először az állatállományt, a szállításra is alkalmas gépállományt számolja fel, majd tartalékai felélése után még évekig képtelen lesz talajerő-utánpótlást biztosító műtrágyák vagy a növényvédő szerek megvásárlására.
Műhelyek, üzlethelyiségek öröklése még inkább kikényszerítheti a termelőtevékenység fölszámolását és az ilyen ingatlanok lakásokká vagy szükséglakásokká történő átalakítását.
A nyugat-európai hagyományoktól idegen magas illetékkulcsok bevezetése látványosan csődöt mondott a brit munkáspárti és a svéd szociáldemokrata vezetés alatt. A művész- és sportvilág néhány neves képviselőjének az emigrálása ezekből az országokból csak a felszínen jelezte azt az óriási tőkekivonási folyamatot, ami milliárdos tételekben felszín alatt évekig érvényesült a gazdaságban, és hozzájárult az alacsony befektetési kedvhez és a növekvő munkanélküliséghez.
Hangsúlyoznom kell, hogy ezek a hírhedett illetéktörvények nem vonatkoztak például a normál lakhatást szolgáló lakóházak örökösödésére.
Svédországban, Hollandiában az özvegyek, félárvák és árvák életvitelhez szükséges vagyonrésze illetékmentes, Olaszországban szintén, ha az öröklők egy bizonyos ideig nem adják el ezeket a vagyontárgyakat. Franciaországban nem csupán a közeli hozzátartozók esetében, hanem oldalágon elsőfokú unokatestvérig, illetve azok leszármazottjaiig bezárólag is biztosítanak illetékmentességet egy lakóház és a hozzá tartozó ingóságok értékéig, ha a kedvezményezett ebbe beleköltözik.
A hozzátartozók örökösödési illetékeinek a terén eljutunk egy speciálisan magyar jelenséghez, az illetékrendszer családellenes, antiszociális mozzanatához. Az esetleg bárki számára természetesnek tűnhet, hogy a nálunk fejlettebb vagy polgárosultabb észak- és nyugat-európai országokban a közvetlen hozzátartozók a normál életvitelhez szükséges ingóságokat és lakásingatlant illetékmentesen örökölhetik. Az már kevésbé köztudott, hogy az úgynevezett szocialista elveket retorikai szinten nálunk harsányabban hangoztató országokban, például Romániában kisebb volt a családtagokra háruló illetékteher, továbbá a volt Szovjetunió és Csehszlovákia területén pedig mindössze 1% volt. A volt Német Demokratikus Köztársaságban csendben, bölcsen alkalmazkodtak az özvegyeket, árvákat illetékmentessé nyilvánító nyugat-európai gyakorlathoz.
Olcsó dolog lenne tehát pusztán államszocialista vaskalapossággal magyarázni tulajdon- és családellenes illetékrendszerünk hagyományait, ha nem ismernénk a feudális korig visszanyúló antiszociális gyökereket.
A felsorolt történelmi és nemzetközi példák szerint tehát piackorlátozó intézménynek és az 1850. évi nyílt uralkodói parancs egyenes ági örökségének tekinthető a mai illetékrendszer. A kulcsok javasolt mértékű felemelése megnehezítené a fölös munkaerő eláramlását a munkanélküliséggel sújtotta területekről, állandóan megcsapolná a bürokrácia javára a termelőtőke-állományt.
Csak példaként említem, hogy a feudális hagyományoktól mentes Amerikai Egyesült Államokban egy átlag amerikainak életében 18 lakóhelye van, és a lakások többségét az állampolgárok maguk vásárolják meg. A gyors és rugalmas gazdasági alkalmazkodás alapfeltétele a lakás, a műhely, a föld, az üzlet és az irodahelyiség gyors eladhatósága vagy elcserélhetősége. Nálunk folyton csak illetékre gyűjthetne egy ilyen vállalkozó vagy menedzser, és ez esetben vállalkozásra már nemigen jutna forrása. Arról nem is beszélek, hogy az amerikai költözködések átlagtávolsága meghaladja a 700 kilométert, és a közvélemény szemében elborzasztó dolog lenne Kaliforniában a tényleges költözködés után 2-2,5 évvel zaklatni az állampolgárokat New York-i illetékkiszabás miatt. Nálunk az ilyen késedelem mindennapos, gyakori, hogy az örökösök szükséges lakásfelújításokat, átépítéseket halogatnak, nehogy a már felújított és rendbehozott házak értéke legyen az illetékkiszabás alapja.
A korszerű piacgazdaságokban nem csupán a bürokratikus nehézkességük, a tőke- és munkaerőforrások ideális allokációját gátló hatásuk miatt vagy antiszociális jellegük miatt nem kedveltek az illetékterhek, hanem a piaci versenyt deformáló hatásuk miatt sem.
Nem szívesen említem meg az illeték-ellenérték beveztésének a szükségességét, hiszen az elmondottakból kiderült, hogy messze nem értek egyet a jelenlegi illetékmegállapítási gyakorlattal sem. Ezért nem is nagyon helyeselhetem az illetékrendszer kiterjesztését. Azt azonban már a régi feudálkapitalista Magyarországon is észrevették, hogy indokolatlan hátrányt szenvednek el azok a kisvállalkozók a részvénytársaságokkal szemben, akik műhelyük, üzlethelyiségük, földjük tulajdonjogát tetemes örökösödési illetékkel váltották meg. Ezt a hátrányt volt hivatott mérsékelni az illeték-egyenérték intézménye, amit részvénytársaságoknak évente kellett fizetniük a társaság vagyonértéke után, vagy tíz évente egy magasabb összegben, egy nagyobb összegben.
Ez az időközönkénti vagyondézsma jellegű illeték csökkentette azt a hátrányt, amit a halandó természetes személyek szenvedtek el illetékkötelezettségük miatt az elméletileg halhatatlan jogi személyekkel szemben. Hangsúlyoznom kell, hogy az illeték-egyenérték versenysemlegességet biztosító szükségessége még a század eleji, maihoz viszonyítva mérsékelt örökösödési illetékek esetén is felmerült. Mai gondolata tehát még időszerűbb lenne.
Ha már el van arra szánva a Parlament, hogy a piacgazdaság-ellenes irányba elmozdítja az illetéktörvényt, akkor tulajdoni deformáltság megelőzése és a versenysemlegesség megőrzése érdekében kívánatos lenne a félfeudális hagyományokat ugyan visszaidéző, de a maga logikája szerint igazságos illeték-egyenérték bevezetése a társasági adózás területén.
Ennek szükséges mértéke — amennyiben a törvényjavaslat örökösödési illetékeit a Ház megszavazza — évente a vállalati vagyon 0,5—0,7%-a kell, hogy legyen. Nagyon remélem, elkerüljük azt a kényszert, hogy ennek a bevezetését a versenysemlegesség megőrzése érdekében komolyan fontolgassuk. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)
