KŐSZEG FERENC, DR. az SZDSZ vezérszónoka:
KŐSZEG FERENC, DR. az SZDSZ vezérszónoka:
KŐSZEG FERENC, DR. az SZDSZ vezérszónoka: Kátay képviselőtársamnak pedig azt szeretném mondani, hogy úgy tűnik, abba a hibába esik — egyébként ez egy nagy és rangos hagyománnyal bíró hiba —, amit Voltaire követett el, amikor Leibniznek azt az általa idézett mondását, nevezetesen azt, hogy "Ez a lehető világok legjobbika" úgy értelmezte, hogy ez a világ jó. Abból, hogy ez a lehető világok legjobbika, nem következik az, hogy a világ jó. És abból, hogy ez a törvényjavaslat jobb, mint az előző törvényjavaslat, egyáltalán nem következik, hogy azt gondolnám, hogy ez a törvényjavaslat jó. Elismerem most is és a Parlament plenáris ülésén is elmondom, hogy úgy vélem, úgy látom, ez a változat valóban sokkal jobb, mint a Kormány által előterjesztett korábbi változat. De a nemzetbiztonsági bizottság ülésén többen, én magam is, megfogalmaztunk alkotmányossági, alkalmazási kifogásokat. Tehát a szavazatom egyáltalán nem volt ellentétben azzal, hogy azt mondtam, a törvénytervezet jobb, mint a korábbi változat.
Nos, hogy visszatérjek az idő kérdésére, a modern tudomány áldásai következtében nagyon sok minden pótolhatóvá vált, ami azelőtt pótolhatatlan volt, akár a szív is pótolható. Nem pótolható azonban az idő. Nem lehet visszahozni azt a szituációt, amely három évvel ezelőtt volt, és nem lehet bepótolni, nem lehet behozni azt az időkiesést, ami az idő múlása következtében létrejött. Akkor, 1990-ben néhány hónappal a Parlament összeülése, megalakulása után volt egy olyan erkölcsi helyzet, egy olyan pszichikai helyzet, amely teljes mértékben indokolttá tette volna egy ilyen jellegű, a III/III-as ügynökök politikai, közéleti szereplését kizáró vagy megnehezítő törvényjavaslatnak az elfogadását.
Azóta nagyon sok minden történt, nem állítom azt, hogy ez mára lehetetlenné vált, de ennek a törvénynek az esetleges elfogadása egészen mást jelent, egészen más súlyú, mint 1990-ben lett volna. Azt hiszem, meg vagyok róla győződve, a Kormány felelőssége, hogy erre akkor nem került sor, hiszen 1990 szeptemberében a Ház asztalán feküdt, a Ház elfogadta a Demszky—Hack-javaslat néven emlegett képviselői indítványt. Akkor meglett volna a mód ennek megvitatására és elfogadására.
Olyan sok vita folyt már erről az ügynökkérdésről, a III/III-as törvényről, annak különböző változatairól, hogy egy vezérszónoki beszédet akár idézetekből is össze lehetne állítni, sőt azt mondhatom, mulatságos idézetekből is össze lehetne állítani, mert mint ahogy Kátay képviselő úr felszólalása, miniszter úr egy-egy megjegyzése is derűre adott alkalmat. Érdekes módon ez a tulajdonképpen komor téma valahogy a Házban mindig ilyen humoros megjegyzésekkel megtűzdelve jelent meg.
Csak ennek illusztrálására hadd idézzem Hack Péternek azt a megjegyzését, amikor azt a kérdést vitatta, hogy azonos-e az úgynevezett pufajkások kérdése az ügynökök, a téglák kérdésével, abban a vonatkozásban, hogy a pufajkásokról lehet tudni, hogy pufajkások voltak, azért hívjuk őket pufajkásoknak, mert pufajkát hordtak — mondta Hack Péter a vezérszónoki beszédében. A téglák ellenben nem hordtak magukkal téglát. Tehát a két kategória megkülönböztetésének éppen az az értelme, hogy az egyikről nem lehet tudni, hogy ki volt, a másikról meg lehet tudni.
Még egy megjegyzést idézek, Kövér Lászlóét arra, hogy most 1993. október végén újra elkezdjük tárgyalni ezt a kérdést. Igen tanulságos és azt lehet mondani, hogy jós erejű. 1991-ben elmondta kifogásait és hozzátette, hogy jobb most elintézni ezt a kérdést, mert ha ezt most nem tesszük, akkor nagyon könnyen abba a helyzetbe kerülhetünk, hogy a választások küszöbén, a kampányidőszakban kerül sor e törvény vitájára. Nos, itt vagyunk a kampányidőszak küszöbén, és ha esetleg most valamilyen formában elfogadásra kerül ez a törvény, akkor ennek hatása pontosan egybeesik majd a kampánnyal. Egészen biztosan aktuálpolitikai, kampánypolitikai felhasználás lesz a vége annak, hogy esetleg éppen akkor indulnak meg az első eljárások. Ez az, amit illett volna, kívánatos lett volna elkerülni.
Azt hiszem, mindenképpen fel kell vetni a kérdést, hogy akarta-e és most akarja-e egyáltalán a Kormány azt, hogy ez a törvényjavaslat elfogadásra kerüljön. A kételyt megalapozza az, hogy ugyan a Demszky— Hack-féle javaslatot napirendre tűzte a Ház, de a sürgősséget már nem fogadta el, a többség a sürgősség ellen szavazott. Ismerve a Ház túlterheltségét, munkarendjét, ezzel teljesen nyilvánvaló volt, hogy belátható időn belül, esetleg az egész cikluson belül nem kerül a Ház elé a javaslat.
(10.50)
Akkoriban a Kormánynak és a koalíciónak az volt a véleménye, hogy ez a javaslat, ez az egész kérdés nem is bolygatandó. Horváth Balázs — minisztersége idején — azt mondta, hogy ő megnézte a III/III-as iratokat, megnézte a nyilvántartásokat, és őt olyan undor fogta el, hogy elrendelte azok zárolását, és azt mondta, hogy amíg ő miniszter, még ha a miniszterelnök kérné, akkor sem egyezik bele abba, hogy ezeket a dossziékat, ezeket a ládákat még egyszer kinyissák. Nem tudom, hogy a miniszter személyének megváltozása összefüggésben van-e ezzel a kijelentéssel; nem hiszem, mert a kérdés jóval később került napirendre, Horváth Balázs már rég nem volt miniszter. De amikor Boross Péter vette át a tárcát, ő is azt mondta, hogy nem tartja megvalósíthatónak ezt a törvényt, az iratanyag nagyrészt elveszett, nem alkalmas a meglévő iratmennyiség arra, hogy ennek alapján egy ilyen törvény elfogadásra kerüljön. És szilárdan ez volt a véleménye — számos sajtónyilatkozatából ellenőrizhető ez —, mindaddig, amíg — azt hiszem — az igazságtétellel kapcsolatos törekvések és a koalícióban fellépő nyomás következtében megváltozott az álláspontja, amikor is a Kormány beterjesztett egy törvénytervezetet 1991 májusában.
Azonban ez a törvénytervezet olyan nyilvánvalóan használhatatlan volt, olyan nyilvánvalóan rossz volt, hogy csak két dolgot lehetett feltételezni. Vagy azt, hogy a Belügyminisztériumnak nincsenek jogászai, nincsenek szakértői, akik képesek volnának egy normaszöveget előállítani — én ezt azért nem hiszem, bár nem szoktam szeretni a Belügyminisztérium törvényjavaslatait, de azért nem ennyire inkoherensek, nem ennyire végiggondolatlanok, mint amilyen ez volt. Hogy ez így van, annak bizonyítéka az, amit a belügyminiszter úr is említett, nevezetesen az az igen nagyszámú módosító indítvány, amely ehhez a törvényjavaslathoz érkezett, és amelyeknek részben az volt a célja, hogy ezt a törvényt valahogy mégiscsak használhatóvá próbálják tenni. Egyébként az is sokatmondó, hogy a módosító indítványok túlnyomó többsége a koalíció oldaláról került a törvény mellé. Csomagban számolva — tehát nem az egyes módosító indítványok száma alapján, hanem a benyújtott módosítócsomagok alapján — 46 indítvány érkezett a koalíció soraiból, zömmel az MDF-től, és mindössze kilenc az ellenzéki pártoktól, négy az SZDSZ-től, három a FIDESZ-től és kettő az MSZP-től.
Hogy egy mondat erejéig visszatérjek még a Demszky—Hack-féle javaslathoz, arról, azt hiszem, azt érdemes elmondani, hogy ma természetesen sokkal többet tudunk a belső elhárítás működéséről, a III/III-as működéséről, a megmaradt iratokról. Ilyen értelemben tehát bizonyos az, hogy ha most azt vennénk elő, az is módosításra, az eljárás átdolgozására szorulna, de annak a célja véleményem szerint koherens volt. Két célt szolgált a törvényjavaslat. Az egyik, ami szövegezésben megegyezik részben a kormányjavaslat preambulumával, hogy a közélet tisztaságáról beszél mind a két előterjesztés; de a Demszky—Hack-féle javaslatban van még egy momentum, az esetleges viszszaélések elkerülése. Ez voltaképpen a zsarolhatóság elkerülésének a kérdésköre. A másik pedig, ami nem volt ugyan benne a törvényjavaslat preambulumában, de az SZDSZ-es szónokok, Hack Péter is és jómagam is említettük, beszéltünk erről, egy igen fontos momentuma a törvénynek, illetve a törvényjavaslatnak, ez pedig az volt, hogy a választott tisztségviselők múltját tárta volna föl a választók számára. Arról van szó, hogy ha valaki egy közéleti posztra pályázik, egy választói megmérettetésen vesz részt — akár mint polgármesterjelölt, akár mint képviselőjelölt —, kötelessége a közéleti életrajzát a választói elé tárni.
Visszatérve a pufajkás kérdéshez, az a lényeg, hogy az, hogy valaki az volt, tudható — sajtóból, sokféle dokumentumból megállapítható, ha esetleg utánajárást, fáradságot kíván is a megállapítása. Az azonban, hogy valaki ügynök volt, az értelemszerűen nem állapítható meg, mert hiszen az államtitkot képez. Itt a lényege a dolognak az, hogy a választóknak tudniuk kell, ki az az ember, akire a szavazatukat adják. Aztán ha mégis rá adják a szavazatukat, az az ő dolguk, de erre joguk van. De az nem lehetséges, hogy olyan emberek induljanak egy választáson, akikről nem lehet tudni, hogy mi a múltjuk. Ezért szó sincs arról, hogy ez a javaslat túlságosan szűkre szabta volna a törvény hatókörét. Pontosan azokra szabta, akikre érdemes volt szabni, azoknak a múltját vizsgálta volna, akiknek a múltja nem ismerhető, és azoknak a múltját, akik egy választott tisztségre pályáznak.
Továbbra is az a véleményem, hogy ez az az út, amit követni kellene, ez az az út, ami jogos, ami legitim. Valóban szükséges az, hogy a választott tisztségviselők múltja világosan álljon a választópolgárok előtt. Az egyéb köztisztviselők — államtitkárig, miniszterig, bankelnökig — ilyen jellegű vizsgálata pedig egy másik törvényben volna szabályozandó, egy köztisztviselői törvényben, amely a köztisztviselőket arra kötelezi, hogy egy olyan kérdőívet — mint ahogy ez számos nyugat-európai országban szokásos — töltsenek ki, amelyben beszámolnak múltjuknak ilyen vonatkozásairól is; és amennyiben tetten érhető, hogy nem korrekt, nem őszinte válaszokat adtak, magával ezzel a dologgal, hogy hazudtak az államnak, a társadalomnak, ezzel vesztik el a jogosultságukat a köztisztviselői beosztásra.
Az időmúlásnak számos káros következménye volt. Akkor, amikor az eredeti előterjesztésnél Hack Péter a zsarolhatóság kérdéséről beszélt, megfordult a fejünkben, akkor még volt Szovjetunió, volt a régi értelemben KGB, hogy majd onnan érkeznek provokációk vagy a Secu részéről, tehát mindenféle ilyen szorongató elgondolások fordultak meg az ember fejében, hogy milyen módon, kik által kerül sor erre a bizonyos zsarolásra. Hack Péter ennél egy kicsit közelibb példát említett. Azt mondta, hogy mondjuk, egy polgármesternek döntenie kell valamilyen pályázat, egy beruházási pályázat ügyében, és a döntés előtti este kap egy borítékot, amelyben dokumentumok vannak arról, hogy ügynök volt, és egy zsaroló levelet mellé, amelyik azt mondja, ha nem ennek és ennek a cégnek adja ezt a pályázatot, akkor ezeket a dokumentumokat nyilvánosságra fogják hozni. Ilyen természetű zsarolások jöttek szóba.
Sajnos, amilyen módon ez az államtitkot képező információ a magyar politikai életben megjelent, ez ennél sokkal súlyosabb volt, és a lehető legváratlanabb helyről érkezett, nevezetesen a legmagasabb kormányzati szintről. Két alkalommal is megtörtént az, hogy államtitok kiszivárogtatása révén a közvélemény tudomására jutott, legalábbis a közvélemény szemében gyanúba került két politikus, és nyilvánvaló, hogy az adott helyzetben ez fontos politikai szándékot, fontos politikai stratégiai lépést fejezett ki. Azt hiszem, rendkívül káros dolog, ami ezzel kapcsolatban történt, két okból is. Egyrészt azért, mert behozott a magyar politikai életbe egy olyan stílust, ami, azt hiszem nem fér össze azzal az európai politikai kultúrával, amely természetesen csak ideálisan létezik, de amelyre mégiscsak törekszünk.
(11.00)
Azt hiszem, nem jó az, hogyha kormányférfiak államtitkok kiszivárogtatásával járatják le politikai ellenfeleiket.
A másik dolog, ami nem kevésbé súlyos, az, hogy ezáltal bagatellizálódott, relativizálódott az egész kérdés. Ha lehetséges az, hogy egy politikus, miután egy ilyen gyanú árnyéka rávetül, anélkül, hogy tisztázná és tisztázhatná magát a gyanú vagy a vád alól, kijelenti azt, hogy ő az egyik legtisztább múltú magyar ember, és ezt a hívei elfogadják, elhiszik, és magas politikai pozícióba választják meg, akkor fel lehet tenni a kérdést, hogy van-e az egész dolognak értelme.
És ez tulajdonképpen — és ezzel már a felszólalásom, beszédem végéhez jutok — elvisz bennünket ahhoz a két kérdéshez, amely a jelenlegi törvényjavaslattal kapcsolatban felvetődik.
Az egyik az alkotmányossági kérdés, illetve az a gyakorlati kérdés, hogy amennyiben a két fontos bírósági vezető — az Alkotmánybíróság elnöke és a Legfelsőbb Bíróság elnöke —, akiknek a törvényjavaslat közvetlen funkciót szán, azt mondja, hogy ő ezt a feladatot nem tartja alkotmányosnak, ezért nem vállalja el, akkor nem arról van-e szó, hogy ez a törvényjavaslat eleve működésképtelenségre van ítélve? Márpedig — legalábbis az Alkotmánybíróság elnökének vonatkozásában — a Kormány tisztában volt ezzel a helyzettel, hiszen Sólyom László már a korábbi törvényjavaslat beterjesztése alkalmával egy levelet intézett, és aztán ebbéli véleményét később is megerősítette, nyilvánvalóvá tette, hogy ő nem kívánja a rá mérendő funkciót elvállalni. Tehát a Kormánynak tárgyalnia kellett volna, vagy pedig meg kellett volna ebben a tekintetben változtatnia még az újabb benyújtás előtt a törvényjavaslatot, mert hiszen itt nyomban beleütközik egy olyan problémába, amelynek az áthidalásához esetleg meg kell változtatni az Alkotmánybíróságról szóló törvényt, esetleg a bíróságról szóló törvényt, esetleg az Alkotmányt — csupa kétharmados feladat, amelyeknek a megoldhatósága igen kétséges.
A másik dolog pedig az: arra nem válaszol ez a törvényjavaslat, hogy mi történik azokkal az emberekkel, akikről végül is ki fogják mutatni, hogy ügynökök voltak.
A választott politikusok esetében ez megintcsak egy egyszerű kérdés: a közvélemény értesülni fog erről, hogyha az egy működő képviselő, akkor vagy lemond a képviselőségről, vagy nem mond le a képviselőségről; vagy kizárja a frakciója, vagy nem zárja ki a frakciója. De, az előbb említett példákat figyelembe véve, igen nagy a valószínűsége annak, hogy az illető nem fog lemondani a képviselőségről, és akkor itt fog ülni közöttünk egy ember, akiről most már nem kiszivárogtatás útján sejtjük, hanem dokumentumok alapján tudjuk, hogy valóban ügynök volt.
De mi történik a köztisztviselőkkel, mi történik a bankelnökökkel, mi történik a televízió szerkesztőivel?
Ha az utóbbit nézzük, hát, tegyük fel, hogy felmondanak nekik, aztán ők a Munkaügyi Bírósághoz fordulnak, és esetleg a Munkaügyi Bíróság nem tartja elégséges felmondási alapnak azt, hogy az illetőről a nyilvánosság megtudta, hogy ügynök volt. És akkor mi van? Akkor vissza fogja helyezni a Munkaügyi Bíróság az állásába.
Vagy mi a helyzet egy bankelnökkel? Tegyük föl, hogy van egy bankelnök, akit 1971-ben beszerveztek ügynöknek, aztán '78-ig ügynök volt, akkor belépett a pártba, akkor lehagyták, tehát megszűnt az ügynöki kapcsolata, aztán '89-ben belépett egy másik pártba vagy nem lépett be, de közel került egy másik párthoz, aztán, '90-ben, a választás után, egy bank vezérigazgatója, elnök-vezérigazgatója lett — és most kiderül róla. Van egy szerződése a bankkal, amely szerint a munkáltatói jogokat gyakorló Vagyonügynökség vagy igazgatótanács, mondjuk, öt évre biztosítja neki a bankelnöki posztot, aztán egyszerre csak kiderül, hogy ügynök volt valamikor, régen; emiatt a Vagyonügynökség fölmondja, és akkor ő a szerződés értelmében követeli a végkielégítést, és, mondjuk, kap 3 millió forintot azért, mert önhibáján kívül szűnt meg a szerződés — egészen biztos ugyanis, hogy a szerződés nem tartalmaz olyan kitételt, hogy ha kiderülne az illetőről, hogy ügynök volt, automatikusan felbontható a szerződés. Nagyon nagy tehát a valószínűsége annak, hogy egy polgári bíróság meg fogja neki ítélni. És akkor itt fog állni a magyar törvényhozás azzal, hogy valaki, aki ügynök volt, tevékenysége jutalmául 3 millió forintot kapott…
Azt hiszem, ezeket a szempontokat talán érdemes megfontolni a Parlamentnek, mielőtt meg van róla győződve, hogy ez egy jó törvény, amelyet most a Kormány előterjesztett. Köszönöm szépen. (Taps a bal oldalról.)
