BETHLEN ISTVÁN (MDF)
BETHLEN ISTVÁN (MDF)
BETHLEN ISTVÁN (MDF) Köszönöm a szót, Elnök Úr! Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Megtakarítom magamnak azt az ebben a Házban oly sokszor elhangzott és oly igaztalan megjegyzést, hogy "tisztelt fél, negyed vagy tized Ház". Ugyanis ideje lett volna annak három év alatt, hogy a magyar társadalomnak megmondjuk, az igazi munka ebben a Házban nem a plenáris üléseken egymás beszédeinek meghallgatásakor folyik, hanem a frakciókban, a minisztériumokban, a különböző fontos gazdasági és más szervezetekben, ahol eljárunk választóink érdekében mint választott képviselők. Tehát teljesen természetes az, hogy egy szerda délidőben a magyar Parlamentben annyian ülnek, amennyien ülnek, és ha most bejönne egy külföldi delegáció — mint az oly sokszor történt külföldi barátaim vagy ismerőseim részvételével — épp azon csodálkoznának, hogy ennyien ülnek a plenáris ülésen. Hiszen Németországban, az Egyesült Államokban, Angliában — és ne soroljam tovább — épp az a szokás, hogy vagy — mint az Egyesült Államokban — egy demokrata beszél és egy republikánus hallgatja, vagy mint Ausztriában, ahol esetleg az udvariasság kedvéért akár három is, és a többiek dolgoznak. Eljárnak képviselőik érdekében a plenáris üléstermen kívül. (Halász István: Egyesek! Mások pedig a választópolgárok érdekében!) És csak a szavazásra hívják be őket csengővel, és miután megejtették a szavazást, ismét dolgukra mennek.
Ez tehát a világ legtermészetesebb dolga, amióta modern parlamentáris demokrácia van, az így működik. De miért nem mondtuk meg ezt az elmúlt három évben a választóknak? Miért nem mondták meg a médiák? Én nem tartozom azok közé, akik állandóan a médiákat kritizálják, de jó lett volna néhány filmsorozat a Magyar Televízióban, megfelelő sorozatok a Magyar Rádióban és cikksorozatok a nagy magyar napilapokban, amelyek bemutatták volna, hogy 45 év antidemokratikus rendszere — először egy nemzeti szocialista diktatúra, majd pedig egy nemzetközi szocialista diktatúra — után hogy működik a demokrácia.
Ehelyett, hölgyeim és uraim, a demokrácia helyett folyt a hipokárcia, amit ha magyarra elegánsan fordítok le, azt mondhatnám, hogy képmutatás.
Nos, amiről ma tárgyalunk, mélyen tisztelt hölgyeim és uraim, tisztelt Ház, ismét egy ilyen eset. Ebben az országban mindenki, úgy a beterjesztő képviselő, Katona Béla az MSZP részéről — aki az 1990. évi LV. törvény módosítását javasolja —, mint az eddig felszólalt képviselők, mint az ezzel a témával oly szívesen foglalkozó néhány terméke a magyar médiáknak tudja, hogy miről van szó. Mindnyájan ismerjük a nemzetközi összehasonlításokat, mégis az előbb említett hipokrácia szellemében úgy teszünk, mintha itt valamiféle botrányról lenne szó, valamiféle skandalumról. Pedig megint csak álszenteskedésről van szó.
Katona Béla terjesztette be ezt a törvényjavaslatot, illetőleg terjesztette volna be, mert úgy látszik, nem volt elég fontos ahhoz, hogy személyesen megjelenjen. Képviselőtársát, Vastagh Pált kérte meg, és miután ő beterjesztette, szintén elhagyta az üléstermet, nem érdekelte már az SZDSZ részéről Sarkadiné Lukovics Éva vagy dr. Hack Péter felszólalása, vagy a Kisgazdapárt részéről Dragon Pálé, avagy a kereszténydemokraták részéről Gáspár Miklósé.
Ennyire lényegtelen az a javaslat, amit Katona Béla a Ház elé terjesztett? Ma itt van, de nem e miatt a törvényjavaslat miatt, hanem mert előbb — mint az MSZP vezérszónoka — felszólalt a III/III-as ügyben. Természetesen, ezt megértem.
Nos, ennyire komolytalan — még egyszer visszatérve erre a kérdésre — ez a törvényjavaslat, hogy maga a beterjesztő mindig távollétével tündököl, és az, akit felkér a beterjesztésre, szintén az utolsó szó elhangzásával elhagyja az épületet? Mégiscsak igaza van dr. Gáspár Miklósnak a kereszténydemokraták részéről, amikor annak a félelmének adott kifejezést, hogy itt esetleg nem is a közéleti tisztaság kérdéséről van szó — mint ahogy azt a Katona Béla-féle javaslat tartalmazza indoklásában —, hanem esetleg csak propagandáról. Mégpedig választások előtti propagandáról, amikor a képviselők által betöltött gazdasági pozíciók, tisztségek kérdését feszegetik. Igaza van dr. Gáspár Miklósnak, amikor szóról szóra a következőket mondja: "A közeledő választásokra tekintettel olyan törekvések mutatkoznak, melyek e kérdést — mármint a képviselők által betöltött gazdasági pozíciók törvényi kezelését — nem a közéleti tisztaság érdekében, hanem kormányellenes éllel, propagandacélzattal kezelik.
Ha az eddigi felszólalásokat figyelembe veszszük, különösen, ha a sajtó bizonyos termékeinek kommentárjait és cikkeit elolvassuk, az az érzésünk, hogy Gáspár Miklós félelme indokolt. Tudniillik miről van szó?
Nyilvánosságról, a közéleti élet tisztaságáról. Az általam oly nagyra becsült dr. Hack Péter például — nagyon helyesen — felszólalásában utalt rá, mint ahogy komoly újságtermékek is, például a Köztársaság, hogy egy olyan kérdésről beszélünk, melynek a nyilvánossága már ma adott. Bárki bármikor összegyűjtheti, mely párt képviselői milyen gazdasági pozíciókat töltenek be, mint ahogy néhány lap ezt meg is tette. Érdekes módon elég hiányosak ezek a gyűjtemények. Azok a képviselők, akik közel állnak ezekhez a lapokhoz, nem szerepelnek benne vagy csak egy-két bizottsági pozícióval, a többiek meg olyanokkal is szerepelnek, amely pozíciókat eddig még nem is töltöttek be.
Tehát igazából nyilvánossági probléma nincs. Aki ez iránt a kérdés iránt érdeklődik, bármikor megszerezheti a megfelelő információkat.
(12.10)
Van itt egyáltalán probléma? Igenis, van! Egy nagyon komoly probléma, amelyet, amióta parlamentáris demokráciák működnek, próbálnak megoldani: a lehetséges összefonódás problémája a politikai, a gazdasági és — a mai időkben egyre inkább — a médiahatalom között, mert hiszen minden parlamentáris demokráciában a médiáról ma már úgy beszélnek, mint a negyedik hatalmi ágról.
Nos, ilyen összefonódások valóban lehetségesek. És ezért annak idején én nagyon örültem, amikor dr. Hack Péter és Matyi László beterjesztett a magyar Parlament elé egy valóban komolyan veendő törvényjavaslatot, amely azt a kérdést tárgyalta, hogy legyenek-e választott képviselők állami vállalatok vagy állami érdekeltségű vállalatok vezetői. Ez egy olyan kérdés, amelyet egy demokráciának, egy parlamentáris demokráciának tárgyalnia kell, különösen akkor, ha — mint Magyarországon — egy fiatal parlamentáris demokráciáról van szó. Jó néhány érvet föl lehet sorakoztatni amellett, hogy ne legyenek képviselők — mint a legislatív, tehát a törvényhozói hatalom képviselői — egyben állami érdekeltségű vállalatokban is vezető pozícióban, mert hiszen így valóban esetleges összefonódás alakulhat ki a politikai és a gazdasági hatalom között.
Nem kell ezeket az érveket újra kicseréljük, ezt mi Hack Péterrel, kedves képviselőtársammal — és talán szabad mondjam, barátommal — a televízió előtt, újságokban már kicseréltük. De néhány lényeges dologra azért hadd utaljak. Jóllehet elismerem, hogy mennyire komolyan veendő ez a kérdés és mennyire komolyan veendő az az érvelés, amit éppen dr. Hack Péter ezzel kapcsolatban fölvonultat, én éppen ellenkezőleg látom azon megindoklások alapján, mint ő. 1990 óta Magyarországon egy új demokratikus parlamentáris rendszert építünk. A gazdaságban még nem történtek meg azok a mélyreható változások, amelyek ilyen rövid idő alatt nem is történhettek meg, ehhez sokkal több idő kell. Ebben a Házban mindenki — és leginkább Katona Béla képviselőtársam — nagyon jól tudja, hogy a '80-as évek második felétől kezdve az államhatalom, az állampárt hogyan próbálta átmenteni egyre inkább kérdésessé váló politikai hatalmát a gazdaságba. És amikor a magyar gazdaságban rengeteg kitűnő, nemzetközi viszonylatban is jónak mondható szakember dolgozik, bizony jó néhány ember került vezérigazgatói, elnöki pozícióba, kizárólag az akkori, mindenható állampárt kegyeiből!
Nem akarok itt most neveket fölsorolni, azt hiszem, mindenki tudja, aki egy kicsit is szakember, hogy kikre gondolok. A hároméves demokráciának erre nem volt ideje, hogy mindezeket az embereket leváltsa — egy. Kettő: valóban igaz a minden oldalról elhangzó felfogás, hogy mivel Magyarországon 45 éven keresztül szocialista gazdálkodás volt, nem lehetett olyan menedzsergárdát idejében kiképezni, amely egy demokratikus piacgazdaságú országban is, valóban az új körülményeknek megfelelően, megfelelő szaktudással vezethetné az üzemeket és a vállalatokat. (Dr. Kőrösi Imre a körülöttük ülőkhöz fordulva folyamatosan kritikai megjegyzésekkel kíséri a hozzászólást.) És valóban van egy összefonódás a régi hatalom, a tanácselnökök, téeszelnökök, az akkor kinevezett helyi vagy éppen országos bank-vezérigazgatók és a gazdaság, az állami vállalatok akkori más vezetői között. Ezeket az összefonódásokat valóban nem sikerült még három év alatt teljes mértékben felszámolni! (Dr. Kőrösi Imre továbbra is félhangos bíráló megjegyzéseket tesz a hozzászólásra.) Ezért annyira fontos, hogy olyan emberek kerüljenek, igenis, állami vállalatok vagy államilag érdekelt vállalatok vezetőségébe… (Dr. Kőrösi Imre tapsol.) … — köszönöm, kedves Imre, Kőrösi Imre képviselőtársam… (Derültség.) — …, akik a média, a közvélemény reflektorfényében állnak. Mert hiszen senkit nem ellenőriz — és ez nagyon jól van így, hála a jó istennek — ma Magyarországon jobban a média, a közvélemény, mint a képviselőket! Tehát már maga az a tény, hogy egy képviselő bekerül egy állami vállalat vagy állami érdekeltségű vállalat valamilyen vezető pozíciójába, tehát felügyelő-bizottságába, avagy pedig igazgatótanácsába, már automatikusan magát ezt a vállalatot is az érdeklődés homlokterébe helyezi, tehát sokkal kisebb a valószínűsége annak, hogy azok a fajta praktikák folytatódhatnának, amelyek annak előtte folytak.
És akkor mégiscsak néhány példa… Nem lett volna lehetséges, ha lett volna képviselő már akkor megfelelő vezető szervben, ami történt '90-ben a milliárdosan eladósodott mezőhegyesi állami gazdaságban, hogy a vezetők még mindig milliós prémiumokat fizettek ki egymásnak kölcsönből! (Dr. Kőrösi Imre — képviselőtársaihoz fordulva — folyamatosan megjegyzésekkel kíséri a hozzászólást.) Nem fordulhatott volna elő az… (Közbeszólások a bal oldalról: És az ÁV Rt.?) Jövök, jövök mindjárt az ÁV Rt.-vel… (Derültség.) …, mindjárt jövök! Ki kell várni, szépen ki kell várni… (Moraj a bal oldalon.) Nem fordulhatott volna elő az, hogy az IBUSZ-nál és más állami részvénytársaságoknál, ahol a szakemberek már réges-régen látták, hogy milyen zivatarfelhők gyűltek össze a vállalat fölött, milyen komoly gazdasági problémákkal kell majd megküzdeni, hogy itt is milliós prémiumokat fizessenek ki! És hány teljesen alkalmatlan vállalatvezető — kezdve a Taurustól — búcsúzott el több millióval a zsebében a vállalattól!
És most jövök az ÁV Rt.-vel… És mindenkinek igaza van ebben az országban, aki ezt a tranzakciót támadja! Ez az én szememben is teljességgel védhetetlen, mert nem lehet ilyen összegeket kifizetni, bármilyen szakemberekről lenne szó; márpedig olyan kitűnő szakemberek nem lehetnek, mert akkor nem sikerült volna a vállalat új vezetésének ezektől az emberektől olyan könnyen megválnia. Ez egy óriási hiba! Ennek egyszerűen utána kell járjunk, ezt valóban föl kell deríteni, és mindent meg kell tenni, hogy állami pénzből ilyen összegek még kitűnő szakembereknek se fizettethessenek ki, nem pedig olyanoknak, akik valószínűleg megfelelő okokból mozdíttattak el állásukból.
Kérem, hadd utaljak arra is, hogy ez a Kormány volt éppen az, amelyik nagyon hamarosan, miután megalakult, az állami és állami érdekeltségű vállalatoknál éppen az előbb említett milliós prémiumok kifizetését a vállalati vezetők számára megtiltotta, és a prémiumrendszert új alapokra helyzete. Tehát a Kormány valóban jó néhány helyes intézkedést hozott; az ÁV Rt. esetében valóban valami történt, amit föltétlenül ki kell deríteni és a megfelelő konzekvenciákat le kell vonni. (Közbeszólás a jobb oldalról: Folyik a vizsgálat!)
Nos, mindezt azért mondhattam el, hölgyeim és uraim, mert nem vagyok érdekelt egyetlen állami vagy állami érdekeltségű vállalatnál sem, nem vagyok egyiknek sem a felügyelő- vagy igazgatótanácsának a tagja; egyetlenegy pozíciót Magyarországon én — ahogyan néhány ellenzéki avagy pedig az ellenzékhez közel álló média szokta ezt megfogalmazni — a Kormány kegyeiből nem töltök be! Ezzel szemben mindig amellett voltam, hogy az ellenzék legkitűnőbb szakembereit be kell vonni az előbb említett okokból az állami érdekeltségű vállalatok vezetésébe, épp az előbb említett társadalmi ellenőrzés megerősítésére egyrészt, másrészt pedig a gazdaság szempontjából oly elengedhetetlen stabilitás biztosítása szempontjából. Nyugat-európai példák vezettek erre engem, ahol a világ legtermészetesebb módján ülnek egymás mellett ilyen vállalatoknál — jelzem, magánvállalatoknál is — kormánypárti és ellenzéki képviselők, egyrészt már ott megtanulva a mindennapi munkában azt, hogy a demokrácia lényege az, hogy az ember lehet különböző politikai felfogású, ennek ellenére egymás személyiségét el lehet ismerni, sőt egymás barátaivá is válhatunk; másodszor pedig azt a fajta stabilitást megadni, ami nélkül nagy bankok, nagy vállalatok, de kis- és középvállalatok sem tudnak működni, hogy egy kormányváltozás ne jelentsen a gazdaság számára egy alapvető változást a gazdasági tevékenység kereteiben.
Hack Péter és többen, igenis Katona Béla is, interjúikban voltak annyira fairek, hogy megemlítették, hogy Szabó Iván ipari miniszter például körlevélben fordult az igen tisztelt ellenzékhez azzal a kéréssel, hogy miután több száz új felügyelőbizottsági, igazgatótanácsi tagot kell kinevezni, nevezzék meg azokat a személyeket, akiket ők szeretnének ezekben a pozíciókban látni. És kérem, nem azért, mert a személyem fontos, de mert ez is hozzátartozik az igazsághoz, amikor arról volt szó, hogy a nagy bankok igazgatótanácsaiba, felügyelőbizottságaiba új embereket kell kinevezni, én fordultam a privatizációért felelős miniszterhez, Szabó Tamáshoz azzal a javaslattal, hogy az SZDSZ részéről például Tardos Mártont, Soós Károly Attilát, Pető Ivánt, Lotz Károlyt, Szalay Gábort, Juhász Pált, Kádár Ivánt stb. ilyen pozíciókba nevezze ki, tekintettel arra, hogy szakemberekről van szó.
(12.20)
És a FIDESZ részéről javasoltam — többek között, természetesen — Varga Mihályt és Kósa Lajost, és — lepődjenek meg! — az MSZP részéről kedvenc ellenfelemet, Békesi Lászlót és Pál Lászlót. Mert lehetünk mi más véleményen, vitatkozhatunk mi bármiről, lehet nekem az a véleményem, hogy Békesi László pénzügyminiszterként egész másképp beszélt, mint ma, ellenzéki képviselőként — a tény marad: szakember. És az ilyen emberekre egyszerűen szüksége van egy nemzetgazdaságnak, és szüksége van egy nemzetgazdaság kiemelkedő egységeinek, amilyenek a bankok.
Nagyon sajnáltam annak idején, hogy az SZDSZ ezt a javaslatot, rövid meggondolás után, egy nem hivatalos döntés alapján elutasította. Nagyon sajnálom, hogy az SZDSZ annak idején arra az álláspontra helyezkedett, hogy nem vállal ilyen pozíciókat. Nem tudom bizonyítani, de félek, hogy már egy kicsit összefüggött ez az eljövendő választási hadjárattal. Pedig meggyőződésem az, hogy egy nemzetgazdaság stabilitása, hogy a legjobb emberek üljenek az ilyen felügyelőbizottságokban és igazgatótanácsokban, sokkal fontosabb cél, mint az esetleges választási hadjárati muníció, az esetleges jobb pozíciók egy választási hadjárat idején.
Ha tehát nem lehet probléma tulajdonképpen ezeknek az adatoknak a beszerzése, ha nem lehet probléma az, hogy képviselők ilyen pozíciókat töltsenek be — akkor mi az igazi probléma?
Hölgyeim és uraim, az igazi probléma — és itt jövök megint a hipokráciával, az álszentséggel — Churchillnek az a régi, híres mondása, amely ma legalább olyan igaz, mint akkor, amikor Churchill mondotta — Hack Péter már nevet, már tudja, mit akarok mondani —: "Az irigység filozófiája: a szocializmus."
Tehát ha már nincsen más érvünk, akkor próbáljunk meg mindig azzal érvelni, hogy mindenkinek egyenlőnek kell lenni. Hát, ez a legutóbbi 45 évben jól is sikerült: mindenki egyenlő volt — csak néhányan voltak egyenlőbbek. Mégpedig kik voltak egyenlőbbek? Kik létesítettek maguknak olyan dolgokat, amik nyugaton elképzelhetetlenek, nem egy milliomos, de egy milliárdos számára is: például saját üzlethálózat, zárt települések, zárt üdülők stb., stb. — hát természetesen az akkori uralkodó párt. És senki nem tudja jobban, mint az akkori uralkodó párt képviselői, hogy milyen összegeket szereztek meg a nemzeti vagyonból, hogy íratták át ezt családtagokra — és a többi és a többi és a többi…
És akkor a Népszavában azt olvashatjuk, hogy a képviselők fizetése 120000 forint. Hát, kérem szépen, számoljunk! Egy átlagos képviselő kap 56000 forintot, utána kap 22000 forintot — 40%-ot — egy bizottsági tagságért. Az átlagos képviselőről beszélek. Ez 78000 forint. Utána jön, kérem szépen, amit nem hogy nem szabad hozzátenni, hanem egy nagy részét még le is kellene vonni ebből a fizetésből: a költségtérítés.
Mint nem vidéki képviselő, hadd mondjam a következőt. Bármikor tudom bizonyítani, mert vezetek erről egy kimutatást, hogy én mint nem vidéki képviselő, havonta nem kevesebbet teszek meg, mint 3500 kilométert és nem többet, mint 4000 kilométert. Akkor, kérem, gondolják meg, hogy egy észak-magyarországi vagy egy délkelet-magyarországi képviselő körülbelül mennyit költ egy hónapban csak az autóra, és akkor, kérem, a rengeteg telefonköltséget és postaköltséget még hozzá kell adni.
Az igazság az, hogy a költségtérítés messze nem fedezi egy valamirevaló képviselő valódi kiadásait. Sajnáljuk a képviselőket? Nem. Semmi ok rá — de ne legyünk álszentek! Amikor ebben az országban a bankvezetők, a befutott újságírók a Rádiónál, Tévénél, napilapoknál, a szakszervezeti vezetők lényegesen többet keresnek, illetőleg sokszorosát keresik annak, amit egy átlagos képviselő, akkor ne beszéljünk olyan hangosan arról, hogy állítólag a képviselők meggazdagodnának.
Ehhez megint hadd mondjak valamit — mint nem érintett: egyetlenegy fillért nem tartok meg képviselői fizetésemből, hanem közcélokra, közérdekű kiadásokra fordítom. De ezt én megtehetem, mert Nyugatról jöttem, és miután a szovjetek és a románok és a magyar kommunisták mindenünket elvették, lehetőségem volt '65 után ott egy megfelelő gazdasági karriert felépíteni — amire az összes többi, itt ülő képviselőnek nem volt módja. De kérem, azt állítani, hogy bárki itt, ebben a Házban meggazdagodna az adófizetők pénzéből, az … (Minden szót külön, erősen hangsúlyozva:) …szemen szedett hazugság.
Ezért beszélek én a hipokráciáról. Itt, ebben a Parlamentben, ha összehasonlítom egy 28 éves, nyelveket nem tudó, semmi különösebb tapasztalattal nem rendelkező bankosztályvezető-helyettes fizetésével, az csak mosolyogni tud a magyar Parlament átlagos képviselőjének a fizetésén. Ha összehasonlítom egy befutott újságíró fizetésével vagy egy szakszervezeti vezető fizetésével, az csak mosolyogni tud a magyar Parlament átlagos képviselőjének a fizetésén. (Halász István: Nem a tiszteletdíj a téma!)
Hölgyeim és uraim, belőlem tehát nem az irigység beszél, mert én, igenis, a jól keresők közé tartozom Magyarországon, és nagyon szégyellném magamat, hogyha 25 éves nyugati gazdasági, pénzügyi karrier után a magyar gazdaságnak nem lenne szüksége az én tapasztalataimra, tanácsaimra, ha nem kérnének föl engem megfelelő pozíciók betöltésére. És többek között ezért is tudom megengedni magamnak azt, hogy egy fillért a képviselői fizetésből, az adófizetők pénzéből nem teszek a zsebembe.
De, kérem szépen, azt is meg kell gondolni, hogy mit akarunk. Akarunk egy funkcionárius Parlamentet — ami, sajnos, nemcsak kommunista találmány: nem olyan rossz, és nem annyira szemtelen módon, mint ahogy a pártállamban működött, de sajnos, működik Ausztriában és Németországban is, ahol a képviselők háromnegyed része vagy köztisztviselő, vagy szakszervezeti, vagy munkaadói szervezeti funkcionárius. Miért? Mert egy valamirevaló ügyvéd, egy valamirevaló orvos, egy egyetemi tanár, egy bankos, egy vállalkozó egyszerűen nem engedheti meg magának azt, hogy azért, hogy négy vagy nyolc évre bekerüljön a Parlamentbe, lemondjon megfelelő fizetéséről, és utána esetleg, négy vagy nyolc év után kibukik a Parlamentből, és nem találja meg a mai, hihetetlenül gyors életben a régi szakmájában a csatlakozást. Ez különösen orvosokra, ügyvédekre, bankárokra vonatkozik.
Nagyon fontos kérdés tehát az, hogy olyan Parlamentet akarunk-e, amely csak olyan emberekből áll, akik 16 éves korukban elkezdenek politizálni, és ezt csinálják a nyugdíjkorig, vagy pedig a társadalom egészét reprezentáló, igazi Parlamentet akarunk, ahol az előbb említett — és még jó néhány más, nem említett — foglalkozási kör is vállalhat négy évre vagy nyolc évre, ha a választók megtisztelik bizalmukkal, mandátumot. Ezt kell végre eldönteni: valóban azt akarjuk-e, hogy ebben a magyar Parlamentben a nemzet legjobbjai üljenek, vagy pedig, ahogy kedves német barátaim fogalmazták mindig, viccesen: a német parlamentben nem a német nép legjobbjai, hanem képviselői ülnek.
Nos hát, ezt kell, kérem szépen, eldöntenünk: mit akarunk.
Nagyon sokszor hozzák elő az amerikai példát, ahol minden ilyenfajta tevékenység meg van tiltva. Nos hát, Amerikában a legnagyobb a hipokrácia ebben a tekintetben. Magyarországon ezt nem vették annyira észre, mert mindeki — helyesen — a '90-es demokratikus választással volt elfoglalva. Az utolsó előtti szenátusi, kongresszusi választásoknál úgy a demokrata, mint a republikánus párt néhány nagyon ismert tagja többé nem indult — miért? Mert természetesen jó néhány illegális javadalmazásban részesültek — és ez kiderült. És mielőtt kitört volna a nagy botrány, egyszerűen nem indultak újra.
Kérem, tudomásul kell venni egy piacgazdaságban: mint ahogy egy operaénekest, egy futballistát, egy jó orvost, egy jó ügyvédet megfizetnek, úgy a gazdasági életben is jobban megfizetik azokat az embereket, akik többre képesek, mint az átlag.
(12.30)
Tehát akarunk-e olyan parlamentet, amelyben ilyen ügyvédek, bankosok, vállalati vezetők, vállalkozók, orvosok, egyetemi tanárok ülnek, vagy nem akarunk? Akarjuk-e, hogy egy Tardos Márton, aki természetesen kell, hogy igazgatótanácsban és természetesen kell, hogy felügyelőbizottságban üljön, és aki, nagyon sajnálom, hogy az eredeti elképzelés szerint nem a Magyar Nemzeti Bank felügyelőbizottságának lett az elnöke, mert igazán kitűnő lett volna, s egyben akkor stabilitást adott volna a magyar gazdasági életnek, ha maradunk az eredeti megállapodásnál — sajnálom, hogy nem így történt. Tudom, hogy kormánypárti oldalról változtatott meg ez az eredeti megállapodás, azért mondom, objektivitás szempontjából. Vagy egy Soós Károly Attila — most azért mondok ellenzékieket, mert hiszen eleget beszéltünk már kormánypártiakról. Vagy ezekben a felállításokban, a különböző újságokban nem jelenik meg Gaál Gyula, igen tisztelt ellenzéki képviselőtársunk neve. Gaál Gyula a Vagyonkezelő Kft. vezérigazgatója, az Inter-Európa Bank Részvénytársaság felügyelőbizottságának a tagja — többek között természetesen — és a Közgazdasági Szemle rovatvezetője, többek között. Mi ez? Meggazdagodás a magyar állampolgárok zsebéből? Nem, hölgyeim és uraim! … aránylag egy fiatal ember, aki valamit megtanult, aki valamihez ért, s akinek a szaktudására szükség van, és azt hiszem, akinek a szaktudására a magyar Parlamentben is szükség van.
Tehát, hölgyeim és uraim, lezárva az egészet, azt szeretném javasolni, és ezért adtuk be dr. Gáspár Miklós kereszténydemokrata és Dragon Pál kisgazdapárti képviselővel módosító javaslatainkat, hogy valóban egy olyan törvényt hozzunk, amely nemcsak a már amúgy is adott nyilvánosságát biztosítja a magyar parlamenti képviselő gazdasági tevékenységének, hanem azon túlmenően az összes lehetséges összefonódást, tudomásul véve a régi rendszer praktikáit, amikor nem is saját, hanem a családtagjaik nevére íratták a vagyon egy részét, kiterjesztvén ezt a polgármesterekre és a helyhatósági képviselőkre, mert egy igazi demokráciában ők legalább annyira a népképviselet tagjai és láncai, mint az országgyűlési képviselők. És terjesszük ezt természetesen mindazon vezetőkre, akik költségvetési, magyarul az adófizetők pénzével gazdálkodnak, tehát mindazon szervek vezetőire, amelyeknek a magyar Parlament évente bizonyos támogatást megszavaz. Hogy ez a Magyar Rádió vagy Televízió, avagy pedig bizonyos társadalmi szervezetek, ez nem tesz különbséget. Fontos az, hogy átvilágítsuk ezeket a lehetséges, valószínűleg meg nem lévő összefonódásokat. Ez nem összetévesztés az Állami Számvevőszék szerepével. Ez valami egész más. Ez a nyilvánosság tájékoztatása.
Tehát ezt javasolva javasolom azt is, hogy — mint Amerikában — legyen minden teljesen nyitott. A vezető pozíciókban lévő embereknek legyen üvegzsebe — ahogy ezt ott megfogalmazzák. Például minden főszerkesztő, minden szakszervezeti vezető —, tehát azokról beszélek, akiket az előbbi körbe nem vettem be — hozza nyilvánosságra vagyoni körülményeit.
Miért nem lehet úgy, mint az Egyesült Államokban, hogy bármelyik egyetem bármelyik diákja bemehet a rektorátusra, és megnézheti, hogy melyik tanára mennyit keres. Ebben nincs semmi egy piacgazdaságban. Ez a világ legtermészetesebb dolga.
Akkor végre, hölgyeim és uraim, elérkeznénk oda, hogy ez az ország — nem mint tegnap, amikor 22 képviselő mondotta vissza eredetileg bejegyzett felszólalási szándékát csak azért, mert a televízió nem volt itt, tehát úgy érzem, hogy összetévesztik a demokráciát a telekráciával, ha ezeket a javaslatokat közösen komolyan vennénk, akkor azok, lett légyen a Házon belül ülő képviselők, lett légyen azok a médiaképviselők, akik szemforgatóan, jóllehet maguk lényegesen jobb anyagi helyzetben vannak, mint az átlagos magyar képviselők, úgy tesznek, mint hogyha az átlagos magyar képviselők a szegény magyar adófizetők zsebéből élnének. Tehát a hipokrácia helyett igazi demokráciát építenénk, és — hölgyeim és uraim — ha valóban, ha valóban ennek a Háznak megadnánk azt a tekintélyét, amiről tegnap is szó volt, ami nélkül parlamentáris demokrácia nem működhet.
Az utolsó megjegyzésem: természetesen egyetlen fillérre nem adtam be kárpótlási igényt, tehát ebből a szempontból sem kértem egyetlenegy fillért a magyar adófizető polgártól, nehogy bárki azt mondhassa, hogy ebben a kérdésben érintett vagyok itt. Itt kizárólag arról van szó, hölgyeim és uraim, legyünk őszinték, tegyük mindnyájunk zsebét — minden magyarországi politikai és társadalmi vezető zsebét — üvegzsebbé, és mondjuk ki a tényeket, úgy, ahogy vannak: legyen ez a Parlament a legjobbak képviselete, és akkor fogadjuk el azt, hogy a legjobbak más szakmában is jobbak, és ennek megfelelően keresnek. Ezért kérem — és aztán majd visszatérünk erre képviselőtársaimmal a részletes vitában — már most önöket, hogy módosító javaslatainkat a magyar Parlament tisztasága, a közéleti élet tisztasága, de főleg beszédünk és tetteink egységének helyreállítása érdekében, tehát a tiszta gondolkodás érdekében elfogadni szíveskedjenek. Köszönöm türelmüket. (Taps.)
