SZÉL PÉTER, DR. (független)
SZÉL PÉTER, DR. (független)
SZÉL PÉTER, DR. (független) Köszönöm a szót, elnök úr. Elnök Úr! Tisztelt Ház! Először is elnézést kérek, hogy az ebédidejükből veszem el az időt, de a sors így alakította, és miután a jövő héten úgy tűnik, hogy nagy jelentőségű törvények tárgyalásába kezd a Parlament más irányban, gondolom, a Ház vezetése azért határozott így, hogy ezt a vitát még a mai délelőtt befejezzük.
Másodsorban azt szeretném előrebocsátani, hogy amit én most itt elmondok, nem a függetlenek képviselőcsoportjának véleménye: az gyakorlatilag — ha nem is magánvélemény, de mindenképpen az én véleményem, tehát — nem egy egyeztetett csoportvélemény, mint általában a függetlenek vezérszónokainak véleménye, nem csoportvéleményt tükröz. Ha megengedik, rátérnék a tárgyra.
Az 1989-ben elfogadott választási törvény az országgyűlési képviselők választásáról az átmenet választási törvénye volt, hiszen senki nem tudta akkor még vagy senki nem tudhatta igazán akkor még, hogy mit hoz a jövő, hogy mi és milyen parlament fog kialakulni 1990-ben.
Reméltük, illetőleg én reméltem, hogy a mostani törvénymódosítás már nem az átmenet törvénymódosítása lesz, hanem már egy fix, megállapodott, kimondott demokrácia törvénymódosítása lesz. Ebben azonban, a később részletezendők miatt úgy tűnik, csalódnom kellett.
A magyar választási rendszer tulajdonképpen egy kettős választási rendszer, tehát az állampolgárok részben listákra, részben pedig egyéni képviselőkre adják le a voksaikat, így alakul ki a Ház összetétele. Ezt csak azért bocsátom előre, mert ez a választási szisztéma igen sok vitára adhat alkalmat és ad is alkalmat a szakemberek körében, hiszen rendkívül sok illúzió lehetősége van benne. Maga a demokrácia működése egy többpárti parlamenti demokrácia, tehát egyértelmű, hogy pártalapokon nyugszik, ami annyit jelent, hogy pártprogramok dominálnak, és pártprogramok határozzák meg, hogy a jövő Magyarországon hogy alakul, hiszen nyilván, hogy a képviselő akár egyéniben, ha párttámogatással került be, akár listán került be, kénytelen — vagy ha nem kénytelen, de —, legalábbis illik igazodnia a pártprogramhoz.
Ugyanakkor az egyéni képviselővel szemben megítélésem szerint vannak bizonyos elvárások, amely elvárások illuzórikusaknak tűnhetnek. Hiszen az egyéni képviselő a képviselők jogállásáról szóló törvényben foglaltak miatt is, az önkormányzati törvényben foglaltak miatt is és az egyéb törvényekben foglaltak miatt is meglehetősen eszköztelen, és meglehetősen kevés eljárási lehetősége van azokban a problémákban, amelyekkel tipikusan elvileg hozzá fordulnak vagy az állampolgárok hozzá fordulhatnak.
Tehát ha működik egy személyes ismeretségi rendszer, magyarul, ha kormánypárti a képviselő, és megfelelő személyes kontaktusban van adott esetben a központi államigazgatási szerv vezetőivel, akkor esetlegesen ez a lobbyzás sikeres lesz. Ha ez nem működik, akár azért, mert nem kormánypárti, akár azért, mert nincsenek meg a megfelelő személyes kapcsolatai, akkor gyakorlatilag — hogy úgy mondjam — illúzióvá válik az egész képviselet, az úgynevezett kijárásos képviselet, amely egyébként meglehetősen rendszeridegen, és a többpárti parlamenti demokráciáktól egészen távol áll.
Ez az illúzió egyébként, és ez a fajta ellentmondás az egyéni képviselő és az ahhoz tapadó illúziók, illetőleg a gyakorlat között még egy másik ponton is meglehetősen élesen felvetődik. Ez pedig az önkormányzatok és a képviselő viszonya. Nem egy helyen más pártállású az önkormányzati többség, mint az illető terület parlamenti képviselője. Az általam mérhető tapasztalatok azt mutatják, hogy ez viszont teljes egészében megakadályozza vagy nagymértékben gátolja az adott terület önkormányzati testületének és az adott terület képviselőjének az együttműködését a fennálló politikai bizonytalanságok és bizalmatlanságok miatt. Míg ha egészséges és tisztán kimondottan lobby érdekekről beszélünk, akkor ezt oly módon lehet, illetőleg lehetne megvalósítani, hogy az adott önkormányzat, a meghatározott többségű önkormányzat annak a pártnak a frakciójához, csoportjához vagy képviselőjéhez fordul, amely legközelebb áll a terület önkormányzati képviselőjéhez.
Ezek előrebocsátása mellett a konkrét törvénytervezettel kapcsolatosan három kérdést, egészen röviden az idő miatt. Az első sokat vitatott és az előző szónokok által is többször érintett kérdés a külföldön élő magyar állampolgárok választójoga. Tulajdonképpen egy mondattal el lehetne intézni, hiszen legelőször tán Salamon képviselő úr elmondott erről mindent, mi szól mellette, mi szól ellene. Az előttem fölszólalók is, többek között Csurka István is több mindent elmondott. Egy mondatot talán kifelejtett belőle, hogy az én ismereteim szerint 1956-ban nem csupán hazafiak hagyták el ezt az országot, hanem nagyon sokan olyanok, akik féltek egyfajta felelősségre vonástól, magyarul, az ÁVH, tehát az ÁVO kötelékébe tartozók közül is nagyon sokan kimentek, akik most szintén kint élnek. Tehát természetesen mindez talán csak egy nóvum az érvek sorában, én azt hiszem, hogy végül is sokkal nagyobb politikai jelentősége, mint tényleges jelentősége van a külföldön élő magyarok választójogának. Úgyhogy én a magam részéről — elfogadva a számos fenntartást, de — azt mondom, hogy végül is semmi olyan kivetnivalót nem tudok benne találni, ami miatt ennek elfogadását ne javasolnám a tisztelt Háznak.
Van azonban két olyan része ennek a törvénymódosítási tervezetnek, amit igen furcsállva nézek. Az egyik a szűrőrendszer szigorítása, a másik pedig a nemzetiségi képviselet. És itt mondtam vagy reméltem, hogy ez a törvénytervezet, módosítási tervezet már egy stabil demokrácia törvénymódosítási tervezete, mert egy stabil demokráciában a parlamenti pártok, a parlamentbe bejutott pártok nem félnek a megmérettetéstől. Nem félnek a parlamenten kívül rekedt erőktől. Tehát gyakorlatilag ez a fajta kopogtatócédula-gyűjtés, ajánlócédula-gyűjtés, ami benne maradt a törvényben, így a stabil fejlett demokráciákban nincs benne.
Én természetesen ezt szükségesnek tartom, sőt valahol a szigorítását is szükségesnek tartom, ha valaki kívülről akar bekerülni. Magyarul, a parlamenti pártok saját jogon, azon a jogon, hogy ők bekerültek a Parlamentbe, állíthassanak minden egyéni képviselői kerületbe jelöltet, majd megméri őket a közvélemény, majd megméri őket az állampolgár, és ennek a hatására vagy bekerül vagy nem kerül.
A Parlamenten kívüli pártoknál tenném csak kötelezővé az ajánlócédula gyűjtését, és a függetleneknél természetesen, akik nem parlamenti párt támogatásával indulnak. Itt akár egy megemelt, akár egy jelentősen megemelt számmal, tehát nem a 750, hanem 1500, 2000 ajánlócédula gyűjtését az adott választókerületben, mert ha ezt eléri egy választókerületben az adott jelölt, akkor ez azt jelenti, hogy a pártra tulajdonképpen van társadalmi szükség, tehát jogosult arra, hogy ebben az össztársadalmi politikai versenyfutásban részt vegyen. Akik korábban elnyerték ezt a jogot, ők a helyezés jogán, a korábbi helyezés jogán jogosultak erre az indulásra.
A másik tényező, ami ellentmond megítélésem szerint egyrészt a demokráciának, másrészt a szűrőrendszer szigorítása igényének, ez a bizonyos 4% és 5% igény. Ez is, végül is ha úgy veszem, csak politikai kérdés, hiszen a 4%, 5%, gyakorlatilag majdnem mindegy.
(13.10)
Azonban maga a politikai akarat egyértelműen — legalábbis nekem — azt mutatja, hogy az a cél, hogy a jelenlegi pártstruktúra konzerválása következzék be, hogy a jelenlegi parlamenti pártok — bár nyilván más arányokban, de — a lehetőség szerint ismét minél inkább egymás között osszák fel a létező mandátumokat, és minél kevesebb teret adjanak azoknak a pártoknak, amelyek jelenleg mandátummal nem rendelkeznek.
Emellett egy gyakorlati érv is szól az ellen, hogy szigorítsuk ezt a bizonyos 4%-os határt, hiszen mi történik azokkal, akik kint rekednek. Két lehetőségük biztos kínálkozik, s mind a kettőt már valahol volt alkalma tapasztalni ez alatt a három év alatt is a magyar demokráciának. Az egyik az utca — mert hova menjen, megy az utcára —, a másik viszont, és ez sokkal veszélyesebb: a jelenlegi pártrendszernek a bomlásához, illetőleg szétfeszítéséhez vezethet. Mert azok a szélsőségek, kisebbségek vagy nevezzem őket bárhogy, akik nem jutottak a küszöbérték miatt be a Parlamentbe, azok ha nem az utcára, akkor nyilván a parlamenti pártok soraiba fognak betörekedni, hogy a parlamenti pártok soraiban valamilyen hangot, hangulatot, erőt árasztva pozíciókat szerezzenek, és a már bejutott pártok arculatát a saját képükre próbálják meg formálni.
Természetes ellenérv és ismert ellenérv ez ellen, hogy a kormányozhatóság követelménye azt kívánja, hogy minél kevesebb parlamenti párt — jól megválasztott arányban — vegyen részt. Ezzel kapcsolatosan csak két nagyon rövid megjegyzésem van. Az egyik, a történelem bebizonyította, hogy az egypártrendszer nem a legtökéletesebb kormányzati formát eredményezte. A másik pedig jelenleg a lengyelországi választások eredményeiből — amire már többen hivatkoztak — számosan láthatják és mondják, hogy nincs egy tényleges társadalmi reprezentáció, tehát számos olyan erő maradt kívül a parlamenten, amely nélkül most igen nagy gondban van a győztes erő, hogy hogyan lesz tovább. És a harmadik, holott csak kettőről szóltam előzőleg, a bizonyos konstruktív bizalmatlanság intézménye, amely gyakorlatilag a jelenlegi kormányzati hatalmat bebetonozottá teszi, hiszen aligha létezik olyan erő, amely ténylegesen alkalmas arra, hogy ezt kimozdítsa, hiszen a miniszteri felelősség ugye gyakorlatilag ismeretlen fogalom, pillanatnyilag a miniszterelnöki felelősség dominál. Úgyhogy a törvénytervezetnek ezt a részét én a magam részéről nem tudom támogatni, és kérem képviselőtársaimat is, hogy a szűrőrendszer szigorítása ellen szavazzanak majd, ha arra kerül a sor.
A második, többek által emlegetett rész a nemzetiségek képviselete. Én ennek a politikai indokait értem, hiszen 1989-ben és 1990-ben az összes politikai párt komoly ígéretekkel fordult a nemzetiségek felé, hogy majd biztosítják az ő demokratikus jogaikat, biztosítják a parlamenti képviseletüket, mindent megadnak nekik. Nagyon helyesen, jelzem. Azt a politikai okát is értem, hogy a hatalom fel kívánja mutatni kifele a szomszédos országoknak, hogy lám, itt tökéletes a demokrácia, lám, nálunk egy pozitív diszkriminációval egészen kis nemzetiségek is parlamenti képviseletet kapnak.
Itt csak megjegyzem, hogy 13 parlamenti helyről szól a törvénytervezet. Én több képviselőtársamat megkértem, hogy sorolja fel azt a szerintem ebből logikusan adódóan 13 kisebbséget, amely létezik Magyarországon. 6-7-ig jutott el az, aki a legtöbbet tudta. Jelzem, a Belügyminisztériumhoz nem fordultam, nyilván ott azért ennél pontosabb és tökéletesebb felsorolást kaptam volna. Ezt csak azért mondom, hogy az általam ismert átlag parlamenti képviselő nem tud 13 nemzetiséget felsorolni kapásból, de lehet, hogy néhány órai gondolkodás után ez sikerülne neki.
Tehát a politikai indokát ilyen módon megértem; kifelé felmutatni, de befelé szakmailag teljességgel indokolatlan. A nemzetiségi képviselő egyrészt nemzetiségi, másrészt viszont egy individuum, egy politikai töltetet hordozó egyén, és mint ilyen — mint amiről Csurka István is beszélt, Tölgyessy Péter is beszélt — elválaszthatatlan, hogy adott kérdésben legyen állásfoglalása. Márpedig ez az állásfoglalás ez vagy ilyen vagy olyan, vagy kormánypárti vagy ellenzéki, vagy adott esetben semleges, de mindenféleképpen olyan kérdésekben dönt, amihez tulajdonképpen de facto nem lenne joga. Vagy ha azt mondom, hogy joga van, mert pozitív diszkriminációt alkalmazok vele szemben, akkor megkérdezem, hogy meddig terjed a pozitív diszkrimináció, elterjed-e az adócsökkentésig a kisebbségekkel szemben, kiterjed-e a katonai szolgálatnak a megtagadási lehetőségére azon a jogon, mert kisebbség; meddig terjed? Tehát tulajdonképpen mit akarok diszkriminálni, pozitív módon természetesen: azt, hogy ő nemzetiség, vagy pedig a kirakatba szeretném tenni, hogy itt van, ez nekem van, és utána később csak kerülgetem és nem tudok vele mit csinálni, néha-néha leporolom.
A másik veszély ezzel kapcsolatosan természetesen technikai jellegű problémákkal szemben, miszerint alakíthatnak-e frakciót, csatlakozhatnak-e frakcióhoz, van-e önálló vezérszónok-állítási joguk, milyen szerepük van, ha nem csatlakozhatnak a függetlenekhez, hol van törvénymódosítási javaslatuk és így tovább és így tovább. A további problémát az veti fel, hogy a szervezett fellépésük ellen tud-e valamit tenni a Parlament. Vagy ha nem tud, átülhet? Akkor továbbra is nemzetiségi marad vagy nem marad nemzetiségi?
Végül is erre a problémára lenne megoldás, tisztelt Ház, mégpedig igen-igen praktikus megoldás lenne, ez viszont azt jelentené, hogy néhány parlamenti párt kénytelen lenne azt mondani az általa korábban ígéretekkel elhalmozott nemzetiségeknek, hogy bocsánat, ebben a kérdésben tévedtem, nevezetesen ki kéne venni a törvényhozásból ezt a rendszert, vagy ezt valamilyen egyszemélyes képviselet, egy kváziombudsman útján — ez egy rossz szó, mert nem ide való, de kváziombudsman útján — itt benntartani egyszemélyben, és magát a testületet testületként a végrehajtó hatalomhoz áttenni. Magyarul, a Kormány mellé egy nemzetiségi tanácsot, bizottságot vagy valami ilyen testületet felállítani, akik adott esetben rendelkeznének vétójoggal a nemzetiséget érintő kérdésekben, adott esetben rendelkeznének véleményezési joggal szigorúan körülhatárolt kérdésekben, vagy adott esetben rendelkeznének törvénykezdeményezési joggal, szigorúan körülhatárolt kérdésekben.
Tehát mindezek figyelembevételével — látom, elnök úr, hogy az időm lejárt, amelyet, és ezt az egy mondatot tessék azért nekem megengedni, amelyet azok kértek tőlem, akik már elmondták, és nem ezen időkereten belül az ő mondandójukat, de ennek ellenére azért tartom magam hozzá, úgyhogy lerövidítve ezt a részt, a magam részéről ezt nem tartom járható útnak, ezt a demokráciát tulajdonképpen instabillá tevő, vagy instabil tendenciákat belevívő útnak látom, úgyhogy a magam részéről — és ezt aláhúznám, hogy a magam részéről — nem javaslom a tisztelt Háznak ennek az elfogadását. Köszönöm szépen. (Taps.)
