WACHSLER TAMÁS (FIDESZ)
WACHSLER TAMÁS (FIDESZ)
WACHSLER TAMÁS (FIDESZ) Köszönöm, Elnök Úr. Felszállt a fehér füst, megszületett a megállapodás, nagy valószínűséggel úgy tűnik, lesznek az országnak honvédelmi alapelvei.
A hatpárti módosító indítványban benyújtott szöveg, amely mellett Perjés képviselőtársam érvelt, valószínűleg egyik párt igényét sem elégíti ki teljesen - a felszólalások is erre utalnak -, de mindenkiét kielégíti valamennyire. Mivel a FIDESZ nevében én magam is aláírtam ezt a hatpárti módosító indítványt, ezért nem akarok az elfogadott szöveg megállapításain fanyalogni. Úgy gondolom, ez a beterjesztett szöveg valószínűleg a jelen helyzetben elfogadható legjobb - nem jó, de a jelen helyzetben a legjobb.
Amiért a mi örömünk nem teljes, nem az, ami a szövegben benne van, hanem az, ami nincs benne, Horváth Lajos képviselőtársamhoz hasonlóan. Sajnos, a kompromisszum ára az volt, hogy a tárgyaló felek két kérdésben megkerülték a megoldást, abban a két kérdésben, amiben nem sikerült az álláspontokat közelíteni egymáshoz. A dramaturgia szabályai szerint nekem most Horváth Lajos képviselőtársammal kellene vitatkoznom a határőrség kérdéseiről, de én most nem ezt fogom tenni, hanem a másik kérdésről fogok beszélni, mégpedig a hadsereg nagysága, illetve a rendelkezésre álló erőforrások közötti szakadék áthidalásával kapcsolatos kérdésről.
Annak mindenesetre örülök, hogy a vitát sikerült - és talán némiképpen a figyelmet is - erre a kérdésre ráterelni, mert határozott meggyőződésünk, hogy ez az a kérdés, ahol a legtöbb probléma gyökerét föl lehet lelni.
(19.10)
Tehát ha erre a kérdésre megoldást találnánk, akkor a FIDESZ megítélése szerint a honvédelemmel kapcsolatos legtöbb gondra megoldást találhatnánk. Úgy gondoljuk, hogy a kérdést nem lehet sokáig halogatni, mert az idő előrehaladtával egyre több anyagi és emberi áldozatba fog kerülni a megoldás.
Hogy a hadsereg elé állított feladatrendszer és a rendelkezésre álló lehetőségek között egyre mélyülő szakadék tátong, ezt nem csak a honvédelmi bizottság tagjai tudják, de az egész hivatásos állomány is, amely a mindennapokban tapasztalja ezt a saját bőrén. Ebből a helyzetből elvileg kétfelé lehetne elindulni. Vagy megnöveljük - méghozzá jelentős mértékben - a honvédelmi költségvetést, vagy pedig csökkentjük a HM kiadásait azáltal, hogy csökkentjük a haderő méretét. Hogy az előző lehetőség mennyire irreális, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a PM által előkészített költségvetési konszolidációs csomagterv. Mivel ez a dokumentum bizalmas minősítésű, nem idézhetek itt a Ház plénuma előtt belőle. Hasonlóképpen bizalmas a Kormány által már tárgyalás alá vont, és a HM által előterjesztett hosszú távú haditechnikai fejlesztési koncepció. Mivel ez is bizalmas, erről sem kívánok itt beszélni, de képviselőtársaimnak lehetősége van arra, hogy ezt a két dokumentumot megnézzék, és észrevehetik azt, ami szembetűnő, mégpedig azt, hogy a HM által megfogalmazott igények éves szinten körülbelül háromszor akkora költségvetést igényelnek, mint amit a Pénzügyminisztérium ebben a konszolidációs csomagban biztosítani szándékozik.
Így tehát marad a második verzió, tehát a haderő karcsúsítása. Itt egy félreértést szeretnék rögtön eloszlatni. A haderővel kapcsolatos racionalizálási csökkentési javaslataink nem érintik azt a jól képzett és mozgékony hivatásos állományt, amely méltán bír hazai és nemzetközi megbecsüléssel. A csökkentés éle nem ellenük irányul, éppen ellenkezőleg: értük történik.
Nem az ő állásaikat érintené, hanem elsősorban a sorállományt. Célunk az, hogy megőrizzük a jól képzett hivatásos állományt, de ennek előfeltétele az, hogy értelmes feladattal tudjuk őket ellátni. Ez pedig nem lehetséges a jelenlegi struktúra megtartásával. Aki tehát a hivatásos katonák közül fél a változtatástól, fél a továbblépéstől, fél a szakmai kihívásoktól, az okkal ellenzi a változtatásokat, de aki arra vágyik, hogy értelmes tevékenységet végezhessen, az igenis érdekelt ebben a reformban.
A reform egyik követelménye lenne a sorkatonai szolgálati idő csökkenése. Ez azonban - nem győzöm eléggé hangsúlyozni - csak mellékes, bár számunkra természetesen örvendetes következmény, és nem cél, nem ez a cél. Még az sem biztos, hogy a sorkatonai szolgálati idő csökkentése azt jelenti végső fokon, hogy az állampolgároknak kevesebbet kell katonáskodni, a rendszer ugyanis valószínűleg akkor teljes, ha a másik oldalon viszont megnő a tartalékos katonai szolgálat jelentősége és egyben az időtartama. Nem a lehetőség időtartama, hanem a gyakorlati megvalósulásé. Lényegesen több tartalékos katonai szolgálatot kell teljesíteni.
Minden változtatásért, de mindenképpen döntésért kiált. De vajon ki a felelős a megoldás elmaradásáért? A katonák joggal hivatkoznak arra, hogy a katona csakis a kapott parancsot hajtja végre, mert a rendszer úgy van megtervezve, hogy csakis azt legyen képes végrehajtani, feltéve persze, hogy ez a szolgálati szabályzatnak megfelelően határozott és egyértelmű. Ez így igaz, minthogy abban sincs vita, hogy a haderőfejlesztésben, de általában a hadsereg feladatainak meghatározásában a politikának kell kimondani a végső szót. Márpedig ez - úgymond - nem történt meg, amivel lehetetlen helyzetbe hozzuk a hadsereget.
Egy hasonlattal megvilágítva: arra kényszerítjük a hadsereget, hogy fektessen egy 10 méter hosszú pallót az egymástól 15 méter távolságra álló pillérekre, ily módon hidat alkotva a patak fölött. Hogyan lehetséges ez? A HM eddigi álláspontja szerint csak egyféleképpen, ha kerítünk egy 15 méteres pallót, azaz, ha felemeljük a költségvetést. És hogyha nem találunk? Akkor nincs megoldás? Akkor nincs híd? Azaz akkor nincsen haderő?
Valóban el kell ismerni, a Honvédelmi Minisztérium a parancsnoksággal egyetemben évről évre minden költségvetési vitában, különösen a honvédelmi bizottság ülésén - ezt a bizottsági tagtársak igazolhatják - őszintén rámutatnak arra a drámai ellentmondásra, amely a pillérek távolsága és a palló hosszúsága között fennáll.
Az ezekből az előterjesztésekből kimondva, kimondatlanul adódó, szerintünk egyedül lehetséges megoldást, a védelmi kiadások növelését azonban a gazdaság jelenlegi, és sajnálatos módon akár hoszszabb távra is prognosztizálható helyzete gyakorlatilag kizárja.
A HM mégsem kínál alternatívákat a politikai döntéshozók felé, pontosabban a Parlament felé. Fel sem veti, hogy mi történne, ha mondjuk a pilléreket a palló hosszának megfelelő távolságra vernénk le. Hátha a patak szélessége ezt lehetővé teszi. Hátha lehetővé tesznek egy kisebb hadsereget a Magyarország biztonságpolitikai helyzetét befolyásoló tényezők fejlődési tendenciái.
A hadsereg nagysága körüli vita egy szélesebb, a biztonságpolitikát érintő felfogásbeli különbség megnyilatkozása. Arról van szó, hogy alapvetően másként képzeli el a katonai vezetés a Magyarországra leselkedő fenyegetések mibenlétét, mint mi, vagy mint a biztonságpolitikai koncepció, sőt amint azt a tárgyalt előterjesztés egyik-másik mondata is sugallja. Ők - úgy tűnik - a legrosszabb elképzelhető esetnek a hagyományos háborút tartják a klasszikus minták szerint, amikor két szembenálló ország politikusai eldöntik, hogy a politikai vitákat a továbbiakban lényegrehatóbb érvekkel fogják folytatni, szépen, tervszerűen mozgósítják az országaik gazdasági, katonai, emberi erőforrásait, felvonulnak, a csapatok szétbontakoznak és így tovább.
Ekképpen lehetne összefoglalni a háborúról vallott konzervatív koncepciót, ami egyébként jelen pillanatban minden kelet-európai hadsereg szerkezetében is megjelenik. Még rövidebben talán úgy lehetne ezt megfogalmazni, hogy mozgósítással alakul, tehát kerethadsereg, tehát tömeghadsereg.
Nos, a FIDESZ ezzel szemben úgy látja, hogy egyrészt a kétoldalú szembenállás megszűnte miatt, másrészt pedig a biztonság nemzetközivé válása miatt ezt a koncepciót a gyakorlati felkészülés során, hála istennek, nagyjából el lehet felejteni. Ez azonban, sajnos, nem jelenti azt, hogy teljesen megszűntek azok a veszélyek, amelyek elhárításához katonai erőre lenne szükség. Sőt, amint azt például a barcsi incidens is ékesszólóan bizonyította, bizonyos katonai természetű veszélyek valószínűsége kifejezetten megnőtt. Ezek a kihívások azonban nemcsak valószínűbbek, de jellegük is eltér az előbb elmondottaktól, sokkal gyorsabban generálódnak, gyorsabban el is múlnak, céljuk is többnyire lokális, és ezért természetesen más elvárásokat támasztanak a haderővel szemben is, gyorsan, rugalmasan reagálni képes hadsereget tesznek szükségessé.
Visszatérve az előző gondolatra: az nem jelenti alternatívák felmutatását, hogyha egy gyakorlatilag megvalósíthatatlan megoldással egy elvileg elfogadhatatlant állítanak szembe. Azaz vagy arányait tekintve - teszem azt másfélszeresére vagy kétszeresére - növeljük a védelmi kiadásokat, vagy pedig a hadsereg rövidesen a klinikai halál állapotába kerül, ahonnan már csak súlyos károsodások árán van visszatérés. Parancsra tettem, erre joggal hivatkozhat a húsz-egynéhány ezer hivatásos katona, de nem kivétel nélkül mindenki. Nem kaptam parancsot alternatív megoldások kidolgozására, erre hivatkozhat joggal, mondjuk a vezérkar úgy egészében, de nem mindenki kivétel nélkül. Valakinek ki kellett volna adni azt a parancsot, akár a megfelelő politikai döntést be sem várva. Hiszen csak formálisan korrekt az az álláspont, hogy mondjátok meg, hogy mi a feladatom, és majd én akkor megoldom.
A vezetés legmagasabb szintjein ennél lényegesen szigorúbb elvárásoknak kellene érvényesülni, amelyek számot vetnek a politikai döntéshozó majdnem szükségszerű szakmai inkompetenciájának tényével, s azt kellene mondani, a rendelkezésekre álló erőforrásokból ilyen és ilyen feladatok megoldása lehetséges, amelyeknek pozitív és negatív következményei ezek és ezek. Kérem a döntést most már az alternatív lehetőség ismeretében.
Ilyen alternatív lehetőségek felvázolására, az elmúlt két és fél évben nem tudok visszaemlékezni egyetlenegy esetre sem, hogy sor került volna. Természetesen a Parlament - azon belül a honvédelmi bizottság is, azon belül személy szerint jómagam is - felelős, mert talán nem tettünk meg mindent azért, hogy mégiscsak valódi döntési helyzetbe lavírozzuk magunkat, hogy valós alternatívákat kényszerítsünk ki.
A dolognak azonban részben objektív oka van. Az első időszakban úgy viselkedtünk, mint a tapasztalatlan sofőr, aki beül a kocsiba, elindítja, valami furcsa zörejt hall a motorból, de mivel nem tudja mit is jelent ez a szokatlan hang, nem áll meg, továbbhajt, abban bízva, hogy így is eljut a legközelebbi szervizállomásig.
(19.20)
Mi is hallhattuk a legelső naptól, hogy milyen problémái vannak a honvédségnek, de nem tudtuk értelmezni a kétségtelenül észlelhető jelzéseket, hagytuk, hogy a motor tovább darálja a fogaskerekeket.
Hasonló jellegű a Kormány, illetve a HM vagy azon belül személy szerint a miniszter úr felelőssége is, legfeljebb fokozati különbségek vannak. Minél nagyobb lehetősége van vagy volt valakinek javítani, annál inkább kritika illeti, hogyha nem élt vele, hiszen a nem döntés is, döntés.
A vezérkar, illetve a honvédség parancsnoksága - illetve, hogy pontosítsunk, azon belül is csak néhány ember - felelőssége ahhoz a szerelőhöz hasonlít, aki ott ül a sofőr mellett, hallja a zörejt, tudja is vagy legalábbis sejti, hogy mit jelent, és azt is tudja, hogy a kocsi az is lehet, hogy elgurul még vele néhány kilométert, de az is lehet, hogy a következő emelkedőnél lerobban. Tehát tudja a lehetőségeket, tudja, hogy miből mi következik, de nem szól a vezetőnek, nem figyelmezteti, hogy milyen következménye lehet annak, hogyha nem állítja meg a kocsit, mielőtt a motor darabokra esik.
A fentebb elmondottakon kívül persze lehet egy másik oka is annak, hogy a katonai vezetés húzódozik az igazi haderőreformtól. Ez egy valószínűleg reális félelem. Attól tartanak, hogy bármiféle radikális átszervezés, ami megfelelő helyen forrásokat szabadítana fel, hogy más helyen azután - ezen források felhasználásával - elkezdődhessen a kitörési pontok keresése, minden bizonnyal azzal járna, hogy az Országgyűlés vagy a Kormány két kézzel kapna az alkalmon, hogy elvonja ezeket a forrásokat a tárcától.
Azért tehát, hogy a továbblépésnek ezt az akadályát is eltakarítsuk, egy módosító indítványt nyújtottam be, aminek egyik része a látszámcsökkentést célozza, de ezzel szorosan összefügg egy módosító indítvány, az a másik rész is, amiben azt indítványozom, illetve indítványozzuk, hogy ez járjon együtt a honvédelmi költségek reálértékének megőrzésével.
Hangsúlyozom, ez a két fél, a módosító indítvány két fele csak együtt értelmezhető.
Ez természetesen - a reálérték megőrzése - lényegesen kevesebb, mint amit a Kormány által már tárgyalt haderő-fejlesztési koncepció előirányoz, de lényegesen több annál, mint amit a költségvetési konszolidációs csomag biztosítana a honvédség számára, sőt annál is több, amit eddig a Parlament a honvédség számára biztosítani tudott.
Tisztelt Ház! Lesz tehát egy elfogadott honvédelmi koncepció, de ezekre a kérdésekre nem lesz most megoldás. Úgy hiszem azonban, hogy ez a kérdés lényegesen többet ér, mint az, hogy itt most elhangzik néhány egymással ütköző vélemény, de a kompromisszum kedvéért elkerüljük, és nem beszélünk róla a továbbiakban.
Úgy gondolom, hogy kár lenne a vitát itt és most félbehagyni, amikor szerintünk elérkeztünk ahhoz a részhez, ami igazán érdekes. Ugyanakkor nem akarjuk ezzel a kérdéssel rabolni a Ház idejét, és nem fogjuk, tehát nem akarjuk lehetetlenné tenni a megállapodást, lehetetlenné tenni a honvédelmi alapelvek konszenzusos elfogadását, hiszen tudjuk, hogy ebben a kérdésben itt és most nehéz kompromisszumot találni, sőt lehetetlen.
Azt javaslom tehát, hogy keressünk más fórumokat arra, hogy ezt a kérdést a legapróbb részletekig megvitathassuk, az érvek ütközhessenek. Hogyha tetszik, a tárca nevében az államtitkár úr tekintheti ezt egyfajta szakmai vitára való kihívásnak is.
Ha a tárca elfogadja ezt a kihívást, és hajlandó más fórumokon tovább vitatni ezt a témát, akkor úgy gondolom, hogy egy érdekes vitának nézünk elébe.
Tisztelt Ház! A módosításokkal együtt a honvédelmi alapelvek hatpárti módosított változatát elfogadásra javaslom. (Taps.)
