PÁLOS MIKLÓS, DR. (KDNP)
PÁLOS MIKLÓS, DR. (KDNP)
PÁLOS MIKLÓS, DR. (KDNP) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! 1990. május 24-én a köztársasági elnök államtitkárrá nevezett ki, s ettől kezdve intézem az egyházi ügyeket. Én nem tudom, észrevették-e: egyházi ügyekben visszafogottan nyilatkoztam, mert úgy ítéltem meg, hogy egyházi ügyekkel foglalkozó államtitkár próbáljon a józan tárgyilagosság talaján szemlélő lenni.
Miután az Egyházügyi Hivatal megszünése után az államtitkárság szerepe alapvetően változott meg, és mindösszesen egy katalizátorként működő érdek-képviseleti tevékenységet látott el, úgy gondoltam, hogy munkámat akkor végzem a leghatékonyabban és a legjobb eredménnyel, ha - elnézést a kifejezésért - nem silányítom politikai csatározássá azt, amivel megbíztak.
Most azonban elérkeztem ahhoz a ponthoz, amikor már tovább nem lehet hallgatni, mert úgy ítélem meg, hogy az általam képviselt egyházak jól felfogott érdeke azt kívánja, hogy a továbbiak során… (Juhász Pál: Mit kepvisel?) Parancsol, Juhász képviselő úr? (Juhász Pál: Az államot vagy az egyházakat képviseli?) Az egyházakat képviselem. (Juhász Pál: Köszönöm. - Szórványos taps a bal oldalon.)
Én megmondtam, hogy egy katalizátor szerepét töltöm be az állam és az egyház között - ha ebből nem érti, hogy mi van …Elősegítem a folyamatokat, amelyek az egyházak felől irányulnak az állam felé és amelyek az államtól az egyházak felé.
Én úgy gondolom, hogy a bajok eredője tulajdonképpen a lelkiismereti és vallásszabadságra, valamint az egyházakról szóló törvény megalkotására vezethető vissza. Ez a törvény még 1990 februárjában fogadtatott el. A törvény lényegében egy, az amerikai törvényhez legjobban hasonlító szisztémára épült, figyelmen kívül hagyva az európai jogalkotást, mind a de lege lata, mind a de lege ferenda szabályozást.
Azt hiszem, hogy minden baj eredője - ami ebben a teremben itt most elég parázs vitává fajult - oda vezethető vissza, hogy a lelkiismereti és vallásszabadságról szóló törvény alapvető kritériumokat nem szabott, és nem szabályozott olyan feltételeket és olyan kérdéseket, amik elkerülhetetlenek egy vallásügyi törvénynél.
Mint ismeretes, az 1990. évi IV. törvény azt mondja, hogy 100 fő alapíthat egyházat Magyarországon, ha megalkotja az alapszabályát, megválasztja a tisztségviselőit, és nyilvántartásba véteti magát. Hiányzik azonban a törvénynek a legfontosabb eleme, ami tulajdonképpen vallásügyi, egyházügyi, lelkiismereti és vallásszabadsági törvénnyé teszi, mégpedig az, hogy minden ilyen közösség, amelyik 100 fővel megalakul, rajzolja fel magának a maga istenképét.
(19.00)
Hátha már lelkiismereti és vallásszabadságról vagy egyházakról beszélünk, akkor meg kellene határozni ebben az alapszabályban azt, hogy miért egyesülünk, kit imádunk vagy mit imádunk. Mert a buddhisták szerint egész más vallási tételek uralkodnak, más az iszlám felfogása, és más a keresztény vallás felfogása ezekről, és a törvény egyszerűen nem igényli a közösségektől, hogy megjelöljék, hogy tulajdonképpen mire szerveződtek, mi az, amiért ők vallási közösségnek tekintik magukat.
Ez aztán oda vezetett, hogy pillanatok alatt Magyarországon 50 egyház szerveződött, és mind az 50 egyház jelentkezik most költségvetési támogatásért, mert tulajdonképpen a törvényi feltételek ezt biztosítják számukra.
Annak érdekében, hogy megfelelő kitekintésünk legyen a nemzetközi világba, egy összehasonlító adatgyűjtést végeztünk, és megállapítottuk, hogy Európában egyetlen olyan ország sincs, amely ilyen alacsony létszámhoz kötné a vallási felekezetek, egyházak, vallási közösségek szerveződését.
Én azt hiszem, hogy ide vezethető vissza az, hogy most egyfajta szektaprobléma jelentkezik itt a Képviselőház előtt, és a vallásfelekezetek, egyházi közösségek, egyházak igazán nem tudtak egy békés hangulatot teremteni akkor, amikor az anyagi támogatást igényelték az állami költségvetéstől.
Sajnos, nehezíti a helyzetet az, hogy a Művelődési Minisztérium, amely a törvény értelmében az igények begyűjtésére jogosult, és tulajdonképpen neki kell az Országgyűlés elé terjeszteni az igényeket, egy régi és elavult módszer szerint összehozza az egyházakat egy tanácskozásba, és ezen a tanácskozáson aztán az egyházak - nem mindig kívánatos módon - egyfajta vitát kezdeményeznek, és egy vita gerjed, és ahogy megfogalmazta a képviselőtársam, egymás zsebéből éneklik ki a támogatást.
Magyarországon a háború előtt a vallási hovatartozásról egyértelmű és félreérthetetlen statisztikai adatok álltak a rendelkezésre, hiszen akkor bizonyos adatok felvételénél a vallási hovatartozást meg kellett jelölni. Ennek alapján kialakult, hogy a hívők Magyarországon melyik egyházhoz tartozónak vallják magukat. Egy hozzávetőleges becslés arra a megállapításra jutott, hogy ez az arány 1945 után nem tolódott el. Mert sem tömeges áttérés nem történt egyik felekezetről a másikra, és nem történt egy olyan változás, hogy az egyik felekezetet, vallási közösséget vagy egyházat nagyobb tömegben hagyták volna el, mint a másikat.
Az igaz, hogy az 1988-as reprezentatív statisztikai felmérés óta nem készült semmiféle adatfelmérés, de a lényeg az, hogy a háború előtti és a megnyugtató adatokon nyugvó egyházi hovatartozás kétséget kizáróan kimutatható. A közszájon és a köztudatban mozgó adatok szerint a katolikus egyház követői 60-70% között vannak, a református egyház követői körülbelül 20% körül, az evangélikusoké 5% és minden egyéb vallási közösség, felekezet vagy egyház 1% - külön-külön 1% - alatt van.
Amikor a Művelődési Minisztérium kapta meg az állami egyházügyek intézésének lehetőségét, mert megszüntették az Állami Egyházügyi Hivatalt, és az Egyházpolitikai Titkárság már nem foglalkozott ilyen tevékenységgel, akkor kialakítottak egy olyan elosztási formát, hogy összehívták valamennyi egyházat, tettek egy javaslatot, és miután az egyházakat általában jó szándékú, jámbor, békés emberek képviselik, ebből vita nem gerjedt, s a Művelődési Minisztérium - mint egy direktíva - odakerült aztán a költségvetés elé.
Tudjuk, hogy a korábbi költségvetési viták hogy folytak, milyen elvek alapján osztották el a pénzeket, és gyakorlatilag egy félperces határozattal ezeket elintézték. Sajnos, ez a gyakorlat már nem állja az idő próbáját. Én úgy ítélem meg, és miután, mint mondtam, katalizátor szerepét töltöm be, mert mind a két irányból jövő igényeket megpróbálom tárgyilagosan felmérni és a másik irányba közvetíteni, az egyházak részéről súlyos elégedetlenség van. Nemcsak azért, mert az előbb említett arányok az egyházak részére juttatott támogatásban nem nyilvánulnak meg, és nem tükröződnek, hanem azért is, mert az egyházaknak gyakorlatilag nincs semmi lehetőségük arra, hogy valamilyen formában próbálják orientálni a törvényalkotást, hogy ezektől a mesterségesen kialakított arányoktól eltérjenek.
Engedjék meg, hogy én kommentár nélkül - egy rövid számítás végzése után - a tisztelt Ház elé tárjam, hogy milyen abszolút összegek jöttek ki. A katolikus egyház részére az 1993-as tervezet szerint 1 milliárd 800 millió forint jutna, a reformátusoknak 754 millió, az evangélikusoknak 252 millió. A többi kisebb egyházzal nem foglalkozom, ott lényegében kibékíthetetlen ellentétek nincsenek, és valamennyi nagy történelmi egyház az elosztást, ami jutott részükre, jóváhagyólag és megértőleg tudomásul veszi.
Az arányeltolódás kétségkívül észlelhető, én ezt csak puszta tényként regisztrálom és mondom el, nem kívánok állást foglalni, hogy most kinek van igaza, kinek nincs, és hogy ez miért alakult ki.
Hogy miért alakult ki? Azért alakult ki, mert hatféle jogcímen kapnak az egyházak támogatást: a hitéleti tevékenységtől egész a közgyűjtemények támogatásáig különböző címeken.
Amikor a hitéleti tevékenység támogatását veszik figyelembe az előterjesztők, mert végül is az egyházak azt szavazták meg, amit előterjesztettek nekik, szolgai módon igazodva a többéves rossz beidegződéshez és gyakorlathoz, akkor még ezeket az arányokat fel lehetett ismerni, de a különböző jogcímeken - és ez az Országgyűlés elé terjesztett anyagból kiderül -, a különböző jogcímeken szánt juttatásoknál már ezektől az arányoktól eltértek, és semmi indoka nincs annak, hogy a legalább olyan nagy súllyal jelen levő egyik egyház a másiknak a javára vagy a rovására gyarapodjék, illetőleg szegényedjék.
Nekem az a meglátásom, hogy az egyházak részére egy jogcímen kellene juttatást adni, ez pedig az egyházak minden olyan tevékenysége, amit vállalnak, a hitélettől egész a hitoktatásig, és ebben az esetben lehetne tartani azokat az arányokat, amelyek megnyugtató statisztikai adaton alapulnak, pontosan azért, mert egyszer történt egy hiteles felmérés, ezen a felmérésen semmiféle olyan változás nem történt, ami indokolttá tenné, hogy esetleg a valláskövetők között aránytalan eltolódás lenne.
Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Az egyházak részére biztosított állami támogatás azért szükségeltetik, mert az egyházak évszázadokon át a társadalom egyik legfontosabb értékhordozói voltak. Az elmúlt 40 év alatt az egyházak tevékenységét igyekeztek beszorítani a templomok falai közé, és tulajdonképpen a vagyonuk elkobzásával gyakorlatilag az állami támogatás nélkül működésképtelenné tették volna őket. Semmi olyan gazdasági változás nem következett be az egyházak életében, ami indokolttá tenné azt, hogy egyik pillanatról a másikra ezt az állami támogatást megvonják.
Mészáros Istvánnal egyetértek, hogy meg kell teremteni az egyházak önfinanszírozását, lehetőleg az állami függőséget meg kell szüntetni, de az az érzésem, hogy ez nem ennek a Parlamentnek a működése idején fog bekövetkezni, hanem ez egy sokkal hoszszabb és sokkal bonyolultabb folyamat. Ha elismerjük, hogy a társadalomban az egyházak fontos tényezők, a lelkek gondozása igenis szükséges, mert erre van egy igény, akkor az egyházak támogatását mindaddig biztosítani kell, amig az egyházak saját maguk fenntartását nem tudják megoldani.
Ki merem jelenteni itt erről a helyről, hogy az állam semmiféle befolyást nem akar gyakorolni annak ellenében, hogy az egyházakat támogatásban részesíti, és mindenki felhatalmaztatott arra, hogyha ilyet észlel, ilyet tapasztal, elsősorban az egyházi vezetők, azt azonnal tegyék szóvá. Biztosíthatom önöket, hogy az az államtitkárság, amelyik az egyházi ügyekkel foglalkozik, ilyen ügyekben soha semmilyen ténykedést nem végzett, ilyen panaszt egyszerűen nem lehet előterjeszteni, mert nem létezik.
Szeretnék még egyszer hivatkozni arra, hogy az egész igényfelmérés és az egyházak tanácsa által, e nagy grémium által megszabott elosztási elvek gyakorlatilag ellentmondás nélkül történtek, egyfajta direktívát vettek tudomásul.
(19.10)
Az előterjesztéssel messze nem értek egyet, nem azért, mert szekták vannak vagy szekták nincsenek. Ha már egyszer a törvény szerint Magyarországon vallásként, felekezetként, egyházi közösségként működhet, akkor pontosan olyan alanyi joga van a támogatásra, mint annak, amely esetleg ezeréves múltra tekint vissza. A jövendő törvényalkotás feladata az, hogy fenntartja-e ezt a szabályozást, vagy pedig igenis egy sokkal szigorúbb feltételhez köti azt, pontosan azért, hogy a hívő emberek érdekeit védje. Hiszen nagyon jól tudjuk, hogy nagyon sok panasz érkezik a most szerveződő szekták tevékenysége ellen, de ennek elbírálására nem mi vagyunk jogosultak.
Mindezek figyelembevételével szeretném tájékoztatni a Parlamentet, hogy az elosztás elveivel és a bizottság által előterjesztett anyaggal messze nem értek egyet, és a Kereszténydemokrata Párt ezt a határozati javaslatot nem fogja megszavazni. Köszönöm szépen. (Szórványos taps.)
