WACHSLER TAMÁS (FIDESZ)
WACHSLER TAMÁS (FIDESZ)
WACHSLER TAMÁS (FIDESZ) Köszönöm, Elnök Úr. Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! 1990 vége óta most először fordul elő az az örömteli esemény, hogy nem valamiféle botrányos ügy kapcsán kerül a honvédelem terítékre a Parlamentben.
Közhely, hogy a magyar fegyveres erők fegyverzete nemhogy a NATO-tagállamokétól, de még a szomszédainkétól is elmarad. Ki-be járkálnak a szerb légierő gépei az ország légterében, és ha nem olyan udvariasak, hogy kellő magasságban repüljenek, nemhogy elfogni, de jószerével észrevenni sem tudjuk őket.
Alig-alig folyik kiképzés, ami alapjaiban veszélyezteti a fegyveres erő hadrafoghatóságát. Egymást követik a sorkatonákat érő atrocitások, az ezzel kapcsolatos elégedetlenség miatt már zendülésre is sor került, és a katonák helyenként szinte állati sorban élnek. A hivatásos állomány presztízse soha nem látott szintre süllyedt, anyagi megbecsültségük katasztrofális, jövőképük bizonytalan, tág teret nyert a kontraszelekció. (Közbeszólás: Aj-aj!)
A honvédelemmel kapcsolatos jogalkotás semmiféle valódi eredményt nem tud felmutatni, a jogbiztonság legelemibb követelményei sem érvényesülnek, továbbra is viták folynak a fegyveres erők irányítása körüli hatáskörökről, és a sort a végtelenségig folytathatnánk.
Eddig szinte nem is telt el olyan hét, hogy valamilyen formában ne szembesültünk volna a honvédelem válságjelenségeivel. Nem kell a honvédelmi bizottság tagjának, hivatásos vagy sorkatonának lenni ahhoz, hogy lássuk, a Magyar Honvédség ezer sebből vérzik, és az egyes emberek, a tisztességes munkát végző katonatisztek és polgári alkalmazottak minden személyes erőfeszítése semmivé foszlik, mert a valódi problémák kezelése nélkül nincsen lehetőségük eredményeket elérni.
Ha nem gondoljuk azt, hogy egy, a nagy számok törvényét is megcáfoló történelmi pechszéria szemlélői vagyunk, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy ezek a tünetek mind azt jelzik, hogy a hadsereg komolyan beteg, alapvető strukturális és koncepcionális problémái vannak.
Az előző rendszer idején elkezdődött változások az új kormány hivatalba lépését követően rövidesen kifulladtak, majd teljesen megálltak. Az elmúlt két évben semmiféle érdemi változás nem kavarta meg a hadsereg életének állóvizét, csak a felszínt borzolták kisebb-nagyobb hullámok. A koncepció hiányát kényszerátszervezések és féloldalas csökkentések hivatottak pótolni. Eközben az élet szinte minden egyéb szférájában egyre gyorsuló ütemben követték egymást a változások. Emiatt a hadsereg mind struktúráját, mind külső és belső viszonyait tekintve anakronisztikus zárványként, idegen testként él környezetében, és azzal folyamatosan konfliktusba keveredik.
Közhely, de ez esetben, sajnos, igaz kifejezéssel élve, a fegyveres erők vonatkozásában alig-alig kezdődött meg a rendszerváltás, ha csak azt nem tekintjük annak, hogy ma már kürtszóra hajthatják álomra a fejüket a katonák a megszentelt csapatzászlók alatt. Ha a Kormánynak ez elég, lelke rajta. Mi azonban nem fogadhatunk el egy olyan dokumentumot, amely - hangsúlyozom - visszamenőleg szentesíti az eddigi gyakorlatot, és nem kezdi el a radikális gyógykezelést. A gyógykezelés eredményeként a fegyveres erőknek mind méretükben, mind szervezetükben a megváltozott biztonsági kihívásokhoz és a gazdasági lehetőségekhez, külső és belső viszonyaikban pedig a jogállam elvárásaihoz kell igazodniok.
A honvédséget megbénító egyik legkomolyabb válságjelenséggel a tisztelt Ház is rendszeresen szembesül, mégpedig az évről évre megújuló költségvetési viták során. Elriasztó adatokat hallhatunk ilyenkor a haderő általános lerobbantságáról, a fejlesztések elmaradásáról. És valóban igaz, hogy a hadsereg számára biztosított költségvetési keret távolról sem biztosítja egy ekkora hadsereg normális működését, sőt, lassan vegetálását sem.
Éppen ezért nehezen érthető, minek köszönhető az, hogy a beterjesztett anyag ilyen nagyvonalúan siklik el a megfogalmazott célok költségkihatásai felett. Pedig nem aprópénzről van szó, minden egyes elejtett félmondat akár több milliárd forintot is jelenthet. Különösen érdekes ez, ha tudjuk, hogy a minisztériumban bizony készültek részletes számvetések arról, hogy mennyibe kerülne egy olyan nagyszabású modernizálás, ami lehetővé tenné a koncepcióban felvázolt célok teljesítését.
Talán az történt, hogy az előterjesztők az eredménytől maguk is megrémülve, tudatosan nem terjesztették legalább a keretszámokat az Országgyűlés elé. Márpedig, ha a Honvédelmi Minisztérium, illetve a vezérkar döntés-előkészítői tervezés helyett álmodoznak, és az alapelvek egy-egy ártatlannak tűnő megfogalmazásának realizálásakor ezek az álmok kerülnek az Országgyűlés elé, akkor nehéz helyzetbe hozhatjuk magunkat, tisztelt képviselőtársaim, ha most rábólintunk az előttünk fekvő dokumentumra.
Ezek a döntések ugyanis évről évre súlyos, és persze akkor már bizonyos mértékig legitim érvként fognak jelentkezni a költségvetési vitákban.
Véleményem szerint a törvényhozók semmiképpen nem köthetik meg a kezüket oly módon, nem vállalhatnak legalább politikailag úgy elkötelezettségeket, hogy megközelítőleg sincsen, mert nem is lehet, fogalmuk arról, hogy a nemzetgazdaság erőforrásainak mekkora részét pántlikázzák be a következő néhány évre, netán évtizedre. Egyszóval, a honvédelem forrásoldaláról az anyag szemérmes hallgatásba burkolózik, s nem véletlenül.
Itt érkeztünk el a hadsereg vezetését érintő legfontosabb és legalapvetőbb kritikánkhoz. Természetesen a kritika vonatkozik a minisztériumra is. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a hadsereg struktúrája, mérete nem adekvát a költségvetéséhez, avagy konkrétabban szólva: vagy a hadsereg túl nagy, vagy a költségvetés túl kicsi.
A közöttük tátongó szakadék évek óta fennáll, az ország védelmi képességét fenyegető módon egyre szélesedik, de a tárca vezetése, azaz végső soron a Kormány, nem vonja le ebből a szükséges konzekvenciákat. A kormányzat fausti kínokat állhat ki, keblében két lélek lakozik. A hadsereget a jelenlegi módon kívánja megőrizni, de a feltételeket nem képes ehhez biztosítani.
Tisztelt Ház! Rá kell ébrednünk végre arra, hogy az előttünk álló döntésnek mekkora jelentősége van. Kétféle valódi döntést hozhatunk. Vagy egy kisebb, de működőképes hadsereg mellett tesszük le a voksunkat, vagy elkötelezzük magunkat egy radikálisan megnövelt költségvetési támogatás mellett. Csak egy dolgot nem tehetünk, nem csukhatjuk be a szemünket, nem hagyhatjuk, hogy a Magyar Honvédség tovább meneteljen a szakadékba vezető úton, tehát jelen formájában nem támogathatjuk a beterjesztett koncepciót. Elvileg pesze az lenne a logikusabb, hogy a feladatokhoz igazítsuk a költségvetést. Erre először a legutóbbi költségvetési vita elején tett kísérletet a honvédelmi tárca, amikor is elvileg bázisszemléletű költségvetést terjesztettek a Kormány elé. Tegyük hozzá, mindenféle eredmény nélkül, a Kormány egyszerűen lesöpörte a javaslatot.
(12.20)
Bizonyosan nem azért tette ezt, mert nem szívügye az ország katonai védelme. A Kormány azért nem támogatott nagyobb összeget, mert nem tudott nagyobb összeget támogatni. Ehhez persze már hozzászokhatott a tárca, hiszen 1988 óta egyetlenegyszer sem kapta meg azt a költségvetési támogatást, amit működéséhez szükségesnek tartott.
De akkor vajon miért reménykedik a hadsereg vezetése abban, hogy az egyre sűrűbb és mind szívbemarkolóbb, mind fenyegetőbb jeremiádák egyszer csak meglágyítják a pénzügyi kormányzat és az Országgyűlés szívét? Hiszen a Honvédelmi Minisztérium többször leírta, nyilatkozta, hogy a védelmi költségek reálértékének megőrzése már ez évben alapvető fontosságú a későbbiek szempontjából. Ezt a célt a Kormány ugyan a költségvetési alapelvekben sem tudta megígérni, annyit azonban kicsikart a tárca, hogy az irányelvekben prioritásként szerepeltek a védelmi kiadások. Hasztalan. Keveseket meglepő módon ez megint csak írott malaszt maradt.
A tárca költségvetése 1993-ban az előző évhez képest még 10%-kal sem nőtt, ami jócskán alatta marad nemcsak az inflációnak, de még a központi költségvetési szervek átlagos növekedésének is - mármint költségvetés-növekedésének - annak ellenére, hogy az egyszerű vegetáláshoz is ennek legalább a duplájára lenne szükség. Az pedig már szinte csak gúnyolódásnak hat, hogy a kormánykoalíció még ebből a szerény tervjavaslatból is lefaragott. Látható tehát, hogy hiába próbálkozik a hadsereg vezetése a költségvetési lehetőségek tágításával, évről évre kudarcot vall. De ebből nem tanulnak. Pedig ha már logikai úton nem tudják az alapvető következtetéseket levonni, legalább a pavlovi reflexek érvényesülhetnének. A hadsereg vezetése mégsem képes szembenézni azzal a keserű igazsággal, hogy a következő egy-másfél évtizedben aligha számolhat mással, mint jó esetben a költségvetési támogatások stagnálásával. Holott végre meg kellene tudni barátkozni azzal a gondolattal, hogy védelmi alapelvek ide, a hadsereg igényei oda, egy ideig még ezekkel a forrásokkal kell megoldani az ország biztonságának katonai megalapozását, azaz ilyen költségvetési lehetőségre alapozva kell kialakítani a hadsereg szervezetét, létszámát és technikáját. Ebben az esetben viszont az egyetlen ésszerű eljárás az az lenne, ha elgondolkodunk azon, hogy az e célra szánt pénzt egy másfajta szervezet, egy másmilyen elvek alapján szervezett hadsereg nem tudná-e racionálisabban, az ország védelme szempontjából megnyugtatóbban felhasználni.
E kérdés megválaszolásához vizsgáljuk meg a honvédelmi költségvetés szerkezetét.
1988-ban, amely a hadsereg számára költségvetési szempontból az utolsó boldog békeévet jelentette, a költségvetés körülbelül 25%-át tették ki a személyekhez közvetlenül kapcsolódó költségek, azaz a bérek, a bérjellegű kiadások és a tb. Ez évre ez közel 50%-ra emelkedett.
Hogy pontosan értsük, miről van szó, a hadsereg költségvetésének a fele csupán azért kerül kiadásra, mert százezer fő a bérlistán szerepel. A katonák és a polgári alkalmazottak, ha be sem mennek a laktanyába, egy villanykapcsolót nem gyújtanak fel, szó sincs kiképzésről, különösen nincs szó új fegyverzetről, és már elköltöttünk 31 milliárd forintot ebben az évben. Súlyosbítja a helyzetet az is, hogy a meglévő létszámon belül is túl nagy az íróasztal mellett, törzsekben tevékenykedő katonák aránya.
Ma tehát a hadsereg létszáma a polgáriakkal együtt mintegy 100 ezer fő, és ez gyakorlatilag a jövőben sem változna, hiszen a Kormány által beterjesztett alapelvek azt mondják ki a honvédség létszámáról, a katonalétszámról, hogy ez az ország lakosságának 0,7-0,9%-a legyen.
S ne csukjuk be a szemünket, tisztelt képviselőtársaink. Ha azt mondjuk, hogy 100 ezer fő szükséges - természetesen megfelelő színvonalú ellátással, kiképzéssel és technikai felszereltséggel értem ezt, másképp nem is érdemes -, akkor egy többé-kevésbé pontosan meghatározott összeget is mondanunk kell, azaz biztosítanunk kell, amely egy ekkora hadsereg katonailag ésszerű működtetéséhez, a szükséges és folyamatos fejlesztésekhez indokolt; vagy megfordítva, ha azt mondjuk, hogy 65 milliárd forintot, és nem többet tudunk biztosítani, mint ebben az évben, akkor ehhez egy bizonyos határokon belül meghatározott felszereltségű és nagyságú haderő tartozik.
A HM éves költségvetéseiből, de a várható gazdasági lehetőségekből is egyértelmű, hogy itt és most a védelmi kiadások nagysága jelenti a független változót, amelyhez tetszik, vagy sem, logikus, vagy sem, a hadsereg szervezetének igazodnia kell, többek között a létszámában is. Ez az, ami nem történt meg, és amint láthattuk, a Honvédelmi Minisztérium vezetése most sem akarja ezt a lépést megtenni. Pedig nem nehéz kikövetkeztetni, hogy milyen következményei vannak az adott költségvetéshez képest túlméretezett állománynak, amelynek puszta fenntartása elviszi a keretösszeg felét. Nyilván a dologi kiadásokra, különösen a technikai beszerzésekre kevesebb vagy egyáltalán semennyi sem jut.
És ez csak az egyik, bár csöppet sem megnyugtató következménye a Honvédelmi Minisztérium elhibázott elgondolásának. Azt sem állíthatjuk ugyanis, hogy a dologi kiadások erőteljes megkurtítása és a fejlesztések tulajdonképpen teljes elmaradása árán legalább a személyi állomány életviszonyai szinten tarthatóak. Pedig a minisztérium, úgy tűnik, első, ha nem az egyetlen valós prioritásnak tartja az állomány élet- és munkakörülményeinek - úgymond - a lehető legjobb színvonalon történő megtartását.
És különösen erősen dominál az a megfontolása, hogy ha törik, ha szakad, meg kell tartani a magasan kvalifikált és speciális szakképzettséggel bíró állományt, vagyis a hivatásos katonákat és a polgáriakat, hiszen - mondják - előbb-utóbb még jőni kell, még jőni fog egy jobb kor, amelyben végre lehetőség nyílik a lemaradás pótlására a technikai eszközök beszerzése terén. És hiába lesz - van, illetve lesz - majd akkor elegendő pénz, könnyebb haditechnikát beszerezni, mint egy megfelelő szakembergárdát összehozni, hiszen azokat nem lehet tömegesen csak úgy máról holnapra leakasztani.
Így tehát - fejeződik be az okfejtés - a kádereket át kell menteni, még akkor is, ha ideiglenesen nem tudjuk őket értelmesen foglalkoztatni. Ez az érvelés a szó legszorosabb értelmében lefegyverző. A gyakorlat azonban sajnálatos módon egyáltalán nem támasztja alá. A bérköltségek - amint azt már mondtam - a költségvetés felét jelentik. Ez arra alkalmas, hogy az egész hadsereget a működésképtelenség határára sodorja, nem teszi azonban lehetővé azt a bér- és ellátási színvonalat, amely biztosítaná, hogy valóban a jól képzett, az új iránt nyitott fiatalok maradjanak, akik általában konvertálható tudással rendelkeznek, és ezért polgári életpályák lehetősége megnyílik számukra.
Éppen ezért nem meglepő, hogy a létszámon belül 1993-ban a tervek szerint is 2%-kal csökken a hivatásos állomány aránya az 1991. végi állapothoz képest. Feltételezem, hogy ez nem a védelmi alapelvekben megfogalmazódó majdani hivatásos hadereg felé vezető úton tett fontos lépést jelent. Hasonlóan anyagi okok folytán mutatkozik egyelőre kevés siker a szerződéses állományok alkalmazása kapcsán. 1991-re a minisztérium 1700 szerződéses állományúval számolt, amit írd és mondd, 14 főre sikerült teljesíteni. 1992-re már 3000 főt terveztek, és ne legyenek illúzióink, hogy a teljesítés sokkal sikeresebb lenne, mint az előző évben.
És ami a legtragikusabb - tisztelt képviselőtársaim -, az utóbbi időben több mint 2000 jól képzett fiatal tiszt vált ki a hadseregből. Öt év alatt képeznek ki ennyi fiatal tisztet. Ez egyszerűen pótolhatatlan veszteség.
Az tehát nem igaz, hogy a személyi kiadások megnyugtatóan fedezik az állomány fizikai megtartásához szükséges összeget.
S mi a helyzet a dologi kiadásokkal? A költségvetés béreken felül megmaradó másik fele nem engedi meg, hogy az állomány élelmezési, ruházati, higiéniai és egyéb normái lépést tartsanak az inflációval, a kiképzésről nem is beszélve, hiszen hallhattuk, a magyar pilóták a szükséges repülési órák 50-60%-át kapják csak meg, ami nemcsak az ország biztonságát, de a pilóták életét is súlyosan veszélyezteti.
Nem kell jobban dramatizálni a helyzetet, mint amilyen valójában, de el kell mondanunk, hogy például a sorállományról a szó legszorosabb értelmében lerohad az egyenruha, mert nem tudják a szükségleteknek megfelelően cserélni, és a katonák sem tudnak a XX. század végének Magyarországán általános társadalmi normáknak megfelelő gyakorisággal tisztálkodni. Az jelent kis megnyugvást ebből a szempontból, hogy eléggé ritkán járnak gyakorlatra, kiképzésre, így kevésbé vannak igénybe véve, ritkábban kell megemelt élelmezési normát adni, és a ruha is tovább tart. A laktanyák romba dőlnek, és itt hadd emlékeztessem miniszter urat ismételten bajai tapasztalataira, de a többi helyőrségben sem sokkal rózsásabb a helyzet.
És mi a helyzet a fejlesztésekkel?
A szükséges haditechnika mennyiségét illetően a hadsereg által készített hosszú távú haditechnikai korszerűsítési koncepció alapján megállapítható, hogy a bécsi tárgyalásokon megállapított kereteket általában nagyjából ki akarják tölteni, illetve mintegy 2010-ig egy modern fegyverzettel ellátott tömeghadseregben gondolkodnak.
(12.30)
Nos, amikor ennek realitását vizsgáljuk, vegyük figyelembe azt a tényt, hogy saját számvetéseink szerint a hadseregnek 1988-tól máig - '92-es értéken számolva - körülbelül 180 milliárd forint elmaradása van a fejlesztések területén. A számításokat tovább vive, a HM által tervezett korszerűsítés költségeinek biztosításához az lenne szükséges, hogy a védelmi kiadások a jelenlegi 2%-ról a GDP 3 és fél %-ára nőjenek és a GDP reálnövekedése is 2010-ig évi átlagban 3% legyen.
Összefoglalásként elmondható tehát, hogy a költségvetéséhez képest a hadsereg százezer fős létszáma túl magas. (Dr. Für Lajos távozik.) Sajnálom, hogy elmegy a miniszter, mert többek között neki beszélek.
De - amint ez az eddigiekből is kitűnt - ez nemcsak azért van így, mert az ország a nehéz gazdasági helyzete miatt egyelőre átmenetileg nem tud többet áldozni. Ha a hadseregnek ilyen létszám mellett valóban ezek a reális igényei, akkor belátható ideig nem lesz abban a helyzetben az ország, hogy ezeket kielégítse. Emiatt azután a magyar haderő néhány éven belül egyszerűen képtelen lesz az ország katonai védelmére. A katonai szakemberek a feladatok ellátásához szükséges követelményeket valószínűleg szakmailag korrekten transzformálták hadrenddé, korrekten határozták meg a hadsereg létszámstruktúráját, a haditechnikai igényeket.
Adva van tehát egy feladatrendszer, amelynek ellátása bizonyos nagyságú, fegyverzetű hadsereget igényel, ugyanakkor ennek a hadseregnek a megfelelő színvonalú ellátását, fejlesztését biztosító erőforrásokat a társadalom sem most, sem belátható időn belül nem hajlandó, vagy nem képes rendelkezésre bocsátani. Ha tehát feltételezzük, hogy a hadsereg helyesen határozta meg a feladatok ellátásához szükséges erőforrásokat, ellenben amit kapott, az a megfelelő hatékonysággal történő hasznosítás mellett sem elégséges, akkor csak egy következtetés adódhat: újra kell fogalmazni a feladatokat, ami gyakorlatilag nem jelenthet mást, mint azok csökkentését.
Jelenleg azonban a hadsereg egy olyan feladat ellátása céljából és érdekében egzisztál, amelyet - hogy a HM terminológiát használjuk - csak szükségszerűen megfelelő színvonalon tud biztosítani. Ez valami olyasmit jelent, hogy igazából inkább nem, vagy csak ha nagyon muszáj. Ez nem csak azt jelenti, hogy a meglévő erőforrásait az elérendő célhoz viszonyítva csekély hatékonysággal használja fel. Súlyosabb ennél, hogy ezek az erőforrások már nem állnak rendelkezésre azon feladatokhoz, amelyek ellátásához még elégségesek lennének. Katonai szakírók fogalmazták meg - idézem -: "Az ország védelmét a legrosszabb változatra kell kialakítani, és így a meglévő rendszer egy kisebb erejű agresszió esetén is képes lesz annak elhárítására." Elvileg ez valóban így van, a gyakorlatban azonban minálunk fordítva igaz.
A hadsereg ugyan aligha képes ellátni a legrosszabb változat esetén jelentkező feladatokat, de a kisebb erejű, de más jellegű agressziót sem tudja megbízhatóan kezelni, mert a forrásokat elviszi a nagyobb feladatra való reménytelen készülődés.
De mi a hadsereg feladata, amely mértékadónak tekinthető, ami meghatározza a hadsereg jellegét, szervezetét, méretét? Ez a feladat első megközelítésben arra a trivialitásra szűkíthető, hogy feleljen meg alaprendeltetésének, ami az Alkotmány szerint az ország fegyveres védelmét jelenti. Nyilvánvalóan ezt az elégséges védelem elvét többféleképpen lehet értelmezni, különösen pedig a gyakorlatban megvalósítani. Hiszen a kérdés, amire válaszolnunk kell: védelem, de mivel szemben és milyen mértékben? A válasz - amint azt említettem - a legnagyobb veszélyeztetettségre épít, a háborús helyzetre, hadi állapotra, ami - idézem az alapelvekből -: "a Magyar Köztársaság területi integritása és szuverenitása ellen idegen hatalom vagy hatalmak fegyveres erőinek közvetlen támadása esetén következik be".
Elvileg valóban fennáll az a lehetőség, hogy egy külső államhatalom politikai akarattól vezérelten, reguláris erőkkel, de hagyományos eszközökkel támadást indít az ország ellen. Ennek valószínűsége nagyobb, mint egy totális termonukleáris háborúé, és elvileg reális eséllyel fel is lehetne készülni rá.
Csakhogy egy idegen hatalom által Magyarország ellen indítható háború elvileg valóban meglévő lehetősége csakugyan olyan mértékű valószínűséget jelent-e, hogy erre, mint worst case-re kell a hadsereg feladatainak meghatározását építeni? Sajátos módon, bár a minisztérium sem számol jelenleg ilyen jellegű fenyegetéssel, de a jövőt illetően óva int ennek a veszélynek a negligálásától. S erre talán mégis éppen a mostani jugoszláviai fejleményeket interpretálva, azok idő- és térbeli érvényességét túlhajtva jut arra az álláspontra, hogy a politika adott esetben nem képes az államok közötti háborút a térségben megakadályozni, illetőleg az agresszor gyors megfékezésében nem lehet a nyugati szövetségesek, illetve az európai intézmények tevőleges katonai segítségére számítani.
Ez az az alapvetően hibás kiindulópont, amelyből aztán sok minden következik. Megítélésem szerint nincs olyan szomszédunk - természetesen az összemérhető szomszédokról beszélek -, amelynek belátható időn belül objektív lehetősége, hangsúlyozom, nem szándéka, objektív lehetősége lenne arra, hogy Magyarország ellen, úgymond, totális háborút indítson. Szélsőségesen megfogalmazva: fenntartunk egy százezer fős, egyre rosszabbul felszerelt és egyre gyengébben kiképzett katonákból álló hadsereget, amely formálisan, papíron talán képes ellátni feladatát, a bármely irányból támadó idegen fegyveres erővel felvenni a harcot, védelmezni az ország területét, határait, légterét és fontosabb objektumait. Hiszen adott a 12 dandár, darabra megvan a katonai számvetésekben megállapított mennyiségű technika is. Csak éppen a valóságban lenne képtelen megfelelni feladatának. Aki még emlékszik katonai szolgálatának idejére, annak gondolom nem kell bizonygatnom ezt.
Ki kell mondanunk: a Magyar Honvédség jelenleg egy Potemkin-hadsereg. Békeidőben körülbelül 80 ezer rosszul felszerelt, gyengén kiképzett katona, amely létszám háború esetén többszörösére bővülne, már persze, ha lenne elegendő felszerelés, elegendő egyenruha, és persze, ha lenne elegendő, valóban kiképzett és időről időre újra behívott tartalékos. Roppantul jellemző, hogy a mai rendszer szerint háború esetén a hadsereg zömét adó tartalékosok behívására évek óta nem kerül sor, ha nagy csinnadrattával szerveznek is egy tartalékos gyakorlatot, ott is az ország különböző részeiből odarendelt hivatásosok, sorállományúak, és technika biztosítja a sajtó képviselői és a köztársasági elnök úr jelenlétében a gyakorlat sikerét.
Mit kell tehát tenni? Csökkenteni kell a hadsereg létszámát, hogy ilyen módon folyamatosan pótlólagos belső források szabaduljanak fel arra, hogy ez a meglévő, a jelenleginél jóval kisebb állomány csakugyan a szükséges kiképzésben részesüljön és megfelelő felszereléssel rendelkezzen. Ez a csökkentés természetesen elsősorban a sorállományt kell hogy érintse.
Mindez, ha nem akarjuk csökkenteni a kiképzett tartalékosok számát, csak olyan módon valósulhat meg, hogy csökkenteni kell a sorkatonai szolgálat idejét. Némiképpen leegyszerűsítve: küldjük haza mindazokat a sorkatonákat, akik nem állnak kiképzés alatt, hanem csakis és kizárólag abból a célból vannak a hadsereg állományában, hogy létszámot biztosítsanak, és akiknek tevékenysége a várakozásban merül ki. Ez a hadsereg összehasonlíthatatlanul jobb hatékonysággal használná fel a ráfordított pénzt, kevesebb terhet jelentene a társadalomra nézve - nem anyagi terhekről beszélek -, miközben az ország katonai védelmét is megnyugtatóbban biztosítaná a szóba jöhető kihívásokkal szemben. Ebben az esetben mi is támogatni tudnánk a honvédelmi költségvetés reálértékének hosszú távú megőrzését. Enélkül azonban minden e célra fordított forint feneketlen zsákban vész el, és nem éri el a szükséges hatékonyságot.
Ez a hadsereg természetesen nem lenne képes ellátni azokat a feladatokat, amelyeket papíron a jelenleginek el kellene látni, ámde megbízhatóan látná el mindazokat a feladatokat, amelyeket a jelenlegi csak jól-rosszul képes ellátni.
Összegezve tehát: Magyarországnak belátható időn belül nem lesz, mert nem lehet modern eszközökkel ellátott, százezer fős békehadserege, mert ezt a biztonságpolitikai helyzet nem teszi szükségessé, a gazdasági helyzet pedig nem teszi lehetővé. Ennyit tehát a hadsereg méretéről és szervezetéről.
A hadsereg azonban nem önmagában létező entitás, nem választható el a társadalom más alrendszereitől, azokhoz ezer szállal kötődik.
A fegyveres erőkkel kapcsolatos másik alapvető gond az - erre is utaltam a bevezetésben -, hogy a jogállam megteremtése kapcsán a jogrendben létrejött változások nem érintették a hadsereg külső és belső viszonyait. Úgy is mondhatnánk, hogy ez idáig felszínes, külsérelmi nyomokkal úszták meg a fegyveres erők a rendszerváltozást. A fegyveres erők jellegéből adódóan különösen nagy a jelentősége annak, hogy alkotmányjogi helyzetük tisztázott, működésük minden vonatkozásban jogilag megalapozott legyen és a civil kontroll különböző formái hatékonyan érvényesüljenek. Alapvető fontosságúnak tartjuk a fegyveres erők és a társadalom közötti viszonyrendszer alapelveinek lefektetését már ebben a dokumentumban.
Sajnálatos, bár csöppet sem meglepő, hogy erről összesen 3 sovány kis mondatocsaka bújik meg a dokumentumban, láthatóan utólag belepréselve. Az egyik így szól: "e tekintetben is fontos a fegyveres erők polgári ellenőrzésének tökéletesítése", ez a mondat egyébként az ENSZ békefenntartó missziókban való potenciális magyar részvétellel kapcsolatos fejtegetésekben bújik meg, nem egészen értem, hogy kerül a csizma az asztalra.
(12.40)
Azért úgy gondolom, ennél az egy mondatnál ez a kérdés egy kicsit többet érdemelne.
A mi megítélésünk szerint ma a magyar fegyveres erők nem állanak hatékony és folyamatos civil ellenőrzés alatt. Ennek az ellenőrzésnek három fő eleme kellene, hogy legyen. A legelső, amiről beszélnünk kell ebben az összefüggésben, az a Kormány, illetve - a jelenleg itt nem képviselt - Honvédelmi Minisztérium szerepe. A FIDESZ megítélése szerint nagyon fontos, hogy a Belügyminisztérium civilesítése után ugyanez végrehajtásra kerüljön a Honvédelmi Minisztériumban is. A tárca civil vezetői szemmel láthatóan nem rendelkeznek a haderőfejlesztéssel, illetve a honvédelemmel kapcsolatos átütő koncepcióval. Tudatos lépések sorozata helyett csak sodródnak az eseményekkel, pillanatnyi döntéseiket nem egy távolba mutató stratégia, hanem külső nyomások vagy az apparátus önmozgása határozza meg.
A FIDESZ átal elképzelt kormányzati rendszerben a Honvédelmi Minisztérium nem a hadsereg legfőbb szerve, nem egy hadrendi elem a többi néhány száz között, hanem a Kormány szerve, amelyik a hadsereg fölötti napi politikai kontrollt gyakorol. Azaz nem az a logika mozgatja, hogy hogyan tudja a hadsereg érdekeit a Kormányban képviselni és a Parlamentben, hanem az, hogy hogyan tudja a Kormány, illetve a Parlament által megfogalmazott politikai szándékokat a katonák számára szakmai nyelvre lefordítani.
A második szereplő lenne az Országgyűlés, ezen belül kitüntetett szereppel a honvédelmi bizottság és a nemzetbiztonsági bizottság. Most talán ne beszéljünk arról, hogy szubjektíve alkalmas-e a Parlament erre a szerepre, és körülnézve arról se, hogy a Parlamentet érdekli-e ez a szerep. Az igazi problémát azonban abban látom, hogy objektív lehetőségünk sem nagyon van. A mi véleményünk szerint ezekben a bizottságokban a képviselőknek nemcsak joguk, de kötelességük is, hogy a honvédelemmel kapcsolatos minden - szeretném hangsúlyozni: minden - kérdésben a legapróbb részletekig elmélyüljenek, a Kormánynak pedig az a kötelessége - az lenne a kötelessége -, hogy erre biztosítsa a lehetőséget. A titokvédelem szempontjai ennek a tájékozódásnak nem szabhatnak határt, legfeljebb a konkrét módozatokat befolyásolhatják. Nem szabhat határt a pártok közötti véleménykülönbség sem. És különösen nem szabhatnak határt egyes tisztviselők személyes érdekei.
A mi megítélésünk szerint egy országgyűlési képviselő, de különösen egy honvédelmi bizottsági tag előtt a hadseregnek nem lehetnek titkai. És ez az informálás nem lehet egy passzív folyamat a HM, illetve a parancsnokság részéről, nem korlátozódhat a pontosan feltett kérdések megválaszolására, hanem szükséges, hogy kialakuljon az a szemlélet a katonákban, hogy a saját érdekükben is létfontosságú minden lényeges döntésnek a politikai síkra való emelése.
A honvédelmi bizottság működésének elmúlt két éve mást sem bizonyít, mint hogy a honvédelmi tárca erre igazából nem érez késztetést. Az alapelvek jelen formában történő elfogadása esetén alapvető döntéseket engedünk ki a kezünkből. Rendkívül eltérően lehet ugyanazt a nagyvonalúan kimondott elvet aprópénzre váltani, ami rendkívül eltérő alternatívákat és ráfordításokat eredményez a tényleges megvalósítás során.
Itt van például az a megfogalmazás, hogy a Magyar Köztársaságnak nincsen ellenségképe. Ez egy nagyon szép gondolat, és elvileg mindannyian egyet is értünk vele. A baj csak az, hogy ez a katonák számára egyáltalán nem értelmezhető. Az, hogy nincs ellenségképünk, ennek szellemében általában arról szoktak beszélni, hogy - idézem - "bármely irányból támadó idegen fegyveres erővel szemben kell felkészülni, tehát a fegyveres erők diszlokációja ne képezzen súlyt egy irányban sem". A hadseregnek ennek ellenére természetesen vannak konkrét alkalmazási tervei. Ha nincsenek, úgy igen nagy baj van.
Ha ezek a tervek egyforma valószínűséggel számolnak azzal, hogy Magyarországot támadás éri, érheti bármely irányból - értsd: bármely ország részé-ről -, akkor csak megismételni lehet, igen nagy baj van. Ha azonban nem így van, akkor véleményem szerint a politikai kompetenciája lehet - és csak a politikai kompetenciája lehet -, hogy a prioritásokat meghatározza. Konkrétabban nézve, ha a fegyveres erők diszlokációja nem képez súlyt egy irányban sem, tehát úgy kerül kialakításra, hogy egyaránt vagy egyenlő erőkkel el lehessen érni a nyugati és - mondjuk - a déli határszakaszt, akkor ez nemcsak a potenciális veszélyek eltérő valószínűségével nem számoló bűnös pénzpazarlás, erőforrás-pocsékolás, de a védelem összhatékonyságára is kedvezőtlenül hat. Ha viszont nem így van, akkor talán ne a hadsereg döntsön de facto ebben a kérdésben.
Nem arról van szó, hogy a politikai döntéshozók vagy netán a Parlament nyilatkozzon a csapatok konkrét elhelyezkedéséről, de a diszlokáció szempontjairól igen. A védelmi alapelvekben tehát olyan megfogalmazások találhatók, amelyek elfogadása esetén nem a politika, de legalábbis nem az Országgyűlés dönti el, sőt talán nem is értesül arról, hogy a hadsereg - hogy két ilyen nevetségesnek tűnő példát mondjak - mondjuk, egy Sopron miatti osztrák revánsra vagy egy csetnik betörésre egyforma súllyal készül-e, avagy esetleg az utóbbira egy kicsikét jobban. Természetesen én is úgy gondolom, hogy erről a kérdésről nem lehet nyilvános disputát folytatni. Én is úgy gondolom, nem lehet publikus dokumentumban rögzíteni, és nem lehet a parlamenti ülésen erről beszélni.
Ugyanakkor az alapelvek megfogalmazásai azt az illúziót sugallják - megtévesztve a törvényhozókat -, hogy az általuk jóváhagyott elvekből minden egyértelműen levezethető, pusztán technikai, szakmai kérdés, amely így a továbbiakban már politikai döntést nem igényel. Persze elvileg lehetséges volna - és erre utaltam az előbb, hogy nem plenáris ülésen kell ezt megtárgyalni -, hogy azok a számvetések, információk, amelyek a kijelentések mögötti konkrét tartalmat megalapozzák, léteznek, csak érthető titokvédelmi megfontolásokból a nyilvános anyagban nincsenek benne, és az Országgyűlés illetékes bizottságai számára már unalomig ismertek az utolsó részletekig. Nos, megnyugtathatom mindazon képviselőtársaimat, akik nem tagjai az említett bizottságoknak - ők vannak itt kisebbségben, ha jól látom -, a honvédelmi bizottság sincsen tisztában olyan alapvető fontosságú kérdésekkel, mint például a fegyveres erők alkalmazási, mozgósítási tervei, a készletezés elvei, a felderítés működtetésével kapcsolatos alapvető politikai prioritások és így tovább.
Általánosságban szólva nem lehet tudni, hogy ki mit fog az alapelvek homályos megfogalmazása alatt érteni, egyrészt amikor a tényleges megvalósításra, másrészt pedig amikor ellenőrzésre kerül sor.
A civil ellenőrzés harmadik szereplője lehetne maga a társadalom, úgy is, mint a honvédelmi rendszer egyik alapvető eleme. És itt egyet kell értenünk a dokumentumnak azzal a bekezdésével, amely kiemeli a hadsereg társadalom által való elfogadásának fontosságát. Úgy gondoljuk mindazonáltal, hogy egy ilyen felszólító módban megfogalmazott igény önmagában a déjŕ vu érzetét kelti, a régi párthatározatok terminológiájára emlékeztet. A társadalom nem fogja csak azért magáénak érezni a hadsereget, mert erre országgyűlési határozat szólítja fel.
Az, hogy a hadsereg vezetői és a politikusok rendszeresen elmondják, és mi is elmondjuk - tehát az ellenzék is így mondja -, hogy ez a hadsereg már nem az a hadsereg, hogy ez a hadsereg már a nemzet érdekeit képviseli, hogy ez a hadsereg nem kíván és nem fog beavatkozni a belpolitikai folyamatokba - mindez édeskevés. Ennél jóval több kell. Hiszen hiába gondoljuk azt, hogy az ország biztonsága megkívánja a hadsereg fenntartását, hiába nyerjük meg ehhez elvileg a társadalom támogatását, ha az állampolgárok nem látják át a hadseregben zajló folyamatokat, ha nem juthatnak alapvető, naprakész információkhoz a fegyveres erők és testületek munkájáról és életéről.
A társadalmi elfogadtatás kialakításának szempontjából is elengedhetetlen a fegyveres erők nyitottságának, társadalmi kapcsolatainak, társadalmi ellenőrzöttségének erősítése, a fegyveres erők sajátosságaival összhangban álló demokratikus és humánus viszonyok megteremtése - tehát nem erősítése, hanem megteremtése -, valamint megfelelő tudati és érzelmi attitűdök formálása. Csak így lehet elérni, hogy a lakosságban és a hadseregben egyaránt tudatosuljon: a katona mint egyenruhás állampolgár nemcsak a nemzeti létet, hanem a civil társadalom értékeit is védi.
Semmiképpen nem elfogadható számunkra az sem, hogy az állampolgárok jogait a hadsereg szükségtelenül és túlzott mértékben korlátozza. Hangsúlyozom: szükségtelenül és túlzott mértékben. A honvédelmi kötelezettségekre vonatkozó szabályokat és a gyakorlatot békeidőben úgy kell alakítani, hogy a honvédelmi felkészültség szükséges szintje a lehető legkisebb társadalmi ráfordítással legyen elérhető, és ne vezessen az állampolgárok, illetve a gazdálkodó szervek felesleges vagy aránytalan megterheléséhez. Figyelemre méltó, hogy az Alapelvek egyik megfogalmazása szerint - idézem -: "a katona mint egyenruhás állampolgár a civil társadalom értékeit testesíti meg". Az állítás ugyan önmagában is erősen vitatható, de annyiban feltétlenül igaz, hogy nem a hadseregről állítja ugyanezt.
Feltűnő, hogy az anyagnak a hadsereg belső emberi viszonyairól semmi mondanivalója nincs egy másik eldugott mondaton kívül: a parancsnokok különös gonddal óvják a katona állampolgári méltóságát. Az én felfogásom szerint ez egy meglehetősen paternalista felfogás az állampolgári jogok gyakorlásáról. Ebből a mondatból nem lehet sokat megtudni arról, hogy miként, miben nyilvánul meg az a gyönyörű szlogen, hogy a katona egyenruhás állampolgár. És ez megint csak nem véletlen. A mi felfogásunk szerint a katonát mint egyenruhás állampolgárt általában meg kell, hogy illessék mindazok az állampolgári jogok és szabadságok, amelyek az Alkotmány alapján más állampolgárokat megilletnek. E jogok korlátozása csak a lehető legkisebb mértékben, a szolgálat sajátosságai által feltétlenül megkövetelt körben lehetséges.
(12.50)
Az utóbbi időben több híradást olvashattunk a hadseregben a sorkatonák rovására elkövetett túlkapásokról, erőszakos cselekményekről. Vajon milyen alapon várjuk el a katonai szolgálattal való azonosulást attól a fiataltól, akinek első és legalapvetőbb tapasztalata a fegyveres szolgálatról az emberi jogok intézményesített korlátozása a katonai szolgálat jellegéből következő szükséges határokon túl, az ezekkel szembeni garanciák szinte teljes hiánya, amely végigkíséri katonai szolgálatát?
És itt kell egészen röviden kitérnem a ma reggeli Népszabadság címlapján a Honvédelmi Minisztérium szóvivője által kifejtett álláspontra, aki valószínűleg nem tud arról, hogy a honvédelem esetében rendszeresen és alapvetően sérülnek az emberi jogok, nem konkrét kihívásokról van szó. Tehát én sem arról beszélek, hogy nem fordulhatnak elő túlkapások. A legdemokratikusabb hadseregben is előfordulhatnak ezek a túlkapások - ez ellen nem lehet védekezni, nem lehet megelőzni, pontosabban. Amikor én azt mondom, hogy nincsenek garantálva az emberi jogok a Magyar Honvédségnél és általában a fegyveres erőknél, akkor én arra utalok, hogy nincsenek meg a jogi keretei, nincsenek meg az intézményes keretei az emberi jogok érvényesülésének; másrészt pedig arra gondolok, hogy különösen nincsen meg a jogorvoslat lehetősége. Ezt a jogfosztottságot elmondhatjuk egyébként a hivatásos katonákról is. Vajon miért érezze a katonai szolgálatot hivatásának az a tiszt, akinek még arra sincsen joga - hogy csak egyetlen példát említsek, de lehetne hosszan példálóz-ni -, hogy szolgálati viszonyával kapcsolatos esetleges konfliktusával bírósághoz forduljon?
A katonai szolgálat alárendeltségi viszonyai között különös gondot kell fordítani az emberi méltóság tiszteletben tartásásra. Biztosítani kell az ezt sértő megnyilvánulásokkal szemben a hatékony jog- és érdekvédelem lehetőségét. A jogállamiság alapeszményeinek, különösen a jogbiztonság és a jogi garanciák alkotmányosan megkövetelt rendszerének a fegyveres erők működésében is érvényesülniük kell. El kell érni, hogy a katonai szolgálattal összefüggő jogokat és kötelezettségeket az Alkotmány rendeltetéseivel összhangban kihirdetett - hangsúlyozom: kihirdetett - jogszabályok szabályozzák. A katonák életviszonyaiban a lehető legnagyobb mértékben a normativitás és a kiszámíthatóság érvényesüljön; vissza kell szorítani az egyéni mérlegelés lehetőségét. Mindezeket az alapelvekben is ki kell mondani.
Úgy gondoljuk tehát, hogy itt és most lépéseket kell tennünk annak érdekében, hogy a katonák maguk is érezzék, és ne csak nyilatkozatokból olvassák, hogy ők egyenruhás állampolgárok. Itt kell említést tenni a korábban felszínesen érintett nyilvánosság kérdéséről is. Való igaz, hogy a honvédelem jellegénél fogva rejt titkokat, nemcsak a szomszédok - a szomszéd országok -, hanem a magyar állampolgárok túlnyomó többsége előtt is. Úgy gondoljuk azonban, hogy ez a titkosság csakis addig megengedhető, ameddig ez az ország biztonsága szempontjából elengedhetetlen. A mi megítélésünk szerint ettől az elgondolástól még akkor is nagyon messze állunk, ha be kell ismernünk, hogy 1990 óta e tekintetben történtek lényeges változások, nem utolsósorban a honvédelmi költségvetés áttekinthetőségével kapcsolatban.
Végezetül egy-két ügyrendinek tűnő kérdés: az első ezek közül az, hogy mi a honvédelmi alapelvek funkciója. Az első funkció, amiről már szóltak előttem szóló képviselőtársaim - és amivel egyetértek -, egy külpolitikai jellegű cél: nem lehet elégszer hangsúlyozni a bizalomerősítő lépések fontosságát. Tagadhatatlan, hogy a szomszédos országokkal fennálló kapcsolatokra kedvező hatással van, ha fontos kérdéseket illetően tisztázzuk álláspontunkat, határozottan kifejtjük, hogy mit tekintünk a környezetünkben biztonsági kihívásnak, milyen választ kívánunk ezekre a kihívásokra adni, és nem utolsósorban, milyen céllal tartjuk fenn fegyveres erőinket.
Másodsorban az alapelvek elfogadása, azaz a feladatok többé-kevésbé pontos megjelölése fundamentumként szolgálhat - vagy legalábbis kellene hogy szolgáljon - a honvédelemmel kapcsolatos további jogalkotáshoz, valamint a haderőfejlesztéshez. És itt kell megnyugtatnom Perjés képviselőtársamat, hogy nem tudok a többi ellenzéki párt nevében beszélni, de feltételezem, hogy mindegyik ellenzéki párt egyetért azzal, hogy a honvédelmi törvény megalkotása már így is elkésett. Tehát politikai szándékunkkal egybeesik az, hogy a honvédelmi törvény megszülessen ebben az évben, és ezért természetesen kompromisszumra is hajlandóak vagyunk.
Szerencsére minden parlamenti párt, minden politikai erő kinyilatkoztatta már azt a határozott álláspontját - itt a vitában is eddig legalább tízszer -, hogy a honvédelem ügyét pártok feletti, össznemzeti ügynek tekintjük. Ez a gondolat megjelenik magában az előterjesztésben is. Úgy vélem, ez azt jelenti, hogy a Kormány elismerést érdemlő módon el kívánja nyerni ehhez az anyaghoz az egész ellenzék támogatását. De a kérdést meg is lehet fordítani: vajon jelenti-e ez azt, hogy amennyiben az ellenzék nem tudná a beterjesztést akár jelen formájában, akár általában támogatni - és egyelőre úgy tűnik, hogy ez a helyzet, legalábbis jelen formájában -, akkor a Kormány nem akarja parlamenti többségével élve keresztülvinni? Ha az a politikai szándék, hogy bizonyos alapvető kérdésekhez megnyerje a Kormány az ellenzék támogatását, rövidlátásról tenne tanúbizonyságot az, aki egyes vagy akár minden egyes ellenzéki párt határozott ellenvéleményét figyelmen kívül hagyva mégiscsak keresztülvinné a határozati javaslatot. Úgy gondolom, ebben az esetben az anyagnak semmi értelme nem volna. Ha tehát a konszenzuskeresés nem azt jelenti, hogy a Kormány, íme, letette, amit letett, és hogy konszenzus legyen, mindenki tartozik egyetérteni a dokumentumban foglaltakkal, hanem azt, hogy a Kormány kész akár fontos kérdésekben is engedni, akkor van értelme vitatkoznunk. Erre mindenesetre reményt ad, hogy a Kormány rugalmasságot mutatott a nem kevésbé fontos biztonságpolitikai koncepció kapcsán.
Természetesen szeretnénk az alapelveket elfogadni. Ezért tehát, hogy azt elfogadhatóvá tegyük, módosító indítványokkal próbáljuk a tervezetet jobbítani. De ha a vélemények mégis markánsan eltérnek egymástól, akkor megfontolandó lehetőség az, hogy ezt a dokumentumot csupán a Kormány részéről tett egyodalú nyilatkozatnak, ha tetszik, a Kormány honvédelemmel kapcsolatos politikai credójának tekintjük; szándéknyilatkozat a külföld, a magyar társadalom egésze, az ellenzéki és persze kormánypárti képviselők, valamint nem utolsósorban a fegyveres erők és testületek számára, amely világossá teszi, mi is a Kormány véleménye, szándéka az ország biztonságával kapcsolatos alapvető kérdésekről, a fegyveres erők feladatáról, szerepéről, a társadalomban elfoglalt helyéről és így tovább. Ebben az esetben viszont valóban nem szükséges határozatot hozni, ebben egyetértek előttem szóló ellenzéki képviselőtársaimmal. Azt, ami itt és most történik, tekinthetjük egyszerű országgyűlési vitanapnak. Ebben az esetben valóban célszerű volna a határozati javaslatot visszavonni.
Mi természetesen ebben az esetben is elmondjuk kritikáinkat a Kormány ezen honvédelmi ars poeticájával kapcsolatban, hiszen ez az anyag jó alkalmat kínál arra, hogy két és fél év után a különböző parlamenti erők honvédelemmel kapcsolatos alapvető elgondolásaikat a maguk összefüggéseiben a nyilvánosság, a politikai közvélemény elé tárják.
Tisztelt Ház! Véleményünk szerint tehát a jelenlegi honvédelmi alapelvek nem alkalmasak arra, hogy kivezessék a magyar fegyveres erőket a zsákutcából, és hosszú távra megalapozzák és garantálják országunk katonai védelmét. Ezért nem fogadhatjuk el, hiszen - mint hallottuk - mindent kockáztathatunk a hazáért, de semmiért nem kockáztathatjuk a hazát. Köszönöm. (Taps.)
