ILKEI CSABA, DR. (független)
ILKEI CSABA, DR. (független)
ILKEI CSABA, DR. (független) Köszönöm a szót, Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! (Zaj.) A felsőoktatási törvényjavaslat a hiányosságai ellenére is átgondoltabb, kezelhetőbb, módosíthatóbb, mint a közoktatásé. A vitatható kérdések kevésbé politikai gyökerűek, inkább a minisztérium és a felsőoktatási intézmények még eltérő érdekeiből adódó véleménykülönbségek.
A tervezet a jogi szabályozás eszközeivel alapvetően elfogadhatóan hangolja össze a meghatározó kettős célt: egyfelől a tanulás és a tanítás szabadságát és a felsőoktatási intézmények autonómiáját, másfelől a széttagoltság, a felaprózottság fölé emelkedő, az ágazati érdekektől mentes oktatási kormányzat irányítási és befolyásolási feladatait.
Ugyanakkor nyilvánvaló: a törvény végrehajtását, a felsőoktatás átalakítását, fejlesztését akadályozná az eddig is széttagolt irányítás, aminek fenntartását semmilyen koalíciós politikai szándék nem indokolja, az integráció és az együttműködés nem az egyes minisztériumi hatáskörök fenntartásával biztosítható a népjóléti és a földművelésügyi tárcánál sem, hanem olyan országos felsőoktatási testületek révén, mint amilyen például a Felsőoktatási Tanács és az akkreditációs bizottságok.
(16.20)
Az utóbbiakra azért is van nagy szükség, mert az akadémiai, de említhetném a közoktatási és a szakképzési törvényjavaslat fogyatékosságait is, újabb ellentmondásokat szülnek a felsőoktatási tervezet által megoldandónak - méghozzá tartósan megoldandónak - tartott feladatok tekintetében. Összehangolásukra azonban - úgy tűnik - még hosszú időre van szükség, akárcsak az oktatási és képzési rendszert érintő valamennyi törvény összehangolására.
A kultuszminisztériumnak nem lehet örök célja, hogy izolált érdekcsoportok összesített anyagi igényeit továbbítsa a Pénzügyminisztériumba; mint ahogy az autonómia sem lehet gátja azoknak a kapcsolatoknak, melyek a gyorsan változó társadalom és gazdaság igényeit tükrözik, nem különben a piacét, az önkormányzatokét, a vállalkozásokét, a kereskedelemét és így tovább.
A regionális együttműködés, a társulási és társasági formák színesítik majd az intézmények jövőbeni útjait, a felsőoktatás nem hagyományos formáinak megjelenésével.
A javaslat véleményem szerint világos helyzetet teremt az Országgyűlés és a Kormány jogainak egyértelmű meghatározásával, szétválasztásával. Akárcsak a köztársasági elnök és a miniszterelnök kinevezési és megbízási jogkörét illetően, alternatívát kínál az egységes és tagolt irányítás bizonyos mértékű fenntartása vonatkozásában. Megszabadulni igyekszik az államszocialista országokra jellemző centrális közigazgatás hátrányaitól, a felső politikai döntéseket végrehajtó minisztérium beavatkozó módszereitől. Igyekszik - mondom, igyekszik -, ha nem is mindig következetesen, mert gondoljanak csak arra, hogy egy egyetem főtitkárának és gazdasági igazgatójának kinevezéséhez miniszteri hozzájárulásra van szükség, de vitatható a rektor és a főiskolai főigazgató munkáltatói jogkörének miniszteri gyakorlása is.
Mégis, a tervezet követni próbálja az évekkel ezelőtt megkezdett deregulációs folyamatot, kellő esélyt teremt ahhoz, hogy a Művelődési és Közoktatási Minisztérium a jövőben elsősorban jogszabály- és döntéselőkészítő, tervező és koordináló feladatokat lásson el, törvényességi felügyeletet gyakoroljon, s mind kevésbé korlátozza a felsőoktatási intézmények önkormányzati jogait.
A felsőoktatási intézmények testületi szervei még nem kapják meg az úgynevezett osztott vezetés elvének megfelelő szerepet és jogosítványokat. Az egyszemélyi felelős vezető mellett a hatáskörök pontosabb megfogalmazása még úgy tűnik, hátra van. Csak így lesznek demokratikusan működő egyetemi műhelyek, európai szellemiséggel, modern, differenciált, értékközvetítő vezetési struktúrával.
Tisztelt Országgyűlés! Az egyén, a választópolgár és gyermeke számára persze a legfontosabb kérdés, hogy továbbtanulási szándékát alanyi jogként kezeljék, és ne korlátozzák azt felülről meghatározott, mesterségesen alacsonyan tartott felvételi keretszámokkal, ne kísértsen a hatalom részéről semmiféle új kontraszelekcióhoz vezető megkülönböztetés, kirekesztés. Az esélyegyenlőséget rontó társadalmi igazságtalanságok csak új társadalmi feszültségeket szülhetnek. Teljesítménycentrikus, értékorientált értelmiség nélkül mai helyzetéből nem tud felzárkózni a magyar társadalom a következő évezred követelményeihez.
Lemaradtunk a tehetséggondozásban, megreformálásra szorul a kollégiumok rendszere, koordinálatlan a népfőiskolák, a szabadakadémiák és az alapítványok széles területe.
Mint ismeretes, 1954 után az egyetemi hallgatók létszámának csökkentése Magyarországon volt a legdrasztikusabb az államszocialista kelet-európai tömbben. A 80-as években pedig a népességhez viszonyítottan oly tartósan csökkent az egyetemekre, főiskolákra felvettek száma, hogy csak Albániát és Romániát előztük meg.
A felsőoktatás minőségi színvonalának emelésén túl, a törvényalkotó, az oktatást szervező szakember akkor szolgálja jól a kívánatos mennyiségi fejlesztés céljait, ha figyelembe veszi a demográfiai viszonyok változásait, a középiskolát végzők elhelyezkedési lehetőségeit, a munkaerőpiac alakulását, a gazdasági prognózisokat. Ez egyebek között azt jelenti, hogy szükségesnek látszik a főiskolai szintű képzés kiszélesítése. A fejlett ipari országok tapasztalatai szerint például olyan területen, mint amilyen az üzemgazdaság, az igazgatásszervezés, az informatika, a szociális és egészségügyi szakképzés és így tovább, a gyakorlat mind jobban igazolja azt a közismert megállapítást, hogy az egyetemi oktatás elméleti, a főiskolai oktatás pedig gyakorlati orientációjú.
Elkerülhetetlen a felsőoktatás harmadik szintjének, az egyetemi posztgraduális képzésnek a kiépítése, beillesztése a jelenlegi képzési rendszerünket meghaladó struktúrába, ideértve a tudományos fokozatok megszerzésének új és még újabb követelményrendszerét is. Értő szakemberek mind sűrűbben jelzik azt is: az ifjúsági munkanélküliség feszültségeinek feloldása érdekében máris szükség lenne a középfokú végzettségre épülő, de felsőfokú iskolai végzettséget nem adó, úgynevezett post-secondary képzés rendszerére. Az ennek révén nyerhető alap-, közép- vagy felsőszintű szakképesítés egy-két év alatt lenne megszerezhető. Ez a szakképesítés elérhető azon diplomások számára is, akik nem a posztgraduális továbbképzésben vélnék megtalálni átmeneti élethelyzetük kulcsát. Bizony, erre is gondolnunk kell, a nagy multidiszciplináris és regionális egyetemek tervei mellett elkerülendő, hogy a felsőoktatás bezárkózzon saját kapui mögé, kívül hagyva a társadalom tornyosuló, hétköznapi, pragmatikus gondjait. Ezt egyébként azért sem teheti meg, mert a felértékelődő szerepekhez feltehetően jelentős tulajdont is kap, úgynevezett kihelyezett vagyont.
Az intézmények hallgatóinak, oktatóinak, kutatóinak autonómiája számos alapjoggal és új lehetőséggel bővül. Széles a skála, amit a törvénytervezet felvázol. A velük való élés mikéntje, annak színvonala dönti majd el, mennyire érett ma egy egyetem vagy főiskola a szabadság ezen fokára. Jelentősnek tartom a magántanári intézményt és az ahhoz kapcsolódó önálló előadáshirdetési jog kívánatos visszaállítását.
Nem részletezem, de nyilvánvalóan hosszú vita tárgya lesz a tudományos fokozati rendszer átalakítása, a habilitációs eljárás. Izgalmas lesz az intézmények szabályzatainak, statútumainak kidolgozása. És még izgalmasabbak - talán a legizgalmasabbak - a fennmaradó kérdőjelek, azok a ma még hiányzó kormányrendeletek, melyek választ adnak majd a tandíj összegére, a tandíjmentesség mértékére és feltételeire, a hallgatók támogatási rendszerére, a bankok által adható hitelre, a személyi jövedelemadó-kedvezményekre és így tovább.
Vajon mennyire közelednek általuk a különféle szociális esélyek, mennyire lesznek ösztönzőek s mennyire garantálhatók, a társadalom és a gazdaság változó teherbíró képessége mellett? Ezek is a jövő kérdései, melyek jórészt eldönthetik a felsőoktatás kilátásait abban a többismeretlenes egyenletben, melyben a társadalom változó igényeinek rugalmas követése és a gazdaság teherbíró képességét meghatározó nemzeti össztermék-növekedés a kritikus kulcskérdés.
Csak a gazdasági növekedés mértéke adhat választ a törvénytervezet legbizonytalanabb kérdésére: a finanszírozásra. A felsőoktatás csak kiemelt költségvetési támogatással képes az ezredfordulóig felzárkózni Nyugat-Európához, emelni a hallgatólétszámot és az oktatás színvonalát. A finanszírozás ugyanakkor nem maradhat olyan végső eszköz a kormányzat kezében, amellyel az egyetemek autonómiájával szemben továbbra is megtartja központi befolyását.
(16.30)
Egyetlen tehetséges hallgató sem maradhat ki az egyetemről azért, mert saját erejéből nem tudja megfizetni a tandíjat. Feltehetően sokan lesznek olyanok, akik szüleik jövedelme alapján nem tartoznak majd a kedvezményezettek közé, mégsem képesek egyedül állni a tanulmányi költségeket, tehát segítségre szorulnak.
A kompenzációs rendszer bevezetésének garanciái még a homályban maradnak; ki milyen szempontok alapján kerülhet be egy-egy intézményen belül abba a szerencsés 10%-ba, amely tandíjmentességet élvez. A jelenlegi feltételes módokból nem világos, miben van a hallgatóknak javaslattételi, véleményezési és döntési joga. Az egyetemek felügyeleti szerveinek feladatköreinél megfoghatatlanul összemosódnak az irányítási, véleményezési és tanácsadási szerepkörök.
Nem eléggé tisztázott az Akadémia világával való intézményes kapcsolat sem. Az intézmények közötti integrációnak csak egységes irányítás mellett van értelme, s még inkább akkor, ha az integrációban valóban érdekeltek az intézmények és az ott dolgozó munkatársak, mert kölcsönös előnyük származik belőle, például a többletkiadások megtakarítása. A formális modell tartalom nélkül csak konzerválja a szétszabdalt intézményhálózatot, az egyenetlen fejlesztés, a többpólusú irányítás meglévő hibáit.
Az intézményi önállóság határai, különösen a főiskolák jogállásánál még felismerhetetlenek, meddig terjed vajon az állami szervek beleszólási joga és fenntartási kötelezettsége. Az oktatók jogállásának meghatározásához egyértelmű útbaigazítás szükséges. Sok vitára ad majd okot az úgynevezett szerzett jogok, az új telepítési feltételek és a személyi autonómia összehangolása.
Tisztelt Országgyűlés! Akik ismerik a felsőoktatási intézmények lesújtó bérhelyzetét, azok azt is tudják, milyen rosszkor jön a közalkalmazotti törvényből fakadó beígért emelések elhalasztása. A törvényjavaslat elfogadását mégsem szabad most elhalasztani. Szükség van rá minden hiányossága, kérdőjele, homályos megfogalmazása, nyitvahagyott megoldása ellenére is. A magyar egyetemek, főiskolák hatszázéves történetében először készült átfogó szabályozás, és ez önmagában is elismerésre méltó. Ígéretes esély a tényleges felzárkózáshoz, a képzés megújításához, a kiművelt emberfők gyarapításához, az európai szellemiség teljes felszabadulásához. Köszönöm szíves figyelmüket. (Taps.)
