KÁVÁSSY SÁNDOR, DR. (FKgP)
KÁVÁSSY SÁNDOR, DR. (FKgP)
KÁVÁSSY SÁNDOR, DR. (FKgP) Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Úgy hiszem, pontosan jellemzem közoktatásunk kilenc fejezetből, három mellékletből és indoklásból álló, 100 oldalt is meghaladó törvénytervezetét, ha azt mondom, tipikus terméke korunknak, amely azt a vitatható meggyőződést hiteti el önmagával, hogy csak az a szabály lehet érvényes, és csak az érvényesülhet maradéktalanul, amely törvényben van megfogalmazva és közzétéve.
Mondani se kell, hogy mindez a letűnt rendszer visszahatása, amikor meglehetősen gyakori volt, hogy fontos, sőt kiemelkedő jelentőségű kérdésekben is hoztak döntést minden törvényi, esetleg egyszerű, jogszabályi alapozás nélkül.
Paradox módon mégis a hiányok tűnnek szemünkbe először, az tudniillik, hogy mennyi mindent nem fogalmaztak meg, illetve mennyi minden nem került bele a törvénytervezetbe. Hiányzik például az oktatásfilozófiai alapozás, amelyre mint szilárd bázisra épülhetne a tömör, mégis világos jogi szöveg. A tömérdek lényegest lényegtelennel vegyítő részszabályból nem bontakozik ki a törvényi mondandó, amely nemzedékekre teremtené meg az új magyar oktatáspolitikát, mert közoktatási törvényt nem 2-3 évre, hanem évtizedekre szoktak hozni.
Véleményem szerint részletes, aprólékos szabályozás helyett alapkérdéseket meghatározó kerettörvényre lett volna szükség, melyet majd számos más, alacsonyabb rendű jogszabály egészít ki, az abban megfogalmazott alapelvek, iránymutatások szellemében.
Mit hiányolok mégis a legjobban az előttünk fekvő tervezetből, ha már erről kell beszélni? Azt például, hogy nem tudhatjuk meg, milyen követelményeknek, milyen szellemi oktatás alapján kell eleget tenni. A nemzeti alaptanterv ismerete nélkül ez persze nem is lehetséges.
Nem világos, milyen modernségű oktatást, milyen tudásanyagot képzeljünk a szabályhalmaz mögé. Valamirevaló tervezetből nem hiányozhatnának a vizsgakövetelmények. Enélkül értelmetlenség hosszan fejtegetni a különböző vizsgalehetőségeket. Száz leírás, felsorolás sem pótolhatja hiányát.
Hiányolom a finanszírozás kérdésének nyílt, egyenes meghatározását. Annyi mindenről van szó ebben a tervezetben, pont erre miért nem jutott hely?
(18.00)
Tisztelettel kérdezem, hogy normatív vagy csoportos finanszírozásra gondolnak-e a tervezet készítői?
Részletesen tanulmányozva a tervezetet sem sikerült rájönni arra, hogy miként alakul az átjárhatóság az egyes iskolatípusok között. Újdonságként hozza a javaslat a tízosztályos általános iskolát. Ám látható, hogy aki legkésőbb 14 éves korig nem lép át valamelyik másik középfokú iskolába, az már csak a szakmunkásképzést választhatja, illetve a tizedik évfolyam után a tanulás abbahagyását.
Középiskolába a 4. és 6., illetve 8. osztály elvégzése után lehet átlépni vizsga nélkül. Ezek szerint feltételezve van a tudásanyag ekvivalenciája az általános és középiskolai képzés között, hisz a 8. után átlépőnek is azt kell tudnia elvileg, mint aki már évek óta gimnazista. Akkor minek a dolgoknak ez a túlbonyolítása?
Kérdés viszont, aki nem bírja vagy nem szereti a középiskolát, visszamehet-e az általánosba.
Eleddig csak azokat a vonatkozásokat érintettem, amik nem tűnnek ki a törvénytervezetből. Ezzel szemben teljesen egyértelmű és világos, hogy a kormányzat továbbra is keményen, rövid pórázon kívánja tartani az oktatásügyet. Jól példázza ezt az Országos Közművelődési Tanács. A kezdeti tervek szerint közvetlenül a köztársasági elnök alá tartozó testület lett volna; jelenlegi formájában pusztán egyike a miniszter tanácsadó szerveinek.
Másik jele a centralizációnak a regionális oktatási központok létrehozása. Önmagában persze nem baj, hogy felállították ezeket. A baj ott és abban van, hogy jogszabályi meghatározásában egyszerre vannak jelen a hatalmi és szolgáltatási elemek. Szerencsésebb lett volna csak szolgáltató jellegű intézményeket létrehozni, mivel az ellenőrző, számonkérő szerepet úgyis betöltik az iskola fenntartói.
Centralizációs elképzelésekre utal a tervezetben jelzett tantervi rendszer is, az általános, az ágazati kerettanterven keresztül az egyes felé való haladásában, amely potenciálisan a pedagógusok munkájának erőteljes megkötését, illetve annak lehetőségét hordozza magában.
Feleslegesnek és pusztán időhúzásnak tűnik a 13. évfolyam bevezetése a gimnáziumokban.
Nem maradhat említetlen további megjegyzéseim sorában a tervezet felesleges bőbeszédűsége. A 3. § (2) bekezdése például felsorolja, ki mindenki alapíthat iskolát magyar honban. Kiderül, hogy minden szervezet és minden felnőtt magyar állampolgár - röviden: mindenki. Akkor minek a hosszú felsorolás?
Az 5. § az óvodai nevelés és az iskolai oktatás nyelvével foglalkozik meglehetősen liberálisan, a nemzeti, etnikai kérdésre is roppant érzékenyen. Ám csak az iskolai oktatásban teszi lehetővé, hogy a diákok részben vagy egészben más nyelven, tehát nem magyarul vagy nemzetiségük nyelvén tanuljanak. Készségesen ismerem el, hogy nem lenne szerencsés, ha az óvoda teljesen idegen nyelven nevelne. De az sem nevezhető okos dolognak, hogy egy szálig kizárják a többi idegen nyelvet, például az angol nyelvű foglalkozásokat az óvoda falai közül. Köztudott ugyanis, hogy ebben az életkorban tanulnak legkönnyebben nyelvet a gyerekek.
Az alapelveknél rendezi a javaslat a tankötelezettség problémáját, és azt, hogy a tankötelezettség a 16. életév végéig tart, illetve amennyiben fogyatékos a tanuló, annak az évnek a végéig, amelyben a 18. életévét betölti. Még a vége csak-csak pontos - korántsem egyértelmű a kezdet… A 6. § (2) bekezdése ugyanis ezt mondja - idézem -: "Tanköteles a gyermek abban a naptári évben, amelyben a 6. életévét május 31. napjáig betölti." Eddig az idézet. A 24. § (2) bekezdése azonban alaposan megkérdőjelezi az idézet szavahihetőségét, amennyiben kimondja, hogy "5. életévének betöltésétől kezdve óvodai nevelés keretében folyó, iskolai életmódra felkészítő foglalkozáson köteles részt venni a gyermek". Mi más ez, ha nem a tankötelezettség? Aki tanulással összefüggésben ír elő kötelező foglalkozásokat, az tankötelezettségről rendelkezik, ha másként nevezi is!
Mellesleg az iskolai életmódra felkészítő foglalkozások időtartama napi négy óra. Az emberből akaratlanul is kiszakad a sóhaj: tanügyi bácsik, tanügyi nénik, engedjétek játszani a gyermekeket!
A 88. § szerint a helyi önkormányzat részben vagy egészben átengedheti a tulajdonában lévő nevelési, oktatási intézmény tulajdoni vagy fenntartói jogát világnézeti alapon szerveződő fenntartónak, ha azon gyermekek részére, akiknek szülei nem akarják elkötelezett nevelési, oktatási intézménybe járatni gyermekeiket, a nevelést és az oktatást megfelelő színvonalon biztosítja, és annak igénybevétele a gyermeknek, tanulónak, szülőnek nem jelent aránytalan terhet. Ugyane feltétel mellett akár az iskola is megszüntethető. Elfogadhatatlan, sőt roppant veszélyes fogalmazás! Ki dönti majd el, hol kezdődik az aránytalan terhelés? Elesett, isten háta mögötti kisközségekben élő emberek és gyermekeik ugyan hol tudják megkeresni és érvényesíteni az igazságukat a különböző hivatali hatalmasságokkal szemben? Akik szerint esetleg majd semmi teher sem lesz elég aránytalan, amit a kisembernek kell viselnie!
Tekintettel a társadalomban tapasztalható, egyre fokozódó eldurvulásra, feltétlenül helyet kellett volna kapnia a tervezetben, hogy munkavégzés közben a pedagógus vagy az oktató közfeladatot ellátó személy, és így fokozott büntetőjogi védelem illeti meg. Köszönöm. (Taps.)
