MIZSEI BÉLA, DR. (FKgP)
MIZSEI BÉLA, DR. (FKgP)
MIZSEI BÉLA, DR. (FKgP) Tisztelt Országgyűlés! Amikor ezt a nagyon komoly törvényjavaslatot tárgyaljuk, a nemzet jövőjének egyik megalapozó pillérét, engedtessék meg, hogy röviden rámutassak arra, hogy hogyan fejlődött ki Magyarországon a nagyszerű kisipar, a kézművesipar.
Ez úgy történt, hogy még az 1800-as években, vagy még korábban talán, a magyar fiatalok elmentek Nyugatra, megkeresték a híres mestereket, és oda álltak be tanulónak. Meg kell hagyni, embertelen körülmények között kellett nekik dolgozniuk, még dajkák is voltak, és a háztartási munkában, mindenben részt kellett venniük, de a szakmát megtanulták.
A szakmát megtanulva hazajöttek Magyarországra, elhelyezkedtek a nagyobb városokban, ipari üzemeket nyitottak, és tanulókat szerződtettek. Meg kell hagynom, ők is követték azoknak a példáját, akiknél tanultak Nyugaton, ők is igénybe vették az inasokat mindenféle házimunkára, mezőgazdasági munkára, takarításra, de a szakmát megtanulták ezek a fiatal gyerekek, és nagyon jó segédek és nagyon jó mesterek fejlődtek belőlük.
Még a negyvenes években is tapasztaltam, hogy az inasgyerek, akkor így hívták, szabályszerűen ki volt szolgáltatva a segédek önkényének, magyarán megmondva egy olyan szokás rögződött, ami bizony a szakmunkástanulók számára nem volt a legjobb, sőt sokszor elkeserítő volt. Már '46-47-ben a MADISZ követelte az új tanonctörvényt, és meg is született az 1949. IV. törvénycikk január 14-én, '49-ben, amelynek 21. § (1) pontja kimondja, hogy háztartási, mezei munkára az inast, a tanulót nem szabad alkalmazni. De van ennek egy másik pontja is, amelyik azt mondja, hogy a mester a tanulót megdorgálhatja, de köteles ezt úgy csinálni, hogy önérzetét ne sértse.
Mondanom sem kell, hogy ezek az elég kemény intézkedések, amelyek elsősorban a tanulói érdeket szolgálták, elvették a kedvét a mestereknek attól, hogy tanulót szerződtessenek, mert vitába nem akartak kerülni.
Azután egy másik fontos kérdésre is rá akarok itt mutatni. Akkoriban még az ipartestület kiváló iparosai előtt tették a segédvizsgát a tanulók, és így bizony olyanok voltak a vizsgáztatók, akik azon a téren a legkeményebben, legrészletesebben tudták azokat a dolgokat, amelyeket elvártak a tanulóktól.
A szakmunkási, szakoktatási törvényjavaslat most a VI. fejezetében a vizsgabizottságokról rendelkezik, és azt is kimondja, hogy a gyakorlati oktatók kiválasztása során előnyben kell részesíteni a mestervizsgával vagy szakoktatási képesítéssel rendelkező személyeket, és nyilván ez vonatkozik a vizsgáztatókra is.
Nekem az az álláspontom, hogy szerencsésebb volt az a gyakorlat, amikor a vállalkozók, a kisiparosok, akik benne éltek a gazdasági életben, akik ahányan voltak, annyiféleképpen tudták a szakmát tanítani, és - hogy úgy mondjam - követelményeket állítani, az szerencsésebb volt.
Azonkívül most arról van szó, hogy tanműhelyeket csinálnak, és ott tanulnak, ott gyakorolnak majd a tanulók.
(11.20)
Nekem az a véleményem, hogy előbb-utóbb oda kell tendálni, hogy minél több kisiparos, kisvállalkozó szerződtessen tanulót, és azoknál gyakoroljanak, mert ott sok esetben jobban el tudják sajátítani a szakmunkásismereteket, mint esetleg a tanműhelyekben. És még egy: ez olcsóbb az államnak.
Azután még egy probléma adódott itt, nevezetesen az, hogy a felvételi úgy történik, hogy a kitűnő tanulókat előnyben részesítették, pedig meg kell hagynom - ez már néha a tévében is elhangzott -, hogy a rossz tanulókból sok esetben sokkal jobb szakember képződik. Igaz, hogy esetleg nem tud helyesen írni, esetleg nem tud számolni … (Derültség az SZDSZ padsoraiban.) …, nem lesz belőle sohasem mester, sohasem lesz főnök, az igaz, de nagyon jó szakember, nagyon jó segéd lesz belőle. Kérem, én a tapasztalatból tudom, hogy a múltban is, a Horthy-rendszerben is voltak segédek, akik sohasem váltottak ipart, sohasem fogtak önálló vállalkozásba, mert érezték: nem biztos, hogy meg tudnak élni, de mint alkalmazottak, mint segédek nagyszerű szakemberek voltak. Én erre szeretném felhívni az igen tisztelt Országgyűlés figyelmét.
Azt hallottam még szakoktatóktól, hogy a vizsgákon sok esetben, legtöbb esetben azok viszik a pálmát, a versenyeken azok nyernek, akik magániparosoknál tanulnak. Nem árt megszívlelni ezeket a dolgokat. Mi, idősebbek ezt igenis tapasztalatból tudjuk, uraim (SZDSZ-es képviselők felé:) , akárhogy mosolyog némelyik fiatalabb képviselőtársam, ez így van… (Csodálkozás az SZDSZ padsoraiban: Ki mosolyog?) …, úgy tudom, hogy a szakoktatás afelé fog tendálni, hogy minél több önálló kisiparost hozzunk abba a helyzetbe, hogy legyen kedve szakmunkástanulót szerződtetni. Ez esetben gyakorlati szempontból a kiválasztódás jobb lesz, mint eddig.
Még azt is el kívánom mondani, hogy az 1949. évi IV. törvény 23. §-a azt is kimondja, hogy a főnök, illetve a mester tanulótól díjat nem köthet ki. Mert meg kell mondanom azt is, hogy a parasztságunkban a múltban - amikor sok gyerek volt - még élt az a hajlam, hogy mestereket fizettek meg azért, hogy a fiukból szakembert képezzen. Ezt a történelmi igazság kedvéért el kell mondani, és le kell szokni arról az irányzatról, hogy első a tanulói érdek. Első a közös érdek, és első az, hogy a mestereknek, önálló iparosoknak kedvük legyen szakmunkástanulót szerződtetni. Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps.)
