PREPELICZAY ISTVÁN (FKgP)
PREPELICZAY ISTVÁN (FKgP)
PREPELICZAY ISTVÁN (FKgP) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Engem változatlanul az zavar: mi indokolja, hogy a nevelés-oktatás teljes rendszerét nem egységes egészként, hanem - kis önkénnyel - három részre törve tárgyalja az Országgyűlés? A Ház valószínűleg akkor járt volna el helyesen, hogyha ezt egységként kezelte volna. Így ugyanis fennáll az a veszély - amit különösen a jelenlegi párhuzamos tárgyalás kapcsán mondok, amikor a közoktatási törvényt és a szakképzési törvényt párhuzamosan tárgyaljuk -, hogy a két törvény egymásra épülésében zavarok keletkezhetnek, különösen hogyha a Ház bizonyos módosításokat elfogad.
Ha azonban a Kormány már hozzájárult ahhoz, hogy egy két miniszter által közösen előterjesztett oktatási törvény helyett külön törvényeket tárgyaljon a Ház, akkor a sorrendre kellett volna valóban úgy vigyázni, hogy határozzuk meg a közoktatási törvényt, és utána határozzunk a szakoktatásról. A közoktatási törvény ismerete nélkül ugyanis nem értelmezhető a szakképzési törvény.
Igazolásul csak egy-két hivatkozást emeljünk ki a szakképzés igényéből:
A 2. § (2) bekezdésében: "A szakképző iskola létesítésére és fenntartására a közoktatási törvény rendelkezéseit kell alkalmazni."
A 17. § (1) bekezdése: "A szakképző iskolában folyó szakmai elméleti, valamint gyakorlati képzést a közoktatási törvényben előírt képesítésű pedagógusok, illetve szakemberek látják el."
Az 52. § (1) bekezdése: "Az iskolarendszeren kívüli szakképzésben csak olyan személy vehet részt, aki a közoktatási törvényben előírt tankötelezettségének eleget tett."
A néhány kiragadott példa vélhetően kellően érzékelteti, hogy sem magát az oktatást, sem a róla szóló törvényeket nem célszerű darabokra szabdalni, és egymástól függetlenül önkényes sorrendben tárgyalni.
Ha ez a néhány példa nem bizonyult volna meggyőzőnek, akkor lapozzunk még egyszer bele a közoktatási törvénybe, és olvassuk el, melyek a közoktatás intézményei.
A IV. fejezet 20. §-ában egyebek között c) pont alatt: "Szakmunkásképző iskola, szakiskola (a továbbiakban együtt: szakiskola) ; a d) "gimnázium, szakközépiskola (a továbbiakban együtt: középiskola) . Most lássuk ugyanezt a szakképzési törvény szerint. 1. pont: a szakképzés intézményei: a) szakközépiskola, b) a szakmunkásképző iskola és szakiskola. Ez az első rész 2. §-ában van.
Mi indokolja a tárcák eltérő jogállását a szakképzés irányításában? A szakképzés irányítási rendszere miatt úgy tűnik, hogy a szakképzésért viselt felelősség szerint van első osztályú minisztérium: a Munkaügyi; van másodosztályú: a Földművelésügyi, a Népjóléti és a Művelődési és Közoktatási; és vannak harmadosztályúak: őket a törvény néven sem nevezi.
Mi indokolhatja, hogy azokat a jogokat és követelményeket, melyekkel a törvény a földművelésügyet, a népjólétet és a művelődést, közoktatást felruházza, a névtelenek csak a munkaügyi miniszterrel kötött megállapodás alapján gyakorolhatják. A jogok és a kötelességek eltérő megállapítása mindössze a kormányzati munkamegosztás jelenlegi állapotát tükrözi, és - minthogy a szakmai szempontok vagy a szakképzéshez fűzött tárcaérdekek nem indokolják - azt a törvénnyel nem megerősíteni, hanem megszüntetni kell.
Nemkülönben értelmetlen dolog egyes minisztereket fejlesztő-, szolgáltatóintézetek működtetésére feljogosítani, és ezzel a fel nem jogosítottaknak ugyanezt tulajdonképpen megtiltani.
A miniszterek azonos jogállásúak, az ágazatukat illetően ugyanaz a felelősségük. Akkor jog- és hatáskörüknek is meg kell egyeznie. Szükséges-e egy további felemás jogkörű szakképzés-irányító főhatóságot kreálni? A Gazdasági Kamaráról van szó, amely a 7. § szerint egyrészt a szakképzésért felelős miniszterrel kötött megállapodás alapján bizonyos feladatkört elláthat, másrészt - a miniszterek jogkörét meghaladóan - meghatározhatja azoknak a szakképesítéseknek a körét és követelményeit, amelyekre mesterképzés folytatható.
(11.40)
Az egyik probléma a feladatátadás. A munkaügyi miniszter átadhat feladatokat a szakképesítésért felelős miniszternek, a szakképesítésért felelős miniszter átadhat feladatokat a kamarának, másokat majd a kamara adhat nyilván át az ipartestületeknek, végeredményben ma egy korszerű szakképzés helyett felelősségáthárító egymásra mutogatás következik.
A másik probléma a mesterminősítés. Milyen szempontok szerint dönthet a kamara például arról, hogy a kőműveseknek mestervizsgát kell tenni, a kárpitos, ha akar, akkor tehet, a vájár viszont bármennyire akarna is, nem tehet. A szakmák, foglalkozások azonos elvi megítélése azt kívánja, hogy bármely szakma gyakorlója egy arra hivatott testület előtt bebizonyíthassa, hogy szakmáját mesterfokon műveli. S ha ezt megtette, jogosult legyen a mesteri cím, valamint az ezzel járó jogok és kötelességek viselésére.
Egészen más kérdés a kötelező mestervizsga. Súlyos hiba lenne bármely szakma valamely művelőjét mestervizsgára kötelezni, hiszen ezzel magának a szakképzésnek a hitelét kérdőjeleznénk meg. A célszerűség azt kívánja, hogy bizonyos nagyobb felelősséget, magasabb szakmai ismereteket kívánó tevékenységeket, munkaköröket kössünk mestervizsgához. Azt hiszem, épp a közelmúltban Mizsei Béla frakciótársam is ezt a kérdést feszegette.
Ez azonban nem lehet a szakképzési törvény tárgya, de nem lehet kamarai jogkör sem.
Az országos képzési jegyzékről vajmi keveset tudunk meg, háttér-információként tudok róla, hogy minisztériumi egyeztetések folynak az összeállításán, jószerével még a rendezőelveket sem tartalmazza a törvény tervezete. Ez több mint elgondolkodtató, hiszen minthogy a törvény erre nem is utal, az országos képzési jegyzékből fogja megteremteni a szakképzés rendszerét, a szakképesítések szintjét, a szakmai ismeretek iskolai vagy iskolán kívüli oktathatóságát stb.
Óhatatlanul felvetődik annak gyanúja, hogy a törvény előkészítői számukra megoldhatatlan problémával találkoztak, s attól úgy szabadultak meg, hogy átgörgették az országos képzési jegyzék nevű problémahalmazba.
Miközben majd a közoktatási törvény kapcsán elvitatkozgatunk azon, hogy 400 tanulóhoz elég-e egy hangszerkarbantartó, a létrehozandó szakképzési rendszerről szinte semmit sem tudunk.
Hogy az országos képzési jegyzék megalkotása nem kis ügy, azt már leegyszerűsített célja is jelzi, tudniillik az állam által elismert szakképesítéseket tartalmazza. Vajon helyet kap-e az országos képzési jegyzékben a teherkötöző, a robbantómester, a kazánfűtő vagy a reaktoroperátor? Ezek mindegyike bizonyos tevékenységek ellátásához nélkülözhetetlen ismeretek hordozója, s jelenleg jogszabály rendeli a szóban forgó tevékenység végzésének kötelező feltételéül.
Ha a felsoroltak és a hozzájuk hasonlók helyet kapnak az országos képzési jegyzékben, ez lesz minden idők legterjedelmesebb és legbonyolultabb regisztrátuma.
A másik véglet az állam által nem elismert szakképesítés. Ezt ki ismeri el szakképesítésként? Az oktatást szervező intézmény vagy a munkáltató? Egy, az állam által el nem ismert szakképesítés hogyan érvényesíthető a munkaerőpiacon?
Az állam által el nem ismert szakképesítések problematikája búvópatakként jelenik meg a törvény különböző paragrafusaiban, például az 53. §-ban, mely szerint a képző központ meghatározza az általa nevezett szakképzésben való részvétel feltételeit az OKJ-ben meghatározott szakképesítések kivételével, tehát az állam által el nem ismert szakképesítés megszereztetésére irányuló szakképzésben.
A részvétel feltétele vélhetően a részvételi díj befizetése.
Végül egy-két apróság. Értelmezhetetlen külön jogszabályokra hivatkozni, ha azt nem nevezzük meg. Ilyen előfordul a 2. § (3) bekezdésében, a 14. § (3) bekezdésében. Értelem nélkül való olyan rendelkezést hozni, mely nem érvényesíthető, például a kártérítési felelősségről szóló 49. és 50. § vagy az 52. § (1) bekezdése, mely szerint az iskolarendszeren kívüli szakképzésben csak olyan személy vehet részt, aki a közoktatási törvényben előírt tankötelezettségének eleget tett. Ilyen személy tudniillik ma nincs, s néhány évig még nem is lesz. A mai felnőtt népesség az oktatásról szóló 1985. évi I. törvényben vagy még korábbi törvényekben megállapított tankötelezettségeknek tehetett csak eleget, s ez a fordulat akkor sem értelmezhető, ha a közoktatási törvény a korábbi iskolai végzettség és szakképzettség érvényét nem érinti. Egyebek közt azért sem, mert a közoktatási törvény tervezete szerint a tankötelezettség annak a tanévnek a végéig tart, melyben a tanuló a 16. életévét betölti.
Az életkorral mért tankötelezettség semmiféle biztosítékot nem nyújt arra, hogy bármely, a 16. életévét betöltött fiatal az iskolarendszeren kívüli mellékképzésben szakképesítéshez juttatható.
